Prolihisztor

Sean Hartter a saját blogján tette közzé plakátötleteit, melyek a 60-as évek stílusát követve hangulatos, retró életérzést árasztanak magukból. Van itt 2001: Űrodüsszeia, Kill Bill, Watchmen, Csillagok háborúja, Péntek 13.

A képre kattintva megtekinthető az összes, némelyik egyenesen zseniális.

Ma reggel a Brit Film és Televíziós Művészetek Akadémiája is kihirdette a jelöltjeit, akik közül a szerencsések február 13-án vasárnap örülhetnek a díjaknak. A király beszéde 14 jelöléssel vezeti a listát, mögötte a Fekete hattyú 12-vel, az Eredet 9, míg a 127 óra és A félszemű egyenként 8 jelöléssel büszkélkedhet. Az amerikai favorit, A közösségi háló összesen hat jelöléssel bír - jelzésértékű mind az eddig díjátadókra, mind az Oscar-jelöltek kihirdetéséhez, hogy Európában a többi alkotást jobban kedvelték.

Egy posztumusz-jelölés is jutott az idén, Pete Postlewaith hosszas küzdelem után hunyt el, a Tolvajok városa című alkotás maffiafőnökeként búcsúzott a nézőktől.

Akkor a lista!

Legjobb film

A félszemű

A király beszéde

A közösségi háló

Eredet

Fekete hattyú

Legjobb brit film

127 óra

A király beszéde

Another Year

Four Lions

Made in Dagenham

Május 26-ig sok szép fotót és egy ütős előzetest várunk majd a Másnaposok 2-höz. A képek már érkeznek is. Doug megint csak a végén látható... Vajon ő lenne a majom?

Manapság már nem csak az emblematikus és nagy rajongótáborra építő, mainstream képregények jogosultak a nagyjátékfilmes megvalósításra, a kisebb, de stílusosabb karakterek is meghódítják a vásznat. A Batman-, Pókember- és Superman-kalandok után egyre több kultikus figura vagy történet landol a vásznon, elég csak megemlíteni a Sin Cityt, a Vasember-filmeket. A technikai fejlődés mellé az is kellett, hogy a Marvel-kiadó önálló studiót alapítson, így házon belül keltheti életre hőseinek filmverzióit (idén Thor és Amerika Kapitány). Ez hatalmas lökés a műfajnak: ami az animációs filmek terén a Pixar versenyelőnyét jelenti, az most a Marvel piaci előnyében ismerhető fel. Most már a DC is rohamléptekben kelti életre szereplőit (Zöld Lámpás), de a kisebb kiadók is joggal házalhatnak termékeik adaptálásáért.

A kezdetben rádiójátékként funkcionáló, az 1940-es évektől kezdve képregény formában is kapható (1989-től újra forgalmazzák), majd ugyanekkor filmsorozatként is megjelenő páros egyre nagyobb rajongótáborra tett szert. 1966-67 televíziós idényében pedig egy 26 részes sorozat formájában jutott el a nézőkhöz. Ilyen előtörténettel nem csoda, hogy a 3D-hullám tagjaként eljutott a mai mozinézőkhöz, igaz, ez még konvertált változata a 3D-nek, mégis a szebbik - szemben A titánok harca című film japán kabuki-színházat idéző látványával. A rendezést a művészfilmes körökben sztárolt rendezőre, a francia Michel Gondryra bízták, a forgatókönyvet Hollywood testes párosa, Seth Rogen és Evan Goldberg írta, előbbi még a főszerepre is bejelentkezett.

A modern kori újságírás és médianyilvánosság talán legnagyobb úttörője Julian Assange és az általa vezetett szervezet, a Wikileaks. A szervezet titkos információk kiszivárogtatásával foglalkozik, azonban a média lényegében csak a politikai, ott is kiemelten az Egyesült Államok hadi- és külügyi módszerei ellen indított hadjáratával foglalkozik. Egy svéd dokumentumfilm arra vállalkozott, hogy egy kiforratlan kortárs jelenséget és annak vezéralakját követve betekintést engedjen a sajtószabadság globális értelmezésébe.

A háttérről röviden annyit, Assange már fiatalon is komoly hírnévre tett szert, mikor közreműködésével Ausztráliából felügyelték az Egyesült Államok katonai műveleteit. A fiatalember egyszemélyben vált az információs szabadság élharcosává, az általa vezetett szervezet pedig a transzparencia következetes és kegyetlenül őszinte képviselője. Úgy is mondhatnánk, hogy háborút indítottak a harcoló felek ellen, azonban helytállóbb, ha úgy fogalmazunk, a WikiLeaks projekt nem más, mint a kíváncsi ember jogos követelésének beteljesítője. Ha már mindenki az átláthatóságról prédikál, akkor itt egy szervezet, amely szelekció nélkül tárja elénk a legkényesebb kérdéseket.

Az utóbbi években nagyon felpörgött a B (vagy ha jobban tetszik, trash)-filmek mozis bemutatása. Először is Tarantino és Rodriguez a Grindhouse-filmekkel (Halálbiztos és Terrorbolygó) lehelt új életet a zsánerbe, majd az ezekhez készített kamu átkötő trailerekből már 2010-ben bemutatták a Machete című mexikói vendetta-filmet, mely filmtörténeti emléket állít a legcsúnyább rosszfiúnak, Danny Trejo-nak. Most egy horror-remake-ben már bizonyító francia rendező, Alexandre Aja (Sziklák szeme) került a kamera mögé, aki az 1978-as, ma már klasszikusnak számító Piranha című filmet frissítette fel a mai korszellemnek megfelelően, mindezt 3D-ben, sok-sok B-vel, C-vel és D-vel - már ami a (fél)meztelenkedő hölgyek mellméreteit illeti. A nem kis mértékben feljavított látványvilághoz a történetet is hozzáigazították, hogy még több, ezúttal megindokolt de történetileg indokolatlan meztelenséget csempésszenek a képkockákra.

2005-ben készült egy sokak által kedvelt, összességében azonban se nem világmegváltó, se nem túl eredeti, hamar kiismerhető francia film, az Athony Zimmer. Tény, hogy Sophie Marceau szereplése mellett a közepesen izgalmas krimiszál akár élvezhetessé is tehette az alkotást, azonban az átlagosnál nem erősebb háttéranyag, a kissé esetlenül alakuló szerelmi szál, valamint a film bűnügyi vonatkozásainak elnagyolt gyengeségei csak egy filmmé tették a sok közül. 2010-re az Álomgyár úgy gondolta, illik egy amerikai szájízre finomított verzióval előállni, melybe a szereplőket és a rendezőt is nagyon nehéz volt leszerződtetni.

A két főszereplő Johnny Depp és Angelina Jolie. Férfi és női nézőknek egyaránt eye-candy a párosítás, Florian Henckel von Donnersmarck személyében pedig A mások életével már Oscar-díjas rendezőként léphetett be Hollywoodba, ergo bizonyítania már nem nagyon kellett, hogy ért a feszültség fokozásához. A francia eredetihez képest annyi a változtatás, hogy most a Riviéra helyett Velence városa lett az események központja, a francia nyomozati szálat pedig egy Interpol-akció vette át. Arról nem beszélve, hogy az első rész orosz ex KGB-tisztjeit egy brit bankmilliárdos és orosz testőrei társaságára cserélték.

Az idei karácsonyi filmes felhozatal viszonylag kevésbé lett ünnepi, a szokványos gyermekfilmek és családi alkotások helyett megkaptuk Luc Besson Artur-kalandjának záró, harmadik epizódját (már ha hinni lehet a rendező kijelentésének, miszerint nem folytatja a történetet), egy romantikus drámát a pap és egy gyermeklány között Dél-Amerikából (A szerelemről és más démonokról), valamint egy paranoid vígjátékot az Egyesült Államokból, mely Shaq Bekur (angolul Gaylord Focker) betagozódási problémáiról a Byrnes-család kötelékébe. Ez utóbbi az, amiről most szó fog esni, azonban előtte egy kis áttekintés a trilógia tagjairól.

Az első rész 2000-ben került a moziba Apádra ütök (Meet the Parents) címen, mely a párkapcsolatok első nagy lépését, a szülőkkel való találkozást figurázta ki. A családfőt játszó Robert De Niro Jack szerepében egyszerűen zseniális volt, ahogy a nyugalmazott CIA-ügynök minden rutinjával igyekszik lenyomozni a családhoz közel kerülő ápolót, Greget (vagy Shaq, vagy Gaylord - Ben Stiller). A 2004-es Vejedre ütök kicsit gyengébben sikerült folytatás lett, melyben már a Bekur/Focker szülők bemutatása volt soron, a végletekig szabadelvű és Jackhez képest liberális hippi életmódot folytató Bernie (Dustin Hoffman) és Roz (Barbra Streisand) Bekur/Focker beemelése olykor túlzásokba hajló, erőltetett konfliktus-forrást jelentett a film alatt, mely már a házasság és a gyermekvállalás kérdésköreit járta végig.

Tegye fel mindenki a kezét, aki látott legalább egy costa ricai filmet? Látom, akad egy-két renitens arc a tömegben. Akik egynél több ilyen alkotást láttak, azok tartsák továbbra is a magasba a kezüket! Senki? Akkor is ez az eredmény, ha a kolumbiai filmgyártás termékeire kérdeznék rá? Valószínűsíthetően igen, ez a két ország, sőt, úgy nagyrészt a dél-amerikai mozgóképes kultúrából inkább a televíziós sorozatok ismerősek a honi rajongóknak, igaz, azok bőségesen. A filmjeik valahogy nem csak a mozikat kerülik el, de a televíziós kínálatban sem tobzódnak.

Erre a hiátusra csak ráerősít Gabriel Garcia Marquez munkásságának adaptálása. Az 1982-ben Nobel-díjjal jutalmazott, ma is élő szerző 1994-es, azonos című regényét vitték filmre, mégpedig hazája iparosai. Ez azért fontos különbség, mert 2007-ben a Szerelem a kolera idején című kötete került amerikai kezekbe, az a filmalkotás is érdmei ugyan, de messze elmarad ettől az adaptációtól.

Mindaz, amitől ma eldobjuk az agyunkat (lenyűgöző, valóságtól elugró látványvilág; generált terek és szereplők), egy 1982-es film úttörő jellegének köszönhetjük. A Tron az első számítógépes trükköket felvonultató filmalkotásként vonult be a történelembe, azonban a maga korában számos akadállyal kellett megküzdenie: díjátadókon nem akarták elfogadni, mert az Amerikai Filmakadémia nem hitte el, hogy a trükköket számítógéppel valósították meg, csalással vádolták az alkotókat; a kortárs számítógépes felhasználói kultúra és személyi bázis mostanihoz képest eltörpülő volta csak nehezítette a film befogadását és megértését. Összességében a Disney hatalmasat kockáztatott a megfilmesítéssel, mégis anyagi siker övezte próbálkozásukat, a gamer-generációk pedig kultfilmmé tették a rendszerben küzdő programok és a beszippantott felhasználó történetét. A szellem a palackból elszabadult, azóta is megannyi alkotást adva a nézőknek, melyek a számítógépes belső életet mutatják be, sőt, rengeteg olyan film is készült, amely már ötvözte a gép rideg és logikus belső életét az emberek hús-vér lényével.