Prolihisztor

Egy kisfilmnyi játékidejű előzetest kaptunk a David Fincher által újraértelmezett A tetovált lány című filmről.

A hazai bemutató január 19. (ami marha messze van)... addig párszor át lehet pörgetni a lenti videóanyagot!

Borzalmas magyar szóviccel megáldott alkotás vár minket a moziba, mely címével ellentétben teljesen más kalandot tartogat a nézőnek.

Első pillantásra ez biza' vígjáték, elvégre egy ötvenes fazon rohangál egy hódbábbal a karján, s csak ezen kereszütl képes kommunikálni az emberekkel. Itt azonban álljunk is meg, nehogy tévútra szaladjunk. Egy súlyosan depressziós férfi, Walter (Mel Gibson) öngyilkosságot kísérel meg, mely röhejes kudarcba fullad. Magához térve a Hód kezdi irányítani életét, ezzel is menekvést biztosítva "gazdájának". A családi és üzleti életben is kudarcot vallott Walter azonban új erőre kap, sikert sikerre halmoz otthon és a munkában is. Ez a siker azonban csak ideig-óráig tartja egyben személyiségét, az újabb kudarc már nem menti meg őt az önpusztítástól.

Jodie Foster antifilmet forgatott Gibson 2000-es a Mi kell a nőnek? című sikerfilmjével szemben. Ez a 11 év mind szakmailag, mind magánélet terén is hatalmas változást hozott a főszereplő civil életében. A példás, katolikus családapa képe alkoholista, asszonyverő pojácává degradálódott, szakmailag pedig ha nem is mélyponton van, de mindenesetre parkolópályán. Olyanon, mint amin a negyvenes, látványosan öregedő színésznők szoktak tévelyegni. Tavalyi kilábalási kísérlete, A sötétség határán nem hozta meg azt az áttörést, amit remélhetett. A mostani film talán kanosszajárás pályájának és életének delén is túl, olyan vallomás-film, melyre az utóbbi időben egyre több példát találhatunk. Ehhez hasonlítható talán csak Jean-Claude van Damme monogram-filmja, a JCVD, melyben önmagát alakítja, s egy textúrát bontó vallomás keretében "exkluzív" interjút ad rajongóinak és a nagyvilágnak. Gibson esetében többrétegű színvallással van dolgunk, hiszen egy alkoholista, magára maradó férfi útkeresését ábrázolja nekünk, mintegy álnév alatt. Hozzá hasonló utat járt be Robert Downey Jr is, aki azonban jó útra térése után alakítja a bűnbánó szépfiút (Tony Stark - Vasember-filmek). Nagy kérdés azonban, hogy Gibson képes lesz-e saját őrületét és függőségét félretenni, hogy visszataláljon ahhoz a személyhez, aki évekkel/évtizedekkel ezelőtt volt.

Gibson jutalomjátéka mellett Foster színész-rendező munkássága csak amolyan átlagos, szokványos teljesítmény: ezt a filmet bizony a one-man show viszi el a hátán, amihez a többiek csak asszisztálnak. Anton Yelchin és Jennifer Lawrence történetszála akár egy örökké ismétlődő, öröklődő betegség korai tüneteinek ábrázolásaként is  értelmezhető, a lényeg, hogy ez a szál az, ami még mozgatja a filmet. A Foster-Gibson filmes házaspár csak azt bizonyítja, hogy nincs mindkét félnek elfogadható gyógymód a gondok kezelésére, a kompromisszum-készség pedig családoséknál szinte kihalni látszik (ld. modern amerikai filmművészet)

Hazai pályán az alkotás megbukott (6 millióból 1!!! sem jött még vissza), lényegében látszik, Gibson nem az, akinek megbocsátott az nagy "JÚESZÉ". Vagy még nem jutott el arra a mélypontra, ahol már a publikum is elnéző celebjeivel, vagy egyszerűen már túl öreg ahhoz, hogy elfogadják megtisztulási szándékát. Mindenesetre érdekes, hogy "Segíts magadon-állam" nem nézi jó szemmel, ha Prozac-országból öngyógyító embert is látni. Amíg Elizabeth Wurtzel azonos című regényében csak gyógyszert bírnak írni az orvosok, addig itt egy férfi, aki saját kiutat keresne a bajból, a hála azonban csak össznépi elfordulás. Hogy mi lehet az oka? A láthatóan exhibicionista gyógymód. Az uniformizált Egyesült Államok nem tűri meg ezt a fajta különcködést, mely csak "bátorítaná" sarlatánok egész sorát, kik nem a tablettás támasz hívei.

7/10

Most már hivatalosan is vége a nyárnak, a blockbuster-szezon bezárta kapuit. Most kisebb átvezető időszak következik a pozicionálásra érdemtelennek tartott filmek sorával, hogy ősz végére már vastagon dübörögjön a fesztivál-szezon, annak érdemes tagjaival. Idán sajnos kevés kiemelkedően maradandó emlékkel gazdagodtunk a légkondícionált termekben ücsörögve, azokat sem feltétlenül a franchise-filmek hozták. A mostani írás alanyául szolgáló alkotással is az a helyzet, mint jó néhány fajsúlyosnak szánt idei darabbal: nagy volt az akarás, de csak pár dallamosabb nyögés lett az eredménye, semmint jutalomjáték, arról nem beszélve, hogy guilty pleasure terén is hadilábon álltunk.

A történet dióhéjban: Conan (Jason Momoa) harcban született - értsd szó szerint -, apját (Ron Perlman) és egész törzsét még kiskamaszként elveszíti, hogy felnőve egy bátor tolvajbanda vezetőjeként kutasson a titokzatos mészárosok után. Bosszúhadjárata egyszemélyessé válva már királyi és mágikus hatalmakkal szemben is harcba kényszeríti, hogy az életben maradottak közül mindenki menjen, amerre lát. 

Ez a kis rezümé nagyjából a filmre (forgatókönyv és képi anyag) is igaz, feldolgozható mértékű akciójeleneteket köt össze a gyenge szövegkönyv és a sztori ementáli-jellege. Ami azonban ennél is fájóbb, hogy Stallone igazi izzadtság-szagú izomfilmje (The Expendables) kivételével ez a zsáner pillanatnyilag nem funkcionál. Ha valaki tökös és pergő akciófilmet akar, az kapcsoljon csak a film+-ra, elkapván Az utolsó cserkészt. Feleennyi izommal is kemény férfikarakterek mindkét oldalon, izgalom, pörgés, bunyók és lövöldözés felváltva. Az a gond, hogy csak a ruhadivat hozta vissza a retrót, a filmezés messze túlszaladt. A mai lányok bálványainak egy Jason Momoa maximum a másodpercekre felvillanó csupasz seggével érdekes karakter: "a lányok másra vágynak" - énekli Varga Zsuzsa is. Hogy mire? Edward Cullen-féle megértő vérszívókra, depressziós unalmukban csak a divatpubik tömegét látják. Különböző fikaoldalak hemzsegnek az "alfahímek" fotóitól, míg az ún. férfiak (ti. szőrös, izmos, netán határozott jellem) a civilizáció ezen fokán hibáztatják sorsukat, hogy rossz korba születtek.

Felháborító, hogy bizonyos herélt zsánerek (ld. vámpírfilmek) eljutottak oda, hogy más, jól működő zsánereket is képes kasztrálni - mert valahol ez a helyzet a Conannal is (de még a Perzsia hercege dilemmáit is ide lehet visszavezetni). Illetve ellehetetleníti az ötvözetet magát: az intelligens izomember, nem pálya, Conan agyműködést produkálva rossz Conan, hiába aprítja az ellent bő szorgalommal. Rossz időben, rosz helyen valósították meg a reboot-ot, újabb évtizedre visszavetve a figura előrébb lépését.

5/10  

Érdekes dologra lettem figyelmes. Kis ideig szöszmöszöltem egy magyar torrentoldal statisztikái közt, majd egy igazi ellentmondásra akadtam, mely azonban kicsit bővebb magyarázatra szolgál.

A filmipar unos-untalan (főleg, mióta van szélessávú internet) mást sem szajkóz, minthogy a gaz letöltők mennyire megkárosítják az iparágat. Erre a hintára sokan beszavaztunk már, savaztuk a letöltést, mennyire nem szép dolog, hogy mások munkáját nem becsüljük semmire, arról nem beszélve, sok esetben milyen minőségben vagyunk képesek ezeket az alkotásokat megtekinteni. Mert biza ez mind igaz, és mégsem az.

Első körben egy kis kép az oldal statisztikájáról:

Amit ebből első olvasatra észre lehet venni, hogy a legjobb 10-ben csak három! versenyző az, aki esetében nem csak mozis felvételről van szó, hanem hivatalos kiadvány kalózmásolatáról (kivéve Rossz tanár, mert ott a csak a hang mozis). A többi esetben a sokat szapult CAM varázsszó található a nevük mellett, mely már a moziteremből kijutva került a nethasználók elé. Ez azt a szomorú tényt erősíti, miszerint a minőség másodlagos, a gyorsaság a legfontosabb ebben a szegmensben is. Vagyis mindegy, mennyire sötét, pixeles, netán még a 3D-ről is lemaradunk, csak időben láthassuk a filmeket.

A második szembetűnő tény nem más, minthogy a nagy nyári kasszasikerek nem találhatóak meg ezen a listán. Se Harry Potter, se Transformers, se Karib-tenger kalózai nincsenek ezen a listán, pedig mint látható, ezeknél régebbi alkotások is szerepelnek a felsorolásban. Emlékezzünk csak, a Warner mekkora "balhét" csapott a Harry Potter bemutatója dátumának meglebegtetett késleltetésével kapcsolatban, mert a magyar oldalakról kerülnek ki leghamarabb a kópiák a világhálóra. Ezt annyiban sikerült megcáfolni, hogy ha nem világpremier egy film (ld. Amerika Kapitány, Zöld Lámpás, akkor az amcsi mozikból is kikerül a kópia, csak otthon az FBI veri a letöltők pöcsével a csalánt, itt meg a forgalmazó a miénkkel).

Hogy ebből mi következhet? Ha van hype és franchise, akkor beszalad boldog-boldogtalan, ha netán van némi kétely az emberben, akkor marad a kattintás? Lehet, valami ilyesmi van a háttérben, mindenesetre érdekes, hogy a milliárdosok klubjának idei újoncai közül egyiket sem tölti a magyar (éppenséggel). Talán még az is kidomborítható, hogy új hajnala virrad a csak dvd-re érkező filmek forgalmazásának? Kétlem, de érdekes, hogy ebből a 10-ből csak 2 alkotás az, ami bukott a pénztáraknál (Cowboyok és űrlények, Zöld Lámpás), a többi esetében szó szerint kiemelkedő bevételekről beszélhetünk (többszörösen megtérülő befektetéseknek bizonyulván). Ergo megdől(?) a tévképzet, miszerint a torrent hazavágná a filmipart? 

Ha ipari méretekben nézzük, akkor tényleg igaz lehet. Elég csak emlékezni, milyen vesszőfutás után sikerült csak életben tartani az MGM-stúdiót, de nem szabad elfelejteni, hogy ők sem a sikerfilmeken véreztek el, ahogy a Miramax és a Weinstein Company sem amiatt kerül(t) bajba, mert a sikerek elkerülték volna őket. A háttérben nagyon egyszerű dolog húzódik meg: mindenki filmet akar készíteni, mindenki ki szeretné élni alkotói vágyait, ami arrafelé még több pénzbe kerül, mint itthon. Ennek a keserű piruláját pedig a stúdiók nyelik le, ezért kell nekik évente minél több kasszasiker, hogy a "kis színesekre" is jusson (ezzel is elvéve az esélyét annak, hogy az alkotók belefáradjanak a blockbusterek kínálta extra terhelésbe). Ezzel a karitatív felfogással azonban dollár tíz- és százmilliók mennek el éves szinten, a nullszaldót meg sem közelítve. Vagyis igen, a nyári (vagy az év bármely szakán jelentkező) sikerfilmek az éves főkönyv kozmetikázását is elvégzik - a rajongók megszerzése/megtartása mellett. Azonban ezzel párhuzamosan lehetne okolni ugyanilyen erővel a fogyasztói társadalom filmkedvelő, mozilátogató részét is, hiszen nemcsak a "gaz" letöltők rontják a bizniszt, hanem a távol maradó jegyvásárlók is. Igaz, egy kisebb filmnél (jóval) kevesebb jut reklámra is, mégsem lehet csak a letöltést kárhoztatni. Elég csak megemlíteni az Oscar-szezon nagyágyúit (Fekete hattyú, 127 óra, A félszemű, A harcos), mert ezek az alkotások országos forgalmazásba jószerével csak a jelölések után kerültek, sőt, volt, amely csak a díjátadó után került mozikba. Érdekes, hogy az ilyen értékes filmek elkerülik a hazai forgalmazók figyelmét mindaddig, míg a plakátra fel tudták rakni a "2/3/4/5 Oscar-díjra jelölve" sort is! Mert ha így nézzük, akkor a torrenteseket a spórolás és a kényelem, míg a forgalmazókat a profitmaximalizálás és nem a művészi értékek mozgatják. Vannak ugyan olyan kisebb forgalmazók, akik szembemennek ezzek a fősodorral, kemény munkával és kulcsolással elérik, hogy olyan filmeket is bemutathassanak itthon, mint a Precious - A boldogság ára, mely szintén Oscar-bátya látókörébe került, csak témája miatt itthon senki sem akarta felvállalni a bemutatásával járó nem csekély anyagi kockázatot.

Ahogy a címben kifiguráztam Mackey bácsi híres-neves mondatát a South Parkból, akkor most puffogtatom: "A torrent rossz! Értem?"

Az okai egyszerűek: képminőség, hang, filmélmény, legalitás. Csakhogy egyben a sok esetben a leggyorsabb is, és mikor az információ korát éljük, nem maradhatunk el hetekkel, hónapokkal mások mögött. 

A képregény-adaptálási kedv messze nem csak a klasszikus, világszerte ismert darabokat érinti. Az utóbbi években a kisebb kiadók nem kevésbé jelentékeny figurái is a vászonra kúsztak már: Constantine, Jonah Hex - hogy csak egy párat említsek. Jelen kritika tárgyát adó Cowboys & Aliens kiadvány 2006-ban látta meg a napvilágot, alkotója pedig Scott Mitchell Rosenberg, aki nem más, mint a Platinum Studios elnöke. Hogy ez miért fontos? Egy olyan szerzővel van dolgunk, aki maga is képregényt írt, ami azonban az érdekessége az egész Platinumnak, hogy független kiadóként is jelentős piaci szegmenssel bír, főleg, mert nem adja el a megfilmesítési és egyéb merchandising-jogokat más piaci szereplőknek.

A száraz rizsa után lássuk, miért is érdemes ez a film a megtekintésre. Lehetne ott kezdeni, hogy Olivia Wilde pucérkodik egyet, azonban ezt csak megemlíteném (bár a geekek biztos kikockázzák majd a jelenetet a házimozizás alkalmával). Az, hogy a space-western és a kalandfilmek ikonikus alakja, Harrison Ford egy ilyen kaliberű westernben látható, mintegy szikár és nyugdíjas, mégis kőkemény Han Solo-alteregóként, megint csak a geekeknek szórt mazsolák tömegét erősítik. Daniel Craig rajongótáboráról is szó esvén ideje szóvá tenni, hogy a már cseppet sem fiatal (43 éves) brit úriember is kezdi megtalálni a neki szóló szerepeket: míg Bond miatt legalább annyian ócsárolják, mint magasztalják, addig mind ez a film, mind pedig a decemberben érkező A tetovált lány-remake is erős skatulya-feszegetés a sivatagias-kopáran kékszemű aktortól.

A sztori rém egyszerű, amivel nincs is baj. Adott az 1870-es évek aranyásó Amerikája, ahol a dolgos ember még csak kergette az amerikai álmot, munkája minden gyümölcsét a környék pénzemberei és a banditák aratták le. A magához térő férfi, Jake Lonergan (Craig) a városka felé veszi az irányt, ahol bajba keveredik: előbb a helyi kiskirály fiával akasztja össze a bajuszt, majd nem sokkal később már körözés miatt állítja elő a seriff. Az elszállítást azonban megakadályozza pár orvul támadó idegen hajó, akik begyűjtik az embereket. A fejletlen földi technológia (winchesterek, coltok) helyett az igazán ütőképes eszköz a Lonergan csuklóján pihenő csuklópánt veszi fel a versenyt a emberrabló idegenekkel és fegyvereikkel. A város lakói sajátjaik nyomába erednek, némileg kiegészülve a megmaradt indiánokkal és Lonerga régi bandájának embereivel. A szokványos végső ütközet nem marad emberáldozatok (?) nélkül, a Függetlenség napja óta pedig tudjuk, hogy ne b@szakodjon egy idegen faj se az emberiséggel, mert hiába van csúzlink, tökösséggel megtámogatva átüti még az energiapajzsokat is!

Hatalmas elvárások vannak mostanra a rendező Jon Favreau-val szemben, lévén hatalmas érdemeket szerzett a Vasember-filmekkel, anyagilag pedig erőteljesen felfuttatta a Marvel-kiadó saját filmes iparágát. A mostanra sikerrendezővé avanzsált úriember egy ponton hibázott: túl sok mindenkit engedett a forgatókönyv közelébe. Összesen nyolc embert említenek a sztorit kotyvasztók közt, ami erősen érződik is. Olyan az egész film, mintha egy Párizs, szeretlek!-jellegű szkeccsfilmet látnánk, csak itt a dinamikusan egymás után épülő jelenetsorokat készítették el egymást váltva az írók (ki ne játszott volna olyan versíró játékot, melyben mindenki mond egy sort, a lényeg a rímelés legyen!). A vezérfonalat Lonerganék harca jelenti, de a felosztások alapján: a városi jelenetek erőteljesek és vadnyugatiasak; az üldözéses időszak kicsit erőtlen és összecsapott, mégis dinamikus; az indiánok egész egyszerűen csak történelmileg és némileg retorikailag indokolt szerepüknél fogva csak élőszereplős díszletek; a végső csata pedig sok helyütt érthetetlenül bugyuta és elnyújtott (idegen részről), egy-két szaftosabb képsor azonban menti a helyzetet. Nem mondom, hogy rossz megnézni, de bizony vannak üresjáratok, vannak didaktikus jelenetek és fájó, hogy pont Favreau hagyta benne azt a potenciált, amivel a Vasember-sztorikat sikerre vitte...

A színészekre nem lehet panasz, bár tény, Wilde kisasszony még mindig inkább csak hype-olt, mint tényleges sztár-karakter. Ford ugyan nem csattogtat ostort, de nem szívesen néznénk vele farkasszemet egyszer sem. Craig jól és hihetően adja a fejben magára maradt (=amnéziás) főhőst, aki jó útra akart térni, csak egy másik faj közbeszólt.

6/10 (főleg a hangulat és a látvány miatt)

Érdekes hipotézisek születnek, ha elgondolkodunk azon a tényen, hány uralkodó faj volt eddig a bolygón és feltesszük az ebből következő logikus kérdést: Még mennyi lehet?

Ha nem is konkrétan erre ad választ a film, de egy több évtizedes franchise-t helyezett új alapokra, mintegy 10 évvel az első ilyen kísérlet után. Az akkori, Tim Burton nevével fémjelzett mozifilm nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, se a Burton-rajongók, se a majmok-széria lelkes követői nem azt kapták, amire számítottak (igaz, 100 millióból így is 360 felett hozott). A modern kor azonban ismét kitermelte legalább az alkotói igényt egy újabb poszthumán-alkotásra, bár itt még erősen humán kort élünk, egyelőre csak az első lépcsőfokot látjuk, ahol a majmok kilépnek az ember árnyékából, sőt, sok helyütt emberibbek is nálunk.

A 20. század technikai-tudományos fejlődése során megannyi betegséget győzött le az emberiség, most épp az Alzeimer-kór agyleépítő hatása ellen dolgozik egy szorgos tudós-csapat a GEN-SYS cégnél. A projekt vezetője Will (James Franco), aki édesapja betegsége miatt duplán motivált kutatóként veti bele magát az állatkísérletekbe, melyek sikeresen zárulnak. A tesztalanyt azonban dührohamának közepén lelövik, megsértve ezzel az édesanyja halála után megszülető Caesart (Andy Serkis talpig motion capture-gúnyában). A már a gyógyító szert öröklés útján magában hordozó Caesar villámgyorsan tanul, ezáltal idejekorán szembesül a ténnyel, ő csak egy majom az emberiség szemében. Miután egy félreértés során ejtett sebesülés miatt elkerül Will-től, a többi majom társaságában (kiérdemelve nevét) saját birodalmat kezd építeni, melynek végeredménye a majmok felszabadítása.

Ez a tudatra ébredés, mint látjuk, nem csak a számítógépek érdeme lehet. Ennél sokkal életszagúbb ez az alternatíva, amit az egyedfejlődési folyamatok, még ha sokkal nagyobb időintervallummal, de feltételezhetőnek tartanak. Maga a filmes ötlet 1968-ból származik, amikor a lázadás, osztályok felébredése és hatalmi igényeinek bejelentése idején egy ilyen alapötlet egy magasabb szintre emelt osztályharcot is jelképezett: a biológiai osztályharcot, mely már fajok között zajlik le. Philip K. Dick életműve örök tanulságul szolgál, sose tebb nálad érzőbbé és egyéni gondolkodásra alkalmassá a gépet, mert akkor a gyarló emberiség létére tör. Az emberi társadalmi hanyatlása magában hordozza egy új uralkodó, domináns faj létrejöttét, ami Dicknél a gépek felemelkedését vizionálta, mint mesterséges fajét. Ezzel szemben Pierre Boulle könyve a darwini evolúció egy továbbgondolása, netalán folytatása, ahol az ember pártfogásába vett majmok szép lassan átveszik az irányítást, szolgasorba taszítva az embert.

A "Lázadás" ezt a Boulle-i folyamatot ábrázolja számunkra, ahol a betegségek ellen küzdő faj életre hívja és megerősíti utódját az evolúciós ranglétrán. Arról nem beszélve, hogy milyen morális fegyvert ad az állatkísérletek ellen küzdők kezébe: nem tudhatjuk, hogy hosszú távon mit tett az emberiség a bolygón őshonos fajokkal, ahogy azt sem, mi vár ránk, ha tömegesen tudatos eszközkészítővé teszünk teljes fajokat (ld. tengerészeti bevetésekre használt delfinek, az itt is látható majmok, drogkereső kutyál). Most még csak kiaknázzuk ezeket a fajokat, de mi lesz, ha a szerzett készségeket továbbadják, netán örökítik? Ugyan eddig az ember a valaha volt legönveszélyesebb faj, de mi van akkor, ha nemcsak önmagát pusztítja (ld. emberiség története elejétől fogva), hanem konkurenciát is gyárt magának?

Kicsit visszatérnék a filmre. Ha szigorúan vesszük, nem blockbuster az alkotás, szezonálisan mégis tekinhetjük annak. Azok közt pedig A legjobb volt az idei felhozatalban, műfajhoz mérten kis költségvetésből az év egyik legjobb filmjét kapja a néző, szezonálisan pedig tényleg verte a mezőnyt. Anyagilag is jövedelmező a projekt, mely már most folytatásért kiált... 

A szereplők egytől egyig remek választásnak bizonyultak, Franco és Serkis viszi a hátán a filmet, amire azonban kíváncsi vagyok, vajon Serkis-t jelölik-e ezért az alakításért? Ez a téma már az Avatar óta a digitális filmkészítés vs. élőszereplős filmezés témakörének egyik sarkallatos vitatémája. A színészek most már azért is érdemelnek vajon díjat, ha trükkmesterek tucatjai bújtatják őt más gúnyába? Aki megnézi, mit hoz ki Serkis Caesar karakteréből, tudni fogja a választ.

9/10

Gondoltál már arra, hogy főbe lőnéd a pszichopata főnöködet?

Gondoltál már arra, hogy lebuktasd a téged szexuálisan zaklató felettesed?

Gondoltál már arra, hogy kicsinálnád a tapló, szimplán barom cégtulajt?

Ha bármelyik is igaz, akkor itt egy film arról, hogyan NE csináld ki a főnöködet... illetve, így is ki lehet csinálni, csak kicsit több kellemetlenséggel jár, mint szimplán fejbe nyomni egy ásóval és berakni egy építkezés még készülőfélben lévő alapozásába (na jó, itt befigyeltek kicsit a maffiafilmes tapasztalatok).

Adott nekünk három muskétás, az élet három igencsak eltérő területéről: az irodai aktakukac Nick (Jason Bateman), a fogászati asszisztens Dale (Charlie Day) és a vegyipari cég könyvelője, Kurt (Jason Sudeikis). A három jóbarát eltérő mértékben szenved főnökétől. Míg Nicknek az ígért előléptetés érdekében szinte szobakutyává kell válnia, hogy "kiérdemelje" a ranglétrán való feljebb jutást, addig Dale válogatott szexuális zaklatások céltáblája lesz, melyet női főnökétől kell (hm, szar az élet) elszenvednie. Kurt arany élete felett az ég akkor borul be, mikor főnöke halála miatt annak idióta és pénzéhes fia kerül a cég élére. A barátok közös sanyarú sorsa egy sörözős estén azt a gondolatot ébreszti bennük, hogy eltegyék feletteseiket láb alól. A fehér csókák nem igazán járatosak az alvilági szférában, ezért egy kocsihoz járó szolgáltatás keretében a humán GPS szegítségével keresik fel a züllött környék balhés kocsmáit, hogy felbérelhessenek egy bérgyilkost. Meg is találják a maguk mentorát, Anyabaszó Jones személyében a gyári, börtönviselt feka az, aki tanácsokkal látja el a balfácánokat. A terv szerint egymás főnökeit nyírnák ki, azonban az életnek és saját "tehetségüknek" köszönhetően a problémáik kioltják egymást.

Azt kell mondjam, a felnőtt vígjátékok (a képregény-adaptokhoz hasonlóan) reneszánszukat élik... vagyis inkább sokadik virágzásuknál tartanak. A Másnaposok eget rengető sikere teret nyitott a hasonló filmeknek, melyekre már nem kell a B-kategóriás vagy még ismeretlenebb színészeket választani, mert ma már lassan presztízzsé válik egy ilyen imázs-árnyaló alkotásban is szerepet vállalni. Arról nem beszélve, hogy milyen anyagi és szakmai hasznot is jelent, ha valaki képes megállni a helyét a sok négybetűs angol szót alkalmazó filmek során (igen, bujtatott utalás a káromkodásra). 

A Másnaposok 2. közepes szakmai sikere után kicsit kétkedve fogadtam a Förtelmesék előzetesét, ami tetszetős volt ugyan, de nem fogott meg annyira, hogy már premierkor a moziba szaladjak. Kis kivárás után azonban csak rávettem magam, s azt kell mondjam, többsoron is pozitívan csalódtam. Első körben meg kell dícsérni azt, aki az előzetest legyártotta, mert csak a közepes poénokat sütötték el a felvezetésben, az igazán ütőseket megtartották a moziba látogatóknak. Második körben a főszereplők csoportjáé az érdem: ugyan nem akkora ászok, mint a legénybúcsús trió 2009-ből, de a szalonképesen viselkedő trió is van annyira elmebeteg és jó humorforrás. Harmadszor pedig a célpontokat alakító színészek is nagyszerű teljesítményt nyújtottak. Az még hagyján, hogy Spacey cégvezető karaktere konkrétan a félelmetesen realista kategóriát idézi, de hogy Farrell Tom Cruise Trópusi viharban látható külsejéhez hasonlóan megtépázta saját külsejét, hogy még ellenszenvesebb legyen, az átvitt értelemben gyönyörű. Hogy szó szerinti gyönyörről is szó essék, itt van Aniston kisasszony, aki jó borhoz mérten csak finomodik a korral, mert MILFként uralja a vásznat, főleg, mikor csak orvosi köpenyben lép a csábítás mezejére. Meg kell még említeni Jamie Foxx-ot is, aki a kötelező fekete szerepén túl nagyjából a Family Guy szintjét idézve rombolja a sztereotípiákat, nem újjáértelmezve, csak degradálva azokat.

Ugyan nincs kádbafosós jelenet, mint az Elhajlási engedélyben, de összességében szórakoztatóbb és nívósabb alkotás, arról nem beszélve, hogy milyen szinten átérezhető a szereplők dilemmája, mennyivel könnyebb velük azonosulni, mint a bónuszmenetet kapó férjek helyzetével. Onnan átmentették a jobbik felet (Sudeikis), itt pedig hozzácsaptak két idiótát, hogy dübörögjön a gépezet.

7/10

Dübörög a Marvel-gépezet, mostanra már (filmes szinten) futószalagon érkeznek a képregény-hősök a vászonra. Ezt alátámasztandó, harmadik sikeres debütálóként bemutatták az első bosszúálló eredettörténetét is: Amerika Kapitány mint papíralapú nemzeti szimbólum, korszakos hősként egy társadalmi ideál megtestesítője. A gyenge mégis kitartó férfiból gyúrt szuperkatona lesz az egyetlen hatásos fegyvere Amerikának a II. világháborúban, hogy legyőzzék a világuralomra törő náci Németországot és annak csatlósait. Ahogy azonban egy több mint 70 éve aktív képregény-figura esetében, az évtizedek során harcolt ő a kommunizmus követői ellen is, volt saját belső értékválságából fakadóan Nomád is (kiábrándult az Egyesült Államok által képviselt értékekből, pontosabban azok képviselőiből), a 2000-es évekre pedig már a terrorizmus elleni harc egyik éllovasa (ahogy ezt láthattuk már Vasember esetében is, már ami a 2008-as filmváltozatot illeti).

Az alaptörténet rémesen egyszerű (mint majdnem mindegyik képregény esetében): a gyenge és vézna Steve Rogers (Chris Evans) sokadik próbálkozásra sem jut be a hadseregbe, mikor egy Németoszágból disszidált orvos, dr Erskine (Stanley Tucci) a kutatásaihoz keresett alanyokból hiányzó (nem Transformers, emberi) szikrát pont ebben a törékeny férfiben látja meg. A kiképzés során ugyan fizikai képességek terén messze elmarad katonatársaitól, azonban leleményessége és szíve terén messze lekörözi az összes jelöltet. Elérkezik a nap, mikor dr Erskine és Howard Stark (Dominic Cooper) közös kísérlete során beadják Rogersnek a szuperkatona-szérumot, melytől, hogy is fogalmazzak, megizmosodik, nem is gyengén... A doktor azonban nem sokáig örülhet sikereinek, egy Hidra-ügynök még ott helyben megöli. Ekkora már fény derült Erskine hazai kísérleteire, ahol még a szérum instabilitása miatt egyik kollégája, Johann Schmidt (Hugo Weaving) a Rogers-éhez hasonló eredmények mellett kisebb mellékhatástól is szenved: ő lesz gúnynevén a Vörös Koponya, utalva ezzel ábrázatának eltorzulására.

Innentől kezdve nem is a náci Németország lesz a fő ellenség, hanem az afölötti uralmat belülről villámgyorsan átvevő Hidra legyőzése lesz az elsődleges célkitűzés. Rogers azonban egy darabig parkolópályára kerül, az amerikai hadsereg pénzgyűjtő kampányának emblematikus alakjaként nemcsak hazáját, hanem a fronton szolgáló katonák táborait is körbelátogatja. A passzivitásra kárhoztatott Kapitány Bucky barátjának (Sebastian Stan) megmentése érdekében "állományba helyezi" magát, egymaga kiemenkít 400 hadifoglyot a Hidra-táborból, onnantól pedig kezdetét veszi a felszámoló hadművelet, melynek során hajtóvadászatot indítanak Vörös Koponya után.

A végső ütközet (SPOILER) a már ismert módon ér véget, Vörös Koponyát beszippantja az erő, amit irányítani próbálna, míg Kapitány a töltetekkel megrakott repülőt az Északi-tengerbe temeti el, saját magával egyetemben. Kapitány pedig magához tér egy szobában, New Yorkban, ahonnan kitörve szembesül a ténnyel, közel 70 évet aludt végig a jégbe fagyva, hogy most egy szuperhős-szervezet élére állítsák, védendő az egész Földet.

Ahogy látható, a történetet nem sikerült se megreformálni (Vasember), se a hozzá illő mítosszal epikusan ábrázolni (Thor). Helyette kaptunk egy hűségesen lineáris történetvezetést, sok helyen borzasztóan retrósítani szándékozott akciószekvenciákkal (ezek kb. mintha a Sky Kapitány és a holnap világából csöppentek volna át), valamint egy csokor ígéretet (napjaink jelenetei - a vége főcím után az Avengers teaser miatt maradni tessék), hogy a többi már sínen van. Váltottam pár szót egy fordító-feliratozó-képregényeket magyarító ismerősömmel is (Gyilokpeti), aki próbált abba az irányba vinni, hogy csak a II. világháborús retró megoldások miatt lenne hiányérzetem a filmet illetően, de nem. A Sky Kapitány esetében tetszett ez a megoldás, mert ott a történet szerves részét képezte az a látványvilág, míg itt inkább egy kötelezően beillesztett technikai elemet használtak. Emellett arról is szót kell ejteni, hogy a Marvel-filmek terén az egységes 140-150 milliós költségvetések felhasználása után itt lett a leggyengébb a film képi minősége is. Annyi benne a CGI, a mesterséges környezet, hogy egész egyszerűen ellehetetleníti az egyik legéletszerűbb, legemberibb Marvel-figurát.

Mielőtt valaki úgy érezné, hogy erősen húzom le a filmet a lejtőn, akkor annak ide be is szúrnék pár dícsérő sort. A színészek zseniálisak, Evans a Fáklya után egyszerűen és eszköztelenül, mégis tökéletes Kapitányt kelt életre, mellette mindenki más szinte epizodista (már csak a játékidő alapján is). Weaving Vörös Koponyaként harsány, ellenszenves, akaratos és kegyelmet nem ismerő karakter, ahogy azt megszoktuk már a náci tisztek filmes megjelenései alapján, bár tény, a Becstelen brigantyk Hans Landáját megformáló Christoph Waltz példaértékű játékát még neki sem sikerült megközelíteni. Az idősebb Stark szerepében Cooper tökéletesen megelőlegezi a Downey Jr. féle Tony Stark karakterét, míg Tommy Lee Jones Phillips ezredesként az egyik legjobb katonafigura, bár igaz, ehhez nagyon erőlködnie sem kell, 1-2 gesztussal tökéletesen hozza a karaktert. Peggy Carter szerepében Hayley Atwell képviselné a szerelmi szálat a történetben, mely mindössze a korabeli vágyódás eszméjében és az egyetlen elcsattanó csókban manifesztálódik, egyébként az emancipált nő előfutáraként értelmezhető.

A trükkökre nem ártott volna még 10-20 millió dollárt áldozni, egy ilyen emblematikus hős esetében meg pláne. Első körben Evans digitális összetöppesztése a zavaró, sok helyen mintha eltűnne az álla, nem állandó kinézetről beszélünk, sok helyen mintha a gizda Rogers teste önálló életre kelne, testrészei, porcikái találnának maguknak új pozíciót. Ha látta valaki a Benjamin Buttont, hogy ott Fincherék mit hoztak ki a koravén Brad Pittből, itt konkrétan csalódhatnak a megvalósításban. Másrészt azok, akiknek a Ryan közlegény megmentése az etalon "World War II Movie", azok csak kompromisszumosan fogják kibírni a csatajeleneteket, mert szinte mindenhol érezni a stúdió falainak jótékony erejét: szinte semmi realista nincs ezekben a jelenetekben, nincs ereje a képeknek, a környezetnek...

A Farkasember hercehurcája és eredménye láttán biztos, hogy nem Joe Johnstonnak kellett volna rendezni a filmet, mert még mindig nem tud megbírkózni a látványeffektekkel. Míg a szövegkönyv erős, humoros és ülnek is a poénok, addig a látvány terén érződik valamifél e direktori gyengekezűség, mintha a speciális effektesek szabad kezet kaptak volna, mint a magyar útépítésnél: "van pénz rá, de ha olcsóbban megoldod, a föle a tiéd!" - alapon lettek elsunnyogva a milliók a számítógépes és díszletes munkások kezei között. A 3D pedig ismét csak pénzmaximalizáló megoldás, sőt, a képminőség gyengébb is, mint a hagyományos moziváltozat esetében.

Arról nem beszélve, ezt az epikus ideológiát az Egyesült Államokon kívül nem nagyon fogyasztják jóízűen az emberek. Az európai régióban ezek az események túl fájdalmas emlékeket ébresztenek, arról nem beszélve, hogy az identitásukat évtizedekre elveszítő országok szemében egyenesen sértő is lehet az amerikai lobogó harsány csapkodása. Márpedig itt kéremszépen rogyásig lengetik azt a zászlórudat, hogy mindenkibe beivódhasson a piros-fehér sávos, kék kockával díszített, csillagos lobogó.

Fáj, hogy ennyi negatívumot össze tudtam szedni a filmmel kapcsolatban, mert Amerika Kapitány tényleg az egyik legnemesebb, legtisztább és leghitelesebb képregény-karakter, ennél azért jóval összeszedettebb és profibb kivitelezést érdemelt volna.

6/10 (de csak a humora és a színészek miatt)

Nyugodt szívvel kijelenthetem, a blockbuster-szezon véget ért, legalábbis ami a hagyományos nyári erőnyerő filmpremiereket illeti. Igazán csak 1-2 filmet érdemes kasszasikerként említeni, holott a versenyzők évről-évre népesebb táborból kerülnek ki. Idén már április 28-án a Thorral elkezdték a mozik felhívni a filmrajongók figyelmét, ezt követően a Halálos iramban 5. része valamint A Karib-tenger kalózainak negyedik része következett, hogy a májust majd a Másnaposok 2 zárhassa. A felnőttes kezdést az iskolaidő végeztével az animációs filmek idei nagy premierje követte, a Kung Fu Panda másodjára pandalírozott, versengve az X-Menek legújabbikával. Mindezt már csak a Transformers leglátványosabb része, valamint a Harry Potter követte.

Ez a kis lista csak azért kellett, hogy röviden áttekintsük az idei felhozatal nagyágyúit, valamint azt, hogy valahogy mégsem volt érezhető az a frenetikus nyári moziszezon. Nem csak a filmek megosztó visszhangjai miatt, de mintha már a nyári szezon sem lenne olyan erős, mint tartották azt éveken át. Legjobb példa erre az Avatar és az Alice Csodaországban, hiszen két olyan filmről van szó, melyek anyagilag azt a kiemelkedő eredményt hozták, amiket a nyári premierek esetében szoktak elvárni, márpedig ezek a filmek decemberi és márciusi bemutatóval kerültek forgalmazásra. Arról nem beszélve, hogy itt az augusztus, és még olyan filmek várnak ránk, mint az Amerika Kapitány, a Zöld Lámpás, a Cowboyok és űrlények, a Majmok bolygója, és ha szigorúan nézzük, szeptember elsején még a Conan is érkezik kis hazánkba. Hogy még inkább romboljam a nyári szezon nimbuszát, decemberre érkezik a Shrek spin-off, a Csizmás Kandúr filmje, valamint Tom Cruise is negyedjére lehetetlenkedik, már ami a küldetéseket illeti (Mission: Impossible - Ghost Protocol).

Ezek már csak amiatt is fontosak, mert örök vitatéma a filmletöltés (nem csak kis hazánkban). Idén a Warner be is keményített (ill. csak keménykedett), a Harry Potter bemutatójának halasztásában látta megoldását a kamerás felvételek kikerülésének megakadályozásában, de ismét bebizonyosodott, van annyira globális a világ, ha egyik helyen elapad a forrás, máshol újat fakasztanak - elvégre az orosz release-ek is szép számmal vezetik a leggyorsabb netes megjelenés listáit. Eközben 1-2 slágermozit és kivételes bemutatót leszámítva panganak a termek, heti 2-3 teltházas vetítésre nagyjából ugyanennyi kongó termes bemutató is jut. Nem csak a filmek, a belépőjegyek árai is hibásak ebben. Az egész struktúrát át kéne alakítani, mert pont azok a rétegek kezdenek leszakadni a mozis rétegektől, akik az utánpótlást biztosítják: egyre több fiatal elégszik meg a kamerás (ingyenes) felvételekkel, fejenként súlyos ezreket spórolva havi szinten. Mert legyünk őszinték, havi szinten 5-10 ezer forintot sem lenne lehetetlenség elmozizni, de van-e olyan mai fiatal, aki ezt gond nélkül megengedheti magának? Kicsit demagóg, de a fizetőképes kereslet körökkel lemaradt a kínálat mögött, ezt a hiátust pedig csak illegális módon lehet egalizálni. 

Fontos lenne a film szórakoztató értékének megfelelően szerepelni a pénztáraknál is, de míg a százmilliós alkotások ledózerolják a piacot, az 5-50 milliós filmek sokszor el se jutnak a közönséghez, a producerek, a forgalmazók tengerében elvesznek ezek a kisebb, de sok esetben értékesebb alkotások. Lehet szapulni a populizmust, a modern fogyasztói magatartást, de a tömegigény kiszolgálása nem szabad, hogy győzedelmeskedjen a filmművészet kulturális missziója felett. A mostani látványorientáltság sem egyeduralkodó, elég csak az Eredet példájából okulni, hiszen egy intelligens sci-fi is igen komoly szeletet tudod kihasítani a mozilátogatók pénztárcájából.

Vagyok olyan furcsa figura (vagyis mostanság a legtrendibb filmzsáner még oldszkúl rajongóinak egyike), hogy számomra a vámpírok ne érzelgősködjenek, ne csillogjanak a napfényben, ha rájuk tör a szomjúság, akkor biza cafatokra kapják az aznapi estebédet jelentő emberfiát (vagy lányát - fő az esélyegyenlőség, ugyebár). Na, A pap nem is ámítja a jónépet, mert itt jófajta és állatias CGI-vámpírok törnének hatalomra, ha a végső megmentő, az egyház ne szállna szembe velük. Isten igéjétől és földi helytartói kiképzésének köszönhetően egypár áldott figura, a papok leverték a vérszívók hadát, rezervátumba is zárták őket, hogy elhozzák a békét azon kevés embernek, akik a modern városállamok high-tech, de posztapok falai közé szorulva tengessék semmilyen életüket. Van azonban egy "félvér", egy pap, akit elragadtak a vámpírok, s akit a királynő az első embervámpírrá tett. Ezen jóember (?) vezényelné le a száműzöttek térhódítását, terveit azonban egy/a renegát pap húzná keresztül, már csak családi érintettség okán is.

Tudom, kicsit zavaros ez az egyveleg, de legyünk őszinték, vérbő fanokon kívül az Alkonyat sem indul jobb esélyekkel az átlagos mozinézőknél, arórl nem beszélve, hogy itt a szépek tehetségesek is... ja, a színészgárdára értettem ezt a félmondatot. A filmre visszatérve, vannak gyengéi, hogyne lennének. A kisebb költségvetés okán a látványvilág nem vetekszik egyik nagyívű műfajtárssal sem, de (remélhetőleg) ez nem is volt célja egyik alkotónak sem. A rendező Scott Charles Stewart és Paul Bettany rövid időn belül már másodjára nyúl a vallásos témához, A légió című angyalos filmjük után most a földi pokolba merülnek el, némi koreai mangás alapokra építve. Azért csak építve, mert az ő interpretációjuk inkább a sci-fi felé viszi a mondanivalót, semmint az egyház- és valláskritikus eredetit interpretálnák.

Őszintén: ha ezt a filmet ennél több vallási mondanivalóval tűzdelik tele, még ennyi sikert sem értek volna el. Ebben a műfajban vagy csinálj művészfilmet ragasztott műfogakkal, vagy azok a vámpírok álljanak neki rendesen vérengzeni (szép magyarság, hej). Bettany és Maggie Q színészi teljesítménye a film egyik ékköve, mellettük az őrült kalaposra hajazó Karl Urban említendő, mindenki mást csak a cast credit során érdemes listázni. A látvány 60 millióhoz képest nem rossz, bár tény, a 3D még mindig felesleges, főleg egy ilyen gyenge képi világ esetében. 

Sokan ostorozni fogják a filmet, de azoknak, akiknek finoman fogalmazva is genitálisan elege van az emocionális gyöngyszemből (igen, ez egy Tvájfájt-fika lett volna), akkor egyszeri megtekintésre tökéletes alkotás: rövid, trash-jellegével szórakoztató - mintha a film+ műsorára tévedtünk volna egy álmatlan éjszakán.

5/10