Prolihisztor

Most már nem csak a puszta történelmi tény okán lehet és kell sajnálni a római IX. légiót, hanem a modern filmművészetre gyakorolt hatása miatt is. Négy év távlatából ez már a harmadik film, mely történetükkel foglalkozik, nagyon is vegyes fogadtatással. Az első még az idei Oscar-díjas Colin Firth nevéhez köthető, aki tehetségét meghazudtolva vállalt szerepet egy igencsak közepes történelmi kalandfilmben, mely elég szépen le is szerepelt. Ezt követte tavaly A kilencedik légió, melyben az igencsak tehetséges Michael Fassbender akciózott egy keveset, azonban megint kissé félrebillent a mérleg nyelve, mikor a kelta őslakosokat valami elnagyolt prepunk életérzésben dagonyázó hordának állították be. Jelen alkotás már nem a légió közvetlen életével foglalkozik, hanem két évtizedes távolságból a hatásait helyezi előtérbe, amikor a légiót vezető katona fia kerül a középpontba, visszaszerezni szándékozva a család (és a légió filmes ábrázolásának) becsületét.

A történet igencsak egyszerű: Marcus Aquila (Channing Tatum) kéri azt, hogy a legkevésbé becsült területre, Hadrianus fala közelébe telepített előörsre vezényeljék, hogy megtalálhassa azt az aranysast, melyet apja légiója elvesztett. Ebben segítségére lesz a rabszolgája, Esca (Jamie Bell), aki a lemészárolt törzs tagjaként megveti a rómaiakat, mégis hűségesküt tesz a rómainak. A film második fele már csak a sas kereséséről szól, ahol nem csak a sas, hanem a légió sorsáról is mindtöbb információ kerül napvilágra.

A három filmet elnézve valahogy mégsem sikerült egyik rendezőnek sem megtalálnia a szórakoztató középutat a mészárlások és a jellemfejlődések között. Míg "Az utolsó.."-ban inkább a jellemre gyúr rá, addig "A kilencedik..."-ben inkább a mészárlások őrülete kerül előtérbe, míg ezen harmadikban megint a jellemfejlődésen van a hangsúly. Ami a film egyik legnagyobb hibája, az az eredeti nyelvhasználat: míg a brit törzsek egytől egyig "képesek" saját nyelvük használatára, addig a rómaiaik szépen beszélik a brit és az amerikai angolt. Komoly vesszőparipa ez A passió óta, de tény, hogy más filmek nem szánnak időt és energiát ennek átvételére, pedig kereslet és igény van rá. A másik hiba a brutálisan alacsony költségvetés, mert így a nézők többsége által elvárt mészárlás-mennyiség csúnyán elmarad attól, amit a műfaj és a téma megkövetel. A harmadik gond az egyenetlen színészi teljesítmény, mert míg Bell egy jelenetben többet fejlődik a filmben, mint Tatum az egész játékidő alatt, addig utóbbi még csak jelét sem mutatja annak, hogy akarna-e változni. Egy faék határozott irányával hatol egyre mélyebbre az ismeretlen brit vidéken, csak a sas lebeg a szeme előtt.

Az Oscar-díjas dokufilmes rendező, Kevin Macdonald harmadik nagyjátékfilme olyan, mint egy trilógia záródarabja: látványos, ügyes, mégis hiányérzetet kelt. Míg Az utolsó skót királlyal Oscar-díjassá tette Forest Whitakert, James McAvoyt pedig kvázi elindította a világhírnév felé, addig A dolgok állása kapcsán Russel Crowe-t terelte új vizekre, Ben Affleck pedig megkaphatta első rosszfiú szerepét, addig jelen esetben Jamie Bell egyébként is ragyogó pedigréjét fényesítette még egy kicsit, míg Tatum kipipálhatott egy szandálos filmet az önéletrajzában. Nagyjából ez is a különbség az itthon forgatott film két főszereplőjének játékában. az egyik alakít, a másik meg csak van a vásznon. A brit filmgyártás örök statisztájáról se feledkezzünk meg: az örök kopasz Mark Strong csodás parókát kapott - jobbat, mint bármelyik Nicolas Cage-pepi, emlékezeteset is nyújt. Ezzel szemben Donald Sutherland már csak koránál és múltjánál fogva erős szereplő a vásznon, a mostani szereplésével inkább csak sázmában gyarapítja filmográfiáját.

Ha valamihez hasonlítanom kellene, akkor Nicolas WinDing Refn Valhalla Risingjához áll a legközelebb, a kevés akció és a felfokozott misztikum, valamint a főhős flashback-szerű álmai inkább a vikinges sztorihoz állnak közelebb, mint a korábbi légiós filmekhez. Ettől függetlenül ez a legjobb a hármasból, még ha ennek is vannak szépséghibái, de azért itt van nekünk Bitskey Lukács mint törzsfőnök és Faragó András mint gladiátor-főnök, a többieket tessék szépen a statiszták közt keresgélni.

6/10

Íme, egy újabb kritika a modern média jelenségeiről, mely azonban most inkább a javulás lehetőségét is felvillantja, mintegy kiutat mutatva a megfáradt műfajnak. A reggeli televíziózás amolyan népbetegség a tengererentúlon, míg nálunk igazán nincs ideje rá a dolgozó embereknek. Ez nem demagógia, ez tény. Ha 8-ra megy dolgozni valaki, már 7-kor nem lesz otthon, azelőtt meg nem valószínű, hogy a távirányító hiányozna a reggeléhez. De a 9 vagy a 10 órási munkakezdetek sem jobbak: a korábbi időpont az öltönyös munkahelyekre jellemző, akik nem számítanak célcsoportnak egy ilyen műsornál, a 10 órási kezdés a plázadolgozókra igazabb, ők ugyan célcsoport lennének, de nem biztos, hogy reggel már ezzel bombáznák magukat - sokkal inkább valami zenecsatorna random műsorára élesztik újjá agysejtjeiket. A többműszakos munkarendben tevékenykedők pedig teljesen ki is esnek a szórásból, csak hogy teljes legyen a gondolatmenet. Ezek a műsorok valójában a nyugdíjasokat, a munkanélkülieket és az iskolába még/már nem járókat találja meg, ez a hármas-négyes korcsoport azonban teljesen megszólíthatatlan, már minőségi szinten, így marad a sokat ócsárolt, mégis népszerű bulvár-stílus.

A tapasztalt, de végzettség nélküli producer, Becky (Rachel McAdams) elveszíti állását a középszintű televíziós társaság reggeli műsoránál, majd nagy nehezen munkát kap a sereghajtó reggeli műsornál, mint executive producer (ami a kinti tévés hierachiában nagyjából a rendezőt jelenti). A béka segge alatti penészréteg mélyén dagonyázó műsort kell felhoznia, a művelet első részeként kirúgja a szexista bemondót, hogy helyére a szakma nagy öregjét, Mike Pomeroy-t (Harrison Ford) ültesse, aki azonban a kőkemény újságírói véna miatt nem óhajt hülyét csinálni magából minden reggel. Eközben a vezetőség közli Becky-vel, a műsor hat hét múlva megszűnik, a kompromisszum értelmében azonban ebben az időszakban bizonyíthat, hogy az egész stáb megtarthassa állását. A műsor el is indul a rögös bulvárosodás felé, mely során Mike-on kívül a műsorvezetőtársak egyre bevállalósabb műsorokat készítenek. A férfi azonban egy kis átverés segítségével bebizonyítja a lánynak, hogy a tömegmédia is képviselhet értéket, lehetnek ütős hírei, ha elébe mennek. A közös felemelkedéshez pedig áldozatot is kell hozni, hogy a szakmai vágyak vagy a közösség összetartozása a fontosabb.

Még mielőtt sokan beleélnék magukat, ez a film nem romantikus: a szerelmi élet nagyjából annyi szerepet kap a filmben, mint a napi beosztásunkban az ebéd - ugyan kiemelt szerepe van, de a puszta tényen kívül nem határoz meg semmit. A vígjátéki vonal sokkal fajsúlyosabb, komolyságát tekintve pedig magasabb szintű is, mint A csúf igazság volt, igaz, ez már csak a szereposztásból fakadóan adottnak vehető. Diane Keaton ismét egy nagy öreget emelt ki a nagyvásznas feledés homályából és mutatta meg az újabb generációknak a borhoz hasonlatosan nemesedő tehetségét: míg a Minden végzet nehézben a szoknyabolond és fiatal lányokat hajkurászó Jack Nicholsonból faragott a korához méltó módon viselkedő férfiembert, addig itt a házsártos és nehéz természetű híradós hírében álló Ford lesz egy érző és empatikus, de szakmailag a csúcsra törekvő vén medve. Kettejük csipkelődése sajnos csak kevés teret kapott a filmben, pedig őszintén mondom, azok voltak talán a legeltaláltabb poénok (bőségesen reflektálva a Family Guy híradósaira). Mellettük McAdams ugyan nem élete alakítását nyújtja, de kellően munkamániás és idegesítően maximalista, ami egy mai karrierista nőnél alapszintű elvárás. Mellettük eltörpült játékidővel Patrick Wilson és Jeff Goldblum is helyet kap, akik a maguk módján emelik is az alkotás fényét.

A film ugyanott vérzik azonban el (már a széles nézőközönség előtt), mint tette azt a Honnan tudod? című alkotás is. A sztárokat felvonultató film sallang-  és csöpögésmentes történetben adja elő az emberek életének fordulópontjait, míg ott a magánéletre, itt a hivatásra fókuszálva. Valahogy azonban egyikért sem rajongtak olyan mértékben a nézők, hogy az kasszasiker lehessen. Tény, itt jobban szerepel az egész gárda, egységesebb képet kapunk és kevésbé érzelmes, sokkal inkább humoros a film, azonban ez sem nyerte el az emberek osztatlan tetszését.  Pedig Harrison Ford már irritálóan makacs, Diane Keaton ijesztően bevállalós, mindketten bőven túl vannak azon a koron, amikor még büntetlenül hülyét csinálhat magából az ember a kamerák előtt - most mégis ezeket a karakteret testesítik meg.

Ezek után képzeljünk el egy filmet a Reggeli vagy a Tények reggel háttéréletéről: érdekelne egyáltalán valakit? Mert ez a film sem érdekelt eddig annyi embert, pedig méltó rá.

6/10

Megtettem azt, amit világpremierek esetében ritkán szoktam: elolvastam a hazai kritikákat, hogy legyen némi fogalmam arról, miként is ül hazánkban ez az eredeti címén értve "aljas ütés". Nos, a fogadtatás össztűzszerűen negatív, még a számítógépes effektek megítélése terén is. Az indokok egyértelműek, senki sem kapta azt, amit vártak az előzetesek és az információk alapján. Egy emancipációs diadalmenetről szóltak a hírek, melyet öntudatos és szexi fiatal lányok vívnak ki az '50-es évek rideg világában, mintegy megidézve az Eredet álomsíkjainak kreativitását. Ehelyett kaptak egy halom filmes utalást, megannyi apró tisztelgést nem csak a rendezői repertoár, hanem a kortársak és a kedvencek irányába egyaránt.

A csomagolás pedig nem más, mint az újabb és újabb gamer-generációk igényeinek magasfokú kiszolgálása, nagyon burkolt mondanivaló a nők helyzetéről, az összhatás azonban sokak számára fogyaszthatatlan lesz, mint random képregényfilm-fogyasztónak a Watchmen rendezői változata (mind a hossza, mind a mondanivalója miatt). Igen, túlpörgetett klippel van dolgunk, melyben a dráma bizony igencsak ingatag lábakon áll, a vizuális túlzások bőkezű alkalmazása pedig csak olaj erre a roskatag alapzatra, a lángokban pedig kevesen gyönyörködnek, az alkotói tehetség halálát látva benne. Hollywood is ostorozva lett bőszen (már a kritikákban), miszerint már a remake-k terén is kifulladhattak, ha egy eddig megbízhatóan teljesítő adaptációs rendezőnek szabad kezet adva hagyták ezt elkészíteni.

Akkor most személyes cáfolataim egy csokorral. Az, hogy a maga módján főhajtással megidézett egy (dvd-ben) maréknyi film előtt, mindig melengeti a geekek szívét, hiszen a nagy kedvencek remek alapot szolgáltatnak a megsvédeléshez. Az, hogy olyan kultfilmek voltak a szatyorban, melyek előtt tisztelettel óhajtottak adózni, mint a Harcosok klubja, a Kill Bill, a Tron, az Én a robot, a Száll a kakukk fészkére, a Gyűrűk ura , az Alíz Csodaországban vagy az Egy makulátlan elme örök ragyogása, csak pozitív irányba billentheti a mérleget. Ezek vagy tipikus beállításaikkal, vagy sajátos szereplőik átirataival, vagy mondandójuk egyszeletnyi elfogyasztásával jelennek meg, de egyik esetben sem lóg ki a történet fonalából. Ez a fonal nincs is agyongombolyítva, van egy lány, akit mostohaapja az örökség érdekében (no és a saját életét védendő) elmegyógyintézetbe zárat, ahol még a lobotómiát is elintézteti kéz alatt (éljen, hogy a korrupció emberéletekről is dönthet). A lány, Baby Doll (Emily Browning) két lépcsőben menekülne a helyzetből: egyrészt megszökne az orvos érkezése előtt, másrészt a valóságból saját képzeletének felhasználásával készít magának fogyasztható verziót, ezzel is megkönnyítve magának a lelki megpróbáltatásokat. A szökéshez segítségre is lesz szüksége, ezért négy betegtársát kéri meg, hogy csatlakozzanak és szabaduljanak meg abből a fertőből, ami az intézményt jelzi.

A feladatuk 5 lépcsőből áll, melyet egy japán dozsó-jelenetből ismerhetünk meg - el kell lopni négy tárgyat (térkép, tűz/öngyújtó, kés, kulcs), majd Baby Dollnak rá kell jönnie, mi is a cél, mi az ok, amiért ott van az intézetben. A lopásokban mindig másik társa segít, Sweet Pea (Abbie Cornish) a térképet szerzi emg az ápolók vezetőjének irodájából, Amber (Jamie Chung) az öngyújtót szerzi meg a másik ápolótól, Rocketnek (Jena Melone) a kés megszerzése a feladata, míg Blondie-nak (Vanessa Hudgens) marad a kulcs. A különböző lopások más és más keretet kapnak Baby Doll fantáziájában: a térképért egy első világháborús yperni csata körülményei közt zajlik, ahol a steampunk német katonákat kell legyőzni. A tűz megszerzése közben bokáig járunk egy Gyűrűk ura-film ostromjelenetében, melyet a vietnámi háború ihlette stílusban vívnak meg főszereplőnőink. A késért cserébe élettel fizetnek, miközben a fantázia szárnyán egy száguldó vonaton kell hatástalanítaniuk egy bombát, melyet az Én a robot egy komplett robotosztaga felügyel. Utoljára a kulcs megszerzése lesz feladat, melynek megszerzése még nagyobb áldozatokkal jár, mint a korábbiak, de ez már csak egy vékony fátyollal van elválasztva a valóságtól, nem olyan fantázia-ütközetekről van szó, mint a korábbiakban. A szökés során azonban a legfontosabb, az éldozathozatal kerül előtérbe, újabb síkot szállítva a mondandó rétegződésébe.

Kapunk egy adag tesztoszteron fűtötte emancipációs küzdelmet, talán még a Watchmen világánál is korruptabb és mocskosabb korszakot, melyben szexuális tárgyak voltak a nők, kiváltképp az ilyen intézetekben tartottak (és még mennyi hír tartalmazza napjainkban is az ápolt nőkkel szembeni szexuális zaklatást). A falakon belüli lányfuttatás és pénzkereseti forrás védelme pedig csak könnyebb, ha nincs egy olyan lélekgondozó, mint Dr Gorski (Carla Gugino), aki drámaterápiával játszatná el a lányokkal, mi is történt velük. De hogyan is lehetne őszinte játékot látni, ha mindazt a bántalmazóik szeme láttára kell megtenniük? Nem véletlen, hogy a hasonló korban játszódó Mad Men - Reklámőrültek főszereplője, Jon Hamm is beugrott egy epizódszerepre, megjelenése csak tovább erősíti ezt a feminizmus-gyilkos korszellemet.

Sokaknak nagyon is a bögyében lesz a film, amit meg is értek: ingadozó stílusú és dinamikájú alkotás, mely egyszerre minden akart lenni, valahol mégis elveszett a sűrű CGI-ködben. Az olvasatok nem olyan mélyre ágyazottak, hogy csak köldöknézős filmesztéták találják meg a mondanivalót, de tény, nem ebben a filmben keresné az ember. Itt, ahol a Tomb Raider-ötösikrek igazságot szolgáltatnak, ahol életükkel kell fizetniük a szabadság eszméjéért, amelynek elérését csak a szexista és pénzéhes férfiak nehezítik meg. Nálam ült az a bizonyos "aljas ütés", arról nem beszélve, hogy a Watchmen után Tyler Bates megint a zenei zsenialitását bizonyíthatta, társául pedig az a Marius De Vries szegődött, aki a Moulin Rouge zenéit is elkövette (így erősítve nálam az érzést, amiért nekem nem tetszett a musical, azért nem fog másoknak tetszeni az Álomháború - a tumultuózus szkript és megvalósítás egyes műfajok kedvelőit taszítja, másokat pedig vonz). Az Eurythmics örökzöld dala, a Sweet Dreams témaindítónak zseniális (Emily Browning előadásában még az ártatlanság felhangját is megkapja), a Queen mashup először erősnek hatott (önmagában), de a vásznon már tökéletesen időzített zeneszámot kapunk általa, de van itt még Björk, Iggy Pop, Skunk Anansie is a tarsolyban, melyet még Mozart Rekviemje és Pergolesi Stabat Matere is erősít - azaz a muzikalitás ezúttal is igen erős.

Ha másért nem, a képi világért mindenképp üljenek be a moziba, mert még a 120 cm-es plazmatévé sem adja vissza ezt a látványt.

6/10

A filmklub következő előadása a szegedi Belvárosi moziban

március 22.

18.15 óra: Akira Kurosawa: A vihar kapujában - 1950, ff. japán, 83 perc

Ismeretes, hogy A vihar kapujában narratívája hány filmet ihletett (Közönséges bűnözők, Hosszú jegyesség), idézett meg konkrétan (Martin Ritt konkrét újrája, a Gyalázat című western-remake), nem beszélve a TV-sorozatokról (X-akták, Star Trek: A következő generáció, My Name Is Earl). És Kuroszava adaptációja a Viharkapu és A cserjésben című novellák ötvözése.

Bevezetőt mond: Ibos Éva médiatanár, művészettörténész

Belépőjegy: 400 Ft

Alig több, mint egy héttel a japánokat sújtó földrengés és cunami után került a hazai mozikba a Sanctum című film, mely a világleghatalmasabb barlangjának felderítésére induló expedíció tragédiáját mutatja be (fikciós történet). Amellett, hogy Clint Eastwood Azután című filmjét a forgalmazó Wanrer Bros. és a rendező közös döntése alapján kivonták a japán piacról, a mostani állás szerint valószínűsítem, hogy az áprilisi bemutató is csúsztatva lesz, vigyázva a célközönség érzékenységére. A filmet pedig nagyvonalúan James Cameron új alkotásaként reklámozzák, egyes kritikák pedig ehhez mérten elégedetlenkednek, a két alkotás közt tátongó hatalmas szakadék miatt. Ezért kell nemcsak előre tájékozódni, de némileg járatosnak is lenni a filmek terén, mert attól, hogy valaki a pénzcsapot megnyitó producer, még nem lesz az ő filmje - még akkor sem, ha a 3D-technológiát is hozzácsapja a segítségnyújtásban. Ennyi hasznos előítélettel felvértezve cikket írtak a jóemberek, melyek során még azt is felhánytorgatták, hogy megközelítőleg sem lesz olyan bevétele, mint a rekordtartó Avatarnak... Itt viszont már a röhögés kerülgetett, mert egy 30 milliós filmnél van olyan, aki egyetlen név elolvasása után olyan tévhitekbe ringatja magát, hogy felveheti a versenyt egy 250-500 milliós (forrásonként eltérő) költségvetésű alkotással... Az ilyen prekoncepciók napvilágra kerülése pedig eleve elrettenti az embereket ettől a filmtől, holott a maga nemében nem csak egyedülálló, hanem még izgalmas és szórakoztató is.

A még feltérképezetlen barlang feltárására indult expedícióhoz társul a pénzadó főnök (Ioan Gruffudd) és barátnője, hogy a tapasztalt búvár (Richard Roxburgh) és csapata társaságában elmerüljenek ezen természeti csoda titkainak sokaságában. Az egyre közeledő vihar azonban erőteljesen felülírja a terveket, a szimpla merülésből a menekülési útvonalat kereső élet-halál harc lesz. A társaság egyre fogyatkozik, miközben a vízszint egyre emelkedik, eközben pedig a belső ellentétek mind jobban kiéleződnek. A túlélésért folytatott harcban nem is a sérültek vízbe fojtása a legnagyobb kegyetlenség, hanem a puszta emberi önzésből elkövetett gyilkosság, mely megmutatja, bármilyen civilizált is az ember, a kényszerhelyzetekben még mindig az állati ösztönök kerülnek előtérbe.

A film látványvilágán nagymértékben érződik, hogy a költségvetést a 3D-s kamerarendszer vitte el, a szinte végig a barlangban játszódó történet szinte alig követelte meg a CGI használatát. A filmet nézve nagyjából végig az volt az érzésem, hogy egy ráncfelvarrott '90-es évekbeli akciófilmet látok, mind a párbeszédek, mind a konfrontációk terén, és ez jelen esetben jóleső felismerés volt. Nem volt benne túlpörgetett akció és élvezhetetlün gyorsra hangolt vágás, amit kellett és érdemes volt, bizony nagytotálban meg is mutattak a nézőnek. A vízalatti jelenetek korszakos jelentősége messze elmarad A mélység titka című film hatásától, de jó látni, hogy ilyen kis költségvetésből is sikerül egy feszes, a film harmadától (a vihar hatásai miatt menekülő csapat kálváriájától) pedig már felnő az alkotás a hasonszőrűek mezőnyébe. Tanítani is igyekeztek a filmmel, ne akarjon minden átlagmarha rögtön barlangi búvárnak menni, nem csak az életveszély bemutatásával, de az állandó figyelem, a testet fenyegető kihűlés és a keszon-betegség veszélyeivel számoló profik is folyamatosan az életüket kockáztatják.

A szereplőgárda egységes és közepes, a (pro vagy konktra) jellemfejlődés is átlagosra sikeredett, de tökéletesen illeszkedik a film egyenetlen stílusába. Az olcsó színészeknek most nem híg, de nem is sűrű a leve, de pont eleget áztak a vízben ahhoz, hogy élvezetes másfél órát nyújtsanak mindenki számára.

6/10

A mostanra már kedves-testes mackóvá öregedő Gérard Depardieu egy igazán testhezálló szereppel várja a nézőket. A franciák még regnáló nagy öregje vagy tucatkomédiákkal jelentkezett az utóbbi években, vagy a sokkal karakteresebb rosszarcú rendőr/rosszfiú hozzá igencsak közel álló figuráját formálja meg. A karcosabb szerepeiben jobban teljesítő színész ezúttal azonban egy szívmelengető vígjáték férfi főszereplője, mely nélkülözi az nagy amerikai nyáltengert és érzelgősséget, amit kapunk, az egy kedvesen bugyuta férfi életének fordulópontja, melyben egy művelt idős hölgy olvasási útmutatásai alapján teljesen más világ nyílik meg a férfi számára.

Germain Chazes (Depardieu) alkalmi munkákból tartja el magát, miközben a családi ház kertjében zöldséget termelve fizet a vendéglői szolgáltatásokért. A kerthez tartozó házban örökké házsártos és egyre nehezebben kezelhető édesanyja él, akivel kezdettől fogva rossz a viszonyuk. Sokat köszönhet azonban Annette-nek (Sophie Guillemin), az őt teljes szívvel szerető buszsofőr lánynak, aki a kicsit nehézkes felfogású férfiben látja azt a hűséges, szerető és odaadó társat, akivel a jövöjét is elképzeli. Egy véletlen találkozás azonban teljesen új irányt szab Germain életének, a parkban egy idős és törékeny néni, Margueritte (Gisele Casadesus)mellé ül le, aki a Germain számára felfoghatatlan méretű tudásával és türelmével, valamint a belőle sugárzó életörömmel és szeretettel megtanítja olvasni és ezáltal az olvasottakat igazán élvezni a képességei miatt gyermekkora óta csúfolt férfit. Kettejük plátói kapcsolatán keresztül értékeli át Germain az Annette-hez fűződő viszonyát, mely azonban a kapcsolat előnyére válik. A férfi megtanul törődni, kikupálódik korábbi énjéhez képest, baráti körében pedig női szemmel a legjobb partivá válik - itt nem a külsőt, hanem az emberi oldalt értve ezalatt. Az idő és az események folyamán pedig Germain átértékelheti az anyjához fűződő kapcsolatát, majd Margueritte személyében új édesanyát talál magának, aki nélkül nem tud élni.

Valami ilyesmi lenne a példa arra, hogy a filmművészetnek mi is az alapvető célja. A történetek elmesélése, a karakterek árnyalt bemutatása, mely lényegében egy könyv másfél órás kivonatát jelenti. Ennek az ábrázolására érzett rá Jean Becker rendező, aki Jean-Lup Dabadie segítségével készített forgatókönyvet Marie-Sabine Roger 2009-es, azonos című regényéből. Azt azonban le kell szögezni, a plakáton is látható "A francia " szlogen teljesen el is felejthető, mert nagyon is félrevezeti a nézőt. Szó sincs a magam módján zseniális, de mégis kicsit bugyuta karakter világjárásáról, kontinenseket és évtizedeket érintő énkereséséről. Itt már a végét, a lecsendesedést és felnőttként változni képes férfi életébe nyerünk bepillantást, mely pár hónapot felölelően varázsolja el a mozi rajongóit.

Akár társasággal, akár egyedül nézzük meg a filmet, egyszerűen magával ragad a belőle áradó báj és kecses finomság, még akkor is, ha olyan kövér benne Depardieu, amilyen. Nincs miért félni, vissza fog ő térni Obelix szerepébe is 2012-ben, de előtte még pár alkalommal megcsillogtathatja tehetségét. Mellette Casadesus és Guillemin nevezetű hölgyek csak mellékszereplőként tündökölhetnek, azoknak azonban zseniálisak. Mindketten csak szeretni akarnak, szeretetük feltétel nélküli és önzetlen. Germain visszajelzései ugyan eleinte zavaróak számukra, de idővel ezt elfogadják a férfi sajátos természetéből fakadó érzelemnyilvánításának. Itt nincsenek speciális effektek, trükkök halmaza, csak egy történet, melyben pár ember kapcsolatba kerül, szeretik egymást és kötődnek a másikhoz, olyan érzelmeket is megmutatva, melyek ritkán jutnak el az átlagos mozilátogatóhoz.

8/10

Szokásosan kicsit idióta filmcím egy egyébként ütős inváziós akciófilmnek. Nyakunkon az idegenek, akik a közel s távol található egyetlen nyersanyagra, a vízre pörögtek fel. Igen, tanulságos alapvetés, ha mi is aszerint rangsoroljuk a bolygókat, hogy milyen eséllyel található víz a felszínén (netán alatta, akár jég formájában is), akkor a matematikai alapon valószínűsített idegen civilizáció is megteheti ugyanezt. Az már az emberiség általános jellemzőjéből fakad, hogy csak az inváziós, erőfölénnyel gyarmatosító módszer jön általában számításba (már ami a filmes feldolgozásokat illeti), de valjuk be őszintén, egy szimpla felfedezős film valószínűleg csekély érdeklődésre tartana számot, csekély akciós jelenete miatt is. Már az első előzetes óta tudjuk, itt bizony a legmocskosabb gerillahadviselés és a kérlelhetetlen idegenek gyilkos hajlamai kerülnek előtérbe, egy csapat (félelmet ugyan ismerő, de hátat sosem fordító) tengerészgyalogos hősies evakuációs küldetésének lehetünk szemtanúi. Igaz, majdnem hasonló felfogásban készült a Skyline című film is, mely miatt ráadásul a Sony perre is ment az azt készítő Strause-testvérpárral, de legyünk őszinték: a két film között ég és föld a különbség, a látvány, a megvalósítás, a trükkök minősége terén érződik a költségvetések közti hétszeres különbség. Persze, a hiúság dolgozik az alkotókban, de a tény is, ez a film sokkal sikeresebb és élvezetesebb, mint a low budget sidekick-változata.

A nemrég érkezett meteorrajról a becsapódás előtt kiderül, hogy az mesterséges és nagyon is céltudatos objektumok összessége, mely biza a vízbű veszi ki a zoxigént erőteljesen a Föld vízkészletét akarja megszerezni. Ennek során a nagyobb tengerparti városokat támadják, hogy megtörjék az ellenállást, túlélőket pedig nem igazán hagynak. Az utolsó kiképzését tartó Nantz törzsőrmester (Aaron Eckhart) a készültségi helyzet miatt újra éles bevetésen találja magát, ahol a rossz hírneve miatt már alapból pikkelnek rá a katonák. A bevetés közben azonban kiderül, a terepen a rutin számít, nem a papír, az akadémia frissen végzett hadnagya, Martinez (Ramon Rodriguez) hamarabb vinné a halálba a katonáit, mint tette azt korábban Nantz. A civilek evakuálása miatt beküldött egység egyre csak fogyatkozik, miközben testközelből is megismerhetik az ellenséget, mely egy kibernetikus organizmusra emlékeztet, amelyet egy masszívabb medúzára alapoztak. Az előzetes kimenekítési tervek kudarcba fulladtak, a beígért légicsapás elmarad, az addigi előretolt bázis romokban, Nantz és az emberei kénytelenek az utolsó kimenekítési pontra eljutni, hogy biztonságba kerüljenek. A helikopter megérkezik, hogy kivigyen mindenkit, azonban Nantz és az emberei egy utolsó nekifutással felderítik az idegenek kommunikációs központját. Az összecsapás végeredménye ugyan nagyban befolyásolja a túlélésüket, azonban ez csak egy állomás a harcban, mely az idegenek ellen irányul.

Jonathan Liebesman korábban csak két közepes horrorral, A sötétség leple és A texasi láncfűrészes mészárlás: A kezdet című filmekkel jelentkezett, azonban ki látta a Killing Room című filmjét, az már sejthette, hogy valaki felemelkedőben van. A szűk térben zajló kísérleti megfigyelés során a pszichológiai teszt résztvevői hullani kezdenek, míg a megoldás igazán kézenfekvő lenne. Mondták már rá, hogy az "okosabb Saw" lehetett volna, bennem azonban elérte a kívánt hatást. Ezért is vártam bizakodva ezt az inváziós hentelést, mely nem filozofál, nem romantikázik, csak az emberek nyakába varr egy kegyetlen fajt, amely jobb hatékonysággal pusztítja el a lakosságot, mint tették azt a földrajzi felfedezők a maguk korában. Ehhez jön a tényleg remek látvány, melyet első körben a kézikamera folyamatos mozgása tesz élvezetessé (mintegy résztvevő féllé emelve a nézőt), a robbanások, a lepusztult Los Angeles, a kiirtott lakosság mind-mind csupa zseniális fogás. Az, hogy egy ilyen film mindig az emberi nagyság és hősiesség példabeszéde legyen, teljesen természetes, mert az anyagi sikerhez ez kell. A bukásunkról és a gyengeségünkről szóló filmek ugyan elérik a kultstátuszt, de a gyártónak szükséges anyagi siker bizony elpártolhat, mert a széles közönség nem vevő a nihilista, lemondó filmekre.

A szereplőgárda megfelelően egységes, ugyan Aaron Eckhart itt igencsak Egyarc (szemben A sötét lovagban játszott karakterével), azonban olyan társakkal, mint Michelle Rodriguez, ki merne félni a frontvonalon. Annak a nőnek tőke van az ilyen szerepekhez, keményebb mint a férfi szereplőtársak zöme, akik közt tényleg csak 2 puhány volt, a legfiatalabb valamint a legmagasabb rangú. A katonák lelkiállapotáról is hihető képet nyújt: bevetés közben jelentkező pszichés állapot egyénenként eltérő megjelenítése, a fogyatkozó alakulat agresszív gyász-érzete, az igazi vezető elismerése után tűzön-vízen követése.

Sokan előre tartanak a film gagyi párbeszédeitől, a gyenge forgatókönyvtől és az értelmetlen kaszabolástól, de itt helyet kell adnom a cáfolatnak: a katonai párbeszédek nem Shakespeare és Szophoklész alakjai közt lezajló párbeszédek, többségében középiskolát épphogy végzett vidéki fiatalokról van szó, míg a forgatókönyv pont annyira gyenge, mint a bolygót megszálló idegenek - megfelelő szögből nézve nincs gyenge pontja. Az ilyen filmeket mindig szép számmal támadják a kritikusok, mert az nagy művészi értékeket hiányolják belőle. Ideje lenne észrevenni, hogy van egy olyan ága is a filmművészetnek, mely profi eszközeit felhasználva csak szórakoztatni akar. Ez pont egy ilyen darab - ülj be rá könnyű szívvel és megszállják az idegenek.

7/10

A dán film fellegvárából, a Zentropa Productions soraiból egy újabb gyöngyszem került ki, mely olyan neves rendezők filmjeinek sorába csatlakozott, mint Susanne Bier Egy jobb világ című Oscar-díjas alkotása, Lars von Trier Cannes-i botrányfilmje, az Antikrisztus, valamint ezen alkotók összes filmje is ennek a cégnek az égisze alatt készült. Valamit nagyon éreznek a dánok, nem csak a dogma-filmek terén, de szinte minden téren felveszik a versenyt a tengerentúli istállók versenyzőivel, sőt, minden európai filmes sznobizmust mellőzve ki is jelenthető, ezek a filmek köröket is vernek ellenfeleikre. Érzelmekkel teli, emberi és kézzelfoghatóan fájdalmas, mégis szeretetteli alkotások egész sora gördült már ki erről a futószalagról, sok esetben egy-kéttucatnyi arcot foglalkoztatva a kamera előtt, melynek mostani darabja is az ékkövek közé tartozik a tavalyi Berlinale-díjas szereplésével. Rengeteg tabut döntögettek már ezen filmek, a mostani sem állja meg, hogy a rákbetegség, az otthonápolás, a domináns szülői elvárások és a gyermeki lázadás minden lépcsőfokát meg ne ismertesse velünk úgy, hogy eközben egyik karakter sem lesz idegen vagy ellenszenves a néző számára, csak szimplán emberiek és esendőek.

A Rheinwald-pékség a dán királyi udvar beszállítója, emellett már három generáció óta egyre fejlődő és mind nagyobb tekintékynek örvendő cég, mely apáról fiúra szállt. A mostani főnök, Rikard (Jesper Christensen) épp tüdőrákjának kezeléséből épül fel, míg legnagyobb lánya, Ditte (Lene Maria Christensen) épp a gyermekvállalás és a kitörést jelentő New York-i munka közt örlődik. Az elhatározás megszületett, a Nagy Alma nyert a családalapítással szemben, elvégre fiatalokról van szó, akik ráérnek még megállapodni, most az önmegvalósítás korát éljük. Rikard előbb elveszi élettársát, hogy szentesítse azt a köteléket, mely kialakult két kisebb gyermekének anyja és őközte, agyában azonban áttétek keletkeztek, így Ditte utazása is törölve, marad a beletörődés és a felkészülés a pékség átvételére. Azonban egy lány számára nem biztos, hogy a családi örökség irányítása jelenti az önmegvalósítás netovábbját, főleg ha művészi ambíciók és érdekeltség jellemzi. Rikard haláltusája így válik az egész család próbatételévé, mintegy a szeretet és törődés mércéjévé.

A nyugati társadalom érdekes fogalmakkal gazdagította a világot, legyen szó feminizmusról, önmegvalósításról, azt azonban ne felejtsük el, hogy az örök Nyugatra vándorlás sem szűnt meg. Ez utolsó alatt értem a kelet-európai népmozgást a fejlett nyugati uniós államokba, netán egészen az Egyesült Államokba, melyhez a nyugat-európaiak is szép számmal csatlakoznak. Az Újvilág szele még mindig bódító és útra kelésre sarkall, legyen bármilyen egzisztenciád is otthon. Az önmegvalósítás már kétértelműbb a film esetében, mert a gyermeki lázadás és a szülő iránti kötelezettségek kusza kettősében kell irányt találni ezen törekvéseknek. Nem felejtheted el, mert nem hagyják, hogy elfelejtsd, honnan jöttél, ebből következően úton-útfélen tudatosítják benned, hova tartozol és mivel is tartozol a családnak. Ez talán a legönzőbb szülői magatartások egyike, a gyermek magadhoz láncolása, mellyel olyan irányt kényszerítenél utódaidra, melyek nagyon kis százalékban egyeznek az ő terveikkel. A kötelességtudó és szerető gyermekek dilemmája tehát nem más, mint megfelelni a szülői elvárásoknak, mégis önálló életet élni. Számos esetet tud mindenki felsorolni, mikor az alma nem esik messze a fájától, pont a csalódás okozásának félelme, netán a szembeszállástól való tartózkodás végett, de vannak olyan példák is, melyek az örök lázadó és renitens leszármazott dicső felemelkedéséről szólnak. Vékony jég ez, melyen táncolni kénytelen minden gyermek, mely összeköti a tradíciókat és az elvárásokat a kitörni vágyás érzésével.

A feminizmus terén már érdekesebb a hozzáállás, nem csak a film az egész társadalom terén. Míg a modern kori nőkép a magzat élete feletti döntést többségében a nő teste feletti önrendelkezés címkéjével letudja, addig a másik fél, az apa esetleges jogai, de még csak a döntési beleszólása is igencsak halvány keretet kap. Cseppet sem óhajtok a női egyenjogúság ellen szólni, de tény, hogy vannak olyan túlhajtások, melyek már a tényleges egyenjogúságot billentik el a nők irányába. Kiábrándító, hogy még mindig az egyenlő jogokért kell küzdeniük a hölgyeknek a mindennapok taposómalmai közepette, de a vakbuzgó feminizmus sem vezet semmi jóra - jelen esetben a döntésekből kimaradó, szerelmes férfi utólagos beleegyezésének sorozatos megjelenésére értem mindezt. Mindezekre még dob egy lapáttal a halálos betegség családra gyakorolt hatása, a kórházi elhelyezés kontra otthonápolás gyötrő kérdése, mert mindkettőbe belehalnak egy kicsit a hozzátartozók. Ha kórházi elfekvőbe kerülnek szeretteink, akkor a távollét, az otthoni környezetből kiszakítottság érzése az, mely gyötri az embert, míg a háziápolás a leépülés minden másodpercével öli meg mindazt a képet, mely szerettünkről kialakult bennünk. Ez az a fajta döntés, melynek meghozatala senkinek sem könnyű, együtt élni vele pedig még kegyetlenebb is.

Az egész szereplőgárda zseniális, a hétéves kisfiútól kezdve a hatvan feletti apáig mindenki érzi, milyen súlyú feladatot vállalt fel az alkotás, mely nem életszagú, hanem maga az élet. Nem nagybetűs, mert felesleges ez a fajta kiemelés, egész egyszerűen a hétköznapi és mindennapos rutin felborulása, mely azonban minden családban megszokott. Ahogy a saját családunk sem egyszerű, úgy a másé sem az, csak máshol vannak a hangsúlyok.

8/10

A jó és a gonosz örök harcának egy újabb fejezetébe nyerünk bepillantást, még ha nem is újító jelleggel. Az 1973-as Az ödögűző óta a filmművészet is feliratkozott arra a listára, mely a katolikus egyház egyik legtöbb kérdést és ellenérzést kiváltó tevékenységével, az ördögűzéssel foglalkozik. A közbeszéd általános szintjét sosem éri el a téma, mert nagyon kevesen találkoznak ezzel a módszerrel, maga az egyház is ambivalens módon kommunikálja ezen tevékenységét: elismerik tényét, de olyan nagy bizonytalanságban tartják az átlagembert, mely a középkori egyházi működést juttatja olykor az ember eszébe. A démoni megszállottság ellen küzdő papok képzésébe kapunk egy kis nyugati filmes maszlaggal nyakon öntött változatot, mely sokkal inkább az emberi tényezőre, a kétkedésre alapozva meséli el történetét, semmint a képzés valódi hatékonyságával foglalkozna.

A fiatal, magyar származású Michael Kovak (Colin O'Donoghue) a családi temetkezési bizniszben segít apjának, azonban egyetlen kitörési lehetőségként megragadja a másik lehetőséget, melyet az erősen vallásos családi történelem felkínál számára: beiratkozik a papi szemináriumba, hogy kiszabaduljon az otthoni bezártság érzéséből. A szeminárium lezárása előtt azonban megszabadulna papi kötelezettségeitől, főleg hitbéli hiányosságaival takarózva. A szeminárium vezetője saját meggyőződése miatt Rómába küldi Michaelt, hogy ott a hivatalos vatikáni ördögűző szemináriumot is elvégezze. A kételyei nem szűnnek, így a szeminárium vezetője Lucas atya gondjaira bízza, aki gyakorló ördögűző. Kettejük közös története nem csak abban áll, hogy Michael hitét megerősítsék, válaszút elé állítva a helyes irányba indítsák el, hanem abban is, hogy az idős atya sokat látott és megviselt lelkének üdvösségéért is harcba szálljanak. Eközben egy terhes lány és egy kiskamasz fiú megszállottságának vizsgálatával és a démon kiűzésével foglalatoskodva Michael kételyei egyre erősödnek, mígnem ő maga is a démon célpontjává nem válik.

Több kritikában is bőszen hangoztatják, hogy semmi újdonságot nem látunk ebben az alkotásban. Ezt a kijelentésüket több ponton is vitatnám. Egyrészt az, hogy a papok maguk lesznek a démon áldozatává/célpontjává, önmagában ha nem is, de puszta tényként elrugaszkodik a megszokott ördögűzős filmektől. Az, hogy a hit emberei is ugyanolyan kételyektől és bizonytalanságoktól szenvednek, mint a nyáj tagjai, cseppet sem szokatlan számomra, hiszen ők is csak emberek, akik az életük irányítását az Úr útmutatásának szentelve tudnak mibe kapaszkodni a világ borzalmainak közepette. Sőt, természetesebb és hihetőbb karaktereket eredményez egy klérustag bizonytalanságai közepette, mint egy vakbuzgó, megingathatatlan csuhás. Ahogy a filmben is elhangzik, a Sátánt az tudja csak legyőzni, aki hisz benne - márpedig a kétkedés, a bizonytalanság a Sátán igazi táptalaja, ahol fészket rakva kiteljesedhet. Ha nem a látottakra, hanem a sugalltakra helyezzük a hangsúlyt, akkor a többrétegű jelentés már inkább elgondolkodtat, mint a puszta látvány, mely tényleg nem a korszakos jelzővel illethető kategória.

Mikael Häfström rendezése izgalmas, feszültséggel jól operáló, gondolatokat ébresztő thriller (nem horror - vagy csak az én gyomrom erősödött meg az évek folyamán), mely ugyan nyomába sem ér a rendező első nagy sikerének, a Könyörtelenek című filmjének a nyomába, az amerikai piacról érkező produkciók közül mégis a színvonal szerinti első felébe tartozik az alkotásoknak. Anthony Hopkins ugyan nem nyújtja élete alakítását (kórházba is került hazánkban legyengült egészségi állapota miatt), mégis jó pár filmjének adózik tisztelettel, de nem csak ő, hanem a film is: A bárányok hallgatnak Hannibal Lectere, A leggyorsabb Indian Burt Munro egy-egy pillanatra bizony visszaköszön Lucas atya figurájában. A főszerepben Colin O'Donoghue alakítása ugyan nem éli meg azt a katarzist, amit meg kell neki, mégsem okoz csalódást, főleg a kétkedéstől eljutva a bizonyosságig: azt a fajta embert képviseli, aki a XXI. században már csak a világi dolgokkal óhajt foglalkozni, míg a megszállottakat zömében pszichiátriai kezelésnek vetné alá - ez pedig nem más, mint az egyház középkori működésének igen tompa, de jelzésértéékű kritikája, mikor számtalan (utólag bizonyítottan) pszichikai tünetektől szenvedő emberen hajtottak végre ördögűzést, a máglyahalálról nem is beszélve. A mellékszereplőgárda igencsak izmos, mindegyik tagja dicső múlttal érkezett ide, arról nem beszélve, hogy jelenlétükkel milyen nívóssá tették a stáblistát: Ciarán Hinds (A kárhozat újta), Toby Jones (A hírhedt), Rutger Hauer (Szárnyas fejvadász). Hozzájuk csatlakozott még Alice Braga a Legenda vagyokból, s rögtön kész is egy multikulti utazás a római utcákon és házak között, melyet inkább Budapest épületei hivatottak pótolni.

Egy nagyon is tisztességes, de csak mögöttes jelentésében rendhagyó ördögűzős filmmel van dolgunk, ahol még a horrorisztikus jelenetek közepette is inkább a lelki gyötrelmeken és hitkeresésen van a hangsúly, semmint a vizuális brutalitáson.

6/10