Prolihisztor

Apa kezdődik!!!!

Köszöntök mindenkit a mai éjszakai virrasztáson, mellyel lezárul a 2010-es év filmes mustrájának szezonja. A 83. Oscar-átadó közvetítése elkezdődött, azonban a vörös szőnyegről férfilétem okán nem óhajtok foglalkozni (esetleg nagy ráérés esetén fogom megerőltetni magam a díjak átadóinak és a nyertesek kinézetének véleményezésével).

And The Oscars Go To!!

Most már csak egyet (deleléspártiaknak hármat) kell aludni az év legjobban várt (de nem a legjobb) filmes díjátadójának kezdetéig. A hétfő hajnal fél háromtól az HBO-n magyar kommentárral (Dudás Viktor - VOX főszerkesztő) követhető gála az egyik legkiélezettebb versenyt hozhatja a főbb kategóriákban, bár ezek ugye kevés eltéréssel szoktak bírni a BAFTÁhoz vagy a Golden Globe-hoz képest. Ahogy a jelöltlistánál, úgy most is csak a főbb kategóriákat fogom átnézni, kategóriánként egy igazi esélyes és egy reális meglepetésgyőztes megnevezésével. Mindezt az idei szezon eredményeire és az elmúlt évek tapasztalataira alapozva.

Legjobb film

Ez a kategória a leginkább emlékezetes az egész gálán, ezért is kell majd reggel 6-ig fent maradni ahhoz, hogy megtudjuk a győztes kilétét. Itt matematikai alapon A közösségi háló áll az élen, nyerve a Golden Globe-ot és megannyi városi díjátadót. Ez utóbbi nem hangzik túl fényesnek, de míg a BAFTA A király beszédének tarolásától volt hangos, addig az Egyesült Államokban a Facebook-film visz mindent eddig. Mivel ebben a kategóriában kevésbé a grandiózus megvalósítás érdemel arany szobrot, így a kisebbek közül bárki nyerhetne, de a mérleg maximum A király beszédéig ereszkedik le, a többi összességében a megtisztelő jelölésig vitte.

Legjobb rendezés

Majdhogynem egyértelmű a kategória, a biztos befutónak David Fincher (A közösségi háló) számít, aki még a BAFTA-gálán is nyert. A kicsik esélyeit latolgatva már nehezebb dönteni, de Finchert leszámítva bárki lehet, mert tényleg nem szól se pro, se kontra érv egyik mellett sem.

Legjobb színész

Idén a britek most már teátrális koronaékszere, Colin Firth (A király beszélde) az erőnyerő, főleg, hogy Bridges tavaly felitta magát a legnagyobbak közé, idén még csak árnyéknak sem nevezhető az alakítása. Ha mégsem ő kapná a szobrot, akkor a díjátadó társ-házigazdája, James Franco (127 óra) szó szerint zsigeri alakítása érdemli meg az elismerést.

Legjobb színésznő

Senki sem kérdőjelezné meg az idén Natalie Portman (Fekete hattyú) győzelmét, főleg, hogy nem csak szakmai, magánéleti szinten is kiteljesedett az élete ezen filmjének köszönhetően (többit a pletykaoldalakon). Ha mégsem ő kapja meg, akkor a szokásos meleg-kártya lép érvénybe, ahogy két éve Mickey Rourke és Sean Penn esetében: az addigi erőfölényt élvező Rourke hoppon maradt, mert a Milk meleg főszerepéért Penn kapta meg a szobrocskát. Ilyen történelmi ismétlődés esetén Annette Benning (The Kids Are All Right) örülhet majd a pódiumon.

Legjobb férfi mellékszereplő

Ha mindenki úgy gondolja, a BAFTA-díjon kívül szinte mindent besöprő Christian Bale (A harcos) újabb drámai fogyása és erőteljes alakítása érdemli ki az Akadémia elismerését. Ha mégsem, jelen esetben a melegkártya sansztalan, mert Mark Ruffalo egy heteró karaktert tolt el egy leszbikus vígjátékban. Akkor marad Geoffrey Rush (A király beszéde), aki a BAFTA-sikert emelheti egy lépcsőfokkal fentebb.

Legjobb női mellékszereplő

A mellékszereplői kategóriában nagy esély van egy alkotás duplázására, a Golden Globe-hoz hasonlóan itt is jó eséllyel A harcos másik ellenszenves figurájának megformálója, Melissa Leo (A harcos) készülhet majd a minél hitelesebb átéléssel előadott köszönő beszéddel. Esetleges kudarcáért pedig csak Helena Bonham Carter (A király beszéde) tőle idegenül ható visszafogott alakítását okolhatja.

Legjobb idegennyelvű film

Ki más nyerhetne itt, mint az Egy jobb világ? A BAFTA-díjas A tetovált lány nincs a listán, a többi film ugyan jobb, mint az amerikai átlag, de olyan szívbemarkoló és egyetemes történetet kevesen vittek még vászonra... északi jellegéről nem is beszélve. A hátsó kertből azonban még befuthat a Dogtooth, elég rendes fesztiválos háttérrel bír, amellett társadalmi látképe több mint fájdalmasan realista.

Legjobb animációs film

Minden idők legsikeresebb animációs filmje, a Toy Story 3 eddig minden terepen győzedelmeskedett, pont a hazain maradna alul? Ez már több lenne, mint szégyen, egyenesen bukás, ha a teljes siker az Oscar-bukta miatt maradna el. Igazi kis ellenlábas nincs, a remény élteti csak azt a kijelentést, hogy a titkos befutó az Így neveld a sárkányodat lehessen.

Ez csak egy tipp, a nagy átlagra hivatkozva. Minden eltérés a több mint 6000 tagú Akadémia tagjainak rovására írható!

Nicolas Cage parókában keménykedi végig a filmet. Hopsz, hogy ez már megtörtént egy párszor és elég vegyes fogadtatással? Megnyugtathatok mindenkit, most jól jött ki belőle Mr Cage. Olyannyira, hogy itt végre megmutatta, milyennek kellett volna lennie A szellemlovas című képregényadaptációnak, amit még A sötét lovag előtti stúdiófelfogás vágott haza. A nagysikerű Batman-film előtt (Puzsér Róbertnek akkor is online fityisz) inkább az akciófilmek irányába igyekeztek terelni a füzethősök kalandjait, ezáltal maximalizálva a célközönséget. Sajnos sok ilyen kísérlet okozott fájó csalódást a nem csak hardcore képregényfanok körében: Daredevil, Elektra, Pókember s a sor még folytatható. Igaz, az újhullámhoz kellett némi Marvel Studios-háttér, hogy az egyik legnagyobb kiadó berkein belül építsék fel az újkor szuperhőseinek izgalmas, sikeres és mindenekelőtt élvezhető és elfogadható kalandjait.

A pokolból tér vissza Milton (Nicolas Cage), hogy a sátánista szekta karmai közül megmenekítse unokáját. Emellett még lánya haláláért is bosszút kell állnia a szekta vezetőjén, Jonah Kingen (Billy Burke) - még ha lánya élete utolsó cselekedeteként erőteljesen csorbította annak férfiasságát. Egy akaratos és önálló pincérnő, Piper (Amber Heard) szegődik társául, hogy megannyi megaláztatás és valós pofon után most már nála legyen a gyeplő, tehessen is valami hasznosat az életében. Miltont azonban sürgeti az idő, mert nyomában a Könyvelő (William Fichtner), aki vissza akarja juttatni hősünket a Pokolba, ahonnan megszökött.

Ez a kétlépcsős hajtóvadászat az, ami mozgatja a filmet, miközben megannyi tökös egysoros repked a magyar szinkronban is. Cage már lassan kezd visszatérni régi önmagához, azonban nem felejti el, milyen mélyről is igyekszik felemelkedni: Milton karaktere ezért is passzol rá, ha szimbolikusan a saját karrierjének mélypontját szeretnénk a pokollal párhuzamba állítani. Időről időre elvállal olyan filmeket, melyek minimum megkérdőjelezik a józan eszét, azonban főleg az utóbbi két évben még nem okozott csalódást: a Képlet kellően volt darkos és misztikus a világvégéhez közeledve; a Mocskos zsaru egyértelműen a legjobb alakításai közé tartozik; a Ha/ver talán a legjobb képregényadaptáció, Batman-fricskája pedig a fanok szívéhez szólt; A varázslótanoncot annyira temette a kritika, pedig ennél többet érdemelt volna; a Boszorkányvadászat visszahozott valamit a '90-es évek fantasy-hangulatából. Ezek után pedig csak tökösen és realistán merjenek nyúlni A szellemlovashoz, mert egy hasonló második rész csúnyán temetné a pokol motorásnak karakterét.

Női főszerep terén Amber Heard nem csak domborít, de férfiakat tör össze, olykor szó szerint is. Harcos amazonsága és nőisége ellenére keményöklű jelleme szinte már a Faster, Pussycat! Kill! Kill! női hőseinek gyökeréig nyúl vissza. A kisasszonyra pedig érdemes odafigyelni, mind komolyabb forgatókönyvek jutnak el asztaláig, következőleg pedig Hunter S. Thompson Rumnapló című könyvének filmváltozatában lesz Johnny Depp partnere. Epizódszerepekben Billy Burke, William Fichtner és David Morse érdemel említést, míg utóbbi tényleg csak azt, addig az előző kettő pár mondatot is. Burke lényegében csak az Alkonyat-filmek sheriffjeként ismert a szélesebb közönség előtt, most azonban a vér-és sátánimádó szektavezér szerepében megmutatta, mennyivel többre képes az ottani bárgyú alakításnál. Fichtner pedig nem csinált mást, mint fityiszt mutatott A szökésnek, mely világszerte ismertté tette a drogfüggő és ingatag FBI-ügynök szerepében. Öltönyben, jelvénnyel a kezében száguld Milton (Scofield) után, hogy annak indokait és a háttérbeli eseményeket megismerve már közös oldalon harcoljanak.

A Pokolból jött Terminátor-karakter az egyik legjobb újkori B-film-szereppel örvendezteti meg a nézőket. Attól tartok azonban, ahogy a Piranha 3D sem ért el kiemelkedő sikereket itthon, úgy ennél a filmnél sem elhet majd kiemelkedő magyar eredményt rögzíteni, egész egyszerűen azért, mert nálunk a B-film kultúrája inkább a televíziós kínálatra maradt, míg a moziba már a színvonalas alkotásokat várja a hazai közönség.

7/10

Tanmese a művészet alkotóra nézve önpusztító erejéről. Mindez attól a rendezőtől, aki eddig a kevésbé ismert, mégis körülrajongott művészfilmes zóna határán mozgott, mind jobban közelítve a populáris filmesekhez. Na nem történetvezetésében, rendezésében, sokkal inkább a szereplőválasztás terén. Ismert arcokkal játszatott el imázs-idegen szerepeket, s minden főszereplője az önpusztításban tobzódott. Darren Aronofsky mostanra elérte Hollywood kapuit is, be is lépett rajtuk, hiszen a 2012-re ígért The Wolverine már nagy költségvetésű képregényfilm lesz, a karakterben felfedezhető önpusztítás azonban még mindig Aronofsky igazi ereje.

Egymást követő két filmjében is egy-egy emblematikus színész bízott meg az önmagukból való kifordulásra, pontosabban szélsőségesebbre vette az ő kifele mutatott képüket. Mickey Rourke esetében nem volt ezzel gond, hiszen az egykori szépfiú már csak kvalitásaiban ér fel régi önmagához, külseje a boksznak köszönhetően erőteljesen megváltozott. Ezzel szemben Natalie Portman többségében a jó kislány, de mindenképp a szép kislány szerepében tündökölt, ezzel szemben itt a skizofrénia és a paranoia határmezsgyéjén egyensúlyozva talán élete legjobb alakítását adja, mely a balett-történet egyik legtragikusabb metamorfózisával állítja párhuzamba a film történetét.

A tehetséges táncos Nina (Portman) egyik percről a másikra a társulat üdvöskéje lesz, mikor a korábbi , Beth (Winona Ryder) kegyvesztett lesz a társulat vezetőjénél, Thomas-nál (Vincent Cassell). A Hattyúk tavának előkészületei során azonban nem csak a szokványos terhelés lesz az, ami Ninát hátráltatja, hanem a saját lelki vívódása is. A társulathoz csatlakozó fiatal lány, Lily (Mila Kunis) személyében egy igazi Fekete hattyú is a látómezőbe kerül, azonban a kihívás sem kicsi: nem a Lily-ben megtalálható sötétség az, ami a színpadra kell, hanem a Ninában fellelhető tisztaságnak kell igazán sötét tónusokkal gazdagodnia. Ez a fajta önpusztító metamorfózis megannyi ponton vizuálisan is manifesztálódik a vásznon, az öncsonkítás művészi formáját mutató balett mellett mazochista jelenetek is teret kapnak: a véresre vakart hát, a szétroncsolt láb és a kéz körmeinek örökös torzulása már sokkal inkább a lélek visszafordíthatatlan és káros változásaira felszólító segélykiáltás, melyet a környezet nem hall, nem hallhat meg. A szintén táncos édesanya, Erica (Barbara Hershey) minden vágya, hogy lányán keresztül kiélhesse saját vágyait, nem törődve a sérülésekkel, amiket mind fizikailag, mind lelkileg elszenvedett a lánya.

Egy precíz, lélekromboló és feszült bő másfél órával ajándékoz meg minket a film, mely hihetetlenül olcsó megvalósításai ellenére is csodálatos látványt tár a nézők szeme elé. A feszültség azonban minden jelenetet átitat, van, ahol szinte a kegyetlenség határát súrolja, de mindvégig szórakoztat is. Újra egy olyan világba vezet minket Aronofsky, ahol kifele a szórakoztatás a cél, de belül nem csak emberi tragédiák sora, de a fizikai fájdalom elviselhetetlensége, lélek- és testgyötrő jelenléte árnyékolja be a sikert és a mindennapokat. Az idei díjátadók női főszereplő kategóriában nem véletlenül csak Natalie Portman nevétől hangosak: az eddig is megkérdőjelezhetetlen tehetséggel bíró hölgy feljutott a csúcsra, osztatlan sikernek örvend alakítása. Arról nem beszélve, hogy milyen magánéleti hozadékai vannak a filmnek: párját és születendő gyermekét köszönheti az alkotásnak. Mellette Mila Kunis, Barbara Hershey és Vincent Cassell is csak epizodista, akik kellő hatékonysággal pofozzák, rugdalják át Ninát saját tragédiájának történetén.

9/10

Tessék, csak tessék! Elkészült az első MTV-korosztályoknak szóló sci-fi, ami az outsiderek számára is élvezetes. Mindehhez fogtak pár sorozatos és kisebb filmes arcot, akik elég ismeretlenek ahhoz, hogy bevállaljanak egy közepes költségvetésű sci-fit, mely könyvadaptációként indulna hódító útjára. Könnyen emészthető, előre láthatólag több részesre tervezett filmsorozat vette kezdetét a Pittacus Lore jegyezte A negyedik című kötet-füzérből. Pittacus Lore egyébként álnév, mely mögött Jobie Hughes és James Frey húzódik meg. Kettejük közül Freynek van számottevő filmográfiája, bár 10 éve ő sem jelentkezett semmi érdemlegessel. Leültek hát, írtak pár kötetet Pittacus Lore nevében, aki egy a bolygónkon élő idegenek közül, akik a Lorien nevű bolygóról menekültek, népük utolsó tagjaiként. Pittacus a Lorieni Bölcsek bölcse, aki elmeséli a negyedik történetét, aki a vele utazó őrzővel együtt menekül a mogadoriak elől. Ez az élősködő, fajokat elpusztító nép most épp a Földet kolonizálná, azonban útjukát állják a lorinok, akik emberfeletti képességekkel bírnak s ők az egyetlenek, akik megakadályozhatják terveiket.

A bolygónkon három lorinit már kivégeztek, a történetünk pedig igazán akkor indul el, mikor a negyediket, John Smith-t (Alex Pettyfer) veszik üldözőbe. A gyönyörű tengerparti életet az esős Ohio-ra felcserélő fiú és védelmezője (Timothy Olyphant) szó szerint a Paradicsomba (Paradise) menekülnek, ahol nem csak a fiú fedezi fel képességeit, de feladja az addigi menekvést, hogy szembe nézzen kegyetlen üldözőivel. A háború azonban csak azután lesz igazán releváns, hogy John megismeri a szerelmet Sarah (Dianna Agron) személyében.

Igen, egy fiú, aki a szerelemért a saját életét is kockáztatja. Ennél azonban sokkal ötletesebb sablonhalmazból áll a film. Kiindulásként kapunk egy csapat Supermant, akik bolygónkon húzzák meg magukat, akik az egyedüliek fajtájukból, akik szintén emberfeletti ellenfelekkel és azok "háziállataival" küzdenek a túlélésért. A fényképész hobbival bíró lányt nehéz lenne nem Lana Lang és Lois Lane egyfajta kombinációjaként vizsgálni, de kapunk itt még egy metamorfózisos kimérát, aki Krypto megtestesítője. Bár csúnyán lopott alapokkal állunk szemben, ez a fajta átdolgozás nem az idegesítőbbek közé tartozik. Fogadjuk el, ez egy igazi popcorn-mozi, ami csak azért ilyenkor mutatkozik be, mert a bombaerős nyári blockbusterek ledarálnák ismeretlensége okán.

Alex Pettyfer ugyan minden, csak nem középiskolás, de ezt a kis hibát nézzük is el az amerikai filmművészetnek. Alex ugyan már 5 éve befutottnak számít, hiszen a 001 - Az első bevetés világszerte ismertté tette, de nagyon úgy néz ki, ez a 2011-es esztendő lesz az ő nagy esélye. Majd júliusban mutatják be A szép szörnyeteg című filmjét is, vagyis egy éven belül ő is kétféle arcát mutathatja meg a nézőknek, csakúgy, mint nemrég tette azt Natalie Portman is (Fekete hattyú, Csak szexre kellesz). A mostani televíziós sorozatok egyik leghype-oltabbja, a Glee egyik főszereplője, Dianna Agron szinte dekára ugyanazt az alakítást hozza, mint a sorozatban, sőt: itt is két pasi rivalizálna őérte, ha nem pozícionálták volna csak az új fiú irányába. Mellettük Olyphant nagyjából ugyanazt a badass figurát hozza, mint a Justifiedban, csak most a törvény kicsit másképp áll az ő oldalán, az azonban tény és öröm, hogy több lehetőséget és teret kapott, mint a Die Hard 4.0-ban. Ha 2008-ban a Star Trekben Eric Bana elmaszkírozása volt az egyik legjobb vizuális poén, akkor most Kevin Durand az, aki hasonló cipőben járva dícséretet érdemel. Tény, hogy a hangja elárulja, azonban jó volt látni, ahogy élettel tölti meg a maszkmesterek munkáját.

Aki egy jóféle, MTV-s zenei alapokra építő, követhető, nem agyonmisztifikált, egyszer mindenképp moziban nézős kommersz sci-fire vágyik, az mindenképp látogasson el a mozikban, mert megéri. Ugyan nem a guilty pleasure kategóriája, mert ezt nyugodt szívvel be fogjuk vallani ismerőseinknek, de kell olyan sci-fi is, amely nem a világmegváltó gondolatokra épít, hanem a szórakoztatásra. A rendező D.J. Caruso sok hideget kapott utolsó két filmjéért (Disturbia, Sasszem), most azonban mintha kicsit kevesebb elszántsággal kezdett volna bele a forgatásba. Az azonban mindenképp erény, hogy Shia LaBeouf ezúttal háttérben maradt, erre a filmre tényleg egy maszkulinabb színész kellett.

6/10

A szerelem európai fővárosa, Párizs ihlette 2006-os szkeccsfilmben már megmutatta egy világszerte ismert emblematikus város utcáin és épületeiben zajló mikroközösségi drámákat és eseményeket, most az Újvilág talán legidealisztikusabb városa, New York kapta meg hasonló filmjét - igaz, még 2009-ben. A műfaj a mai mozis közonség előtt szinte ismeretlen, jelene setben ugyanis az apró történetek tucatjait kell tudnia befogadni a nézőnek, ami azért  nem is olyan könnyű feladat. A francia előd kerületenként adott egy-egy történetet az érdeklődőknek, míg az amerikai utód inkább egy laza füzérre felfűzött történet-együttest ad. A szélesvásznon ugyan egyéni vagy családi szerelmi történeteket kapunk, mégis, ezek a sorsok valahogy csatolva vannak egy következő szálhoz. Olyan ez, mint megannyi üveggyolyó egymás mellett a földre téve, ahol mindegyik golyóban egy-egy ihletett gondolat található, mely önmagában is értelmezhető, de ha figyelembe vesszük, hogy ezek a golyók egymáshoz is érnek, akkor rögtön egy nagyobb perspektívát és összetettebb gondolatsort kapunk. Igaz ugyan, hogy bonyolultabb és szorosabbra szőtt kapcsolati háló vár minket az alkotásban, melynek alapjárata romantikusabbra és direktebb üzenetekre van hangolva az európai változathoz képest, de cseppet sem rosszabb változat. Igaz ugyan, hogy feleannyi rendező feleannyi története elevenedik meg a vásznon, de külön izgalommal tölti el a nézőt, hogy az újfent látott szereplőknek megkeresse a helyét ebben a szőttesben.

A tömeges alkotói jelenlét miatt felesleges külön kiemelni bárkit is, mert csak kihagyna valakit az ember, most 3 bekezdésen keresztül meg nem sok olvasót érdekelne a nevek listázása. Sokkal könnyebb a mozaiktörténetek közül felelevenítei párat. A filmzenét szerző fiatal fiú a főnöke asszisztensének hangjába lesz szerelmes, majd a lányba magába. A piti tolvaj legutóbbi áldozata nem más, mint az utcán kinézett és a bárban megismerni próbált lány szeretője, aki nagyobb tolvaj, mint ő. A hászid zsidó gyémántkereskedő lány vallási elkötelezettségből megy férjhez a kiválasztott férfihez, mikor egy másik gyémántkereskedőbe szerelmes és róla fantáziál az esküvőn. A szalagavató előtt elhagyott srác a gyógyszerésze tolószékes lányát viszi el a bálra, akivel felejthetetlen éjszakát tölt a parkban. A bárban megismerkedő pár egyéjszakás kalandja érzelmek egész sorát szítja fel a vágyak mellett. Az afro-amerikai táncos a kislányával játszik a parkban, míg mindenki csak a papusának (pasi dadus) nézi, a gyermek anyja pedig egy öltönyös férfival együtt neveli a lányt. A francia díva a megszokott hoteljébe tér vissza, ahol vonzódni kezd a fogyatékos londínerhez, aki talán nem is az, akinek hiszi. Az étterem előtt cigiző férfi és nő beszélgetése nem csak a szexuális vonzerő erőpróbája, hanem egyfajta játszadozás kelléke is. A szintúgy az étterem előtt cigiző másik férfi és nő megismerkedése azonban már csak a verbalitás szintjén mozog, ahol a férfi lesz az áldozat.

Megannyi apró kis esemény, amelyek egy nyolcmilliós nagyváros utcáin zajlanak. Egyéni drámák és fellobbanások, melyek nem kerülhetik ki egymást. Mint egy gejzírmező, ahol a vízpára összeér, netán még keveredik is. Mindez ismert és kevésbé ismet színészek tolmácsolásában, az eddig inkább pezsgéséről híres nagyváros mozaikszerű tablóképe kevésbé enged barangolni a város nevezetességei közt, mégis elhangzik egy-két örökérvényű mondat. A díva szerepében Julie Christie szájából hangzik el:

"Ez az egyik dolog, amit a legjobban szeretek New Yorkban. Mindenki valahonnan máshonnan jött ide."

7/10

Trilógiává lett a fekete FBI-ügynök beépülési módszere. Igen, csak a módszer, mert a történetek nem kötődnek szervesen egymáshoz. A kövér nagymama álcája mögé bújtatott, cseppet sem PC-poénok sora most egy kicsit átlagosabb és élvezetesebb külsőt kapott, egy bentlakásos, lányoknak fenntartott művészeti középiskola adja a kereteket a történethez. Hogy miért pont az afro-amerikai férfi színészek éreznek mostanság késztetést a beöltözésre, annak gender-specifikus okai lehetnek, de tény: a Wayans-tesók és Tyler Perry Médea-életművén túl most már Martin Lawrence is nyugodt szívvel kategorizálható ebben a műfajban.

A beépülő ügynök figurájának ennyire sarkos megoldása üdítő ugyan elsőre, ismerős második nézésre is, azonban harmadjára mindenképp fokozni kell a tempót. Mindehhez nincs másra szükség, mint egy bevállalós afro-amerikai színészre, aki már korábban bizonyított a kényes szerepekben. Ez lenne Brandon T. Jackson, aki a Trópusi vihar meleg rapsztárjaként számos ideáltipikus sablont figurázott ki. Most a feltörekvő kamasz zenész karakterében kell a műhájat és cickókat magára aggatnia, hogy Lawrence partnereként megnyerje a nézők szimpátiáját. A zenész mostohagyermek rapsztári karrierről álmodozik, a mostohaapuka viszont a neves egyetem részére kiállított csekkekről. Kettejük álmainak ütközése mellett még egy felbőszített kelet-európai bűnöző is a történet kovácsa, aki a fiút, mint a gyilkosság szemtanúját szeretné minél előbb hidegre tenni. A legbiztosabb megoldásként a bentlakásos lánysulit választják búvóhelyként, ahol egy terhelő bizonyítékokkal teli pendrive-ot is elő kell keríteni. Nem maradat ki a love story, a teste lány gúnyájában szerencsétlenkedő kamaszfiú így is szerelembe esik a lánysuli egyik üdvöskéjével, aki azonban teljesen másként látja, mint ő saját magát - már a férfiúi énjét.

Az afro-amerikai közösség közt nagy népszerűségnek örvendő Tyler Perry színész-rendező életműve épül az általa alakított női figurára, Médeára. Ott azonban egy a film elejétől a végéig nőnek tekintett foguráról van szó - emellett a rendező rengeteg fricskát kap vélt homoszexuálisa miatt. Még A kertvárosi gettó című animációs sorozat is egy teljes részt szentelt az ő lejáratásának. Ennél ugyan kisebbfokú a filmes és pletykalapi jelentősége Lawrence beöltözésének, összességében anyagilag pedig legalább annyira sikeres, sőt: világszerte sikeresebb a Gagyi Mami sorozat, már csak a felvállalt keresztény tanmesék hiányából fakadóan.

Lawrence kicsit megfáradhatott a műháj viselésében, mert elég mattul fest a vásznon Jacksonhoz képest. A fiatal sztár magához ragadja a jeleneteket, mind a két nem külsőségeiben jól tud érvényesülni. Igaz, hozzá életkorban is közelebb van a történet, ami egy jófajta High School Musical-beöntés a sablonos sztoriba. Nem nyálasak a dalok, mert igen, vannak benne, elvégre művészeti suliról van szó, a legfilmképesebb művészeti ág pedig a zene (következtetés lezárva). Az egyik legjobb duett pedig, amit az utóbbi évek filmvásznas megjelenéseiben látható, Jackson és partnere, a Haley-t alakító Jessica Lucashoz köthető.

Ahogy megvédtem az Utódomra ütököt a nagy átlagban negatív kritikák esetében, úgy jelen esetben is az alkotás várhatóan negatív hazai kritikusi fogadtatása ellen emelek szót. Kellenek az ilyen, kicsit kínos, kicsit guilty pleasure-filmek, melyekről nem számolunk be a haveroknak, de titkon megnézzük a moziban. És ha már trilógia, mostanság rebesgetik, Lawrence elkezdte rágni Will Smith fülét, hogy legyen Bad Boys 3! Na, kinek nem tetszik ezek után a dolog?

5/10

Erőteljes a különbség a fikció és a realitás között. Most éppenséggel a bűnüldöző hatóságok ábrázolása terén érdemes ezt az állítást alkalmazni. A filmművészet csak úgy hemzseg az alkoholista és kábítószer-gondokkal küszködő rendőrök figuráitól, míg a valóságban egy ilyen szintű probléma minimum lefokozással, de inkább a testülettől való elbocsátással végződik. Ezzel párhuzamosan érdemes megnézni a főszereplő Jeff Bridges ittas alakításait, főleg, hogy az utóbbiakért Oscar-díj és jelölés is járt. Ha pedig a Coen-fivérek kamera mögé állnak, biztos a díjátadós jelenlét. Ilyen állandó kitételek mellett nem csoda, ha egy kicsit kevésbé zseniális Coen Brothers-film is ott végzi, ahol, főleg akkor, ha az oly szépen eltemetett westernt keltik új életre, pontosabban erősítik a feltámasztók táborát. A még ma is élő Charles Portis regényét adaptáló Coenék egy már létező filmadapt után vállalkoztak egy inkább regényalapú alkotás filmre vitelével, mely ugyan komorságában vagy könnyed ironikus mivoltában elmarad korábbi filmjeiktől, de szinte már a vadnyugat szagát árasztó westernként nagyszerűen muzsikál.

Mattie Ross (Hailee Steinfeld) 14 éves lány, aki bosszút akar állni apja gyilkosán. A tettes, Tom Cheney (Josh Brolin) szökésben van, így a lány kénytelen felfogadni egy hatósági embert, akinek társaságában nyomára akadhat az indián területekre menekült gyilkosnak. A hírhedt rendőrbírót, Rooster Cogburnt (Jeff Bridges) bízza meg a feladattal, aki még a lányt is hátrahagyná, hogy ne legyen az úrjában. Eközben csatlakozik hozzájuk egy Texas Ranger is La Beouf (Matt Damon) személyében, aki egy szenátor meggyilkolása miatt üldözi Cheney-t. A kis csapat szövetséges hajtóvadászata azonban előbb a belső feszültségek mentén repedezik meg, majd a szerzett valós sérülések távolítják el őket egymástól még jobban.

Coenék ugyan ízesen tradícionális vadnyugati drámát tettek le az asztalra, mégsem jön az a fajta katarzis, ami az ő filmjeiket kíséri. Se a műfaji sablonokat nem értelmezik újra, se a színészek imázsát nem rombolják le a megformált karakter stílusával. Egész egyszerűen leforgattak egy westernt, mely ugyan így is a mezőny erősebb felében tanyázik, de pont tőlük kicsit kevésnek érződik. Hiába van itt két Oscar-díjas és két Oscar-jelölt színész, ha egész egyszerűen a történet az, ami a film legkevésbé coeni adaléka. Brolin és Bridges újfent zseniális, ahogy a figurák bőrébe bújnak, Damon végre egy sikeres westernt tett le az asztalra, mely bővíti a repertoárt, de a legfontosabb, Steinfeld kisasszony személyében egy új tehetséget mutattak be Hollywoodnak, emelve az egekig a hölgyet. Mégis, hiába a négy színész, sőt, mellettük még pár emlékezetes mellékszereplő, ha a sztori, ami egy Coen-filmben messzemenőkig abszurd, itt egyértelműen csak adaptáció. Hiába a 10 Oscar-jelölés, az eddigi favoritok nem gyengültek az új Coen-filmtől, csak kaptak egy méltó, de legyőzhető vetélytársat, még ha a 10 jelölés több is, mint reális.

7/10