Prolihisztor

Aldous Huxley Szép új világ című kötete új burokban... cöcöcö. Viccet félretéve, nem kis átfedésekkel érkezik ez a könyvadapt, melynek eredetijét Veronica Roth írta. A sztori szokás szerint szegmentált társadalmi utópia, melyben a fiatalok választás elé állnak - de persze itt is lesznek lázadók, akik az egyik tehetséges lányt soraikba felvéve új lehetőséget kapnak a szembenállásra. Lesz itt Éhezők viadala és Burok-áthallás, az előzetes alapján pedig nem jósolnék neki sok jót - csak olyan pályára saccolok, amit A végzet ereklyéi futott be. A trailer megtalálja a célközönséget, a poszter azonban inkább taszít, ez a mesterkéltség még jobban elveszi az ember kedvét a majdani mozilátogatástól. Március végéig, április elejéig még vacillálhatunk, aztán marad a házimozi...

Világokat rengető módon dübörög a Marvel Phase 2 alcímre keresztelt második felvonása, melybe Vasember kicsit erőtlenül, szinte már bádogemberi esetlenséggel mentette meg a nőjét és a saját becsületét, na meg termelt laza 1,2 milliárd dollárt világszerte. Persze, a pénz szentesítette az eszközt, melynek egyik részeként a stúdió könnyedebbre veszi a figurákat, bebetonozva a szembenállást Christopher Nolannel és Batman figurájával, a DC sikerkovács párosával (ami már trió a sikeres Superman-reboot után) szemben. A már említett Vasember lazasága belopta magát a mozirajongók szívébe, Amerika Kapitány jégmezőkön túli lojalitása lenyűgözheti a patriótákat, a csapatfilm szimplán csak egyesítette az összes karakter erényét. Thor pedig a maga isteni mivoltának pátoszától terhesen érkezett el a legújabb kalandok mezejére, ahonnan már nincs visszaút.

A világok harca (höhö, nem Welles) lassan a végére ér, a Loki gerjesztette hullámok elcsitulni látszanak, az asgardi erők (élükön Thorral) megfékezték a harcokat mindenhol. Közeledik azonban egy 5000 évente előforduló együttállás, aminek révén a világok átjárhatóvá és ezáltal egyszerre leigázhatóvá válnak. Ezt használná ki a sötétség utolsó (?!?!!?) nagy alakja, Malekith, hogy az általa kreált végtelen energiával, az Aetherrel elpusztíthassa a világokat, újra elhozva a sötétség idejét. Mindez azonban a semmiből felkészületlenül éri az asgardiakat, mert az ő tudomásuk szerint az összes sötét erő elpusztult akkor, mikor Odin apja, Bur elpusztította a sereget és velük együtt az Aethert is. A még mindig lehegerlően izmos Thor pedig magához karolja kedvesét, Jane Fostert és szembeszállnak a végtelen erővel, melyet még nagyapja sem mert elpusztítani.

A látvány lenyűgöző, a különböző világokba nyert betekintések káprázatosak, a csatajelenetek, főleg Asgard ostroma lehengerlő – nem csoda, hogy csak némi villám és pöröly állította meg az inváziót. A poénokra néhányan érzékenyek lesznek, mert egy ilyen fajsúlyú történetbe ez nem fér(het) bele egy pucéran rohangáló fizikus, egy lagymatag felvezetésű „szerelmi” szál, a még mindig csak egyszemélyes főgonosz-állomány pedig már repetitívnek hat. Mégis, a Marvel azért működik ennyire dinamikusan, mert pontosan azt a közönséget találják meg, aki jegyet vált: legyen fiatal vagy korosabb, férfi vagy nő, mindenki megtalálja a saját igényének valót. Érződik a fejlődés, hiszen Kenneth Branagh rendezésének színpadiassága és modorossága csak nyomokban fedezhető fel, másrészt az új rendező Alan Taylor korábbi munkássága, a Trónok harca stílusában és műfajában is illeszkedik Thor történetéhez.

Az emberiség és a Föld eltörpül a 8 másik világ erejével szemben, mégis itt eszkalálódik minden és mindenki, aki és ami képes megmenteni az univerzumot, leselkedjen arra bármilyen veszély. Ezzel a szolidan olvasztótégely mentalitással nem csoda, hogy az egyetemes üzenetű képregény-világ könnyen utat talál a nézőkhöz, mert megerőltetés és direkt szimbólumok nélkül is rajongani lehet a szuperhősökért. Azokért, akik legyen bármilyen erejük is, még nálunk, szimpla halandóknál is esendőbbek és kiszolgáltatottak. Szembe kell nézni olyan vágyakkal, amivel évezredek óta senkinek nem kellett. Hiába van ott kéznél a szépséges Sif, Thor akkor is a földi nőt, Jane Fostert választja, aki mellett nem a dicső harcok, hanem a szorgos hétköznapok várják – már amikor jön és egyik évben szólóban, a rá következőben pedig csapatban ment meg mindannyiunkat. Jogos a polemizálás, vajon miért választja egy istenség a halandóságot és az egyszerűséget a halhatatlan dicsőség helyett, de itt már a karakter és a történetek felének a létjogosultságát kérdőjelezzük meg. Ez egy döntés, amit el kell fogadni – persze kritizálhatunk, mint minden, egyéni vélemény alapján hibás döntést.

Ami miatt még mindig a DC élvezi az előnyt, az a következetesen sötét tónus, mely nem fér bele a Marvel univerzumába - a két istálló karaktereinek különbsége is ebben rejlik. Amennyire sötét és folyamatosan fájdalmas a DC világban a küzdelem, addig a Marvel minden erőfeszítés mellé prezentál egy vidám vagy legalább önmagában pozitív cselekményt. Ld. Pókember állandó humorizálása, Thor színpadias, sármos megjelenése, Amerika Kapitány naiv rácsodálkozása a gonosz erőkre. Egyszerűen ilyen a világ, itt nem lesz alkoholista és önmarcangoló Vasember (bármennyire is várta volna az elfogult rajongó a 3. rész kezdetén), nem fogja Amerika Kapitány kevésbé védelmezni hazáját annak elkorcsosulása miatt. Ideák közti háború ez, melyet anyagilag vitathatatlanul a Marvel nyert meg eddig, míg a DC csak keresgéli saját egységes univerzumához a kulcsot.

A végére maradjon mindenki a helyén, mert két záró jelenet is érkezik, az egyik (az ütősebb) a pofás képregényes behatású stáblista elején, a másik pedig a film legvégén. 8/10, mert egyre jobb a karakter és az őt övező egyéni hangvétel.

Az ezredforduló megreformálta a képregényfilmek műfaját: 2000-ben mutatták be az első X-Men-filmet, mely révén már nem csak a kockáknak tartott fanok nyáladzottak a Marvel hőseire, hanem az egész világ. Ezt követte a DC is, most már ott tartunk, hogy ezen két istálló filmjei viszik a prímet a bemutatók közt. Ezekre az újabb és újabb folytatásokra, crossoverekre, rebootokra és előzményekre kíváncsi a moziba látogatók többsége (szigorúan mennyiségi alapot véve a jegybevételek alapján). A Marvel csúcsra járatta a Bosszúállók gépezetét, a főbb karakterek sikeres különálló és egybegyűjtött csapatként is megállták helyüket.

Az X-Men kicsit kifújta magát, majd jött a 2011-es előzmény, mely kicsit bővebb távlatokba helyezte a mutáns csapat múltját. Ezt követően egyértelmű volt, ezt az utat kell járni, de hogy volt merszük a Days of Future Past történeteit megfilmesíteni, ahhoz Rozsomák-féle adamantium-tökre volt szükség. Hogy érzékeltessem a kevésbé jártasakkal, az események nagyjából a Felhőatlasz szintjén mozognak, bár egyik karakter sem lesz más nemű a sztoriban, de szervesen összefüggő és három (az előzetesben főleg csak a '70-es évek és a jövő szerepelt) különböző idősíkon játszódó események tanúi lehetünk majd jövő májusban. Eddig minden adott ahhoz, hogy az egyik legjobb képregényadaptot láthassuk, ha engedték Bryan Singert kibontakozni, nem lesz panaszunk.

Update: szinkronosan is bevizsgálható a kevésbé jó angolosoknak

Annyi szép és jó történt egy napon, hogy szépen csokorba gyűjtve osztom meg veletek. Lesz itt animáció a kisebbeknek és a képregényeseknek is, horror, misztikus akció és tv-sorozat is!

A Repcsik első része közepes siker volt, 50 milliós költségvetésre 200 milliós bevétel jutott, így várható volt a folytatás. 2014. július 18-án érkezik a kinti mozikba, hozzánk még nincs dátum.

1. Kevin Tancharoen, aki összehozta a Mortal Kombat: Legacy websorozatot, kreatívkülönbségek miatt elhagyta a fedélzetet. Így nem csak a sorozat második évada fog árválkodni, hanem a tervezett nagyjátékfilmes változat is.

2. Christoph Waltz is csatlakozik a Förtelmes főnökök 2 stábjához, ő lesz az új főnökpárosból az apa karaktere. Fiát Chris Pine fogja játszani, az elnyomott alkalmazottak pedig egytől egyig visszatérnek (Jason Bateman, Jason Sudeikis, Charlie Day). A film 2014. november 26-án kerül bemutatásra az amerikai mozikban.

3. Travis Fimmel számára igencsak bejött az élet a Vikings révén. A History Channel sorozatának főhőse most már hivatalosan is a Warcraft-mozi egyik fő karakterét fogja játszani, egyike lesz a négy főszereplőnek. A filmet Duncan Jones (Hold, Forráskód) rendezi, valamikor 2015-re várható a bemutató.

4. A szürke ötven árnyalatának férfi szerepei lassan mind a feltörekvő tévésorozatos pasiknál fognak landolni. A főszereplő Jamie Dorman a Once Upon a Time-ból fut be, az öccse, Elliot bőrébe pedig Luke Grimes (True Blood - képen) fog bújni. Bevizsgálás leghamarabb 2014. augusztus 1. után várható

1. Charlie Hunnam sokak meglepődésére elvállalta A szürke ötven árnyalata című bestseller filmváltozatának férfi főszerepét, majd a héten vissza is dobta. Helyette sikerült megtalálni az új hímegyedet, Jamie Dornan lesz a pótlás (a képen), akit a Once Upon a Time-ból ismerhetünk.

2. Joseph Kosinski rendező és Tom Cruise újabb közös projekten töri a fejét, ami nem más, mint egy regényadapt. A.J. Baime Go Like Hell cmű regénye Henry Ford II-ről szól, ahogy nem csak a márka arculatát, de profilját is átszabja, amint Enzo Ferrarival versengésbe kezd a Le Mans-i versenyeken.

3. Ethan Hawke is társul egy korábbi filmjének rendezőjével, Andrew Niccol-lal. Kettejük új projektjében Hawke egy drón-pilótát alakít, aki megkérdőjelezi a háború értelmét... cöh.

4. Nem csak az meglepő, hogy Elton John szervezkedik a saját életrajzi filmje körül, de az még megdöbbentő is, hogy címszerepre Tom Hardy-t szemelte ki. Hivalatos, hogy a fent nevezett úriember el is vállalta, de a mostani izmosságát erősen le kell építeni, ha hiteles akar lenni az angol zenész szerepében. A filmet Rocketman címen keressük majd a málnásban.

5. A végzet ereklyéi bukása nem rettentette el a gyártót, úgy döntöttek, a hibák kiküszöbölése után zöld utat adnak a második résznek. Úgy látszik, a Constantin nem hallja az idő szavát, valahogy most nem kell ez a misztifikált tini-sztori. Hamuváros jövőre forog, úgy 2015 első negedévére tenném leghamarabb.

Vannak időszakok, mikor okkal vesznek elő egy már kifuttatott filmötletet: háborús filmek esetén egy újabb fegyveres konfrontáció, dráma vagy önéletrajz esetén a megismétlődő társadalmi konfliktus, ami meghatározta a címszereplő személyiségét, adja az aktualitási alapot. Horror esetében eddig csak a zombifilmek legjobbjainak (értsd Romero művei) sikerült legitimáltatni az újrahasznosított celluloidot, azonban úgy érezték néhányan, 2013 pont az az évjárat, amikor a Carrie sikerrel debütál a piacon, mint remake. Nagyon nem lett igazuk, számtalan okból, de azt majd lentebb. Stephen King (és a nézők milliói), mint az eredeti regény szerzője, joggal foghatja majd a fejét az eredmény láttán, mert itt a látvány egyes szegmensein kívül minden elvérzett, de ez már inkább a modern kor átka, semmint az alkotók hibája.

A jó író kötelessége objektíven, minden szemszögből körbejárni a kérdéskört, belebújva a szembenálló felek bőrébe, azonosulva a világnézettel és a motivációkkal, ellenben most bennem színtiszta düh és harag fortyog. Mert itt nem lehet elvonatkoztatni, nem lehet a szubjektív ént félre tenni, amikor beteg, sérült gyerekek jövőjébe "szarnak" bele magasról, mindezt olyan felsőbbrendű tudattal, ami szégyene minden velük ebben a kérdésben együtt gondolkodónak.

Csütörtöktől két eltérő műfajú alkotás célozta meg a fiatalabb korosztályt, melyek közül igazából egyik sem hozta azt, amit vártunk volna tőlük: a Kamatylista csak egy a sok közepes felnőtt vígjáték közül, A végzet ereklyéi: Csontváros pedig ugyanúgy felsült, mint bármelyik Alkonyat-klón, akik betöltenék a poszt-edwardi teret a furcsa lényekkel teli emocionális maszturbációt erőltető filmek terén. Pedig mind a két induló igencsak jó előjelekkel indult, előbbi Aubrey Plaza révén egy nagyszerű és tehetséges fiatal komikát tudhatott főszerepben, míg utóbbi a regény nemzetközi sikerét lovagolta volna meg.

Megnéztem Alföldi Róbert jubileumi István, a király-rendezését, mert annyi negatív kritikát kapott, hogy már felkeltette az érdeklődésem.  Nem vagyok kifejezetten színházba járó kritikus, a teátrális feldolgozások is viszonylag távol állnak tőlem, de van egy-két gondolat, ami szöget ütött a fejemben mind a megtekintés, mind az utóélet kapcsán.

Ami ennek a rendezésnek a hihetetlen előnye, az a posztmodern interpretáció, a zsigerbe vágóan éles szimbólumrendszer és a reflekció napjainkra. Sajnos a magyarságtudat nem képes különbséget tenni hazaárulás/nemzetgyalázás és egy újszerű színpadi interpretáció között. Míg az 1984-es változat a kommunista-szocialista rendszer ellenpéldájaként zseniális alkotás a maga keresztény elkötelezettségével és csendes rendszerkritikájával, addig a mostani már sokkal inkább kortalan, de Móriczi szinten értelmezhető tükre a magyarságnak a maga Rokonok-módján.

Abban egyetértek a negatív kritikákkal, hogy énekhangok terén nem mindenki teljesít az elvártakhoz képest. Ennek lehetnek pusztán kvalitásbeli okai is, de sok esetben számomra inkább az emberi esendőséget szimbolizálta, semmint jeles színészeink alkalmatlanságát. Koppányként sokat szidták Stohl Andrást, a darab közben azon járt az agyam, Novák Péter jobb választás lett volna karizma alapján, nem pedig eldugva Táltos szerepében. Ehhez még az is hozzá járul, István (Feke Pál) és Koppány (Stohl) sokkal kisebb fajsúllyal bírtak, mintegy bábok voltak a háttérben zajló események igazi mozgatóihoz képest – ez azonban szintén a dramaturgia tudatos döntése, kiemelve a vezérek személyének másodlagosságát.

Ugyanilyen módon szinte mellbevágja az embert az olyan fizikailag is megvalósított szimbólum, mint a darab végén, a Himnusz előtt bezáruló korona, mely a korábban a papság és az általa irányított katonaság által megtört népet kordában tartja, megtisztítva a korábbi törzsi állapotoktól. Ennyire kemény keresztény civilizációs kritikát személy szerint nem nagyon láttam, főleg nem magyar megvalósításban. Ha végigvesszük a kereszténység történetét, akkor születése és terjedése idején még a regnáló államvallások által irányított katonaság irtotta a követőit, majd államvallássá válva már a kereszténység nevében indítottak hadjáratokat, még később pedig a róla leváló kisebb vallások követőit kezdték el üldözni – minden esetben katonai támogatással.

Tény, hogy nem lesz korszakos alapmű, mint a viszonyítási alapot nyújtó 1984-es változat, de objektív szempontok alapján igenis figyelemreméltó feldolgozás.