Ahogy a digitális világ mind nagyobb tehertételként nyomja a mindennapjainkat, úgy időről időre kell egy kis technológiamentes lélegzetvétel. Ez most részemről 5 hónap volt, amíg nélkülöztem a filmes világ értékelésének utókorra hagyományozását - elvégre a gondolat örök, de csak az enyém, ha nem oszthatom meg. A 3. Corvin Moziéjszaka azonban a várakozáson felüli pozitív hatással volt rám: egyrészt 4 napja a Transzcendens körül forog az agyam (pedig azóta volt szerencsém a Hogyan rohanj a vesztedbe című filmhez, letudtam a Trónok harca évadzárót is), másrészt pedig késztetést éreztem, hogy elmagyarázzam magamnak is, miről is szól ez a film. Nem védeni igyekszem, de a leterített jószág képtelen önmaga védelmére, egyébként pedig meg is érdemel ennyit. Nem a színészek miatt, mert a belé vetett bizalmat Johnny Depp jóideje elherdálta, Morgan Freeman meg csak öreges biodíszlet, sokkal inkább a tartalom és az esetleges következtetések okán.

A közeli jövőben a mesterséges intelligencia fejlesztésében hatalmas előrelépés küszöbén áll az emberiség. Míg egyes kutatók a szervetlen gépi környezetet tökéletesítik majdnem emberi szintre (és itt nem a chatprogramra gondolni, aki az eleve rosszul értelmezett Turing-teszten megvezette a résztvevők kicsivel több mint 30%-át), addig mások képesek voltak megannyi 1-es és 0-ás szintjén modellezni és valós időben rögzíteni az agyműködést. Ezzel olyan szintre léptek a posztmodern ludditák szemében, hogy azonmód csapást mértek a laborokra és a dolgozókra egyaránt. Ezen leszámolások egyikeként Will Caster (Depp bácsi) kutatót lelövik, aki rohamléptekben haldokolni kezd. A leépülés nem szép dolog, főleg ha a sugárszennyezés az okozója, ellenben a legjobb barát (Paul Bettany) és a feleség (Rebecac Hall) is azért van, hogy digitalizálja az elmét, ezáltal bezárva az igazi szellemet a palackba.

Ezen tettük révén nem csak a modern emberiség egyik legnagyobb, de egyik legveszélyesebb tettét hajtják végre. A világhálóra csatlakoztatott összes géphez hozzáférni képes agy határokat lebontva fejleszti önnönmagát. Akármilyen kutatási területről is legyen szó, a film 5 éves kronológiáját nézve eljutunk a nanotechnológiás gyógyításhoz, a szerves anyag építéséhez újraklónozás formájában, valamint ahhoz a hátulütőhöz is, ami végül a film mozgatórugójává válik, a tömegmanipulációhoz. Az amerikai kormány akkor kezd közbelépni a katonaság egy kis csoportján keresztül, mikor a gyógyult emberek már annak bizonyítékául szolgálnak, hogy Will mindent uraló szervetlen elméjének irányítása alá kerültek. Az individualista Államok egyetlen patrióta polgára sem tűrheti el, hogy akár csak a kommunizmus lehelletnyi szele is megcsapja, így tudós, luddita és katona vállt vállnak vetve készül leszámolni egy békés szervetlen organizmussal, amely a világbékét ugyan nem, de kis léptékben a közvetlen környezet és annak minden elemének a maximális feljavításán munkálkodik. Természetesen a film nyitó képsoraiból tudjuk, hogy el kell buknia annak, aki ezen bújtatott amerikai eszmét támadni merné, de a feldobott és ki nem csomagolt gondolatok (lehet, hogy most még idejekorán) mozgásba lendítik a gondolkodó elmét.

Ha onnan nézzük, hogy a mindent uraló technológia olyan filmek képében manifesztálódott eddig, mint a Terminátor-tetralógia, vagy tévés körökben a Power kapitány és a jövő katonái (ez főleg a digitalizálás kifejezés révén tökéletes párhuzam), akkor már látjuk, miért is van ez a fajta radikális ellenérzés. Ha már az okostelefont nyomkodók is megjegyzik, hogy a maroknyi szerkezet uralja az életüket, akkor beláthatjuk, ez már valahol elkezdődött. A közösségi média nem mindennapos, mindenperces jelenléte nélkül már törzsi szinten élő tudatlan erdőlakóknak érezhetjük magunkat, a digitális jelenlét pedig elképesztően markáns módon megköveteli a mind fajsúlyosabb személyiséget, nehogy elsikkadjanak felettünk a keresőrobotok emberek. Elég csak arra gondolni, hogy 12 nap múlva zárja kapuit a magyar fellegvár, az iwiw, szóval rohanhat is mindenki menteni a menthetőt a saját időkapszulájába. Ezen kis félgondolat segítségével rájövünk arra, mennyire is jogos a félelem az agresszív, az emberiséget fertőzésként, netalántán azt kipusztítandónak ítélő szervetlen intelligenciától, mely érzelmektől mentes logikai döntések mentén irtaná ki (saját eszmerendszere szerint teljes joggal) fajunkat.

A másik nézőpont, ami szintén mérvadó, a társadalomtudományi felvetések oldaláról érkezik. Itt visszautalnék arra, hogy a film egésze az egyén erejét és legfőbb jelentőségét hirdető Egyesült Államokban játszódik, amiben a főszerepet egy, a technológiai fejlődést kiaknázó kollektívvá váló tudat játssza el. Ezen alapvetéstől forog is a sírjában McCarthy szenátor, aki az '50-es évekbeli emblematikus kommunista-üldözésekért volt felelős. Az a fajta küldetéstudat, amivel a drága jó McCarthy felvértezte hazafiai egész tömegét és generációit, táplálja mindazt, ami a nagy vízen túl a kollektív tudat negatív tükröződésének alapja. Ez érett be mostanra erre a jóféle irányvonalra, ami a film fő motívumát jelentő technokommunista szerepfelfogást derékba törné. Elvégre egy szinte mindenható elme gyógyít öreget, vakot, bénát, cserébe annyi az ára, hogy időről időre képes átvenni az irányítást a meggyógyított felett. Ez értelmezés kérdése, hogy jó-e vagy rossz. Rossz, hiszen az emberi tudat egyedisége veszik el azáltal, hogy más befolyása alá kerülnénk, ellenben jó is, hiszen az életünket köszönhetnénk ezen elmének. Persze nem az egészséges emberek tömegei kezdjenek agitálni ezen lehetőség ellen, hanem az érintett szenvedők alkossanak véleményt, számukra elfogadhatóbb-e ez a kockázat, mint a mostani orvosi kezelések megannyi fájdalmas mellékhatása, netalán a lassú és szenvedéssel teli elmúlás.

Ezen ideológiák mentén pusztulnia kell mindannak, amit felépített ezen szuperelme, hiszen nem férhet meg ennyi minden egy vásznon. Így is agyonnyomja a történetet és a benne rejlő lehetőségeket a produceri elvárás, a stúdiórendszer árnyéka és a megfelelni vágyás. Mindezt egy igencsak pénzben dúskáló indie-filmbe sűrítve lehetett volna a legoptimálisabban kommunikálni, azonban erre nem került sor. Wally Pfister rendező (aki korábban Christopher Nolan házi operatőre volt) nem tudta az összes fortélyt ellesni, hogyan is kell a filmes alapanyagon sikeresen túlmutató mindgame-filmet összehozni, de becsülendő, hogy nem csak a külsőségekre figyeltek oda. Itt felesleges is bárkit is dícsérni a stábból, mert a színészi játékon is érződik, hogy nem mindenki, sőt talán senki nem volt képes mögélátni a díszletnek és a szövegkönyvnek, itt maga az ambíció és a kitartás az, ami becsülendő. Az pedig örök tanulság, hogy még a legnagyobb elmék is megrogynak egy nő miatt, nincs az a mérvű önfeláldozás, amit ne tenne meg egy férfi a szeretett nőért... 7/10