Prolihisztor

Majdnem napra pontosan négy éve ragyogott fel a Marvel filmstúdió csillaga, mikor bemutatták saját berkeikben készült első élőszereplős filmjüket, a Vasembert. Ezzel nem csak Robert Downey Jr.-t repítették vissza a világ élvonalába, de saját maguknak is új pályát szabtak, egy csapásra branddé válva. Az eltelt négy év alatt berámoltak még másik négy filmet a zsákba, hogy mindezt megkoronázhassák egy csúcsra járatott csapatfilmmel!

A mitológiára érdemes egy kis bekezdésnyit áldozni: 59 éve látott napvilágot a csodacsapat, Stan Lee és Jack Kirby közös munkája a képregény-történelem egyik legerősebb, legtöbb változáson átesett alakulata. Ez a szűk négy emberöltő nem csak arra volt elegendő, hogy a filmesek is szomjúhozzanak a szélesvásznú megvalósításra, de a technikai fejlődés is elért arra a fokra, hogy ne csak olcsó makettek és számítógépes trükkök szembágyasztó áradatát kapjuk.

A képregény-adaptálási kedv messze nem csak a klasszikus, világszerte ismert darabokat érinti. Az utóbbi években a kisebb kiadók nem kevésbé jelentékeny figurái is a vászonra kúsztak már: Constantine, Jonah Hex - hogy csak egy párat említsek. Jelen kritika tárgyát adó Cowboys & Aliens kiadvány 2006-ban látta meg a napvilágot, alkotója pedig Scott Mitchell Rosenberg, aki nem más, mint a Platinum Studios elnöke. Hogy ez miért fontos? Egy olyan szerzővel van dolgunk, aki maga is képregényt írt, ami azonban az érdekessége az egész Platinumnak, hogy független kiadóként is jelentős piaci szegmenssel bír, főleg, mert nem adja el a megfilmesítési és egyéb merchandising-jogokat más piaci szereplőknek.

A száraz rizsa után lássuk, miért is érdemes ez a film a megtekintésre. Lehetne ott kezdeni, hogy Olivia Wilde pucérkodik egyet, azonban ezt csak megemlíteném (bár a geekek biztos kikockázzák majd a jelenetet a házimozizás alkalmával). Az, hogy a space-western és a kalandfilmek ikonikus alakja, Harrison Ford egy ilyen kaliberű westernben látható, mintegy szikár és nyugdíjas, mégis kőkemény Han Solo-alteregóként, megint csak a geekeknek szórt mazsolák tömegét erősítik. Daniel Craig rajongótáboráról is szó esvén ideje szóvá tenni, hogy a már cseppet sem fiatal (43 éves) brit úriember is kezdi megtalálni a neki szóló szerepeket: míg Bond miatt legalább annyian ócsárolják, mint magasztalják, addig mind ez a film, mind pedig a decemberben érkező A tetovált lány-remake is erős skatulya-feszegetés a sivatagias-kopáran kékszemű aktortól.

A sztori rém egyszerű, amivel nincs is baj. Adott az 1870-es évek aranyásó Amerikája, ahol a dolgos ember még csak kergette az amerikai álmot, munkája minden gyümölcsét a környék pénzemberei és a banditák aratták le. A magához térő férfi, Jake Lonergan (Craig) a városka felé veszi az irányt, ahol bajba keveredik: előbb a helyi kiskirály fiával akasztja össze a bajuszt, majd nem sokkal később már körözés miatt állítja elő a seriff. Az elszállítást azonban megakadályozza pár orvul támadó idegen hajó, akik begyűjtik az embereket. A fejletlen földi technológia (winchesterek, coltok) helyett az igazán ütőképes eszköz a Lonergan csuklóján pihenő csuklópánt veszi fel a versenyt a emberrabló idegenekkel és fegyvereikkel. A város lakói sajátjaik nyomába erednek, némileg kiegészülve a megmaradt indiánokkal és Lonerga régi bandájának embereivel. A szokványos végső ütközet nem marad emberáldozatok (?) nélkül, a Függetlenség napja óta pedig tudjuk, hogy ne b@szakodjon egy idegen faj se az emberiséggel, mert hiába van csúzlink, tökösséggel megtámogatva átüti még az energiapajzsokat is!

Hatalmas elvárások vannak mostanra a rendező Jon Favreau-val szemben, lévén hatalmas érdemeket szerzett a Vasember-filmekkel, anyagilag pedig erőteljesen felfuttatta a Marvel-kiadó saját filmes iparágát. A mostanra sikerrendezővé avanzsált úriember egy ponton hibázott: túl sok mindenkit engedett a forgatókönyv közelébe. Összesen nyolc embert említenek a sztorit kotyvasztók közt, ami erősen érződik is. Olyan az egész film, mintha egy Párizs, szeretlek!-jellegű szkeccsfilmet látnánk, csak itt a dinamikusan egymás után épülő jelenetsorokat készítették el egymást váltva az írók (ki ne játszott volna olyan versíró játékot, melyben mindenki mond egy sort, a lényeg a rímelés legyen!). A vezérfonalat Lonerganék harca jelenti, de a felosztások alapján: a városi jelenetek erőteljesek és vadnyugatiasak; az üldözéses időszak kicsit erőtlen és összecsapott, mégis dinamikus; az indiánok egész egyszerűen csak történelmileg és némileg retorikailag indokolt szerepüknél fogva csak élőszereplős díszletek; a végső csata pedig sok helyütt érthetetlenül bugyuta és elnyújtott (idegen részről), egy-két szaftosabb képsor azonban menti a helyzetet. Nem mondom, hogy rossz megnézni, de bizony vannak üresjáratok, vannak didaktikus jelenetek és fájó, hogy pont Favreau hagyta benne azt a potenciált, amivel a Vasember-sztorikat sikerre vitte...

A színészekre nem lehet panasz, bár tény, Wilde kisasszony még mindig inkább csak hype-olt, mint tényleges sztár-karakter. Ford ugyan nem csattogtat ostort, de nem szívesen néznénk vele farkasszemet egyszer sem. Craig jól és hihetően adja a fejben magára maradt (=amnéziás) főhőst, aki jó útra akart térni, csak egy másik faj közbeszólt.

6/10 (főleg a hangulat és a látvány miatt)

Dübörög a Marvel-gépezet, mostanra már (filmes szinten) futószalagon érkeznek a képregény-hősök a vászonra. Ezt alátámasztandó, harmadik sikeres debütálóként bemutatták az első bosszúálló eredettörténetét is: Amerika Kapitány mint papíralapú nemzeti szimbólum, korszakos hősként egy társadalmi ideál megtestesítője. A gyenge mégis kitartó férfiból gyúrt szuperkatona lesz az egyetlen hatásos fegyvere Amerikának a II. világháborúban, hogy legyőzzék a világuralomra törő náci Németországot és annak csatlósait. Ahogy azonban egy több mint 70 éve aktív képregény-figura esetében, az évtizedek során harcolt ő a kommunizmus követői ellen is, volt saját belső értékválságából fakadóan Nomád is (kiábrándult az Egyesült Államok által képviselt értékekből, pontosabban azok képviselőiből), a 2000-es évekre pedig már a terrorizmus elleni harc egyik éllovasa (ahogy ezt láthattuk már Vasember esetében is, már ami a 2008-as filmváltozatot illeti).

Az alaptörténet rémesen egyszerű (mint majdnem mindegyik képregény esetében): a gyenge és vézna Steve Rogers (Chris Evans) sokadik próbálkozásra sem jut be a hadseregbe, mikor egy Németoszágból disszidált orvos, dr Erskine (Stanley Tucci) a kutatásaihoz keresett alanyokból hiányzó (nem Transformers, emberi) szikrát pont ebben a törékeny férfiben látja meg. A kiképzés során ugyan fizikai képességek terén messze elmarad katonatársaitól, azonban leleményessége és szíve terén messze lekörözi az összes jelöltet. Elérkezik a nap, mikor dr Erskine és Howard Stark (Dominic Cooper) közös kísérlete során beadják Rogersnek a szuperkatona-szérumot, melytől, hogy is fogalmazzak, megizmosodik, nem is gyengén... A doktor azonban nem sokáig örülhet sikereinek, egy Hidra-ügynök még ott helyben megöli. Ekkora már fény derült Erskine hazai kísérleteire, ahol még a szérum instabilitása miatt egyik kollégája, Johann Schmidt (Hugo Weaving) a Rogers-éhez hasonló eredmények mellett kisebb mellékhatástól is szenved: ő lesz gúnynevén a Vörös Koponya, utalva ezzel ábrázatának eltorzulására.

Innentől kezdve nem is a náci Németország lesz a fő ellenség, hanem az afölötti uralmat belülről villámgyorsan átvevő Hidra legyőzése lesz az elsődleges célkitűzés. Rogers azonban egy darabig parkolópályára kerül, az amerikai hadsereg pénzgyűjtő kampányának emblematikus alakjaként nemcsak hazáját, hanem a fronton szolgáló katonák táborait is körbelátogatja. A passzivitásra kárhoztatott Kapitány Bucky barátjának (Sebastian Stan) megmentése érdekében "állományba helyezi" magát, egymaga kiemenkít 400 hadifoglyot a Hidra-táborból, onnantól pedig kezdetét veszi a felszámoló hadművelet, melynek során hajtóvadászatot indítanak Vörös Koponya után.

A végső ütközet (SPOILER) a már ismert módon ér véget, Vörös Koponyát beszippantja az erő, amit irányítani próbálna, míg Kapitány a töltetekkel megrakott repülőt az Északi-tengerbe temeti el, saját magával egyetemben. Kapitány pedig magához tér egy szobában, New Yorkban, ahonnan kitörve szembesül a ténnyel, közel 70 évet aludt végig a jégbe fagyva, hogy most egy szuperhős-szervezet élére állítsák, védendő az egész Földet.

Ahogy látható, a történetet nem sikerült se megreformálni (Vasember), se a hozzá illő mítosszal epikusan ábrázolni (Thor). Helyette kaptunk egy hűségesen lineáris történetvezetést, sok helyen borzasztóan retrósítani szándékozott akciószekvenciákkal (ezek kb. mintha a Sky Kapitány és a holnap világából csöppentek volna át), valamint egy csokor ígéretet (napjaink jelenetei - a vége főcím után az Avengers teaser miatt maradni tessék), hogy a többi már sínen van. Váltottam pár szót egy fordító-feliratozó-képregényeket magyarító ismerősömmel is (Gyilokpeti), aki próbált abba az irányba vinni, hogy csak a II. világháborús retró megoldások miatt lenne hiányérzetem a filmet illetően, de nem. A Sky Kapitány esetében tetszett ez a megoldás, mert ott a történet szerves részét képezte az a látványvilág, míg itt inkább egy kötelezően beillesztett technikai elemet használtak. Emellett arról is szót kell ejteni, hogy a Marvel-filmek terén az egységes 140-150 milliós költségvetések felhasználása után itt lett a leggyengébb a film képi minősége is. Annyi benne a CGI, a mesterséges környezet, hogy egész egyszerűen ellehetetleníti az egyik legéletszerűbb, legemberibb Marvel-figurát.

Mielőtt valaki úgy érezné, hogy erősen húzom le a filmet a lejtőn, akkor annak ide be is szúrnék pár dícsérő sort. A színészek zseniálisak, Evans a Fáklya után egyszerűen és eszköztelenül, mégis tökéletes Kapitányt kelt életre, mellette mindenki más szinte epizodista (már csak a játékidő alapján is). Weaving Vörös Koponyaként harsány, ellenszenves, akaratos és kegyelmet nem ismerő karakter, ahogy azt megszoktuk már a náci tisztek filmes megjelenései alapján, bár tény, a Becstelen brigantyk Hans Landáját megformáló Christoph Waltz példaértékű játékát még neki sem sikerült megközelíteni. Az idősebb Stark szerepében Cooper tökéletesen megelőlegezi a Downey Jr. féle Tony Stark karakterét, míg Tommy Lee Jones Phillips ezredesként az egyik legjobb katonafigura, bár igaz, ehhez nagyon erőlködnie sem kell, 1-2 gesztussal tökéletesen hozza a karaktert. Peggy Carter szerepében Hayley Atwell képviselné a szerelmi szálat a történetben, mely mindössze a korabeli vágyódás eszméjében és az egyetlen elcsattanó csókban manifesztálódik, egyébként az emancipált nő előfutáraként értelmezhető.

A trükkökre nem ártott volna még 10-20 millió dollárt áldozni, egy ilyen emblematikus hős esetében meg pláne. Első körben Evans digitális összetöppesztése a zavaró, sok helyen mintha eltűnne az álla, nem állandó kinézetről beszélünk, sok helyen mintha a gizda Rogers teste önálló életre kelne, testrészei, porcikái találnának maguknak új pozíciót. Ha látta valaki a Benjamin Buttont, hogy ott Fincherék mit hoztak ki a koravén Brad Pittből, itt konkrétan csalódhatnak a megvalósításban. Másrészt azok, akiknek a Ryan közlegény megmentése az etalon "World War II Movie", azok csak kompromisszumosan fogják kibírni a csatajeleneteket, mert szinte mindenhol érezni a stúdió falainak jótékony erejét: szinte semmi realista nincs ezekben a jelenetekben, nincs ereje a képeknek, a környezetnek...

A Farkasember hercehurcája és eredménye láttán biztos, hogy nem Joe Johnstonnak kellett volna rendezni a filmet, mert még mindig nem tud megbírkózni a látványeffektekkel. Míg a szövegkönyv erős, humoros és ülnek is a poénok, addig a látvány terén érződik valamifél e direktori gyengekezűség, mintha a speciális effektesek szabad kezet kaptak volna, mint a magyar útépítésnél: "van pénz rá, de ha olcsóbban megoldod, a föle a tiéd!" - alapon lettek elsunnyogva a milliók a számítógépes és díszletes munkások kezei között. A 3D pedig ismét csak pénzmaximalizáló megoldás, sőt, a képminőség gyengébb is, mint a hagyományos moziváltozat esetében.

Arról nem beszélve, ezt az epikus ideológiát az Egyesült Államokon kívül nem nagyon fogyasztják jóízűen az emberek. Az európai régióban ezek az események túl fájdalmas emlékeket ébresztenek, arról nem beszélve, hogy az identitásukat évtizedekre elveszítő országok szemében egyenesen sértő is lehet az amerikai lobogó harsány csapkodása. Márpedig itt kéremszépen rogyásig lengetik azt a zászlórudat, hogy mindenkibe beivódhasson a piros-fehér sávos, kék kockával díszített, csillagos lobogó.

Fáj, hogy ennyi negatívumot össze tudtam szedni a filmmel kapcsolatban, mert Amerika Kapitány tényleg az egyik legnemesebb, legtisztább és leghitelesebb képregény-karakter, ennél azért jóval összeszedettebb és profibb kivitelezést érdemelt volna.

6/10 (de csak a humora és a színészek miatt)

A tavalyi év egyik legötletesebb és legeredetibb, stílusfelfrissítő képregényadaptációja, a Kick/Ass után Matthew Vaughn megkapta a felkérést, hogy a 2008-as X-Men: Kezdetek - Wolverine után erőteljesen új irányba terelje a mutáns-világ szélesvásznú terjesztését. Ismerve az X-Men világ gazdagságát, egy új trilógia kezdetére mérget vehetünk, arról nem beszélve, hogy a tehetséges fiatal színészekkel feltöltött stáblista is arra enged következtetni, itt bizony többfilmes szerződések lettek aláírva (szép magyarsággal).

Konfrontálódni fogok viszont a 2000-es évek X-trilógiájának rajongóival, ugyanis szerintem ez a rész sokkal inkább hű a mutáns-világ hangulatához, mint Bryan Singer és Bret Rattner, valamint Gavi Hood filmjei. Ugyan mind mélyítette ennek a világnak a filmes hátterét, azonban míg Singer és Rattner a látványvilágra helyezte a fő hangsúlyt (a jó sztorik mellett), addig Hood elvérzett a stúdió PG-13-as korhatárigénye mellett. Ugyan Vaughn sem ontja a vért, azonban Rozsomák ámokfutásához hasonló arányban hullanak a szereplők, arról nem beszélve, hogy a kubai rakétaválságban megmutatkozó X-csapat tökéletese időzített felbukkanása a képregény keletkezésének idejébe repíti vissza a nézőket is, a képregényes ezüstkorba. A paranoid '50-es, '60-as évek kommunistaüldözős, atomkorszakbeli rettegésére ráerősítő, náci ideológia nélküli Übermenschek tömegeit vízionáló füzetecskék igencsak megérdemelték, hogy felkerüljenek a nyári blockbuster-szezonba. Azt pedig már csak mellékesen jegyzem meg, hogy a Nolan-féle Batman és a Favreau-féle Vasember realizmusa után az emberi egyedfejlődés újabb lépcsőfokát jelentő mutánsok eredettörténete csak ötödik nekifutásra készült el, mégis drámaibb és emberibb, mint elődei.

A film a klasszikus csapat-filmeket idézi: megismerjük a legfontosabb szereplőket (ld. Charles Xavier - James McAvoy és Erik Lensherr - Michael Fassbender), mikro-eredettörténeteket kapunk velük kapcsolatban, majd kettejük találkozása az, amely a történet igazi mozgatórugója lesz. Hiába van itt kiállítva az ellenséges Pokoltűz klub és annak vezetője, Sebastian Shaw (Kevin Bacon), a teljes hidegháborús fegyverarzenál, ahogy azt már a trilógiából tudjuk, a mutánsvilágot két csapatra osztó vezéregyéniségek konfrontáció ellenére is megmaradó barátsága az, mely ezt az egész univerzumot működteti. Hogy mellékesen egy szolid csapatépítésnek, egyéni drámáknak pálfordulásoknak is szemtanúi lehetünk, az már csak az amerikai képregények alapjául szolgáló európai irodalom- és mondavilágból ered. 

Örök probléma az, mennyire legyen hűséges egy adaptáció a képregény történeteihez, vagy új utakat járva a mozi igényeihez és lehetőségeihez igazodva alakítsanak a történeten. A sötét lovag esetében ez az újraértelmezés csak előnyére vált a DC filmes zászlóshajójának, a Marvel esetében pedig a Vasember-filmek járták be ugyanezt a vérfrissített, de stílusában hűségesre szabott zsáner-utat. Az első előzetesek láttán lehetett bőségesen gagyizni a csapat egyenruháját, de a film játékideje alatt a '60-as évek hangulatába már teljesen illeszkedtek: főleg a képességeknek megfelelően igazított uniformisok tették hitelessé a ruhák kinézetét. Ennél már csak a náci háborús bűnösök utáni hajszában jeleskedő Erik, az idealista és tehetős családból származó Charles, az örökké rejtőzködő Raven és a problémás fiatalokként ábrázolt X-csapat egy az egyben illeszkedik a hidegháború leghidegebb pillanatit jelentő kubai rakétaválság nyújtotta színterekhez.

A színészi játék terén két színész az, akik igazán emlékezeteset alakítanak a 132 perces játékidő alatt: Kevin Bacon beteges módon élvezte az egyik leggonoszabb mutáns, Sebastian Shaw szerepét, míg Michael Fassbender a tőle megszokott módon hozta a katarzisokon át formálódó Magneto szerepét. James McAvoy pont olyan kinézetre, ahogy egy ábrándozó és naív egyetemi hallgató a '60-as évek hevületében, míg a csapat tagjai megfelelnek a szerepükre - ki jobban, ki kevésbé érezte magát otthonosan képességekben bővelkedő filmes alteregójának bőrében, mégis egységes képet alkotva igazi csapatként jelennek meg.

A 120 millió dolláros költségvetés könnyen kitermelhető, hiszen csak az Egyesült Államokban a pénteki napon 21 milliós nyitónapot tudhat magáénak, ami a pozitív visszajelzések szaporodtával ki is tarthat jódarabig. A magyar visszajelzések szokás szerint annyira eltérőek, hogy a hazai bevételeket nem is érdemes említeni sem: itthon úgyis csak a Harry Potter és Alkonyat-szintű franchise-ok termelnek, valamint a populáris animációs filmek hoznak érdemi bevételt, minden más elhanyagolható a nemzetközi forgalmazásból érkező filmek esetében. 

8/10 

Ahogy azt az elmúlt években megszokhattuk, képregényadaptáció vezeti fel a nyári blockbuster-szezont. 2008-ban A vasember, 2009-ben az X-Men Kezdetek, tavaly Vasember tért vissza egy második kalandra, idén pedig az északi mondakör talán legkiemelkedőbb alakja, Thor várja a műfaj rajongóit (s nem csak őket). az előkészületi fázisban volt ám egy kis tisztelettudó távióolságtartás mindenkiben, mikor hírül adták, Kenneth Branagh ülhet a direktori székbe. A Shakespeare-párti színész-rendező személye és akciófilmes tapasztalatlansága épp elég elrettentőerővel bírt azok számára, akik számára A vasember jelentette a modern képregényfilmes etalont. Meg kell jegyeznem, az ő félelmeik bizonyos szinten be is igazolódtak, azonban ez mégis inkább pozitív végkicsengést eredményez, amiről majd később részletesen is kifejtek. Addig lássuk a történetet magát!

Az emberiség, ahogy azt a görög mondavilágra alapozó Herkules című televíziós sorozat már kifejtette, hátat fordított az isteneknek. Ezek az istenek békét igyekeznek fenntartani a világok közt anélkül, hogy felfednék létezésüket. Ahogy megszokhattuk egy belterjes szekcióban, az istenek világában, Asgardon más sincs terítéken ó, mint a trónutódlás és az ármánykodás. Odin (Anthony Hopkins), mindenek atyja egyre nehezebben viseli a megpróbáltatásokat, mind hamarabb átadná trónját elsőszülött fiának, a villámok istenének, Thornak (Chris Hemsworth). Az ifjú isten azonban inkább heves természetével és harctéren szerzett hírnevével büszkélkedhet, semmint bölcsességével. trónra lépésének napján jégóriások törnek a fegyverterembe, hogy visszaszerezzék erejük forrását. A provokáció miatt Thor, az öccse Loki (Tom Hiddleston) és négy társuk a jégóriások világára utazik, hogy bosszút álljon ezért a harci cselekedetért. A harcot csak Odin színre lépése szakítja félbe, de a háború nem kerülhető el. Apja parancsainak megtagadásáért Thort a Földre száműzik, ahol erejétől megfosztva kell élnie. Segítségére lesz egy fizikus kutatócsoport, mely tudtukon kívűl a világok közti utazásra épített híd, a Bifröszt energiamegnyilvánulásait vizsgálja. A csoport vezetője, Jane (Natalie Portman) a furcsa idegenként mozgó Thor szavaira alapozva segít a férfinak, hogy megtalálja saját igazának bizonyítását is. A villámok istene és a földi halandó kapcsolatát azonban beárnyékolja Loki hatalomra lépése, aki "jó" uralkodóként nemcsak testvérét pusztítaná el, hanem a rivális világokat is.

Ahogy az a fentebbi bekezdésből is kiderült, itt bizony vastagon királydráma van terítéken. Akik hatalmas robbanásoktól kísért akcióorgiára számítottak, csalódni fognak, mert hiába vannak itt az akciók számukra, ha a történet magvát a mitológia szerinti három világ és az azok közti ellentét bemutatása adja. Ennek köszönhetően pedig három csodálatos színterét építették fel a kalandoknak, az istenek világa, Asgard egyenesen orgiája a színeknek és a formáknak. Ami a Speed Racer esetében visszatetszést váltott ki sokakban, az a harsány színvilág itt egyenesen az előnyére válik a filmnek. Ehhez mérten a Shakespeare-i alakokra hajazó istenségek ábrázolása is visszacsempészett valamicskét a képregény eredeti stílusából is. A jégóriások világa már-már szürreálisan sivár és élettelen, míg a Földi helyszín a Marvel-filmek eddigi stílusából fakadóan nem tartogat meglepetéseket. Színészválasztás terén nincs kifogásolnivaló, Hopkinsnál jelenleg nem sok főistenesebb színész található, Hemsworth istenien felgyúrta magát a dölyfös de jószívű karakteréhez, Portman hozta azt, amit karakteréből ki lehetett emelni. az indie-vonalat képviselő Kat Dennings mellékszerepe pedig egyesenen üdítően hatott ebben a környezetben.

Sokan a rendező személyében rejlően húznak párhuzamot Ang Lee Hulk-filmjével, mely talán a legképregényesebb feldolgozás a 2000-es évekből, azonban pont emiatt nem tudott hiteles és filmszerű lenni a vásznon. Ezzel szemben Branagh se magát, se a Thor-köteteket nem hazudtolta meg, egyszerűen ötvözte a kettőt. Ebből többségében jól is jött ki, azonban az akciópárti nézőket a sok szöveges jellemgazdagító rész untathatja is. Ez nem A vasember, de itt is a tékozló fiú jó útra térésének lehetünk szemtanúi, mindezt megfűszerezve a világok feletti hatalom birtoklásáért folyó ádáz harccal. Ezek után pedig nyugodtan kijelenthető, tűkön ülve várjuk a nyári Marvel-alkotást, Amerika Kapitány történetét.

8/10

Matthew Vaughn a Kick-Ass című filmjével beléphetett Hollywoodba, megrendezheti az egyik legsikeresebb franchise prequeljét. Mindaz, ami a 2000-es évek X-Men filmjeiben csak múlt, az most megelevenedik.

A tolószék nélküli Charles Xavier; a Magneto-ruha előtti Erik Lehnsherr; a Pokoltűz Klub vezetője, Sebastian Shaw; Bestia még a kék bunda növesztése előtt.

Igazi, a brit filmgyártás fiatal színészeit felvonultató, jó kis film várható, amerikai bemutató június 3.

Sorrendben (balról jobbra): Sean Cassidy-Vészmadár (Caleb Landry Jones), Erik Lehnsherr-Magneto (Michael Fassbender), Raven Darkholme-Mystique (Jennifer Lawrence), Dr. Moira MacTaggert (Rose Byrne), Hank McCoy-Bestia (Nicholas Hoult), Charles Xavier (James McAvoy), Alex Summers-Plazma (Lucas Till)

Május 26-ig sok szép fotót és egy ütős előzetest várunk majd a Másnaposok 2-höz. A képek már érkeznek is. Doug megint csak a végén látható... Vajon ő lenne a majom?

Manapság már nem csak az emblematikus és nagy rajongótáborra építő, mainstream képregények jogosultak a nagyjátékfilmes megvalósításra, a kisebb, de stílusosabb karakterek is meghódítják a vásznat. A Batman-, Pókember- és Superman-kalandok után egyre több kultikus figura vagy történet landol a vásznon, elég csak megemlíteni a Sin Cityt, a Vasember-filmeket. A technikai fejlődés mellé az is kellett, hogy a Marvel-kiadó önálló studiót alapítson, így házon belül keltheti életre hőseinek filmverzióit (idén Thor és Amerika Kapitány). Ez hatalmas lökés a műfajnak: ami az animációs filmek terén a Pixar versenyelőnyét jelenti, az most a Marvel piaci előnyében ismerhető fel. Most már a DC is rohamléptekben kelti életre szereplőit (Zöld Lámpás), de a kisebb kiadók is joggal házalhatnak termékeik adaptálásáért.

A kezdetben rádiójátékként funkcionáló, az 1940-es évektől kezdve képregény formában is kapható (1989-től újra forgalmazzák), majd ugyanekkor filmsorozatként is megjelenő páros egyre nagyobb rajongótáborra tett szert. 1966-67 televíziós idényében pedig egy 26 részes sorozat formájában jutott el a nézőkhöz. Ilyen előtörténettel nem csoda, hogy a 3D-hullám tagjaként eljutott a mai mozinézőkhöz, igaz, ez még konvertált változata a 3D-nek, mégis a szebbik - szemben A titánok harca című film japán kabuki-színházat idéző látványával. A rendezést a művészfilmes körökben sztárolt rendezőre, a francia Michel Gondryra bízták, a forgatókönyvet Hollywood testes párosa, Seth Rogen és Evan Goldberg írta, előbbi még a főszerepre is bejelentkezett.