Majdnem napra pontosan négy éve ragyogott fel a Marvel filmstúdió csillaga, mikor bemutatták saját berkeikben készült első élőszereplős filmjüket, a Vasembert. Ezzel nem csak Robert Downey Jr.-t repítették vissza a világ élvonalába, de saját maguknak is új pályát szabtak, egy csapásra branddé válva. Az eltelt négy év alatt berámoltak még másik négy filmet a zsákba, hogy mindezt megkoronázhassák egy csúcsra járatott csapatfilmmel!
A mitológiára érdemes egy kis bekezdésnyit áldozni: 59 éve látott napvilágot a csodacsapat, Stan Lee és Jack Kirby közös munkája a képregény-történelem egyik legerősebb, legtöbb változáson átesett alakulata. Ez a szűk négy emberöltő nem csak arra volt elegendő, hogy a filmesek is szomjúhozzanak a szélesvásznú megvalósításra, de a technikai fejlődés is elért arra a fokra, hogy ne csak olcsó makettek és számítógépes trükkök szembágyasztó áradatát kapjuk.
Pár percig biztos emésztettem a plakáton található szöveg képzavarát, miszerint "Felszabadul az Alvilág!". Elképzeltem, milyen kemény kreatív meeting lehetett, ahol a történet ismerete nélkül ekkora baromságot fröccsöntenek a képre, mert az ütős szöveg lesz, csábítja befelé a nézőt. Aki ha becsábult, fogja a fejét Árész állandó "Öcsém"-ezése közepette, annyira suttyó módon hangzik ez egy hadisten szájából (azért az élmény lett volna, ha VV Cristofel megkapja ezeket az egymondatosokat)! A szinkron ebbéli hibája felett a második felröhögés után tovább is léptünk, a kisiklás után ismét kényelembe helyezve magunkat igyekeztünk befogadni azt a brutális mennyiségű ingert, ami a vászon felől éri a látóideget.
Nehéz szívvel kezdem meg soraimat, ugyanis nem tudok maradéktalanul hozsannázni Tarsem Singh legújabb filmje esetében. A mozgóképes festészet (esetében talán ez a legpontosabb megnevezés) talán legkiemelkedőbb alakja most eddigi filmjeihez képets hatalmas, 75 millió dolláros költségvetéssel indulhatott harcba a rajongók kegyeiért, melyhez egyből a 3D-t is társította, hogy vizuálisan új mélységeket nyithasson meg alkotásában. Az előzeteseket látva mindenki Zack Snyder 300-ához hasonlítgatta a filmet,ami több okból is helytelen húzás: a két filmes összművészeti értékei közt Singh javára hatalmas a különbség, filmjeiket tekintve nem különben. Annyi azonban tény, itt is lassítva láthatjuk hullani az ellent, igaz, a film történetéhez alakított görög mitológia jelen esetben működőképesnek bizonyult, szemben a tavalyi verzióval (A titánok harca 3D).
Most már hivatalosan is vége a nyárnak, a blockbuster-szezon bezárta kapuit. Most kisebb átvezető időszak következik a pozicionálásra érdemtelennek tartott filmek sorával, hogy ősz végére már vastagon dübörögjön a fesztivál-szezon, annak érdemes tagjaival. Idán sajnos kevés kiemelkedően maradandó emlékkel gazdagodtunk a légkondícionált termekben ücsörögve, azokat sem feltétlenül a franchise-filmek hozták. A mostani írás alanyául szolgáló alkotással is az a helyzet, mint jó néhány fajsúlyosnak szánt idei darabbal: nagy volt az akarás, de csak pár dallamosabb nyögés lett az eredménye, semmint jutalomjáték, arról nem beszélve, hogy guilty pleasure terén is hadilábon álltunk.
Dübörög a Marvel-gépezet, mostanra már (filmes szinten) futószalagon érkeznek a képregény-hősök a vászonra. Ezt alátámasztandó, harmadik sikeres debütálóként bemutatták az első bosszúálló eredettörténetét is: Amerika Kapitány mint papíralapú nemzeti szimbólum, korszakos hősként egy társadalmi ideál megtestesítője. A gyenge mégis kitartó férfiból gyúrt szuperkatona lesz az egyetlen hatásos fegyvere Amerikának a II. világháborúban, hogy legyőzzék a világuralomra törő náci Németországot és annak csatlósait. Ahogy azonban egy több mint 70 éve aktív képregény-figura esetében, az évtizedek során harcolt ő a kommunizmus követői ellen is, volt saját belső értékválságából fakadóan Nomád is (kiábrándult az Egyesült Államok által képviselt értékekből, pontosabban azok képviselőiből), a 2000-es évekre pedig már a terrorizmus elleni harc egyik éllovasa (ahogy ezt láthattuk már Vasember esetében is, már ami a 2008-as filmváltozatot illeti).
Gyermekkorom egyik nagy kedvence volt Maci Laci, aki a Yellowstone Nemzeti Park "büszkeségeként" éli életét, kis társával, Bubuval egyetemben másból sem áll életük, mintsem a parkba látogató családok piknikkosarait lovasítják meg (medveként ez ugyan képzavar, de most ezen lépjünk túl). Smint vadőr az egyetlen, aki fellép(ne) ellenük, hogy a park látogatóinak nyugalmát biztosítsa. Az idén 50 éves karakterek már régóta nincsenek adásban (itthon sem), mostanra érezték úgy a filmesek, hogy megérett az idő egy élőszereplős filmre, ahol animált mackók rohangálnak a hús-vér színészek között. Ez a filmtípus nem szokott túl sikeres lenni (ahogy most sem lett az), az opcionális 3D-verzió sem ad semmiféle pluszt, mégis azt mondom, egyszer érdemes megnézni: már csak azért is, hogy kedvet kapjanak a legkisebbek egy igazi klasszikus mesesorozathoz, mi felnőttek pedig nosztalgiázhassunk kedvenc karaktereink új, ráncfelvarrott verzióinak köszönhetően.
Alig több, mint egy héttel a japánokat sújtó földrengés és cunami után került a hazai mozikba a Sanctum című film, mely a világleghatalmasabb barlangjának felderítésére induló expedíció tragédiáját mutatja be (fikciós történet). Amellett, hogy Clint Eastwood Azután című filmjét a forgalmazó Wanrer Bros. és a rendező közös döntése alapján kivonták a japán piacról, a mostani állás szerint valószínűsítem, hogy az áprilisi bemutató is csúsztatva lesz, vigyázva a célközönség érzékenységére. A filmet pedig nagyvonalúan James Cameron új alkotásaként reklámozzák, egyes kritikák pedig ehhez mérten elégedetlenkednek, a két alkotás közt tátongó hatalmas szakadék miatt. Ezért kell nemcsak előre tájékozódni, de némileg járatosnak is lenni a filmek terén, mert attól, hogy valaki a pénzcsapot megnyitó producer, még nem lesz az ő filmje - még akkor sem, ha a 3D-technológiát is hozzácsapja a segítségnyújtásban. Ennyi hasznos előítélettel felvértezve cikket írtak a jóemberek, melyek során még azt is felhánytorgatták, hogy megközelítőleg sem lesz olyan bevétele, mint a rekordtartó Avatarnak... Itt viszont már a röhögés kerülgetett, mert egy 30 milliós filmnél van olyan, aki egyetlen név elolvasása után olyan tévhitekbe ringatja magát, hogy felveheti a versenyt egy 250-500 milliós (forrásonként eltérő) költségvetésű alkotással... Az ilyen prekoncepciók napvilágra kerülése pedig eleve elrettenti az embereket ettől a filmtől, holott a maga nemében nem csak egyedülálló, hanem még izgalmas és szórakoztató is.
Nicolas Cage parókában keménykedi végig a filmet. Hopsz, hogy ez már megtörtént egy párszor és elég vegyes fogadtatással? Megnyugtathatok mindenkit, most jól jött ki belőle Mr Cage. Olyannyira, hogy itt végre megmutatta, milyennek kellett volna lennie A szellemlovas című képregényadaptációnak, amit még A sötét lovag előtti stúdiófelfogás vágott haza. A nagysikerű Batman-film előtt (Puzsér Róbertnek akkor is online fityisz) inkább az akciófilmek irányába igyekeztek terelni a füzethősök kalandjait, ezáltal maximalizálva a célközönséget. Sajnos sok ilyen kísérlet okozott fájó csalódást a nem csak hardcore képregényfanok körében: Daredevil, Elektra, Pókember s a sor még folytatható. Igaz, az újhullámhoz kellett némi Marvel Studios-háttér, hogy az egyik legnagyobb kiadó berkein belül építsék fel az újkor szuperhőseinek izgalmas, sikeres és mindenekelőtt élvezhető és elfogadható kalandjait.
Ó, Gnómeó, miért vagy te Rómeó-klón? Miért hagytad, hogy Shakespeare nyomán animált kerti törpék ellenségeskedésévé silányítsák a legismertebb szerelmi történetet? Értem én, hogy van az a pénz, amiért lefekszik a kreatív elme a producereknél. Azt is értem, hogy ebben a formában még nem mesélték el a szembenálló családok, Capuleték és Montaguék ősi viszályát. Már csak azt nem értem, hogy miért kell minden egyes animációs filmet 3D-ben elkészíteni, mert jelen esetben cseppnyi, de szó szerint cseppnyi pozitívumot nem adott, sőt! Észrevehetnék a tisztelt gyártók, hogy a 3D-vel az animáció nagyon sokat veszít a részleteiből, a felbontásból, a képi világából.
Manapság már nem csak az emblematikus és nagy rajongótáborra építő, mainstream képregények jogosultak a nagyjátékfilmes megvalósításra, a kisebb, de stílusosabb karakterek is meghódítják a vásznat. A Batman-, Pókember- és Superman-kalandok után egyre több kultikus figura vagy történet landol a vásznon, elég csak megemlíteni a Sin Cityt, a Vasember-filmeket. A technikai fejlődés mellé az is kellett, hogy a Marvel-kiadó önálló studiót alapítson, így házon belül keltheti életre hőseinek filmverzióit (idén Thor és Amerika Kapitány). Ez hatalmas lökés a műfajnak: ami az animációs filmek terén a Pixar versenyelőnyét jelenti, az most a Marvel piaci előnyében ismerhető fel. Most már a DC is rohamléptekben kelti életre szereplőit (Zöld Lámpás), de a kisebb kiadók is joggal házalhatnak termékeik adaptálásáért.
Utolsó kommentek