Prolihisztor

Míg az elmúlt évtizedekben a K1 bírt hatalmas rajongótáborral, a brutalitásra szomjazó nézők és rajongók egyre nagyobb piedesztálra állítanak egy még annál is keményebb sportágat, a ketrecharcot. A legalapvetőbb szabályokkal övezett sportágak leginkább a modern kori gladiátor-viadalokhoz hasonlíthatóak, azzal a különbséggel, hogy most már nyoma sincs a rabszolga alapokkal (ezügyben felzárkóztató tananyag a Spartacus című tv-sorozat). Nem lehetett sokat halogatni, hogy a szélesvásznat is felfedezze magának a sportág, arról nem is beszélve, milyen sikeres sportdrámákat szállít lassan évről évre Hollywood (A pankrátor, A harcos, Pénzcsináló). Ezek nyomdokain haladva most ismét a családi dráma kerül fajsúlyos szerepbe, A harcos után ismét egy zsarnoki és lelkileg megnyomorító szülő árnyékában felnövő gyermekek évtizedes sérelmeiket tudják le az aktuális ellenfél képében megszemélyesített, mindenért ookolt apa-figura  ellen vívott csatákban.

Míg az egyik testvér, Tommy (Tom Hardy) tengerészgyalogos, aki besokallt a harctér fertelmeitől, megszökik a szolgálati kötelezettség elől, hogy elhunyt bajtársának családjáról gondoskodjon a győzelemért járó pénzből. Ezzel szemben a másik testvér, Brendan (Joel Edgerton), aki alkoholista apjuk, Thomas (Nick Nolte) árnyékában nőtte ki magát, nehezen boldoguló tanéremberként veszi fel újra a kesztyűt, hogy ökleivel keresse meg azt a pénzt, amit az eszével már nem tud. Mindketten gyökerek nélküli férfiak, elkeseredetten kapaszkodnak mindenbe, ami a feledés homályába burkolja fiatalkoruk borzalmait: Tommy a katonasorsot választotta, Brendan pedig egy új család alapításában találta meg menekülésének zálogát. Sorsuk azonban megpecsételődni látszik, mikor egyazon versenyen kénytelenek indulni a pénzdíjért, mellyel megválthatnák lelkük szabadságát a nyomasztó kötelezettségek közepette. Tommy emellett a lelkileg nehezebben járható utat választja, visszatér szívből gyűlölt apjához, annak edzői szakértelmére bízva magát. 

Nyugodtan kijelenthetjük, brutális drámával van dolgunk, a fizikai sérülések szinte eltörpülnek a lelki traumák borzalmai mellett. A fiatalabbik testvér, Tommy anyjával maradt, majd tehetetlenül asszisztált rákban szenvedő édesanyja haláltusájához, míg Brendan végignézte alkoholmámorban úszó apja leépülését, miközben hátat fordított testvérének és édesanyjának, hogy együtt maradhasson a lánnyal, ki végül gyermekei anyja lesz. Az árulás, az elhagyatottság, a magány érzete elidegeníti a fiatalabb fivért, állati szintre torzítva érzelmeit. Hiába a bűnbánó apa, ha mindaz a fájdalom, mit fiainak okozott, egyedül az arénában, vérrel mosható le az öklökről.

Furcsa lehet Tom Hardy látványa annak, aki múlt héten a Kémes hármas című romantikus filmben látták utoljára, itt pedig egy igazi ösztönlény, egy ketrecben nevelkedett állat vadságával ront rá aktuális ellenfelére. Míg egy hete Reese Witherspoon kegyeiért küzdött titkosszolgálati eszközökkel, mostanra puszta kezével pusztítaná el mindazt, ami kimaradt az életéből testvére és apja árulása miatt. Nick Nolte a kényszerpályán mozgó gyógyuló alkoholista szerepében van olyan jó, hogy megérdemelje az Oscar-díjat, hozzá hasonlóan erőtlen figurát már rég láttunk, hiába minden erőfeszítése. Múltjának mocskában dagonyázva próbálna egyszerre küzdeni mindkét fia megbocsátásáért és szeretetéért, mégis csődöt kell vallania: ezt a harcot nem ő folytatja, csak asszisztálni tud véreinek harcához.

Gavin O'Connor rendező nem csak a drámára helyezte a hangsúlyt, amért hálásak lehetünk: filmjének legalább annyira erős szelete a ketrecharcos megmérettetések ábrázolása, mint a családon túlnövő dráma vonulata.

Káin és Ábel ütközetében ezúttal Ábel kerekedik felül, életbne hagyva életére törő fivérét, mintegy keresztényi megbocsátást gyakorolva. 

Magunk mögött tudhatjuk az idei filmes szezont, mára virradóra átadták az Oscar-díjakat is. Abszolút győztest matematikai alapon nem hirdethetünk, elvégre A némafilmes és A leleményes Hugo is 5-5 szobrocskával gazdagodott, de mekkora különbség van a legjobb film és rendező kategóriája, valamint a legjobb operatőr és látványtervezés között!

Nagy meglepetések (lassan) szokás szerint nem születtek, a szavazásunkon győztesek és a kihirdetett szobortulajdonosok közti különbség esetében sokszor csak csekély szavazatszám mutatkozott. 

Lentebb a teljes lista, a fontosabb kategóriák esetében pedig zárójelben a szavazás eredménye abban az esetben, ha eltérés mutatkozott.

Legjobb film: A némafilmes

Legjobb rendező: Michel Hazanavicius (A némafilmes)

Legjobb férfi főszereplő: Jean Dujardin (A némafilmes)

(szavazásunkon: George Clooney - Utódok)

Legjobb női főszereplő: Meryl Streep (A Vaslady)

Legjobb férfi mellékszereplő: Christopher Plummer (Kezdők)

Legjobb női mellékszereplő: Octavia Spencer (A segítség)

(szavazásunkon: Berenice Bejo - A némafilmes)

Legjobb eredeti forgatókönyv: Woody Allen (Éjfélkor Párizsban)

(szavazásunkon: A némafilmes)

Legjobb adaptált forgatókönyv: Alexander Payne, Nat Faxon és Jim Rash (Utódok)

(szavazásunkon: Suszter, szabó, baka, kém)

Legjobb animációs film: Rango

Legjobb idegen nyelvű film: Nader és Simin

Legjobb dokumentumfilm: Undefeated

Legjobb operatőr: Robert Richardson (A leleményes Hugo)

Legjobb vágás: Kirk Baxter és Angus Wall (A tetovált lány)

Legjobb látványtervezés: Dante Feretti és Francesca Lo Schiavo (A leleményes Hugo)

Legjobb kosztümtervezés: Mark Bridges (A némafilmes)

Legjobb smink/maszk: A Vaslady

Legjobb eredeti filmzene: Ludovic Bource (A némafilmes)

Legjobb betétdal: Man or Muppet (Muppets)

Legjobb hang: A leleményes Hugo

Legjobb hangvágás: A leleményes Hugo

Legjobb képi effektusok: A leleményes Hugo

Legjobb rövidfilm: The Shore

Legjobb rövid animáció: Fantastic Flying Books of Mr. Morris Lessmore

Legjobb rövid dokumentumfilm: Saving Face

Elérkezett a záróetap Oscar-szavazásunk hetében, s ezzel talán a legnagyobb figyelem övezte kategóriát vezetem fel, a legjobb film jelöltjeit. Tavaly óta bővített mezőnnyel operál az Amerikia Filmakadémia, lévén arra hivatkoztak, annyi értékes film kerül a kezükbe, csak öt érdemes jelöltet kiválasztani egyenesen lehetetlenségé Ezen hígitás okán előbb 10 indulóból hirdettek győztest, idén pedig (kerek) kilenc indulót neveztek meg a világszerte nyomon követett díjátadó talán legnevesebb kategóriáján belül.

Elsőként a számomra olyannyira kedves Az élet fája című Terrence Malick-filmet említeném, mely mellett szó nélkül elmenni barbárságot jelentene. Igaz, hogy a film nehezen emészthető, átszövi mind a képi, mind a verbális tartalmat megannyi bibliai idézettel, mégis az az ember érzése, egyszerűen a megérdemelt helyen landolt a film. Rögtön ezután már értetlenségemnek adnék hangot, hogy Woody Allen francia hangulatú alkotása, az Éjfélkor Párizsban hogy kerülhetett fel a legjobb filmek listájára, mikor egyértelmű, hogy a szkriptért kapott jelöléssel túl is teljesítette a várakozásokat. Mindez nem elég, tetőzik az indulat, mert Steven Spielberg sem maradt jelölés nélkül, az utóbbi évtizedek talán leggyengébb Spielberg-filmjével, a Hadak útján elkészítésével kiérdemelte a legjobb filmért járó Oscar-díj versenyébe való nevezést... Azonban a nagy öregek tévútán járkálásának elismerése it tnem ért véget, Martin Scorsese neve is felkerült egy olyan alkotással, amit nem feltétlenül a maffiafilmek mesterétől várna az ember: A leleményes Hugó nem rossz film, csak épp nem Scorsese-től várná az ember, de nem is jelölné Oscarra a józan eszére hallgatva.

Mindezek után A némafilmes jelölése nemhogy nem meglepetés, egyenesen az átadó nagy esélyese, igaz, kevesebb jelöléssel büszkélkedik, mint Scorsese mesefilmje, azonban azt a tíz jelölésnek is ha a felét begyűjti, akkor tegye a rangosabb kategóriák közül (film, rendezés, színészek, szkript). Kicsit meglepő, hogy Brad Pitt egy ennyire visszafogott szerepével jelölésig vitte: a Pénzcsináló azon sportfilmek közé tartozik, melyek nem lesznek kultikus magasságokba emelve, mégis emlékezni fogunk rá, remélhetőleg nem ezen kategória Oscar-díja révén. Ha már az előző bekezdés is hemzsegett a túlértékelt filmektől, ide is befér egy: a Rém hangosan és irtó közel című film Stephen Daldry alkotása, akitől egy sokkal élvezetesebb és emlékezetesebb filmet már láthattunk 2008-ban, A felolvasó címmel. Ehhez képest ez a jelölés is csak a korábbi érdemek újbóli elismeréseként fogható fel. Amerika nem felejti történelmét, melyben szép számmal vannak gyalázatos évtizedek, jelen esetben a 20. századi rabszolgatartás körülményeinek édes-bús feltárásának lehettünk szemtanúi A segítség képkockáin és történetén keresztül. A tavalyi év egyik legnagyobb meglepetését okozó alkotás Tate Taylor rendezésében készült, aki egy évvel korábban A hallgatás törvénye című film szereplőgárdáját gazdagította: gyors és sikeres váltás, na! Végül említsük meg Alexander Payne drámáját Utódok címmel, melyben George Clooney igyekszik feldolgozni felesége fizikai és korábban bekövetkezett ámde mindeddig titkolt érzelmi elvesztését. Ezen esetben is érthető a jelölés, az esetleges díjazás már kevésbé.

Elérkeztünk a személyhez köthető díjak utolsó etapjához, ez pedig nem más, mint a rendezői díj kategóriája. Meg kell vallanom, bőséggel vannak kétségeim a kategória jelöltjeit illetően - na nem minden esetben.

Elsőként Woody Allen rendezésével kapcsolatban jegyezném meg, hogy ennél azért bőséggel láttunk jobbat a neurotikus mestertől, az Éjfélkor Párizsban kellemes szórakozás, fogyasztható és élvezetes, sikeres film, azonban nem feltétlenül érdemli meg a győzelmet.

Őt követi a jelöltek listáján Michel Hazanavicius, aki nagy valószínűséggel a merész próbálkozása miatt, fogja megkapni a díjat, elvégre egy némafilmmel érte el eddigi legnagyobb sikereit, ráadásul olyan magasságokba, amire némafilm terén napjainkban nem biztos, hogy mertünk volna fogadni, márpedig A némafilmes per pillanat a legnagyobb esélyes.

Grandiózus vállalkozás terén mindenképp Terrence Malick a befutó, elvégre lírai hangvételű családszonettje oly mélységekben boncolja apa-fiú kapcsolatát, melyre rég volt példa a filmművészetben, ilyen bibliai áthallásokkal pedig egyenesen eszmei magasságokba is emeli témáját, ami miatt viszont nehezen is emészthető az átlagnéző számára Az élet fája, holott rendezés terén ez a film érdemelné meg leginkább a szobrocskát.

Alexander Payne filmje, az Utódok című film esetében a jelöléskor sokkal inkább a korábbi érdemek játszottak szerepet, semmint a tényleges teljesítmény. Hiába jó a film, a katarzis, a személyiség-fejlődés, melyet a film során együtt kéne átélnünk a főszereplővel, egész egyszerűen elkerüli a nézőt, mindössze az átlagosnál erősebb együttérzést váltva ki a szenvedő karakterrel.

Zárásként pedig Martin Scorsese jelölése említendő, mely amellett, hogy a leginkább jelképezi, milyen szinten csak népszerűségi verseny az Oscar-díjátadó, be is bizonyítja, mennyire előzte meg a rendező korábbi munkásságainak jelentős része a saját korát, elvégre a hetedik Oscar-jelölését váltotta csak díjbegyűjtésre is A tégla című filmjével, a Taxisofőrért pedig még csak nem is jelölték.

Jött egy kis francia rendező a számára már kiismert színészeivel és ámulatba ejtette nem csak a filmszakmát, de a közönséget is! Kezdjük ott, hogy egy fekete-fehér némafilmmel van dolgunk: ismerjük el, ha ezt valaki előre közli, hogy 2012-ben a legnagyobb esélyes a díjátadókon egy, a film hőskorából való alkotás lesz, azt lehet, könnyű szívvel nevettük volna ki. Most mégis azon kapjuk magunkat, hogy hozsannázunk eme alkotásnak, mely nem csak melengeti a szívünket, ugyanakkor el is gondolkodtat, ráadásul számos olyan elemmel is bír, mely emlékezetessé is teszi.

A rendező Hazanavicius eddig inkább francia Bond-paródiákban utazott, ahogy főszerepőli, Jean Dujardin és Berenice Bejo is. Erre fel most nem csak hogy klasszikus filmtörténeti stílusban utaznak, ezzel egyetemben (monokromitása ellenére) is új színt visznek korunk filmgyártásába. Sehol egy robbanás, sehol a magamutogatás és a vágószobában hetekig érlelt jelenetek, klasszikus kamerakezeléssel és stílusban mesélnek el egy olyan történetet, melyben nem csak gazdasági, de személyes és karrierválsággal is dolgunk akad, mégsem érezzük mlerágott csontnak mindazt, amit látunk. Ebben nagy szerepe van a két főszereplőnek, Jean Dujardin a némafilm férfisztárjaként nem csak zseniális, de a kegyvesztettség során lejtőre került és megtört férfi szerepében annyira uralta végig a vásznat, hogy csak a női főszereplő, Berenice Bejo homályosította el játékát. A hölgy bájos, ragyogó, természetes, aki ugyan kis időre megfeledkezett arról, honnan is jött, azonban ennek ellenére is szeretetreméltó karakterként szégyen, hogy mellékszereplői Oscarra jelölték csak.

Igen, ez egy Oscar-díjas film, a tíz jelölésből, ahogy a plakáton is látszik, jó párat előre odaadnánk neki. Ilyen a film, a rendezés, a férfi főszereplő kategóriája is, forgatókönyv terén Woody Allen Éjfélkor Párizsban című munkája nagyobb favoritnak (nem jobb szkriptnek!) tűnik, míg a női mellékszereplők közt A segítségből Octavia Spencer tűnik erőnyerőnek. Ennek ellenére az év meglepetése a film, nem kis fejtörést okozva a díjátadóknak: a BAFTA átadóján 7 díjjal gazdagodhatott, míg a Golden Globe-on három glóbusszal lett gazdagabb, vagyis a jelöléseinek felét beváltotta - ez alapján bestrigulázhatunk öt! Oscart, már csak a kategóriák kérdésesek, de a közízlés jelenlegi fokán, az Amerikai Filmakadémia tagjainak örökös nosztalgiahangulatának ismeretében ez akár még több is lehet!

Azt azért ne felejtsük el, a kicsit Clark Gable-re hajasított Dujardin és az év cukiságának ígérkező Bejo kisasszony mellett szó szerint egy rakás amerikai színésznek jutott még hely, hogy erősítsék a mű hitelességét - már az amerikai filmforgalmazási piacon. Elképzelhetőnek tartom, hogy ezen színészek nélkül cseppet sem kapott volna ekkora hátszelet az alkotás: francia rendezőtől és színésztől, egy argentin színésznő társaságában ekkora diadalmenetet nem vitt volna véghez egyetlen film sem, nemhogy egy klasszikus némafilm! Most azonban hátradőlhetünk, mert maradt még józan ítélőképesség és jóízlés Hollywood berkein belül is, mert ismerjük el, hatalmas kockázatvállalással járt napjainkban egy ilyen alkotást leforgatni, azonban mind anyagilag, mind szakmailag megtérült a befektetés - az utókor ítélete pediglen csak évtizedek múltán derülhet ki. 

Elérkeztünk a színészi kategóriák királyához és királynőjéhez, a főszereplői díjakhoz.

A férfiak mezőnyében elsőként egy világszinten ismeretlen színészt köszönthetünk egy ismeretlen filmből, Demian Bichir főszereplésével egy igazi mexikói feltörekvés-filmet láthatunk A Better Life címmel, melyben nem csak a hétköznapok, hanem a bevándorlásiakkal vívott harcon keresztül kapunk cseppet sem ideális képet a Los Angeles-ben élő bevándorló-közösségről és napjainkban előttük álló lehetőségekről. Másodsorban George Clooney a kategória egyik nagy esélyese, az Utódok című filmben nyújtott alakításával, azonban nem elhanyagolandó, hogy idei másik alakítása, A hatalom árnyékában című film hataloméhes elnökjelöltjének szerepében sokkal meggyőzőbb, igaz, ez esetben csak mellékszereplői jelölést kaphatott volna. Harmadikként a másik nagy esélyes, A némafilmesben zseniális alakítást nyújtó Jean Dujardin említendő, aki Clooney-hoz hasonlóan nyert már a kategóriában: míg a Golden Globe-on elválasztották őket a drámai és musical/vígjáték megkülönböztetés miatt, addig a Brit Filmakadémiánál Dujardin legyőzte Clooney-t. Negyedik jelöltként Gary Oldmant érte a megtiszteltetés, azonban a hazai megmérettetésen (BAFTA) ő is alulmaradt Dujardinnal szemben a Suszter, szabó, baka, kém főszerepével. Ötödik jelölt pedig Brad Pitt, akit a Pénzcsinálóban nyújtott visszafogott és precíz alakításáért jelöltek, azonban neki is egy másik filmje, Az élet fája volt azon alkotás, melyben maradandóbbat alkotott - igaz, Malick rendezése sok helyen megfeküdte a gyomrokat, elvégre színvonalához képest kevés jelöléssel büszkélkedhet.

Lássuk akkor a hölgyek mezőnyét is! 

Elsőként Glenn Close férfiruhás alakítása érdemelt jelölést az Albert Nobbs című filmből, melyben az álruhának ksözönhetően törhet ki a nőket sújtó elnyomásból a késő 19. századi Írországban. Második a szintén kitörésért küzdő Viola Davis, aki A segítség főszerepében az 1950-es évek amerikai déli cselédsorsokba nyújt bepillantást, lerántva a leplet a diszfunkcionális családmodellről. Harmadikként Rooney Mara jelölését említeném, aki A tetovált lány remake-jében hozna új színfoltot Lisbeth Salander személyiségébe és történetébe, azonban igazából csak egy amerikanizált változatát kaphatjuk a zseniális svéd filmnek és főszerepőlnek egyaránt. Negyedik az Oscar-rekorder, a 17-szeres jelölt és kétszeres díjazott Mery Streep, aki ezúttal a britek miniszterelnök nagyasszonyányak, Margaret Thatchernek bőrébe bújva érdemelte ki jelölését. Ötödikként pedig egy másik nagy esélyes, Michelle Williams az Egy hét Marilynnel című önéletrajzi filmből, aki élete talán legkiforrottabb és legszínvonalasabb alakítását nyújtja a mozi emblematikus női ikonjának szerepében. Míg a Golden Globe-on Streep és Williams külön kategóriában győzedelmeskedett, addig a Brit Filmakadémia már csak hazaszeretet okán is Streep alakítását hozta ki győztesnek, úgyhogy hazai pályán Williams egyenlíthet.

A mai napon már megszemélyesednek a versenyzők! Ideje, hogy a mellékszereplői kategóriákat vesézzük ki, közülük is az urakkal kezdve (ahogy a díjátadós rangsorok is teszik, merő egyenjogúságból).

A férfi mellékszereplők közül talán mondani sem kell, Christopher Plummer a toronymagas esélyes, elvégre a Kezdők című film megözvegyült és bemelegedett nyugdíjas apukájaként nem csak Goran Visnjicet, de tabukat is döntöget. Igaz, kicsit kiábrándító, hogy melegkártya és már díj is, de emlékezzünk csak Sean Penn Milk-beli alakítására: ott is elfogadható az ítélet, de láttunk nála jobbat is! Pedig idén is kapunk bőséggel jó alakítást, elég csak Jonah Hill visszafogott alakítását említeni a Pénzcsinálóból, mellyel merőben új utat szabhat karrierjének. Rajtuk kívül két nagy öreg, Nick Nolte és Max von Sydow is jelölve, esetükben el is értük a lehetőségek csúcsát - mindkét esetben jól játszottak, de nem Oscar-díjasan. Kenneth Branagh se az utolsó, de szinte elhomályosodik Michelle Williams mellett a Marilyn-filmben.

El is érkeztünk a hölgyekhez! A nagy esélyes Octavia Spencer, alakításában van annyira radikális, mint volt anno Mo'Nique a Precious-ben, annyi a különbség, hogy míg a már díjazott hölgyemény Amerika szégyenteljes bugyrainak mocskában tocsogva érdemelte ki a szobrocskát, addig Octavia alakítása a Amerika szégyenteljes történelmi előzményeinek szégyenteljes bugyrainak mocskából kiemelkedő alakításáért kap(hat)ja meg az arany szobrocskát. Chastain kisasszony is befutott A segítségből, de valljuk be, az afro-amerikai szereplők miatt volt igazán élvezetes a film, kis hópiheként csak üde színfoltot jelentettaz előbb említett hölgy. Ami szégyen, hogy Berenice Bejo-t csak mellékszereplőként jelölte az Akadémia (ezzel biztos Glenn Close vagy Rooney Mara jelölésének biztosítottak helyet), ámde hiába bájos a hölgyemény A némafilmes női főszerepében, Octavia karaktere maradandóbb és erőteljesebb a vásznon.

Ha már csúnya hétkezdés van, akkor melengessük a szívünket némi animációs nosztalgiával! Idézzük fel, melyek voltak a tavalyi év legjobb egészestés animációs filmjei, s ezek közül mi magunk melyiknek adnánk oda az arany szobrocskát!

Most megmérkőzik Európa, a latin-amerikai térség valamint a jó öreg hollywoodi álomgyár is! Hogy a maga szája íze szerint elkészített alkotások közül végül melyik lesz a befutó, az hétfő hajnalban kiderül, addig is mérjük meg magunk közt, ki nyerhet!

Rögtön elsőként a kubai hangulatot megragadó Chico és Rita című alkotás emelendő ki, az amerikai álom és a kubai hétköznapok kerülnek összevetésre. Másodikként a Csizmás a kandúr című franchise-refresh kerül terítékre, mely sokaknak tetszett, nálam mégsem érdemelne jelölést se (helyette inkább a Tintin kalandjai lehetne induló...). Harmadikként egy ízig-vérig francia darab, az Egy macska kettős élete, melyben az ominózus cicus nappal szobacica, este besurranó tolvaj, mindezt sanzoni könnyedséggel vitték filmre. Negyedrészben a Kung Fu Panda 2 is jelölve, hiszen egy nagysikerű első részre húztak lapot, ami minimum olyan színvonalú, mint az előd, ha nem jobb. Zárásként pedig egy nagy zsánerkatyvasz, az inkább szakmai mint közönségsikereket begyűjtő Rango, mely westernként is legalább annyira jó, mint animációs filmként!

Útjára indítok egy hétnapos szavazási lehetőséget, mely a február 27-én esedékes Oscar-díjátadó jelöltjeinek lehetőségeit méri fel kicsiny követői közösségemen belül. Első körben az inkább Európában figyelemmel kísért idegennyelvű filmek kategóriájában invitálnám szavazásra a drága olvasókat. Olyan kategóriáról van szó, melynek filmjei sokszor csak évekkel későb jutnak el a magyar nézőközönséghez, így az igazán fanatikus filmrajongók élveznek némi elsőbbséget.

A további menetrend legyen meglepetés, a lényeg, hogy a főbb kategóriákban fogom megszavaztatni az olvasókat!

Azt már Magnum óra tudjuk, hogy az Egyesült Államok részét képező kis szigetcsoporton messze nincsenek paradicsomi állapotok, már ha a szürke hétköznapokat nézzük. Most azonban édesbús történetet kapunk némi (kb háromsoros) sziget-történelemről, a családi titkok súlyosságáról, mindezt kissé felületes és olykor elnagyolt ábrázolással.

Matt King (George Clooney) családfő, ügyvéd és tulajdon-kezelő egyszemélyben. Életének talán legnehezebb időszaka vár rá, felesége kómában, egy hatalmas földterület eladása és családja gazdaggá tétele az ő vállán nyugszik, emellett saját mikroközösségét is csak újabb sorscsapások érik. Nem elég, hogy közlik vele, feleségét lekapcsolják a gépekről, amik hiányában napjai vannak csak hátra, de azzal is szembesül, felesége hűtlen volt hozzá, ráadásul a válást fontolgatta. Egyszerre idomulni egy tízéves lány kamaszos szárnypróbálgatásaihoz, egy tizenhét éves lány már majdnem kész személyiségének újabb árnyalatot adni, a pénzéhes családtagok szemében is értékelhetően jó döntést hozni, miközben felderíteni saját feleséged addig sosem ismert énjét... 

Szép, drámai, embert (színészt és rendezőt) próbáló vállalkozás, hogy egy ennyire visszafogott és kimért drámát tegyenek le az asztalra, amely próbálkozás úgy néz ki eddig,  meghozta gyümölcsét. Azért lenne kötözködés bőven, elvégre ha kór-drámát akarna az ember, akkor a jól háttérbe szorított Fifti-fifti minden téren felvenné a versenyt (ha nem köröket verne rá), ha drámát, akkor a díjátadók által totális elhanyagolással méltatott Drive lenne az ajánlat. Ezek hiányában megint az az érzésem, neveket jelöltek, nem alkotásokat. Clooney neve jól cseng, mind a vásznon, mind a jelöltek listájában, mellékes, hogy saját rendezésében (A hatalom árnyékában) jobban és emlékezetesebbet domborított, mint a párás Hawaii-on. Végig az volt az érzésem, George bátyónak nem esett annyira jól a fülllesztő trópusi éghajlat, nem csak szerepével, a légszomjjal is küszködött. Hogy ebből kifolyólag, vagy csak szimplán nem érezte át alakításának mélységét, vagy Alexandre Payne rendező kóborolt el a könyvadaptálás rejtelmei közepette, nem tudhatom.

Mindenesetre legalább akkora ürességet éreztem a megtekintés folyamán, mint amekkora az eladni szánt lakatlan területen található. Az alkotók jól megnézték a látképet, érezték a szagát, megült emlékeik közt az érzet, de ez csak erős megfelelt... ami úgy látszik, elég is egy Amerikai Filmakadémiának, hogy megdobja jelölésekkel a számára kedveseket. A politikus Clooney mérföldekkel elpicsázza a gyengekezű családapa Clooney-t, ami mögött saját tapasztalatok hiánya is áll(hat) - elvégre jóemberünk nemhogy nőtlen, gyermektelen is, így számára tényleg csak színészet a szülőszerep.

Másfél hét múlva kiderül, hogy a trópusi bonyodalom elér-e valami kézzelfogható sikert is, vagy csak jóemlékű és látszat-megbecsült darab lesz egy egyébként többre taksált életműben...