Elérkezett a záróetap Oscar-szavazásunk hetében, s ezzel talán a legnagyobb figyelem övezte kategóriát vezetem fel, a legjobb film jelöltjeit. Tavaly óta bővített mezőnnyel operál az Amerikia Filmakadémia, lévén arra hivatkoztak, annyi értékes film kerül a kezükbe, csak öt érdemes jelöltet kiválasztani egyenesen lehetetlenségé Ezen hígitás okán előbb 10 indulóból hirdettek győztest, idén pedig (kerek) kilenc indulót neveztek meg a világszerte nyomon követett díjátadó talán legnevesebb kategóriáján belül.

Elsőként a számomra olyannyira kedves Az élet fája című Terrence Malick-filmet említeném, mely mellett szó nélkül elmenni barbárságot jelentene. Igaz, hogy a film nehezen emészthető, átszövi mind a képi, mind a verbális tartalmat megannyi bibliai idézettel, mégis az az ember érzése, egyszerűen a megérdemelt helyen landolt a film. Rögtön ezután már értetlenségemnek adnék hangot, hogy Woody Allen francia hangulatú alkotása, az Éjfélkor Párizsban hogy kerülhetett fel a legjobb filmek listájára, mikor egyértelmű, hogy a szkriptért kapott jelöléssel túl is teljesítette a várakozásokat. Mindez nem elég, tetőzik az indulat, mert Steven Spielberg sem maradt jelölés nélkül, az utóbbi évtizedek talán leggyengébb Spielberg-filmjével, a Hadak útján elkészítésével kiérdemelte a legjobb filmért járó Oscar-díj versenyébe való nevezést... Azonban a nagy öregek tévútán járkálásának elismerése it tnem ért véget, Martin Scorsese neve is felkerült egy olyan alkotással, amit nem feltétlenül a maffiafilmek mesterétől várna az ember: A leleményes Hugó nem rossz film, csak épp nem Scorsese-től várná az ember, de nem is jelölné Oscarra a józan eszére hallgatva.

Mindezek után A némafilmes jelölése nemhogy nem meglepetés, egyenesen az átadó nagy esélyese, igaz, kevesebb jelöléssel büszkélkedik, mint Scorsese mesefilmje, azonban azt a tíz jelölésnek is ha a felét begyűjti, akkor tegye a rangosabb kategóriák közül (film, rendezés, színészek, szkript). Kicsit meglepő, hogy Brad Pitt egy ennyire visszafogott szerepével jelölésig vitte: a Pénzcsináló azon sportfilmek közé tartozik, melyek nem lesznek kultikus magasságokba emelve, mégis emlékezni fogunk rá, remélhetőleg nem ezen kategória Oscar-díja révén. Ha már az előző bekezdés is hemzsegett a túlértékelt filmektől, ide is befér egy: a Rém hangosan és irtó közel című film Stephen Daldry alkotása, akitől egy sokkal élvezetesebb és emlékezetesebb filmet már láthattunk 2008-ban, A felolvasó címmel. Ehhez képest ez a jelölés is csak a korábbi érdemek újbóli elismeréseként fogható fel. Amerika nem felejti történelmét, melyben szép számmal vannak gyalázatos évtizedek, jelen esetben a 20. századi rabszolgatartás körülményeinek édes-bús feltárásának lehettünk szemtanúi A segítség képkockáin és történetén keresztül. A tavalyi év egyik legnagyobb meglepetését okozó alkotás Tate Taylor rendezésében készült, aki egy évvel korábban A hallgatás törvénye című film szereplőgárdáját gazdagította: gyors és sikeres váltás, na! Végül említsük meg Alexander Payne drámáját Utódok címmel, melyben George Clooney igyekszik feldolgozni felesége fizikai és korábban bekövetkezett ámde mindeddig titkolt érzelmi elvesztését. Ezen esetben is érthető a jelölés, az esetleges díjazás már kevésbé.