Prolihisztor

Alig másfél éve hozsannáztak a kritikusok és a B-filmek rajongói, mikor Alexandre Aja rendezésében mozikba került egy mára már klasszikusnak számító trash-horror modern változata, a Piranha 3D. Ötletes és (tömeges) mellbedobással igazán élvezetes és szórakoztató módját választották a riogatásnak, előszedve, leporolva és ráncfelvarrva az összes klisét, ami csak érintett a műfajban. Az sejthető volt, hogy érkezni fog valamiféle folytatás, elvégre egy költségvetéséhez képest szép anyagi és műfaja ellenére jelentős szakmai sikereket is magáénak tudható alkotásról lévén szó. A minőséget lehetett előre sejteni, elvégre a legnagyobb sztár a folytatásban a tokáig önironizáló David Hasselhoff (ld. Hoff) volt, mellette csak vágóképek és 1-2 közepes poén erejéig tért csak vissza Christopher Lloyd és Ving Rhames, míg a film csak limitált szélesvásznú forgalmazást kapott a trash-hazában, valószínűleg a DVD-kiadvány népszerűsítése végett.

Misztikus homályba vesző eredettörténet vászonra élmodása sosem könnyű, főleg nem 30 év távlatából. Ridley Scott hosszas műfajbeli hallgatás után ismét a tudományos fantasztikum irányába fordította direktori sapkáját, hogy saját hírnevét tovább öregbítve úja lapokra helyezze az egyik legfélelmetesebb földönkívüli idegen legendáját. Ez a fajta alkotói értelemben is kalandos utazásnak az eredményét tekinthetjük meg a mostani premierhéten, mely előre láthatólag nagyon is meg fogja osztani a rajongótábort.

Az elutasító vélemények nagyrészt arra fognak alapulni, ahogy Scott és a forgatókönyvíró Lindelof lehántanak egy kérget mind az emberiség, mind az Alienek származásáról. Az már az előzetesekből is sejthető volt, az emberi faj eljutott arra a pontra, hogy mind történelmi, mind technológiai tudása révén ne csak elfogadja mind a vallási, mind az aktuális tudomány álláspontot fajunk kialakulásáról, de már ennek bolygóközi szinten utána is járhasson.

Idén már másodjára értekeznek nekünk ide bele az arcunkba Hófehérke kalandjairól, míg az első kör pontozás alapján kiesett az érdemesebb feldolgozások közül addig az újabb változat már a masszív hentelésbe és Tolkien-mitológia megidézésébe menekülve igyekszik diadalt aratni, elődjéhez képest sokkalta nagyobb csavarokat hajítva a romantikus mesei gépezetbe.

Közös jegyeik alapján erős gonosz boszorkányt sikerült karakterizálni, azonban a szarkasztikus humor helyett a mélabús és sötét tónusú mágiához fordultak, brutálisan dús szemöldökű főszereplőnő helyett brutálisan tátott szájú hősnőt kerítettek. Férfiak terén is hatalmas a differencia, snájdig herceg helyett a fejszés vadász lesz az érzelmek rabja, a törpék maradtak viszont törpék, abból is az útonállóbb fajta, még ha második olvasatra sikerült már stílusosabb mélynövéseket prezentálni.

1997-ben még stílusos és szórakoztató filmként aposztrofáltuk Will Smith és Tommy Lee Jones főszereplésével készült UFO-vadász titkosügynökként kapták el az óriáscsótányt. Eltelt öt év, amikor már edzett ügynökként ismét a világot kellett menteniük Ebony és Ivory fekete öltönyös kirakatemberei egy modellbe ágyazott földönkívüli hatalommániája ellen szálljanak harcba. Elmúlt azóta tíz!!4! év, már csak a kereskedelmi tévék alkalmi vetítésein találkoztunk ABC-betűs ügynökeinkkel, majd hirtelen IMAX 3D-ben dobtak elénk egy időutazós sztorit, amiben több a fekete lyuk, mint egy átlagos tudású ember tudományos háttérismereteiben.

J és K ügynök már lassan másfél évtizede üldözik az idegen ellent, míg egyszer csak megszökik K ősellenségeinek egyike, Boris, aki egy igencsak kellemetlen bolygófoglaló faj előfutáraként érkezett hozzánk még 1969-ben.

Emlékszik még mindenki arra a 2004-es filmre, amelyben széparcú sztárok dugnak egy párcseréset, majd vissza az egész, már amennyire egy ilyen érzelmi és fizikai hullámvasút után lehetséges. Mike Nichols filmje nemcsak a témaválasztás miatt, a színészi alakítások, a forgatókönyv és a zene miatt is sokáig emlékezetes marad a műfajban, amelyet mostani, majd egy éves késéssel bemutatott hazai premier, a Tegnap éjjel ismétel ugyan egy kissé, ámde más hangsúlyokkal. Nichols megmutatta, milyen csalni és csalatva lenni, hosszú kifutású utazásra invitálva nézőjét, míg az elsőfilmes rendezőnő, Massy Dadjedin filmje nem ítélkezik ily módon, szimplán csak megmutatja, milyen az, ha párunk előélete illetve az a fránya zöld szemű szörnyeteg fejét felütve addig duruzsol a megvádolt félnek, míg beadja derekának nemesebbik részét, megroggyant térdekkel, kétszer is.

Nincs jobb szó, hiába is keresem majd 24 órája, minthogy Sacha Baron Cohen egy fasz, abból is a szőrös, méretes példányok közé sorolható. A színész pályája kezdetén aluliskolázott, elmebeteg zenészként figurázta ki az embereket, majd az egész világ megdöbbenésére V-alakú férfi bodyba bújva lett a kazah nép televíziós szószólója, hogy három évre rá a divatvilágot gyalázza homoerotikus felhangoktól sem mentes stílusban. Eltelt újabb három év, ideje volt hát egy újabb filmnek, ennek során pedig az arab-nyugati szembenállást, a diktatúra vs demokrácia ütköztetésének lehetünk szemtanúi.

A sztori szerint Aladeen tábornok (Sacha Baron Cohen) uralja Wadiya országát, teljes diktatúrával nyomorgatva olajban gazdag népét, miközben atomprogram fejlesztésén ügyködik. A jó diktátort jobban érdekli a nukleáris fegyver birtoklása, mint országának gazdasági felvirágoztatása, ezért jobbkeze, Tamir (Ben Kingsley) merényletet szervez ellene.

Oly közkeletű téhitként terjed az Alkonyat-franchise-nak köszönhetően, hogy a vámpír-téma reneszánszát éli… Először is, semmi múltidéző nincs Meyer kisasszony könyveiben, a lehetséges összes mitologikus elemet sikeresen mormonosítja, a minimális pátosztól és félelemkeltő faktortól szabadítva meg a Lugosi Béla által világsikerre vitt figurát. Emellé érkezik még két, szintén világszerte körberajongott széria, a True Blood és a The Vampire Diaries, melyek heti rendszerességgel alakítják célközönségük életkori sajátosságaihoz a történéseket, a számos kisebb sorozatról nem is beszélve. Most azonban jött egy igazi amerikai művész-rendező, Tim Burton és kedvenc férfi múzsája, Johnny Depp, ketten együtt pedig tényleg felvirágoztatták a vámpírtörténeteket, igaz, 1972-be helyezve a történéseket.

Premier előtti bemutatóként érkezett hozzánk a hosszú hétvégén Channing Tatum és Jonah Hill legújabb filmje, a 21 Jump Street - A kopasz osztag. Elöljáróban annyi, egy 1987-1991 közt futó drámai misztikus sorozat nagy mértékben átfazonírozott nagyjátékilmes verzióját láthatjuk, a sorozat hangulatához képest inkább buddy-movie ez, abból is a csöcsvillantós Pite-humor nélkül, igaz, farok azért villan.

Barom gimnazisták 2005-ben bebukják a szalagavatót, majd röpke hét év után már biciklis járőrpartnerként róják a parkokat. Elb@szott letartóztatás után az álruhás gimizsaruk osztagához kerülnek, mintegy utolsó esélyként. Munkájuk során egy újfajta drogot terjesztő sulihálózatot kell felderíteni, azonban a kétbalkéz páros még a gimibe visszakerülve is ugyanolyan idióta kamasz, mint korábban: a felépített álcát összecserélve kénytelenek egymás készségeit elsajátítani, hogy beépülhessenek a kiszemelt környezetbe.

Majdnem napra pontosan négy éve ragyogott fel a Marvel filmstúdió csillaga, mikor bemutatták saját berkeikben készült első élőszereplős filmjüket, a Vasembert. Ezzel nem csak Robert Downey Jr.-t repítették vissza a világ élvonalába, de saját maguknak is új pályát szabtak, egy csapásra branddé válva. Az eltelt négy év alatt berámoltak még másik négy filmet a zsákba, hogy mindezt megkoronázhassák egy csúcsra járatott csapatfilmmel!

A mitológiára érdemes egy kis bekezdésnyit áldozni: 59 éve látott napvilágot a csodacsapat, Stan Lee és Jack Kirby közös munkája a képregény-történelem egyik legerősebb, legtöbb változáson átesett alakulata. Ez a szűk négy emberöltő nem csak arra volt elegendő, hogy a filmesek is szomjúhozzanak a szélesvásznú megvalósításra, de a technikai fejlődés is elért arra a fokra, hogy ne csak olcsó makettek és számítógépes trükkök szembágyasztó áradatát kapjuk.

Emésztettük egy darabig a hírt, hogy a Hasbro egy újabb játékából (a Transformers és a G.I.Joe után) készül egész estés nagyjátékfilm, ez pedig nem más, mint a klasszikus, a mai kamaszok számára csak rémmesékből ismert manuális taktikai játék, a Torpedó. Jómagam emlékszem még arra, mikor megboldogult édesapámmal az áramszünet idején gyertyafény mellett vívtunk élethalál-harcot a kis műanyagtáblák előtt görnyedve. Ezek ismeretében kissé kétkedtem, mikor szóba került, hogy a Hancock és a Friday Night Lights (FNL) rendezője kapta meg a direktori posztot, mintegy emberek-idegenek ütközetté módosítva a retró alapanyagot. Mindehhez a amerikai foci drámasorozatából ismert és Berg által befuttatott Taylor Kitsch-csel a főszerepben, na meg némi Rihanna-zással.

A sztori szerint Alex Hooper (Kitsch), az önfejű és céltalanul lődörgő fiatalember egy szokványos esti sörözést zár le amódon, hogy a kiszemelt szőke hölgy kedvében járván betör a sarki boltba, csirkés burrito-t szállítva le szíve és libidója választottjának.