Oly közkeletű téhitként terjed az Alkonyat-franchise-nak köszönhetően, hogy a vámpír-téma reneszánszát éli… Először is, semmi múltidéző nincs Meyer kisasszony könyveiben, a lehetséges összes mitologikus elemet sikeresen mormonosítja, a minimális pátosztól és félelemkeltő faktortól szabadítva meg a Lugosi Béla által világsikerre vitt figurát. Emellé érkezik még két, szintén világszerte körberajongott széria, a True Blood és a The Vampire Diaries, melyek heti rendszerességgel alakítják célközönségük életkori sajátosságaihoz a történéseket, a számos kisebb sorozatról nem is beszélve. Most azonban jött egy igazi amerikai művész-rendező, Tim Burton és kedvenc férfi múzsája, Johnny Depp, ketten együtt pedig tényleg felvirágoztatták a vámpírtörténeteket, igaz, 1972-be helyezve a történéseket.

A Collins család halászati vállalkozásból építette fel vagyonát, majd hátrahagyva a ködös Albiont, az Újhazában folytatják sikereiket, teljes települést hozva létre. Egyetlen fiuk, Barnabas (Johnny Depp) az 1700-as évekhez mérten éli nagyvilági életét, előbb a személyzet köreiben keresve testi boldogságot, majd megleli az igaz szerelmet is. Az ilyeténképp ejtett hölgy, Angelique (Eva Green) a mágiához fordul, előbb a halálba taszítva Barnabas szüleit, majd szerelmét is. Szívfájdalmát enyhítendő átkot szór Barnabasra, aki örök időkre vámpírként kénytelen élni egy ládában, ugyanis Angelique felbujtja a város lakóit, hogy az ördög gyermekét, a vámpír Barnabas-t ássák el a város határában. Eltelt kétszáz év (pontosabban 196), Mephisztophenész munkásai pedig kiássák a már elfeledett koporsót – aki ennél a poénnál nem röhög fel hangosan, ne nézze tovább a filmet! Barnabas előbb a munkásosztály jeles tagjait tizedeli meg, hogy újult erővel térhessen vissza családja körébe. A kicsit magának való család körében szembesül a ténnyel, Collinsport és a keleti part nagy részét már az Angyalöböl nevű halászati cég uralja, élén nem más, mint a boszorkány Angelique. A bosszú mellett azonban Barnabas lelkébe ismét befészkeli magát a szerelem szikrája, távoli unokaöccsének nevelőnője, Victoria (Bella Heathcote) irányába táplált érzelmei rég elvesztett Josette-jének szellemét idézve meg.

Igazából a film stílusa és főszereplőjének zsenije az, ami eladja ezt az alkotást. A mozgókép bitangul korhűen idézi meg a ’70-es éveket, mind zenei, mind kosztümös téren, Danny Elfman nagyszerű munkát végzett a zenei rész alakításakor. Mellette a képi világ is lenyűgöző, sokkal élettel telibb és hangulatosabb a látvány, mint például az Alice Csodaországban esetében, ami egyértelműen nem csak Burton rendhagyó fantáziáját, de Bruno Delbonnel operatőr tökéletes arányérzékét is dicséri. Collinwood csodálatos épülete már azelőtt életre kel, hogy a boszorkány mágiával babonázná meg azt: a kétszáz éves falakon belül ugyan megfakulva, de még ott a régi pompa, melyet Barnabas megérkezése után rajongó szavaival a Collins-ivadékok tudtára is hoz. Az 1991-es kétrészes televíziós minisorozathoz képest sokkal kevesebb a horrorisztikus elem, mondhatni szimplán fantasy műfajig rántva vissza az egészet (még ha az amerika PG-13-as besorolás helyett itthon 16 éven aluliaknak nem ajánlott plecsnivel dobták is meg). Szabadszájúságról szó sincs, Barnabas válogatott sértései oly letűnt időket idéznek meg, melyet se kisípolni, se felnőtt besorolással nem érdemes sújtani, a szinkronnak köszönhetően is élvezetes beszédstílus elevenedik meg.

A színészi játékról rosszat nem lehet mondani, hogyan is merne az ember! Depp kosztümben, ez márpedig az egyik legbiztosabb fokmérője a színvonalnak. Hozzá csapódik még Eva Green, aki „mételyes csecseit” nem átall ipari rendszerességgel Barnabas és a nézők arcába tolni, holmi zsigeri bűbájt szórva mindannyiunkra – emellett azért az alakítás tartalmi részére sincs panasz, Green már az Álmodozók óta tölti be ezt a szerepet, csak akkor testiségnek bélyegeztük azt a mágiát, melyet alkalmaz. Michelle Pfeiffer, Helena Bonham-Carter, Johnny Lee Miller, Jackie Earle Haley egytől egyig csak epizodisták, még ha szórakoztató, árnyaló karakterük hoz üde színfoltot a cselekménybe, nem többek, mint a két főszereplő mellett eseményszálakat csak fodrozó jelenségek.

Lehet ostorozni Burtont az Alice-ért, azonban annak anyagi sikere kikövezte előtte az utat, bármit is akarjon forgatni, kész költségvetéssel dolgozhat – ilyen színvonalú alkotás után pedig ki van zárva, hogy van olyan épeszű hollywoodi producer, aki nemet mondana a legeurópaibb kaliforniai rendezőnek.