Alig másfél éve hozsannáztak a kritikusok és a B-filmek rajongói, mikor Alexandre Aja rendezésében mozikba került egy mára már klasszikusnak számító trash-horror modern változata, a Piranha 3D. Ötletes és (tömeges) mellbedobással igazán élvezetes és szórakoztató módját választották a riogatásnak, előszedve, leporolva és ráncfelvarrva az összes klisét, ami csak érintett a műfajban. Az sejthető volt, hogy érkezni fog valamiféle folytatás, elvégre egy költségvetéséhez képest szép anyagi és műfaja ellenére jelentős szakmai sikereket is magáénak tudható alkotásról lévén szó. A minőséget lehetett előre sejteni, elvégre a legnagyobb sztár a folytatásban a tokáig önironizáló David Hasselhoff (ld. Hoff) volt, mellette csak vágóképek és 1-2 közepes poén erejéig tért csak vissza Christopher Lloyd és Ving Rhames, míg a film csak limitált szélesvásznú forgalmazást kapott a trash-hazában, valószínűleg a DVD-kiadvány népszerűsítése végett.

Ha valakit érdekelne a sztori egy ilyen filmnél , annak tényleg röviden: pénzéhes mostohaapa megnyitja a csöcsös víziparkot, melybe a családos részleg mellé igazi felnőtt részleget is megálmodott a kapuzárási pánikkal, kopaszodással és özvegységgel jól elvert karakter, pucér és nagymellű életmentő csajokkal. Hazatér a nyári szünetre (és a nyitásra) nevelt lánya, akinek naivitása a közepesen sikeres animált karakterek szintjén emlegethető csak. A kis hölgy ráébred, az alig több mint egy évvel korábban megtörtént Viktória-tavi piranha-áradat meg fog ismétlődni, ráadásul az ő mesterséges medencéikben. Hogy ez mégis hogyan történhet meg a mesterséges környezetben? A gaz és kegyetlen pótpapa a komplexum melletti mesterséges tóból szivattyúzza az üzemeltetéshez szükséges vizet, ezáltal lazán átemelve és szabad utat nyitva az acélrágó és medencét átfejelő páncélos testű piranhák előtt. Az addig csak különálló eseményekként megeső támadások egy hatalmas medencés hústépő-partivá nemesednek a vízipark medencéiben, a gyilkos halfajta kiirtása azonban még bárgyúbb, mint a történetbe emelésük.

Ami rögtön megvillantotta, milyen filmre is számíthatunk, az Garey Busey nyitójelenetében a döglött és nyomásra gázokat eregető tehén esete a piranhapetékkel: nem mondom, jólesett látni Busey lassan teljesen szétcsapott arcát, hozzá hasonló talán csak Mickey Rourke, de neki legalább fizikailag csapták szét hajdanvolt ábrázatát. A lejtmenetet nem lehet megállítani, az alig másfél éve felfrissített mítoszt a tinivígjátékok és kamaszhorrorok szintjére butítva, történet helyett csak sztorielemek hézagos darabjaival egybekötve létrehozott forgatókönyvet kézhez kapva nem is lehet jobbat várni. Senki ne értsen félre, nem a kultúrsznob beszél belőlem, egyenesen imádtam az első részt, megragadó, stílusos és kellően brutális volt. Mindez a mostanira is igaz, annyi előfeltevéssel, hogy mindez a butaságára vonatkozik. Van pár ötlet, amitől egyenesen falnak csapná az ember a saját fejét is (pl. méhben úszkálgató, majd péniszt leharapó kistestű piranha), nemhogy az alkotókét. Az első rész ötletes, ámde sztorit csekély mértékben sem árnyaló melláradata után itt egyenesen indokolatlan csöcshasználat tanúi leszünk, ezzel úgy járva, mint átlagfogyasztó a sztriptíz bárban: a múltkori bomba csaj helyett csak valami helyi „szépség” rázza a seggét és a melleit, azt is az arcunkba, azt is rém irritáló és idegesítő módon… aminek köszönhetően csak azt kívánjuk, bár b@szná meg egy mázsa piranha!

Nem voltak nagy elvárások, elvégre az első verzió sem váltotta meg a műfajt, nem hozott újat, egyedüli érdeme a stílusos műfajfrissítés volt. Az újrázás eredménye nem csak keserű és szánalmas, de egyenesen vérlázítóan amatőr és gyermeteg. Az egyetlen, ami működik benne, Hoff csontig hatoló önégetése, mely szöveges értelmezésként helyet kaphatna a következő Comedy Centralos Hoff-Roaston (égessünk szóban minél nagyobb, de lehetőleg már lecsúszóban lévő sztárokat – ld. itthon Nagy Feró és a Showder Klub esete). Persze a Baywatch parti homokba alázása magasan vitte a pálmát, azért az énekesi karriert és a nőügyeket is sikerült módszeresen beemelni a karakterizálás során. Hozzá képest Garey Busey cameo-ja tényleg egy lecsúszott alkesz-drogos agytornájának tűnik a pszichiáter előtt, szegény Ving Rhames meg egyenesen béna. Na nem szóviccként a lerágott lábaira értve, hanem a tolószékből titán műlábakra álló, ahhoz sörétes puskát csatoló ex-rendőr egyenesen gyalázza a Robotzsaru-mitológiát (lehet, ez utóbbi csak az én fejemben állt össze?). Ami a film plakátos ígéretét illeti, semmi sem került megduplázásra: se az akció nem lett jelentősen (sőt, semennyivel sem) jobb, a horror egyenesen gyermeteg lett, a 2x annyi mellből sem igazán érzékelni ezt, inkább csak agyatlanul elszórva, "CSÖCSÖK!" típusú kommunikációs szintre butítva a női nemi jelleg felhasználását.

Nem mondom, hogy hanyatt-homlok meneküljön előle az ember, mert bizony bűnös élvezetként, 3D-ben, nem a film+ előtt ülve szokatlan szórakozás egy ilyen alkotás, de az agyunkat nagyon hagyjuk otthon. Már napokkal előtte ildomos kiemelni koponyánkból, majd csak a film megtekintése utáni első teljes alvás után helyezzük csak vissza – saját magunk védelme érdekében.