Misztikus homályba vesző eredettörténet vászonra élmodása sosem könnyű, főleg nem 30 év távlatából. Ridley Scott hosszas műfajbeli hallgatás után ismét a tudományos fantasztikum irányába fordította direktori sapkáját, hogy saját hírnevét tovább öregbítve úja lapokra helyezze az egyik legfélelmetesebb földönkívüli idegen legendáját. Ez a fajta alkotói értelemben is kalandos utazásnak az eredményét tekinthetjük meg a mostani premierhéten, mely előre láthatólag nagyon is meg fogja osztani a rajongótábort.

Az elutasító vélemények nagyrészt arra fognak alapulni, ahogy Scott és a forgatókönyvíró Lindelof lehántanak egy kérget mind az emberiség, mind az Alienek származásáról. Az már az előzetesekből is sejthető volt, az emberi faj eljutott arra a pontra, hogy mind történelmi, mind technológiai tudása révén ne csak elfogadja mind a vallási, mind az aktuális tudomány álláspontot fajunk kialakulásáról, de már ennek bolygóközi szinten utána is járhasson. Ez a fajta felfedező körút persze egybecseng a Nostromo küldetésével, ráadaásul ugyanaz a cég, a Wayland felelős mind a két utazás kivitelezéséért, azonban messzemenően más egy tudományos célú, az emberiségről alkotott képünket alapjában felforgató kutatás, mint egy szigorúan véve haszonszerzésre alapozott űrutazás. Ez a fajta eredet-kutatás azonban átnyúlik az egész filmes univerzumon is, nem csak a film története szerinti filozofikus árnyalatokat adva a történetnek: a Space Jockey néven elhíresült karakter pedig nem csak az Alienek atyjaként kerül bemutatásra, de rá(juk) alapozható az emberiség intelligens tervezésen alapuló eredete. A másik negatív felhang természetesen az Alienek felfedezésének körülménye közt kereshetőek, a Space Jockey, emberi valamint egy be nem azonosított, Jockey-k által tervezett idegen DNS keverékéből létrejövő teremtmény még csak a hiányzó láncszem, ámde annál több kérdést vet fel: mért hozták létre az idegen DNS-t, miért hozták létre az emberi fajt, miért akarták elpusztítani az emberiséget? Ez a műfaj elsősorban a feltett kérdésekre nyújtott válaszok miatt érdekes, azonban jelen esetben inkább a kérdések fajsúlya a domináns, semmint a kapott válaszok. Merthogy válaszok helyett mindig egy újabb talány érkezik, tovább görgetve a gondolatmenetet, elhagyva a fellégegzést elősegítő, nem mindig végleges választ.

A pozitív fogadtatást egyrészt a korábban felsorolt kérdéshalom pozitív, (nem film) kritikus gondolkodás mentén értelmezhető. Ha nem csak a fajok eredetének megkérdőjelezését vesszük alapul, akkor talán elfogadható a darwinizmus, de már csak mint az intelligens tervezés másodlagos mellékhatása. A vallási dogmákat is megdöntő történet szerint pedig a deizmus válik az elfogadható és követendő vallási irányzattá, melynek nyugvópontján túl nem csak a Teremtő(k) elfordulásával kell számot vetnie az emberiségnek, de egész bolygónk esetében tudomásul veendő tény, szimpla laborpatkányok vagyunk, egy technikailag fejlett hangyafarm, amelyet gazdái épp készültek leigázni, mikor az még tudományos téren maximum a közepes testű állatokra jelentett csak veszélyt. Mikor már képesek voltunk ellátogatni Isten(eink) otthonába, egyértelművé tettük, amit a legtöbb sci-fi alapvetésként kezel: technikai fejlődés szintjén már mérvadó ellenfelek vagyunk, vagy foglaljatok el minket, vagy mi jövünk leigázni! A földi civilizációk háborúira alapozó elméletek alapján megjelenésünk nyílt hadüzenetként értelmezhető, melyet még fajunk naivitása is állandó jelleggel rombol, bízva a békés idegen látszatában. Az pedig még mellbevágóbb, mikor az android és a tudós párbeszéde áthallásos üzenettel tölti meg a teremtés mítoszát: csak azért létrehozni valamit, mert képesek vagyunk rá... A történet szerves illeszkedésére már csak amiatt sincs érdemi lehetőség, mert a film játékideje után nem csak a kérdésekre kutatjuk a választ, de egybehangzóan állítható, itt bizony lesz még filmes folytatás: mind a történet, mind a technikai kivitelezés megérdemli a folytatást.

A szereplőgárda a főbb alakokat leszámítva is jónak mondható, nincsenek gyengébb, oda nem illő alakítások, maximum kisebb játékidő. A főszereplők közül két zseniális alakítás emelendő ki: egyrészt Charlize Theron szinte már gépies ember-karaktere és az ezzel szemben már emberi érzelmek gazdagságára ébredő android személyében Michael Fassbender egyértelműen uralja a filmet. Igaz, a casting során még Theron volt az esélyes a tudós főszereplőnő, Elizabeth Shaw karakterére, a helyére kiválasztott Noomi Rapace is megállja a helyét, A tetovált lányban is megcsodált életösztön itt még erősebben dolgozik, elég csak a saját magán végzett abortusz jelenetére gondolni. Theron és Fassbender azonban gyönyörűen ellopta a műsort, megjelenésük és stílusuk csak előnyére vált a játékidőnek. A sztori szétszedhető és elemenként értelmezhető, de az egész képet jobb körüljárni, vizsgálgatni, boncolgatni. Szó szerint boncolgassunk, muszáj mögé látni a mozgatórugóknak, mert az ember sajátja, hogy nem elégszik meg a mert csak-típusú válasszal. Fajunk eredetére kapott lehetséges filmes válaszok közül eddig ez az egyik legszínvonalasabb és szimpatikusabb, nem csak a kerettörténet okán, egyszerűen komplex univerzumon belül helyezi el az eseményeket, a kauzalitást alkalmazva nagyjából az egyetlen egyetemesen értelmezhető törvényként.

Nem hibátlan film a Prometheus, ahogy az emberi faj is gyarló a maga nemében. De törekszik arra, hogy egyetemes értelmezése és horizontális elhelyezése mind kedvezőbb legyen.