Nicolas Winding Refn-ről először a 2008-as Bronson kapcsán hallottam, ahol a ma már sztárkultusszal körbevett Tom Hardy-ból hozta ki a mélyben szunnyadó állatot, mikor a legkeményebb brit bűnöző jelzővel titulált Charles Bronson (civil nevén Michael Peterson) megformálására kérte fel. Utána egyértelmű lett számomra, kötelezővé válik bármi, amibe ez a direktor belefog. Az addigi filmográfiából gyorsan le is tudtam a Pusher-trilógiát, melynél kevés jobb európai bűnözői történetet láthattam. A Vérveszteség és a Fear X már-már el sem eresztett, olyan mélyre rántott Refn szimbolizmusába, mire jött a Valhalla – A vikingek felemelkedése, mely egész egyszerűen letaglózott nyers szótlanságával. Elérkezett 2011 ősze és a Drive bemutatója, ahol premierhéten szombat esti fő előadáson a Westend adott termében honolt síri csend, úgy beszippantotta az embereket. Az az év egyértelműen Refn és Gosling éve volt, mind szakmai, mind közönségsiker révén a figyelem középpontjába kerültek. Így már nem is meglepő, ha Cannes-ban debütál a soron következő alkotás, a Csak Isten bocsáthat meg. Onnantól azonban lejtmenet, kifütyülés, meg nem értettség, vádak a túlzott művészieskedés jegyében. Ilyen előzmények után a megszállottabbak automatikusan védeni igyekeznek a kedvenceket, a vitatott alkotás megtekintése után és annak leülepedése után is - holott semmi szükség nincs rá.

Bangkokban járunk, ahol egy amerikai testvérpár irányítja a helyi muay thai szcénát és a drogcsempészést is. Míg az idősebb testvér éli is a nagyvilági életet, öccse minden szinten háttérbe szorul, csak az árnyékban toporog és aszerint is viselkedik. Amikor a báty egy mámoros éjszakán kivégez egy prostit, majd a rendőrfőnök és a lány apja révén halálra is verik, az öcs válaszút elé kerül. tovább folytatja másodrangú életét vagy bosszút esküszik, ahogy anyja is elvárja és végez testvére gyilkosaival. A bosszú keserű gyümölcse két szálon viszi előre a cselekményt, az egyik oldalon Julian (Gosling) igyekszik a maga olykor mulya módján felgöngyölíteni szálakat (valamint megbirkózni bátyja tetteivel), másik részről pedig az anya (Kristin Scott Thomas) és az általa felbérelt újabb és újabb bérgyilkosok tevékenységét követhetjük nyomon. A végkimenetel kiszámítható, igazából semmi meglepetés nincs. Ahogy mondani szokás: Ami Bangkokban történt, Bangkokban is marad.

Refn iszonyatosan kemény és feszült atmoszférát teremtett, melyben már nem csak a személyek, gesztusok vagy tárgyak, de a színek is szimbólumszerű jelentőséggel bírnak. Vitathatatlan, hogy az egyik legszebben fényképezett alkotás, amit idén láthattunk, melyhez a klasszikus mozik vontatott stílusa, a lassú építkezés, a nyers akciók mellett is művészi megvalósítások egyértelműen kiemelik a mezőnyből.  Ami tény és a negatív felhangoknak itt igazat adnék, nehezen befogadható alkotás: messze nem populista és kúl, mint a Drive volt, a Pusher realizmusához képest itt már a szürrealista víziók dominálnak és ami a legfontosabb, ezúttal az ázsiai filmművészet boszorkánykonyhájából nyerték ki a hozzávalókat. Ezen elemek összessége révén abszolút érthető, ha elutasítás övezi az alkotást, ahogy tették azt a Valhalla kapcsán is. A lassan csordogáló cselekmény, a spirituális utazások mélységéhez hasonlított személyiségfejlődések egyértelműen nem közönségkedvenc megoldások, a látvány azonban olyan szuggesztív, hogy egy-egy kimerevített képkockát látva mi magunk is ledermedünk a feszültségtől, ami zsigerig hatol.

Színészi játék terén nincs igazán kiemelkedő, de nem is lehetett elvárás. Itt csak stilizált bábok, vállfákra aggatott ruhadarabok szintjén személyesítik meg az egyes karaktereket. Az igazi klasszikus bosszúdrámák esetében nem is szükséges mély érzelmi alap, sokrétű személyiség és nyitott könyvként olvasható figura, csak indíték, motiváció és lehetőség. Minden mást a színészek rideg játéka ad vissza, ahol ösztönszerű cselekedetek visznek lépésről lépésre közelebb a lezáráshoz. Gosling szinte Räikönnen szintjén hozza ezt a fagyos jégembert, annyira szenvtelen és távolságtartó – egyedül az anyjához fűződő bizarr viszonya képes kilendíteni ebből az évtizedes, melankóliaszerű révedésből. Kristin Scott Thomas csodás drag queen lenne, bármelyik transzvesztita bárban megállná a helyét nem csak Bangkokban, de a világ bármely pontján. Ez a maszkulin édesanya, akit alakít, egyértelműen a modern családokban kialakuló egyszülős modell kritikája, aki ráadásul fizikai vágyait is képes kivetíteni fiaira. Vithaya Pansringarm egy személyben bíra, végrehajtó és szellemi útmutató is, mintha egy harcos Yodát látnék – és itt nem (csak) a testalkata láttán ugrott ez be egyből.

Röpke másfél órára abszolút meg tudtam feledkezni minden gondomról és örömömről is, úgy berántott az atmoszféra, mintha egy lennék a dokurealista segédoperatőrök közül, akiket egy művészfilmes operatőr igyekszik dirigálni - a Fear X és a Bronson után ismét közös nagyjátékfilmen dolgozott Refn Larry Smith operatőrrel, nem is csoda, hogy ennyire elütött a képi világ még a Drive-tól is, ahol Newton Thomas Sigel volt a képi világ felelőse. A zenei háttérmunka ismét CLiff Martinezre várt, aki hihetetlenül jól választás volt: olyan szinten sikerült kiemelni néhány jelenet fontosságát csak a zene által, hogy a hideg rázott. Zenei alapok terén van itt Phil Collins: In the Air tonight, kapunk egy kis felvezetést a Tronból is, de ami már hipnotikus erővel bír, az Pansringarm szólói, az egyik a film közepén, a másik a végén. Olyan sokkszerű élmény ezt a precíz mestert a színpadon énekelni látni, hogy megértjük egyből, Bangkok az univerzum egy másik szelete, amit csak kevés szerencsés él túl azután, hogy elmerült benne.

Értékelés: 7/10