Prolihisztor

A második Orbán-kormány eddig dinamikusan halad a saját szája íze szerinti, kétharmados többségük által biztosított megvalósíthatósági úton. Két nagy port kavaró törvénytervezet van az asztalokon: az egyik a médiatörvény, mellyel kapcsolatban a nyomtatott és az elektronikus sajtó képviselői megindították tiltakozási kampányukat; a másik pedig a közoktatás és a felsőoktatás tervezett reformintézkedéseinek jogszabály-gyűjteménye. Az első kérdéskör (természeténél fogva) hatalmas vitát generált, már a közösségi oldalakon is tiltakoznak a felhasználók, saját profiljuk önkéntes elsötétítésével. Az oktatásban tervezett változtatási szándékok inkább a felsőoktatásban váltottak ki zúgolódást, a közoktatási rendszer tagja és leendő érintettjei csendesebben fejezték ki nemtetszésüket.

Első körben meg kell jegyezni, mi a mai oktatási rendszerünk legnagyobb problémája: nincs külön felső- és közoktatás. A felsőfokú képzési rendszer tömegessé tételével (a minőség leromlása után meg főleg) már csak egy harmadik lépcsőfokról beszélhetünk a közoktatás rendszerében. A magyar oktatási és munkaerőpiac arányait súlyosan torzítja a diplomások túlképzése, miközben az igazi termelést végző szakmunkások, szakmai érettségizettek száma egyre kisebb. Ez a fajta torzulás pedig csak újratermeli a gondokat: a felsőoktatásban végzők legalább 4 évvel később lépnek be a munkaerőpiacra, már ha be tudnak lépni, legalábbis végzettségük alapján. A pályaelhagyó diplomások kérdése pedig napi téma kis hazánkban, a már említett túlképzés folytán valóságos csoda lenne, ha el tudna mindenki helyezkedni legalább részben a szakmájához köthető munkakörben.

Komoly szakmai vereség lenne a magyar filmeseknek, ha a jövőre tervezett Filmszemle elmaradna. Ugyan nem bír akkora presztízzsel, mint azt szeretnék, de honi viszonylatban számottevő megmérettetésnek bizonyult eddig is. Arról nem beszélve, sok filmet itt lehet csak látni, forgalmazásba nem kerül, jobb esetben dvd-n megjelenik majd, bár ez sem mindnél igaz. A széles spektrumú szemle elmaradása azonban nem csak űrt hagyna maga után, a filmfinanszírozás nívós eseménye megannyi kérdést is hátrahagyna.

Azért nem filmgyártást írok, mert a szemle sosem azért érdekes, hogy ki milyen filmet csinált, hanem azért, ki hogyan használta fel az állami támogatást (visszatérítendő vagy sem). A szemle az első mérvadó helyszíne a filmek lemeózásának, azonban egyre inkább igaz, közel sem hozzák be a filmek az árukat. Lehet szapulni itt az amerikai filmgyártás dominanciáját, de ott nincs állami támogatás. A stúdiók saját zsebből állják a sokszor több száz milliós költségvetést, vagyis igencsak nagy rizikót vállalnak. Itthon a forgatási költségek nagyrésze adóforintokból megy, a közalapítvány döntései nyomán súlyos százmilliók, milliárdok kerültek már kiutalásra. Hogy mennyire az alapítványi tagok érdekeltségébe tartozó gyártókhoz, arra egy érdekes kis táblázat található az Index.hu-n. A támogatási rendszer hibás, elnagyolt és egyáltalán nem a filmgyártás ösztönzésére irányul. A gyártás az egy dolog, ott bőven lehet számokkal dobálózni, de fogadjuk el, a minőségi filmgyártás nem olcsó mulatság. Ami szomorú, az a forgalmazási visszásságok megléte és kontraszelekciós módja.

Funkcióját vesztve, lényegi munkavégzését egyetlen (ismételhető) szignózási folyamattá degradálta le a Nemzet Miniszterelnöke. Sommásan így is meg lehet fogalmazni Schmitt Pál köztársasági elnök úr hivatalba lépése óta eltelt időt és az ezalatt végzett munkát. Az eddigi legsportosabb államelnökünk személye azonban nem kerülheti el a célzónát, melybe jelöltsége óta került. Elődei is részrehajlóak voltak, azonban megvoltak a saját lehetőségeik és módszerük. Erőteljes, akaratos, tudatos politikát és nemzet-reprezentációt folytattak, ami jelen esetben nem jelenthető ki.

Schmitt Pál jó képet vágva mindenhez írja alá a hozzá kerülő törvényeket, hogy a szavazófülkék forradalma lendületét se veszíthesse. Azonban máris hatalmas problémák merülnek fel pusztán pozícióját illetően. Lázár János, aki most a Fidesz egyszemélyes alakulata, az Alkotmánybíróság feladatkörének, az Alkotmánynak és a jogszabályok tartalmának megváltoztatása után már a köztársasági elnök jogkörein is fogást keres. Hiába, a forradalom elmossa a korábbi rendet, ezt kár is vitatni. A kérdés az, itt Európában mennyire van szükség a forradalmi hevületre... Lehet, sokkal inkább az ésszerű és polgár-barát közigazgatás kialakításával illenék foglalatoskodni, elvégre egy kerékkötőt se találni széles e hazában, nemhogy a parlamenti patkóban, aki hátráltatná a közigazgatás megújítását, az uniós reformokat, a struktúrák europaizálását. Mégsem ezt látjuk.

A magyar és (kisebb mértékben) a külföldi sajtó jó ideje attól hangos, mit terveznek és mit csinálnak Orbánék a kétharmados többségükkel. A nyári kormányváltás utáni rögtönzött alkotmányozási kedv a populáris módosítást már lefedte (kisebb országgyűlés), e mellé jött még kettős állampolgárság, sőt, sorolhatnánk, de most nem ez a cél. Ahogy Halasi Endre írta a HVG.hu-n, bármi, amit tesznek, se nem jogszabály- se nem alkotmányellenes, egész egyszerűen modellváltás küszöbén vagyunk, a balliberális (bár most már inkább baloldali) nem csak szaksajtó azon kesereg, oda az igazságosság, oda a hatalmi ágak megosztása, oda a jogállamiság is.

Abban adjunk igazat a szerzőnek, teljes felhatalmazással a hátuk mögött (amit nem érdemes tovább kritizálni, magyarázni, kétharmad van és csönd) bármit megtehetnek, alkotmányoznak, hatalmi ágat korlátoznak. A hatalmi ágaknak azonban még van idejük, legalább jelzésszinten reagálni mindarra, ami történik velük, hiszen amíg nem lép hatályba az alkotmánymódosítás, addig a bírák is odaszúrhatnak a sokáig kedvelteknek (itt azért emlékezzünk a megannyi Fidesz számára kedvező és szeretett AB-határozatról). Ezt pedig az egyik emblematikusnak szánt megmozdulás ellen elkövetett civil fellépéssel kapcsolatos bírósági eljárásban megtették, még ha csak közvetve is.

Saját korábbi cikkeim pesszimista felhangjait foghatom marokra, vághatom a kukába... Hogy miért? Mert ott tartunk, ami nem tetszik a kormánypártnak (lassan pártparlamentnek, annyira észrevétlen az ellenzék), azt a kétharmados többségükkel meg is változtatják. Pár hete még csak aggódtam a 9 éves kinevezésekkel kapcsolatban, kicsit később latolgattam az addigi Viktor-kép teljesítményi besorolását és a majdani kimeneteleket, az önkormányzati söprés után pedig most már nem csak narancsba borult az ország, a NENYI-vel helyettesíthető az Alkotmány, lévén előbbi a forradalmi akarat eredménye (bár jómagam nem tudom felidézni se kampánytémának a NENYI-t, se a szavazólapon nem láttam), másrészt utóbbit csak a kommunista hatalom-átmentő hazaárulók tákolták össze, látszatdemokrácia-építő kisokost böngészve. Ennek azonban vége.

Demokráciánk 20 éves korára érett meg arra, hogy a rendszerváltó fiatalságot az őt (szerintük) megillető teljhatalommal felruházza. Úgy megy a dolog, hogy amit elképzelnek, azt megvalósíthatják. Példák sorolása minden kedves érdeklődőnél egy-két perces ötletelés után meglenne, az talán fontosabb, hogy vajon mi a határa a személyes nagyravágyásnak és a korlátlan képzelet megvalósítási szándékának? Szimpla találgatások helyett támpontokat keresve ötletelnék.

Az idei év nem csak a forradalmi tavasz és a mindent elsöprő őszi választásról lesz emlékezetes, legalábbis jó pár ezer embernek nem ez lesz a 2010-es év legnagyobb momentuma. A tavasz és a nyár meghatározó eseménye nem a szavazófülkék forradalma, hanem a tiszai árvíz volt, mely több települést magával sodort, mely hónapokig alig apadt, ahol az újjáépítési munkálatok még be sem fejeződtek. Erre most a balatonfelvidéki Kolontár település nevét tanulja egy egész ország, de nem a pozitív hír kategóriában.

Hétfőn dél után pár perccel a már említett településen található vörösiszap-tározó gátfala omlott le, elárasztva a környező településeket is (Devecser, Apácatorna, Kisberzseny, Somlóvásárhely, Tüskevár), mintegy egymillió köbméter vörösiszappal. A kár még felmérhetetlen, a lakók 2 órát kaptak arra, hogy összeszedjék a szükséges holmikat, mert a vörösiszap és annak lúgja, a marónátron tönkretette nemcsak a földeket, de Farkas Béla, a Tatai Környezetvédelmi Zrt. igazgatója szerint valószínűleg az egész élővilág kipusztult a Marcal folyó felső szakaszán. Ez a környezetvédelmi katasztrófa nagyobb léptékű, mint az árvíz, a különbséget az előbbi idézet okán nem is kell leírni.

A tavaszi kétharmados győzelem, az azóta eltelt 100 napos kormányzás és annak értékelése után, kevéssel a várható önkormányzati választási siker előtt ideje megnézni, hogyan is ítélhető meg a miniszterelnök, Orbán Viktor személye. Míg baloldali kormányzás esetén egy hasonló karakterprofilt talán Gyurcsány Ferenc hivatali ideje alatt lett volna ildomos elkészíteni, azonban az utolsó hetek-hónapok eseményei megmutatták, mennyire nem egyemberes a párt, mint ahogy azt választások idején igyekeztek kifele mutatni. A baloldali széthúzással szemben pedig itt van Orbán Viktor, aki kézi irányítással juttatta vissza pártját a kormányzó elitbe, ami egypárti elitként még nagyobb büszkeségükre ad okot (az egypárti jelzőt ugyan pártszövetségre aggatom, a KDNP tényleges szerepvállalása amolyan kirakatpárti, a keresztény-konzervatív eszmék szélsőséges megnyilvánulásának teret biztosítva).

Ahogy azt láthatjuk, a miniszterelnök egészen a választás előtti utolsó parlamenti ülésnapig jobbára csak reflektált az ellenzékre, ezen felszólalásokon kívül pedig nem csak utat mutatott a gazdasági válsággal és az IMF-fel küzdő országok vezetőinek, hanem bizonyított saját szavazótáborának is, erős és biztos politikus képében tetszelegve. A kétharmados felhatalmazás és a helyi választások után pedig elvárható lesz, hogy ne csak kampányturnusokra való felkészülés jegyében politizáljon, hanem akár a történelem nagyon is aktív részesévé is válhat, csak és kizárólag saját erejéből, mert a párt- és kormányszervezet egy személyben őt támogatja, ez pedig még erősebb felhatalmazás a hatalmat gyakorló számára, mint a négyévenként esetenkénti forradalmi szavazás.

Nagyon kényes téma, mely csak kevés háttéranyaggal szolgál, az aktuálpolitikai megjelenés és a személyes tapasztalatok összességeként szokás meghatározni. Nem tudományos meghatározását próbálom adni a témának, sokkal inkább áttekintését nyújtanám az utóbbi időkben elhangzottaknak. A téma sajnos az utcán hever, a gond viszont az, senki sem vette fel, csak arrébb rugdosta.

Az országgyűlési választások a tavasszal megmutatták, a témának milyen mozgósító ereje van, a Jobbik kampánytémáinak egyik vezető eleméről beszélünk ugyanis. Az azóta eltelt időben mind több megoldási alternatívát igyekezne kínálni a már parlamenti párt, melyek azonban eddig elkerülték még az érdemi vita részét is. Hogy ez mennyiben jó vagy rossz, igyekszem kifejteni a későbbiekben. Először vegyük sorba a mellette szóló tényeket és feltételezéseket, majd pedig vagy ezeknek, vagy a puszta elméletnek a cáfolatát adnám.

A legújabbkori demokráciánk történelmében először van egypárti kétharmados kormány hatalmon, mely nem koalíciós alapon működik. A koalíciós alapon működő előd, a Horn-kormány önkéntes vállalása volt az, hogy csak előre egyeztetett esetekben fogja megváltoztatni az igen kényes kétharmados törvények sorát. Ez szép és jó, dicséretes törekvés. A nagyobb gond az, hogy ezen területek szabályzása se akkor, se azóta nem történt meg. A 2. Orbán-kormány már csak kommunikációjában is merészebben nyúl a kétharmados törvényekhez, hiszen saját tézisük szerint népakarat révén jutottak hatalomra a szavazófülkékben lezajlott forradalom után. Ez nem didaktikai fejtegetés és bizonyítás akarna lenni, csak letisztázott érvelési kezdőpont.

Ugyan nem a legégetőbb törvények kerültek először módosításra, de nemzetközi visszhangok alapján is érdekes eredmények születtek. A kettős állampolgárság megosztó bevezetése mellett már a Nemzeti Média- és Hírközlő Hatóság létrehozása és bebetonozása is komoly nemtetszést váltott ki, honi és külföldi reakciókat tekintve. Szalai Annamária 9 évre szóló kinevezése ugyan indokolható a stabilitás és pártatlanság látszatával, szakmai szempontból azonban az ilyen határozott idejű, hosszútávú bebiztosítás nem feltétlenül a demokrácia látszatát kelti. Ami visszás helyzet volt az előző kormányok által kinevezett köztársasági elnökök esetében is, a nem párhuzamos időintervallum politikai szempontból is vitás helyzeteket szülhet, arról nem beszélve, hogy egy olyan gyorsan változó és fejlődő szakágban, mint a média terepe, talán még indokolatlan is az ilyen hosszú időre szóló kinevezés. A szakmai megújulás, trend- és technikakövetés helyett a biztonsági játék kerül előtérbe, a szükséges szakmai kockáztatás relevanciáját veszti, nem kell folytonos bizonyításért és elismerését harcolni, a 9 év bőven elég idő arra, hogy kényelmes munkatempóban haladjon előre a médiaszabályozás terepe.