Prolihisztor

A második teljes előzetes most már kétséget sem hagy, mennyire nagy költségvetéssel dolgoznak a Halálos iram-széria háza táján. Már nem csak a négykerekű vasak izzadnak meg minden percben, de a CGI-farm is erőteljesen túlmelegszik ennyi digitális erőfeszítés láttán. Úgyis mindenki látni akarja, hiába próbálna az ember józan észre hatni egy olyan film esetében, ahol egyik toronyházból ugratnak át a másikba. Jön és kész. Tarolni fog, mint Vin Diesel verdával az agyagkatonákat.

Zenész környezetbe ágyazott drámával nagyot nem lehet hibázni. A nyughatatlan óta biztos Oscar-forrás a zsáner, ha elég erős karaktereket gyűjtenek össze színészként. Ehhez társuljon még a megfelelő feszültség, esetlegesen drogprobléma, mert akkor tuti az arany szobrocska. Szép emberek játszanak megható és szívszorító érzelmekkel teli hullámvölgyet, miközben szól a zene - abszolút favorit. Na de akkor hova pozícionáljuk a Whiplasht? Nincsenek benne drogok, se semmilyen függőség. Azt is el kell ismerni, szép emberek sincsenek benne, sokkal inkább karakteresek. Míg Miles Tellerre rá lehet még fogni, hogy bizonyos értelemben jóképű, de J.K. Simmonsra ezt még jóindulattal sem. Generációs különbségeik ellenére mindketten iszonyatosan tehetségesek, dominálnak a vásznon, erre kapnak egy olyan lehetőséget, hogy egymást múlják felül. Mindezt az őrületig hajszolt és feszített jazz-környezetben, ami se a mainstream magyar zenei ízlést nem fedi le, feliratossága miatt pedig a tömeges jegyvételre sem fogja buzdítani az embereket. Pedig akik veszik a fáradtságot és a megtekintik a filmet, sodró feszültsége révén új aspektusból is megnézheti, mire képes a határokat feszegető tehetség.

A Schaffer konzervatórium elsőéves hallgatójaként Andrew (Miles Teller) másra sem vágyik, csak hogy bekerüljön az iskola sokszoros győztes zenekarába, a Studio Bandbe. Mindent megtesz azért, hogy felkeltse a bandát vezető Fletcher (J.K. Simmons) figyelmét, aki csak a külső szemlélő számára marad meg különc módon hóbortos és magánakvaló zenésznek, a kari tagok számára egy megalomán és vérgőzös dühkitörésektől sem mentes pszichopata. A még csak szárnyait bontogató tehetség kész a meghunyászkodásra az elismerésért cserében, saját testi épségét is kockáztatva. Fletcher azonban inkább a megalázva kiteljesítés híve, így a mester és tanítvány közti természetes függés inkább kiszolgáltatottsággá fajul, mígnem fizikai erőszakba nem torkollik. De hogy ne legyen ennyire egyszerű a kép, még innen is van visszaút, hogy egy zenei fesztiválon a szó szerinti őrületbe hajszolják egymást, halálos fenyegetésektől sem mentesen.

El sem tudom hinni, hogy ez a film bekerült a magyar mozik kínálatába. Ha nem Oscar-szezon lenne, nem lenne ötszörös jelölt az alkotás (Legjobb film, férfi mellékszereplő, adaptált forgatókönyv, vágás, hangkeverés), akkor bizony nem nagy valószínűségét látnám a bemutatónak. Arról nem is beszélve, hogy a film sikertörténet a javából. A korábban általam is szapult Damian Chazelle (Hibátlan előadás - forgatókönyv) a saját korábbi, azonos című kisfilmjét dolgozta át egész estés alkotássá, mely már a 2014-es Sundance óta sikert sikerre halmoz. Legjobb filmes, férfi főszereplői és vágásbeli díjaival már Dunát rekeszthetnek az alkotók, az Oscar pedig megkoronázhatja kicsiny projektjüket. Egy alig több mint 3 millió dolláros független filmről van szó, mely letarolta a mezőny nagy részét irgatmaltna energiáival és a tomboló feszültséggel. Szó szerint a kényelmetlenség érzetéig tolja el a nézőt, próbálna azonosulni a főhőssel, de minduntalan falakba ütközik. Az önfeláldozástól sem félő Andrew feladja a magánéletét is, csak hogy egy kibírhatatlan alak kedvére tehessen egyre jobban fejlődő zenei tehetségével. Ez a fajta fizikai alávetettség nem nagyon volt jellemző zenei filmek kapcsán, hasonló stressz mellett már rég a drogok problematikáját feszegették a hasonló alkotások. Itt azonban se helye, se ideje nincs ennek a kérdéskörnek, egész egyszerűen a megszállottság az, ami függővé teszi ezeket az embereket.

Nagyon jó látni, hogy Miles Teller továbbra is generációjának egyik legjobbja igyekszik maradni, hiába is bukkan fel egy-egy Beavatottban, Csajkeverőkben, amikor a serpenyő másik oldalára bedob egy Az élet habzsolva jó-t (Spectacular Now), na meg feltornázta magát a fiatal A-listások közé, ha már viszi az egyik főszerepet a Fantasztikus négyes reboot-ban is. Zenei képzettsége révén nem kellett azzal sem bíbelődni, hogy vágásokkal rejtsék el az igazi dobos és a színész közti váltásokat, arról nem beszélve, mennyire lett hiteles így a saját őrülete a végkifejlet során. Ehhez jön J.K. Simmons zsigeri szemétládája, aki se a lelki megalázástól, se a fizikai bántalmazástól nem fél, csak hogy a teljesítőképességét feszegesse tehetséges diákjainak. Olyan elementáris erővel veti bele magát minden közös jelenetbe, hogy kétségtelen, ki lesz az igazi győztes. Hiába lépi túl minden egyes alkalommal Andrew a saját korlátait, ha ezzel csak a mentor igazát igazolja, ezzel tovább hajszolva magát a teljes megsemmisülésig. Mert kétség sem férhet hozzá, ez a film a frenetikus siker helyett a sikerért való megdöglést emeli piedesztálra, mely bemászik a bőrünk alá és meghunyászkodásra késztet. Nagyon kevesen lesznek képesek úgy nekikezdeni a zenének, hogy ez a film inspirálja, mert ez inkább feloldja a belső késztetést. 

A zene sodrásában kétség sem férhet hozzá, hogy kinek és miért szurkol a néző, azonban csalódni fog. Főhősünk életkorából fakadóan még csak kisebb szemétláda, de cseppet sem kell szégyenkeznie mentora előtt. Egymásra találásuk magában hordozza az egyikük bukását, még ha nem is a klasszikus értelemben. Mert győztes itt egy sem lehet, ahhoz egyikül mentalitása sem alkalmas. Fanatizáltságuk hajtja őket a záró jelenetig, mely olyan szintre emeli a zenei párbaj filmes megjelenését, amire kevés példa akad a filmművészetben. Főleg, hogy nem is párbaj, mert az egyik hol vezényel, hol megaláz, míg a másik csak fokozza a tempót, míg át nem szakad benne a lelki és a testi gát és át nem adja magát a jazz örületének. Akinek tetszeni fog a film, az is szorongva megy haza, mert olyan háttérbe nyerhet betekintést, amire talán sosem volt kíváncsi. Ez a backstage-élmény azonban minden kétséget kizáróan odaszögez a székbe és elgondolkodtat mindenkit, mennyi akaraterő és kitartás párosul önmagában. Értékelés 9/10

Így néz ki egy sorozat előzetese, ha a Marvel pénze és a Netflix tökössége találkozik? Lecsupaszított és emberi Matt Murdock (Charlie Cox), aki bizony vérzik és szenved a kínoktól, de akkor is (vak) igazságot tesz. Talán ezt az utat kellett volna bejárni az Agent of S.H.I.E.L.D.S. kapcsán is, bár az tény, annak a közepes sikere tette lehetővé, hogy a Marvel a kisebb képernyőn is szárba szökkentse terveit. Mellépszerepekben Elden Henson, Rosario Dawson, Vincent D'Onofrio. A sorozat április 10-én a 13 részes első évaddal debütál a Netflixen, aki rajongó, azt ezzel a pár képsorral bőven meg is nyerték.

Kétség sem férhet hozzá, Angelina Jolie erőteljesen átpártolt a kamera túloldalára. A Vér és méz földjén tömény délszláv háborús filozofálgatása még nem találta meg a széles közönséget, de a 20. század egyik legnagyobb emberi története, a Louis Zamperini életrajzi könyvéből készült film, a Rendíthetetlen már hasznot hozó projekt lesz. Persze ehhez kellettek az ismert színészek mellé az a fantasztikus tartást sugárzó háttér, ami Zamperini általunk megismert jelleméből fakad. Ami sajnálatos, hogy az öreg már nem érhette meg a róla készült film bemutatóját, és hogy hiába az erős történet, valószínűleg Jolie kisasszony szerepvállalása miatt kapott kevesebb Oscar-jelölést (Legjobb operatőr, hangvágás és hangkeverés - micsoda emlékezetes lista...). Etőtl függetlenül az idei Oscar-szezon egyik erős és minden kétséget kizáróan nagybetűs filmélménye a Rendíthetetlen, minden hibájával együtt.

A történet Louis Zamperini (Jack O'Connell) olasz-amerikai férfi élettörténetét mutatja be, mely leképezi a 20. századi amerikai bevándorlók életét. Kamaszként kortársai megvetik, iszik és balhézik, majd bátyja látja meg benne a potenciális bajnok futót. A családi háttér bevetésével gimnazista bajnokot faragnak belőle, aki 1936-ban eljut a berlini olimpiára. Érem nélkül marad, de az 5000m-es távon olyan hihetetlen rekordot fut az utolsó körben, amire még sokáig nem volt példa. Az 1940-es tokiói olimpia nagy esélyese lehetett volna, de a futás helyett a világháború révén bombázógép célzójaként kénytelen eredményeket elérni. Egy balul sikerült kimentési kísérlet révén lezuhannak, a legénység nagy része meghal, két társával, Phillel (Domhnall Gleeson) és Mac-kel (Finn Wittrock) hetekig hánykolódnak a tengeren, míg a japánok már csak Louie-t és Philt találják életben. A japán hadifogság alatt rendszeresen bántalmazzák és megalázzák, többször csak a saját lelki erejének köszönheti, hogy túléli a fogvatartást.

Sajnos túlságosan dagályos felvezetéssel és sok flashbackkel szaggatják szét a sztori dinamikáját, így mire belelélné magát a néző valamelyik idősíkba, már váltanak is. Ezt a fajta stílust lassan elhagyhatnák, mert főleg ennél a filmnél erősen érződik, mennyivel nagyobb hatással bírt volna a lineáris szerkezet. A jellemfejlődés és az események láncolata is sokkal erőteljesebb lett volna, így azonban egyes pillanatokban igencsak kizökkenti az embert. Ettől függetlenül vannak olyan váltások, ahol indokolt és még találó is ez az átkötés, de többségében maradhattak volna a sima történetvezetésnél.

A színészek terén panaszra kevés okunk akad. Jack O'Connell hiába volt már ismert brit tévés arc, 2013-ban berobbant a Starred Up című börtöndrámával. Ezt követte egy felejthető 300: A birodalom hajnala epizódszerep, amit már a Rendíthetetlen főszerepe veszejt a feledés homályába. Elképesztő, milyen tehetségek teremnek a ködös Albionban, hiszen Domhnall Gleeson is egyre feljebb kúszik a színészlistán, még ha nem is akkora léptekkel, mint O'Conell. Szerepelt már A félszeműben, a Dreddben, volt ő háttérben a Harry Potter lezárásakor, de igazán nagyot a Black Mirror-széria egyik epizódja és az Időről időre romantikus sci-fije lendített rajta. A Rendíthetetlen után visszalép egyet a kis költségvetésű Ex Machina sci-fi fedélzetére, hogy onnan már a Star Wars: Az ébredő erő fedélzetén landoljon. Hozzájuk csak kis mértékben nőtt fel Garrett Hedlund, mint a fogolytábor elsőszámú tisztje Fitzgerald szerepében. Aki még iszonyatosan erős, az a japán Takamasa Ishihara a tábort vezető Watanabe szerepében. Ennyire ellenszenves és visszataszítóan céltudatos karaktert rég láttam már. Negatívum itt is akad, mégpedig az eddig szinte mindenhol problémás Jai Courtney. Kezdem nem érteni, mire fel ezek a szereplehetőségek számára, mert egyáltalán nem hiteles vagy meggyőző.

Hiába az öles léptekkel történő fejlődés, Jolie kénytelen lesz nagyobb mértékben a rendezői gyeplőt szorítani. Az ismétlődő pátoszos jelenetek egész sora, a flashbackes magyarázatok és ráerősítések nagyszámű alkalmáza még inkább a forgatókönyvet jegyző Coen-testvérek keze nyomát idézi, semmint egy erős női direktor karakteres rendezését. Ezen hibáktól eltekintve nagyon is ajánlott film, Roger Deakins nem véletlenül kapott akadémiai jelölést operatőri munkájáért. Sajnos azonban érdemben csak ennyire taksálták, mert összképet nézve tényleg sokkal erőteljesebb a mezőny, ha odavesszük a Kódjátszmát, A mindenség elméletét, az Amerikai mesterlövészt, a Sráckort, a Birdmant vagy a Whiplasht. Ha nem 8 filmre szűkítették volna a Legjobb film kategóriáját, szívem szerint ez befért volna. Mert ez a film elsősorban a szívre hat, de oda elég rendesen. Értékelés 8/10.

Channing Tatum a saját Twitterén tette közzé ezt a posztert, mely szerint hozzá nem érhetünk - holnapig. Valószínűleg jön a teaser a sztripperpasik 2. felvonásához, így a kiéhezett hölgyek (és arra fogékony urak) könnyen találhatnak szemüket gyönyörködtető tartalmat. Amerikai bemutató július 1., nálunk mé nincs fixálva, de a mozi tuti lesz, elvégre az előd is hatalmas közönségkedvenc volt itthon.

Update:

Megkaptuk a normális előzetes előzetését, a jóféle és semmitmondó, de izmokat hullámoztató teaser képében. Az első felében azt se tudom, Step Up vagy Magic Mike sequel jön, de azért a többi vetkőző pasi látátn könnyebben pozíciónálja az ember a tartalmat. 

A legjobb Lucha Libre-hagyományokat megidéző poszter érkezett az idei nagy Marvel-filmhez, ami a képregényesek szemében is szinte vágykeltő. Hulk és Vasember a Hulkbuster páncélban feszül egymásnak, hogy jelentősebb pusztítást hajtsanak végre lakott területen belül.

Tegnap még csak a már hivatalosan megjelent előzeteseket vizslathattuk, mostanra azonban egy hiányérzetet (Bosszúállók: Ultron kora) leszámítva minden jelentősebbnek vélt 2015-ös film megkapta a maga fél-egyperces lehetőségét, hogy Amerika legnézettebb sportműsorának szüneteiben majdnem 100 millió emberhez jusson el egyszerre. 

A Jurrassic World megtanít majd minket, hogy ne hozzunk létre már kihalt fajok DNS-éből egy új, minden eddiginél veszélyesebb dinoszauruszt. Hazai bemutató június 11.

A Halálos iram 7 továbbra is a család szentségét emeli ki, fittyet hányva az elemi fizikára. Hazai bemutató április 2.

A szürke ötven árnyalata tanulságként áll majd minden kíváncsi lány és nő előtt, hogy ne legyen feltétlenül kíváncsi egy férfi játszószobájára, ha nincs felkészülve arra, ha nem XBOX-ot talál. Hazai bemutató február 12.

A Ted 2 ismét hozza a szintet, ezúttal Tom Brady aranyló és Hall of Fame-et garantáló nemi szervével és spermájával fűszerezve a még altestibb poénokat. Hazai bemutató július 16.

A Tomorrowland lehet az idei Hugo, gyermekien ártatlan és a maga csodálatos látványával visz el minket Holnapországba. Hazai bemutató még mindig nincs.

A tökéletes hang 2 is a nagy meglepetés-siker első rész nyomába próbál érni, csajos vígjáték sok énekléssel és olykor alpári humorral. Hazai bemutató május 14.

A Spongyabob: Ki a vízből élőszereplős egész estés filmben hozza el nekünk sokak kedvenc animációs tengeri sorozatát, keverve némi szuperhős-zsánerrel. Hazai bemutató február 12.

Egy kis fricska, gyermekcentrikus Puppy Bowl-életérzés a Pixartól, az Agymanók egy kislány fejében tomboló megtestesölt érzések filmje. Hazai bemutató június 18.

A végére pedig egy már elkönyvelt bukás, A hetedik fiú, mely a sok hányattatás után csúnyán elvérzett már, de odakint még csak most kerül mozikba, nálunk december 25. óta fut.

Eljött az amerikai foci ünnepe, két hazánkban is nagy rajongótáborral bíró csapat, a Patriots és a címvédő Seahawks csap össze. Azonban ez nem egy sportblog, azt meghagyom másoknak, én csak a sportesemény közben dollármilliókért megvásárolt reklámidőkre fogok fókuszálni, ott is csak a filmelőzetesekre. Az már most hiányérzet, hogy egyelőre nincs anyagunk a Bosszúállók: Ultron koráról, de biztosak lehetünk benne, hogy a Marvel és a Disney idei fejőstehene is megkapja a maga 4 millió dolláros játékidejét. Így maradjon meg az eddigi felhozatal, szemezgessünk is.

Elsőként rögtön a Terminator: Genisys kerül a figyelem középpontjába. Arnold Schwarzenegger láthatóan nyomni fog egy Stallone-t, ha azt vesszük, jó néhány kétes próbálkozás után a hasonszőrű talján macsó is resetelte a karriert, vissza a gyökerekhez alapon előbb Rocky (2006), majd Rambo (2008) gúnyájába bújva pozícionálta magát ismét a B-lista tetejére. Schwarzenegger is hasonlóra készülhet, mert mostanság a Szabotázsés az Erőnek erejével kétes megítélése után ideje valami ütőset is felmutatni. A korábbi előzeteseokből már kiderülhetett, alternatív idősíkra terelt a történet, így kaphatunk akár egy Star Trek-szintű franchise-rebootot is. A bemutató július 1. Amerikában, hozzánk egy nappal később jut el, úgyhogy világpremierre ácsingózunk.

Másodjára már egy időben nálunk hamarabb bemutatásra kerülő alkotás, a Kingsman: Titkos szolgálat kapta meg a maga dollártemetőnek tekinthető előzetesét. Matthew Vaughn megmutatta, milyen Bond kerülhetett volna ki a kezei közül, stílusos és frenetikus akcióorgia teljesen újraírhatta volna a brit titkosügynöki szériát. Nem mintha mostanság temetni kellene a karaktert, a Skyfall irgalmatlanul nagy anyagi és kritikai siker, de azért álljon e helyütt a tény, az X-Men: Az elsők rendezője mire képes a zsánerrel. Colin Firth balerinákat meghazudtoló eleganciával gyilkol, Samuel L. Jackson szokás szerint különc, az egész meg embertelen nagy látvány és poénáradat, ha valaki képes félretenni bármilyen öltönyös ügynökfilmmel beleégett előítéletet. Hazai bemutató február. 12., amit sajnos el fog nyomni A szürke ötven árnyalata...

Márciusra is jut egy young adult-film, A beavatott eldöcögött annyira, hogy megérje a folytatást is behúzni, így A lázadó alcímű fejezet elég Mátrix-utánérzetűre sikeredett plakátjai után most egy pörgős perccel jelentkezik. Ha így folytatja, Shailene Woodley megtapsolhatja magát, hogy dobta a Sony Pókember-megjelenését, helyette a rá épített széria főhőseként és nem mellesleg a Csillagainkban a hiba női főszerepéért erősen felzárkózott napjaink 30 alatti színésznőinek élmezőnyébe. Ami éltetheti a 3-4. rész reményeit, hogy idén novemberben kifut Az éhezők viadala, így a zárórészre már kiéhezett kamaszok és fiatal felnőttek tömegei lelhetik meg benne az utánpótlást. Persze ehhez feljebb kell lépni, mert az első rész hagyott némi kívánnivalót maga után. Amerikai bemutató március 20., ezt pedig egy nappal hamarabb kapjuk, mint a nagy vízen túl.

El is érkeztünk az egyik legnagyobb kérdőjelhez, mert Brad Bird végleg maga mögött hagyja animációs filmes rendezői hátterét. Hiába a Szuper haver, A hihetetlen család és a L'ecsó sikere, a 2011-es Mission: Impossible - Fantom protokollal elég emberes belépőt tett az élőszereplős filmek világába. Az M:I-filmek legsikeresebbje lehetővé tette, hogy pénzt kapjon egy saját projektre, ami a Tomorrowland lenne. Ebben a 11 másodpercben senki sem fog világmegváltást érzékelni (mert a teljes majd a mérkőzés szünetében lesz), de mind a leírások, mind a szereplőgárda és az eddigi anyagok egyértelművé teszik, Bird képes Nolanhez hasonló színvonalon munkálkodni. Amerikai bemutató május 20., nálunk még nincs kitűzve. Nagy veszteség lenne, ha csak DVD-n vánszorogna el a magyarokhoz.

Akkor vessünk egy pillantást a Hot Tub Time Machine 2-re is, ami szinte biztos, hogy csak DVD-kiadványként kerül a magyar rajongók elé. Prosztó és erőteljesen szexualizált a tartalom, a jacuzzis időgép első utasai közül John Cusack helyett Adam Scott került be, az idióta trió (Craig Robinson, Rob Corddry és Clark Duke) mind visszatér, így aki megkedvelte őket az első etapban, az most sem érezhet majd csalódást. Az már tuti, hogy a film készítői a Patriots győzelmében bíznak, vagy látták előre?!?!?! Amerikában február 20-tól látható, mi meg lessük csak a kiadványlistákat.

Ha már a felnőttek képzelete és akcióigénye majd minden igény szerint kielégítésre került, akkor egy gyermekeknek is szánt alkotással zárjuk a bejegyzést. Nem hittem volna, hogy megérem azt, hogy a Gru mindkét részében kulcsszerepet játszó minyonok megkapják saját egész estét lehetőségüket. Történelmi áttekintést kapunk az emberiség gonoszainak tett szolgálataiból, melyek során eljutottak Amerikába és Gru szolgálatába szegődtek. A nyár nagy animációs slágere lesz, az hótziher, úgyhogy nyugodjon meg mindenki, erre fogod vinni a családot, de a csajodat is. Itthon július 9-ére érdemes készíteni a pereputtyot, egy nappal az amerikai premier előtt.

Elég régen volt már, hogy várólistás legyen számomra egy Michael Mann-film. Valahol a 2000-es évekre elveszett az a személyes varázs vagy vonzerő, ami miatt érdemes volt jegyet váltani a filmjeire. Az utolsó négy filmje (Ali, Collateral, Miami Vice, Közellenségek) jól példázza, mennyire nem tudja ő maga sem, hogy merre kéne venni az irányt. Ezek után lehozni egy kiberhacker-sztorit, mely globális hajtóvadászattá növi ki magát, amiben Chris "Thor" Hemsworth áll neki megmenteni a világot a mellékszerep karakteréhez mérten is kőkemény Viola Davisszel az oldalán... na itt tettem le arról, hogy ez a film szórakoztató lesz. Vagyis inkább úgy mondanám, emlékezetesebb az elmúlt évek Mann-féle felhozatalához képest. Hogy miben tévedtem és miben lett igazam, kicsit később, most egy kis történet.

Egy kínai atomerőmű ellen vírustámadást hajtanak végre, mely során megsérül a hűtőblokk. Ez a fajta támadás egy oldalra tereli a mindennapos ellenségekké váló kínai és amerikai kormányt, akik ad hoc jelleggel összeraknak egy nyomozó csapatot. A kínai fél részéről merül fel az igény egy blackhat-hacker részvételére is, aki épp börtönbüntetését tölti hitelkártya-csalás miatt. A korán jött eltáv nem csak nyomozati, magánéleti szempontból is kapóra jön, elvégre nincs dráma szerelmi szál nélkül. A hajtóvadászat során Hong Kongba és Jakartára is eljutó csapat erőn felül teljesítene, ha nem lenne minden kézenfekvő módon lefektetve a forgatókönyvbe, hogy csak a végső ütközet megvalósítása és kimenetele legyen egy kicsit szokatlan, de a jó értelemben.

Az a legnagyobb bajom, hogy a forgatókönyv darabosabb, mint a 4 hetes bontott dobozos tej a hűtőben. Morgan Davis Foehl első igazán nagy dobása lehetett volna a szkript, de munkája révén visszasüllyedhet a Távkapcs és a Férj és férj szintű filmekhez, mert itt dinamikátlan, erőtlen és feszültség nélküli thrillert hozott össze, amit az operatőri munka hoz fel a nézhető szintre. Semmilyen szintű fészkelődést nem vált ki a nézőből a film, súlytalan karakterek halnak meg, drámainak szánt, de erőtlen kimenetelű jelenetek úsznak el a semmibe. Már a nyitójelenet felkészíti az embert az azt követő több mint kétórás szenvedésre: az atomerőmű számítógépes hálózatán megyünk végig a legutolsó bitekig, ahogy a RAT majd a vírus is szétterjed. Ez a majd 3 perces etap épp eléggé elveszi az ember kedvét ahhoz, hogy szorítson a főszereplőért, aki bizony az életét viszi kockára a küldetés során. Szegény színészek is csak sodródtak az árral, Hemsworth nem tudott elég meggyőző lenni, mint viaskodó hacker, Viola Davis inkább szikár és száraz volt, mintsem hiteles szövetségi ügynök, a többiekre meg annyira nem kell szót vesztegetni, hogy a kíváncsiak nézzenek utánuk imdb-n, mert itt még erre sem érdemes karaktert pazarolni. Főgonoszról beszélni is felesleges, mert amíg nem látjuk, addig legalább érdekes, amint megismerjük, inkább szánalmas és megalapozatlan. Annyira életidegennek hat, mint profi hacker, hogy az már felháborító.

A történet komplex kell hogy legyen, így belezsúfolnak egy darab szerelmi szálat is. Azért lett materializálva, mert ennyi vehető komolyan. Nő meglátja férfit, nagyjából ott helyben meg is erőszakolná a frissen szabaduló sittes programozózsenit, de kénytelen várni vele Hong Kongig, elvégre hazai vízeken romantikusabb és felszabadultabb az ember lánya. Minden egyes közös jelenet ordít arról, hogy ezek ketten össze fognak jönni, de nem érzem azt egy percig se, hogy ez engem érdekelne. A film izgalmasabb fele az embervadászat lenne, de inkább Emberfogó Freeman egészestés változatát nézné a jóízlésű közeg, nem pedig ezt a célt tévesztett alkotást. Mann igazán vehetne példát Matthew McConaughey-ről, egy hasonló szintű karrier-reboot itt is elférne - igaz, a kihagyásos része megvan, elvégre 6 év telt el az utolsó két filmje közt. Mégsem érezni azt, hogy ki lenne éhezve a nagyérdemű, inkább heti két ismétlésben letudnám egy hónapon át Az utolsó mohikánt és a Szemtől szembent. Főleg, hogy éjszakai motorcsónakos jelenettel megidézik a Miami Vice-ot is, ami aztán nagyon kellett ebbe a hagymázas katyvaszba.

Ami viszont adott egy kis vigaszt, az a végső ütközet. Ahogy Hemsworth felkészül arra, hogy leszámoljon a hacker ellenféllel és annak pribékjeivel, na meg ahogy megejtik a találkozót, az nekem egyből felkapcsolta az izzót a fejemben. Mann fogja magát és menjen egy kábeltévére utcai gengszterfilmet forgatni a nyers brutalitásával, mert láthatóan a legnagyobb élvezetet ez a jelenet okozhatta neki. Mind a képi világ, mind az akció levezénylése és ábrázolása azt mutatja, bőven lenne még potenciál ebben az életműben, ne ragadjunk le csak a nagyvászon jelentette "biztosra menő" vállalkozásoknál. A drága direktor úr most úgyis pihenőre megy 3-5 évre, addig csak utat talál hozzá ezen cikk - már ha valaha veszi is bárki a fáradtságot, hogy lefordítsa számára angolra. Addig marad a honi puffogás, aki meg teheti, az A kódjátszmára menjen a héten, mert célegyenesbe érkezett az idei Oscar-filmek hazai bemutatódömpingje is. Ennek az értékelése egy fanyar 4/10, sűrűn öblögetve utána.

Nehéz popkulturális szempontból mérvadóbb tudóst találni mindennapjainkban, mint amit Stephen Hawking jelent a tudományos és a civil szféra számára. Munkássága azok számára is ismerős, akik nem művelik kiemelt fokon a fizika tudományát, emellett számos fizikán kívüli megjelenése révén alig van, akinek be kell mutatni az úriembert. Ezen ismertség okán kész csoda, hogy ennyit kellett várni egy életrajzi filmre, mely főleg a nagy szerelem fellángolását és hamvába hunyását kövesse végig, melyet Jane Wilde oldalán talált meg. Hiába a világok közti különbség, elvégre egy fizikus és egy irodalomszakos eme példától eltekintve ritkán tud 30 évnyi házasságot és 3 gyermeket felmutatni, nemhogy egy évtizedeken át tartó élethalál-harc a motoros neuronbetegség ellen. Kettejük közti hullámvölgyek, kikacsintások és az elválás mind felfestve a vászonra, mi pedig beülhetünk 2 órán át gyönyörködni egy újabb brit csodában.

Hawking (Eddie Redmayne) válaszút előtt áll egyetemi tanulmányai során. A doktori fokozat megszerzéséhez szükséges témaválasztás kapcsán megfeneklett, mígnem a semmiből feltűnik egy házibuliban a nagy szerelem ígérete, a fiatal irodalomszakos lány, Jane (Felicity Jones) személyében. Az érdeklődési területek és a családi háttér különbözősége ellenére szárba szökken a szerelem, aminek kiteljesedése Hawking diagnosztizált és egyre súlyosbodó betegsége, a Lou Gehrig-kór árnyékol. A férfi számára két évet adnak az orvosok, mégis folytatja kutatómunkáját és meg is nősül. Születik 3 gyermeke, miközben már tolószékhez van kötve és beszélni is alig tud. Mire ismertté válik, már csak erőltetett motyogás által, de ettől cseppet sem kisebb lelkesedéssel nyűgözi le a világot páratlan elméjével és örök kétkedésével. Fizikai leépülése stagnálni kezd, felesége pedig a terhek állandósulása elől templomi énekkarba menekül, ahol megismeri a kórusvezetőt, aki új lendületet ad életének. Kettejük kapcsolata csak bő egy évtizeddel később teljesedhet ki, mikor már Jane és Hawking különélnek.

A történet sok újdonságot nem tartogathat, se tudományos, se történeti szempontból. Az események bőven a szemünk előtt játszódtak, az intim családi pillanatok meghittsége az, ami új színt hozott az eddig ismertek közé. Fájdalmas szembesülni a ténnyel, hogy egy mindinkább a teste rabjává váló férfi lesz az egyik legnagyobb szellemi gondolkodó a 20. század második felében, aki sázmos ponton friss nézőpontjával formálta át a fizika tudományát. Ehhez pedig csak annyi kellett, hogy soha ne adja fel se ő, se a környezete. Felesége ádáz harcot folytat férje és a saját teljesítőképessége határát súrolva, így nincs is más teendőnk, mint hátradőlni és hol velük együtt örülni, hogy pedig együtt sírni.

Ahogy azt várni lehet egy brit alkotástól, csodálatos szereplőgárdával és korrajzzal nyűgöznek le minket. Eddie Redmayne régóta hatalmas ígéret, A katedrális sikere óta várható volt egy iylen szintű színészi villantás. Sajnos A nyomorultak nem neki hozta meg a várva várt áttörést, hanem Anne Hathawayt emelte piedesztálra, de csak 2 évnek kellett eltelnie, hogy láthassuk a díjátadók esélyeseként. Hihetetlen az a fizikai elszántság, amivel sikerült Hawking tartását és megjelenését visszaadnia a vásznon, a leépülési folyamat pedig fájóan realistára sikeredett. Az a megpihenni soha nem képes éber tekintet pedig nem csoda, hogy a szellemóriások iránt fogékony hölgyek közt is sikerre vezette birtokosát, a kisugárzás és a humor egy percre nem hagyta el. Jones kisasszony már más kérdés, de nem negatív értelemben. Az ő alakítása pont a másik végletből indul és jut a feladás felé. Azok a film játékidejének elején látható csodás mosolyok, amikkel megjutalmazza a nézőt, egyértelművé teszi, miért szeretnek bele a férfiak egy ilyen nőbe. Legyen bármekkora is a különbség, ha ez a nő meglátja benned a férfit, akire vágyik, ez a mosoly magához fog láncolni. Ezek után késszúrás a bordák közé, mikor látjuk a csillogó szempárt megfakulni, ahogy a mosoly halványodik és a szerelmük megkopik az idő múlásával.

Messze nem katartikus az élmény, nem is annak szánták. Egyszerűen csak azonosulsz a karakterekkel és a szíved megszakad, hogy az ember miken képes át- meg átlendülni, csak hogy élhesse az életét. Nem csoda, hogy az egyik nagy esélyes lett a film, hiszen minden kétséget kizáróan az egyik, ha nem a leginkább szívhez szóló alkotás, mely nem csak a női szemek párásítása okán kacérkodik a romantikus ábrázolással. Ugyan sokak számára riasztó lehet a kétórás játékidő, de ezt felejtse el mindenki. Annyira szuggesztív Redmayne átalakulása, hogy eszünkbe sem jut az órára nézni, a fenekünk sem kezd zsibbadni, csak a szívünk sajog bele egy kicsit, ahogy mind újabb akadályokat kell legyőznie főhősünknek. Aki egy még most is köztünk elő személy, dacolva az orvosi esélylatolgatással, bővítve a kollektív ismeretanyagot és példát mutatva emberi tartásból. Nem véletlen hát az 5 Oscar-jelölés (Legjobb film, férfi és női főszereplő, adaptált forgatókönyv és zene. Értékelés 9/10