Prolihisztor

Május 31-ével kerül bemutatásra az amerikai mozikban Etha Hawke és Lena Headey főszereplésével készült új sci-fi thriller. A történet szerint minden évben van egy nap, amikor bármilyen bűncselekményt elkövetsz, nem lesz semmilyen következménye. Ezáltal az igazi kérdés, hogy mit tennél meg, amikor bármit meg szabad tenned? Mindezt kormányzati támogatásra, elvégre a börtönök túlzsúfoltak, a társadalmi elégedetlenség alig tartható már kordában, így az állami rendszebályozás 12 órás időszakra felfüggesztésre kerül, se rendőrség, se kórházi ellátás... A szkript és a rendezés James DeMonaco műve, aki már a 2009-es Staten Island kapcsán dolgozott együtt Hawke-val.

Több poszter és az előzetes után most már állóképekkel is bombáznak, hogy a lelkes és hazafias amerikai közönség belelkesedjen a március 22-ei premierre. Az utolsó fotó pedig a Dexter-fanok szívébe csempészhet némi melegséget!

Még el sem felejtettük a Suszter, szabó, baka, kém című John le Carré-adaptációt, máris itt a következő: Anton Corbijn rendezésében érkezik a magyarul Az üldözött címen 2009-ben megjelent regény filmverziója. A történet szerint egy csecsen-orosz muszlim férfi, Iszá (Grigorij Dobrigyin - Fekete Villám, avagy Zúg a Volga) Hamburgban tér magához, egy csomó készpénzzel a zsebében. A deportálása ellen küzdő ügyvéd, Annabel (Rachel McAdams - a képen, homályosan) lassan már a saját életét is kockára teszi a férfiért, miközben az angol, amerikai és német titkosszolgálat is a nyomukban van. A fentebbi szereplők mellett még Willem Dafoe, Philip Seymour Hoffman (képen), Robin Wright, Daniel Brühl is szerepel. A fenti névsor alapján bizony várós ez a jóféle régivágású kémfilm. Az eddigi információk alapján északon, svédek és dánok fogják először látni, november 28-29-én.

Köszöntük szépen, Rob Cohen nem igazán érezte ennek az alkotásnak a súlyát. Valahogy se a színészi játékra való direktori kihatás, sem a kohéziós egység, sem a következetes történetvezetés nem lett a rendező erőssége. Pedig annyira jól indult minden. Első körben az amerikai feketék modern kori emblematikus színész-rendezőjét, Tyler Perry-t találta meg egy férfi főszereppel (aki nem tudná, ő a Médea-széria egyszemélyes háttérembere, aki női karaktereken keresztül osztja az afro-amerikai észt a 21. században), ráadásul a Lost egyik világhírű aktorát, Matthew Fox-ot is rábírta némi szálkásításra és pszichopata közreműködésre. Akkor mégis hol szálltak el a hangsúlyok? Sorolnám:

Első körben a legnagyobb dilemma a korhatár-besorolás volt, hiszen a nagy vízen túl akár milliós nézőszámot lehet veszíteni egy piros karikával. Így beáldozták a véres és sokkoló jelenetek vizuális ábrázolását, helyette kaptuk annak verbális tényét. A film felütését adó gyilkosság, melyhez úgy hívják ki a derék Cross doktort, hogy készüljön, elvégre itt halálra kínoztak egy nőt. Na, aki Helyszínelőkön, netán keményvonalas thrilleren edződött, az került igazán sokkos állapotba, hiszen vértócsát sem mutattak a a halálra gyötört nő holtteste körül. Igen, PG-13-as a karika, vagyis tényleg majdnem mindenki beülhet kint a filmre, de ennél még az esti híradó is több vizuális kegyetlenség-ábrázolással bír - s a java, vagy inkább legalja csak azután jön, mert biza tényleges kínzásból szemernyit sem engednek a vászon közelébe.

A drog rossz, értem?

Szinte végig Mr Mackie tanácsa lebegett a szemem előtt, míg a filmet néztem - igaz, ezt a kikacsintást jó értelemben vett asszociációnak szántam. Olyan ez, mintha Renton a Trainspottingból nem abbahagyná a drogozást, hogy jobb és sikeresebb ember legyen, átverve barátait, hanem épp ellenkezőleg, azért folyamodik a kemikáliákhoz, hogy egy addig soha nem ismert tökéletes énhez közelítsen.

Nem lehetsz annyira lecsúszva, hogy az NZT segítségével egycsapásra ne válj a világ legokosabb embereinek egyikévé. Csak beveszed a napi adagodat, agyad működése pedig átkapcsol egy olyan túlpörgetett fokozatra, amelyen nincs megállás, nem is kell pihenő: amíg az anyag dolgozik benned, te is dolgozol. Csakhogy rideg és kegyetlen világot élünk, ahol mondani sem kell, annyira egyértelmű, hogy irigy és kapzsi emberek milliói állnak lesben csak azért, hogy lenyúlhassák más sikerreceptjét. A semmiből a csúcsra törő nagyvilági figurák modern társadalmunk egyik legérdekesebb legendáriumképző alakjai, akik most meg is kapták a filmes tisztelgést teljesítményük előtt. Igen, tisztelgést. Ez a film egy másodpercre sem igyekszik elítélni az NZT fogyasztóit/függőit, sokkal inkább a kisember szájából önrészre jogos érvelést alkalmazzák: ha ő, én miért ne?

Főhősünk, egy alkotói válságban tobzódó író, Eddie (Bradley Cooper) új regényén dolgozna, ha bírna koncentrálni. Barátnője is elhagyja, az utcán téblábolva pedig összefut ex-sógorával, Vernonnal (Johnny Withworth)). A volt díler fel is ajánlja neki az anyagot, mely nem a drog élvezeti részét emeli ki, hanem személyiségedet és teljesítőképességedet turbózza fel a maximumra. A hirtelen jött kraftnak köszönhetően Eddie előbb a könyvét fejezi be, majd belevág a tőzsdebizniszbe is. Először kis tételekkel indít, majd  a káeurópai maffiózó pénzét használva egyetlen hét alatt a Wall Street fenegyerekévé válik. A szupernova-jelenség azonban több irányból is kellemetlen érdeklődőket vonz: először a pénzügyi élet egyik nagy alakja környékezi meg, majd a már említett rosszarcú és rosszéletű figura kérne mind nagyobb szeletet Eddie "tehetségéből". A kérdés csak az, vajon Eddie továbblép-e saját függőségén, elérve azt, hogy ő irányítsa az anyagot, ne pedig az anyag legyen rá súlyosan befolyásoló tényező, vagy beszívja a fejlettebb énje utáni sóvárgás és hal meg rövid úton a mellékhatások miatt.

Furcsa manapság egy előítéletek nélküli, sugallt értékek hiányában csak ábrázoló drogos filmet látni. Még a nagy kedvenc Trainspotting és a Rekviem egy álomért is hemzseg az értékítéletektől, nem véletlenül ábrázolják benne a drogfüggők életének utolsó pillanatait is. Ezzel szemben kapunk egy kis tripet Neil Burger rendezőtől, aki a rá bízott adaptált forgatókönyvből és a színészgárdából a lehető legjobbat hozta ki. Ugyan Bradley Cooper nem a legnépszerűbb színész a nyugati féltekén, de talán a leghitelesebb figura a mostani felhoztatalból, már csak azért is, mert kevés alkotásra asszociálhatnak a nézők, ha róla van szó. Mellé érkezik be Abbie Cornish és Robert de Niro, némileg Az ördög ügyvédje stílusát megidézve, de se a misztikusság, se az ármánykodás és csábítás nem éri el azt a fokot, hogy konkrét párhuzamot vonhassunk. A zaftos másfél óra bőségesen tartogat látványos drogos élményeket, céges konspirációkat, utcai bandák szintjét idéző leszámolásokat és éppen elég izgalmat ahhoz, hogy egy jó kis esti mozizás filmes alapanyaga lehessen.

7/10

A jó és a gonosz örök harcának egy újabb fejezetébe nyerünk bepillantást, még ha nem is újító jelleggel. Az 1973-as Az ödögűző óta a filmművészet is feliratkozott arra a listára, mely a katolikus egyház egyik legtöbb kérdést és ellenérzést kiváltó tevékenységével, az ördögűzéssel foglalkozik. A közbeszéd általános szintjét sosem éri el a téma, mert nagyon kevesen találkoznak ezzel a módszerrel, maga az egyház is ambivalens módon kommunikálja ezen tevékenységét: elismerik tényét, de olyan nagy bizonytalanságban tartják az átlagembert, mely a középkori egyházi működést juttatja olykor az ember eszébe. A démoni megszállottság ellen küzdő papok képzésébe kapunk egy kis nyugati filmes maszlaggal nyakon öntött változatot, mely sokkal inkább az emberi tényezőre, a kétkedésre alapozva meséli el történetét, semmint a képzés valódi hatékonyságával foglalkozna.

A fiatal, magyar származású Michael Kovak (Colin O'Donoghue) a családi temetkezési bizniszben segít apjának, azonban egyetlen kitörési lehetőségként megragadja a másik lehetőséget, melyet az erősen vallásos családi történelem felkínál számára: beiratkozik a papi szemináriumba, hogy kiszabaduljon az otthoni bezártság érzéséből. A szeminárium lezárása előtt azonban megszabadulna papi kötelezettségeitől, főleg hitbéli hiányosságaival takarózva. A szeminárium vezetője saját meggyőződése miatt Rómába küldi Michaelt, hogy ott a hivatalos vatikáni ördögűző szemináriumot is elvégezze. A kételyei nem szűnnek, így a szeminárium vezetője Lucas atya gondjaira bízza, aki gyakorló ördögűző. Kettejük közös története nem csak abban áll, hogy Michael hitét megerősítsék, válaszút elé állítva a helyes irányba indítsák el, hanem abban is, hogy az idős atya sokat látott és megviselt lelkének üdvösségéért is harcba szálljanak. Eközben egy terhes lány és egy kiskamasz fiú megszállottságának vizsgálatával és a démon kiűzésével foglalatoskodva Michael kételyei egyre erősödnek, mígnem ő maga is a démon célpontjává nem válik.

Több kritikában is bőszen hangoztatják, hogy semmi újdonságot nem látunk ebben az alkotásban. Ezt a kijelentésüket több ponton is vitatnám. Egyrészt az, hogy a papok maguk lesznek a démon áldozatává/célpontjává, önmagában ha nem is, de puszta tényként elrugaszkodik a megszokott ördögűzős filmektől. Az, hogy a hit emberei is ugyanolyan kételyektől és bizonytalanságoktól szenvednek, mint a nyáj tagjai, cseppet sem szokatlan számomra, hiszen ők is csak emberek, akik az életük irányítását az Úr útmutatásának szentelve tudnak mibe kapaszkodni a világ borzalmainak közepette. Sőt, természetesebb és hihetőbb karaktereket eredményez egy klérustag bizonytalanságai közepette, mint egy vakbuzgó, megingathatatlan csuhás. Ahogy a filmben is elhangzik, a Sátánt az tudja csak legyőzni, aki hisz benne - márpedig a kétkedés, a bizonytalanság a Sátán igazi táptalaja, ahol fészket rakva kiteljesedhet. Ha nem a látottakra, hanem a sugalltakra helyezzük a hangsúlyt, akkor a többrétegű jelentés már inkább elgondolkodtat, mint a puszta látvány, mely tényleg nem a korszakos jelzővel illethető kategória.

Mikael Häfström rendezése izgalmas, feszültséggel jól operáló, gondolatokat ébresztő thriller (nem horror - vagy csak az én gyomrom erősödött meg az évek folyamán), mely ugyan nyomába sem ér a rendező első nagy sikerének, a Könyörtelenek című filmjének a nyomába, az amerikai piacról érkező produkciók közül mégis a színvonal szerinti első felébe tartozik az alkotásoknak. Anthony Hopkins ugyan nem nyújtja élete alakítását (kórházba is került hazánkban legyengült egészségi állapota miatt), mégis jó pár filmjének adózik tisztelettel, de nem csak ő, hanem a film is: A bárányok hallgatnak Hannibal Lectere, A leggyorsabb Indian Burt Munro egy-egy pillanatra bizony visszaköszön Lucas atya figurájában. A főszerepben Colin O'Donoghue alakítása ugyan nem éli meg azt a katarzist, amit meg kell neki, mégsem okoz csalódást, főleg a kétkedéstől eljutva a bizonyosságig: azt a fajta embert képviseli, aki a XXI. században már csak a világi dolgokkal óhajt foglalkozni, míg a megszállottakat zömében pszichiátriai kezelésnek vetné alá - ez pedig nem más, mint az egyház középkori működésének igen tompa, de jelzésértéékű kritikája, mikor számtalan (utólag bizonyítottan) pszichikai tünetektől szenvedő emberen hajtottak végre ördögűzést, a máglyahalálról nem is beszélve. A mellékszereplőgárda igencsak izmos, mindegyik tagja dicső múlttal érkezett ide, arról nem beszélve, hogy jelenlétükkel milyen nívóssá tették a stáblistát: Ciarán Hinds (A kárhozat újta), Toby Jones (A hírhedt), Rutger Hauer (Szárnyas fejvadász). Hozzájuk csatlakozott még Alice Braga a Legenda vagyokból, s rögtön kész is egy multikulti utazás a római utcákon és házak között, melyet inkább Budapest épületei hivatottak pótolni.

Egy nagyon is tisztességes, de csak mögöttes jelentésében rendhagyó ördögűzős filmmel van dolgunk, ahol még a horrorisztikus jelenetek közepette is inkább a lelki gyötrelmeken és hitkeresésen van a hangsúly, semmint a vizuális brutalitáson.

6/10