Prolihisztor

A tegnapi poszterekhez most megérkezett a hangulatában sokkal akcióérzékenyebb 3. előzetes Joseph Kosinski új filmjéhez. A főbb szerepekben még mindig Tom Cruise, Morgan Freeman, Olga Kurylenko. Hazai bemutató április 11.

Még mindig nincs mozgókép Vin Diesel idei másik nagy dobása (az egyik a Halálos iramban 6), a Riddick kapcsán, csak a fránya állóképek: hol Karl Urbannal közösen, hol csak a sárban fetrengve. Most nagy valószínűséggel még a sáros önsajnáltatás előtt járunk az események sorában, de akkor is, inkább a trailer jöjjön, mintsem heti egy képkocka. Messze még a szeptember 6-ai kinti bemutató, de remélem, a Halálos iramban 6 bemutatójára már meglesz az előzetes.

Ázsiai menni Amerika, csinálni mondanivalós filmet posztapokaliptikus világról - Bong Joon-ho, a gazdatest rendezője készül megvetni lábát az Újvilágban. A sztori szerint 2031-ben egy hatalmas vonat közlekedik megállás nélkül a bolygó felszínén, utasai a Föld utolsó túlélői. A film alapjául Jaqcues Lob és Jean-Marc Rochette azonos című (Le Transperceneige) képregénye szolgál. A kép alapján jobb, mint a hasonló hollywoodi próbálkozások. Külföldi bemutató 2013. augusztus.

Az Underworld-széria mellett A kaptár-sorozat bír még nagyjából hasonló jelentőséggel a 2000-es évek horrorfilmjeinek rajongói körében: abszolút nem korszakalkotó vagy filmnyelv-újító alkotásokról van szó, csak úgy az egyszeri és könnyen fogyasztható kommersz horror rajongóit időről időre beszippanthatja a mozi sötétje. Míg a vámpírtörténet már a negyedik felvonásával büszkélkedhet, addig a játékból adaptált zombik elleni harc immáron ötödik alkalommal jelentkezik - mind a két alkotás tovább erősítve a házastársi viszonyokat, elvégre Len Wiseman Kate Beckinsale hites ura és rendezője, míg a Kaptár-rendező Paul W.S. Anderson pedig hasonló szerepet tölt be Milla Jovovich életében. Na de legyen elég ennyi a bulvár-részből, jöjjön az új kaland!

Alice-t legutóbb egy teherhajó fedélzetén hagytuk, amikor a több száz kiolvasztott rabbal egyetemben épp bevárni készült az Umbrella Társaság kommandósait. A nyílt vízen könnyedén elintézik a kommandósok a menekülteket, míg Alice ismét laborpatkánnyá silányul. A kihallgatások során mind jobban megőrülő nő azonban egy furcsa rendszerhiba révén kiszabadul, hogy Tokió utcáin találva magát meneküljön a zombik elől. Mint kiderül, Wesker, az Umbrella (volt) feje áll a kiszabadítási terv mögött, mivel Alice birtokában van a fegyver, amivel a Vörös Királynő fajirtási tevékenységének gátját állhassák. A telep, ahonnan Alice menekülni készül, az Umbrella kísérleti víz alatti telepe, ahol a víruskísérleteket tesztelték a klónokon. Eközben a felszínről is indul egy csapat, akik a felfelé vezető utat tisztítanák meg, csakhogy összetűzésbe keverednek a telep őreivel.

Ugyan nagyon általánosítva, de kijelenthető, idén remake-nyarunk volt: a képregény-világból Pókember került ráncfelvarrásra, az elődhöz képest nem annyira kiemelkedő anyagi siker bebizonyította, van még kraft a hálószövőben. Mellé érkezett Az emlékmás című 1990-es, mára egyértelműen kult-státuszt élvező sci-fi újraértelmezése, Schwarzenegger baltaarca helyett Colin Farrell huncut mosolyával átitatva.

Egyértelmű anyagi bukás a történet, a pénzeszsák félig sincs megtöltve, Amerikában abszolút a bukások közé sorolva. Pedig nem rossz, sőt: egynyári popcorn-filmnek teljes mértékben megfelel, a látványvilág csodálatos, a hasonló filmek költségvetésének a feléből hozták ki a brutális mennyiségű CGI-munkát. Emellé sikerült egy újszerű megközelítéssel átértelmezni a korábbi mondanivalót, a hangsúlyt a Marsról a Földre helyezve: sokkal emberibb és realistább, az emberiség és a Brit Föderáció történelmére jobban építkező poszt-apokaliptikus világképpel a zsáner nagyjaihoz jobban illeszkedő történetet faragtak az olyan forgatókönyvírók, mint Kurt Wimmer (Equilibrium) és Mark Bomback (Die Hard 4.0).

Rendezői szinten Mr. Underworld, azaz Len Wiseman tevékenykedett, aki ezúttal női főgonosznak szerződtette le hites feleségét, Kate Beckinsale-t, hogy Sharon Stone korábbi eyecandy-szerepét tovább vigye. A pozitív női karakter ezúttal nem latin származású, Jessica Biel lesz a buksiból kitörölt igaz szerelem, ráerősítve a csajbunyó szemet gyönyörködtető voltára. Összességében tehát van miért megnézni a filmet, tényleg látvány terén az egyik legjobb idei induló, azonban valahogy mégsem működött annyira a gépezet, hogy berántsa az embereket…

Az idő pénz, sokszor hallani. Mi van, ha mindezt szó szerint vesszük, alapjául téve az emberi életnek? Nem a mostani értelmében, hanem egy kicsit futurikus sallangokkal megtűzdelt erkölcsi tanmesébe ágyazva, mely a vagyonhalmozást a halhatatlanság szintjére emeli át? Bő másfél órában megtudhatjuk Andrew Niccol teljes tolmácsolásában.

A fentebb említett forgatókönyvíró-rendező úriember eleve erős hátszéllel indul, elég csak felidézni a '90-es évekbeli berobbanásának apropóját, a Gattaca című sci-fi eposzt. Hogy miért nevezném eposznak? Mindamellett, hogy rajongótábort épített ki a rendezőnek és kritikusi elismerések egész sorát hozta magával, egy igencsak sajátos látásmódú alkotót betonozott be a szakmába. A Truman show és a Fegyvernepper is a sajátos világlátás és őszinte alkotói reflektálások egész sorát rejti magában, nem kis szkepticizmussal az akkori korszellem irányában. A Lopott idő esetében Niccol mind műfajilag, mind mondandó terén visszatér az 1997-es gyökerekhez; a sci-fi műfajt felöltve meséli el a ki tudja mikori jövő koldus és királylányának szerelmi történetét, csak most épp az emberi(es)ség megmentése is látókörbe kerül.

A szegények napjai meg vannak számlálva, a szó teljes jelentésében napról napra élnek, míg a gazdagok évmilliomosoknak számítanak. A társadalmi szegregáció a darwini elmélet kifacsarásával egyetemben alkotja meg a jövő mindennapjait: a szegények nem éhenhalnak, hanem lejár az idejük. Emellett a halhatatlansággal is megajándékozódik az emberiség, hiszen az időt hitelbe is adják, így jutva mások életidejéhez. Mindezt úgy, hogy 25 éves koráig fejlődik grátisz az ember, onnantól kezdve, ha jól gazdálkodik az idejével, halhatatlan 25 éves testben élhet, ha rosszul gazdálkodik vagy csak csóró marad, egy évnyi feltöltés áll a rendelkezésére, melynek lejárta után meghal. A halál az idő lejárta mellett máshogy is utólérheti az embert, hiszen az időért lopnak, csalnak, hazudnak és ölnek is. Főszereplőnk, Will (Justin Timberlake) egy idegen, de gazdag férfi megmentése révén jut több mint száz évnyi élethez, amellyet sajnos senkin sem tud segíteni a környezetéből. Fájdalmában bosszút kíván állni az egész rendszeren, megszüntetve az időbeli kiszolgáltatottságot. A gazdag körzetbe jutva először ezeréves letéthez jut, majd igaznak bizonyuló szerelemhez. Az időhitelezést irányító Weis lányával, Sylviával (Amanda Seyfried) karöltve igyekeznek meglógni az időrendészet és a gettóbeli időrablók elől is. Ennyi teher mellé idejük lejártával és a világ megmentésével is képesek foglalkozni!

Kapunk hát jó adag romantikát, mely újraértelmezi és elmélyíti az "Élj a mának!"-szlogen jelentését, a gazdagság-szegénység választóvonal pedig szigorúan behatárolja az emberiség idejét. Ahogy a filmben is elhangzik: Sokan halnak meg mások halhatatlanságáért! Ezt nagyon véssük az eszünkbe, ugyanis ez a fajta kapitalista élet-halál harc a fogyasztói társadalom esetlegesen ránk váró következő szintje lehet. Ha már most is azért dolgozunk, hogy legyen hol laknunk, legyen mit ennünk, ha már most kis karórákkal tudunk fizetni, akkor csak egy lépés a bionikus életszámla, mely a hátralévő időben méri tehetősségünket. Ha jó párhuzamot akarunk találni, akkor a felhangoktól sem mentes Véres gyémántokkal állítanám párhuzamba, de a rendezőtől megidézett Gattaca is tökéletes alternatívája a filmnek. Mindhárom esetben az emberiség fejlődésének egyik állomása jelenti a többség elnyomottságának problémáját, mindháromszor az egyén erkölcsi ítélete miatt választja a felsőbb körökkel való szembenállást, nem beszélve az érzelmi húrokról sem. Ahogy azt sejteni lehetett, popcorn-scifi, mint műfaj, erősen megszületőben...

Ezen hármas párhuzam okán is vizsgálható filmmel pedig abszolút nem lehet semmi bajunk. Tény, ennél komorabb ábrázolásmód is illett volna a filmhez, a végeredmény és a tömeg szájízének való kommersz megfelelési igény miatt azonban ennyi az, amit kihoztak a témából. Valahogy a popkultúra terjedése okán a sci-fi, mint filmes műfaj kicsit kényszerpályán mozog, a kényszeres produkciós kötelezettségek okán ne is reménykedjünk ennél vérmesebb társadalomkritikákra. Akinek mégis az kell, az nézze meg M.I.A. Born Free cimű kisfilm-terjedelmű klipjét Romain Gavras rendezésében (vagy a Gavras által eztán ledirigált Eljő a napunk című filmet), hogy megértse, milyen társadalmi szegregációval van dolgunk napjainkban, s mennyire pitiáner, értelmetlen és mégis kegyetlenül brutális a mai világ.

7/10

A képregény-adaptálási kedv messze nem csak a klasszikus, világszerte ismert darabokat érinti. Az utóbbi években a kisebb kiadók nem kevésbé jelentékeny figurái is a vászonra kúsztak már: Constantine, Jonah Hex - hogy csak egy párat említsek. Jelen kritika tárgyát adó Cowboys & Aliens kiadvány 2006-ban látta meg a napvilágot, alkotója pedig Scott Mitchell Rosenberg, aki nem más, mint a Platinum Studios elnöke. Hogy ez miért fontos? Egy olyan szerzővel van dolgunk, aki maga is képregényt írt, ami azonban az érdekessége az egész Platinumnak, hogy független kiadóként is jelentős piaci szegmenssel bír, főleg, mert nem adja el a megfilmesítési és egyéb merchandising-jogokat más piaci szereplőknek.

A száraz rizsa után lássuk, miért is érdemes ez a film a megtekintésre. Lehetne ott kezdeni, hogy Olivia Wilde pucérkodik egyet, azonban ezt csak megemlíteném (bár a geekek biztos kikockázzák majd a jelenetet a házimozizás alkalmával). Az, hogy a space-western és a kalandfilmek ikonikus alakja, Harrison Ford egy ilyen kaliberű westernben látható, mintegy szikár és nyugdíjas, mégis kőkemény Han Solo-alteregóként, megint csak a geekeknek szórt mazsolák tömegét erősítik. Daniel Craig rajongótáboráról is szó esvén ideje szóvá tenni, hogy a már cseppet sem fiatal (43 éves) brit úriember is kezdi megtalálni a neki szóló szerepeket: míg Bond miatt legalább annyian ócsárolják, mint magasztalják, addig mind ez a film, mind pedig a decemberben érkező A tetovált lány-remake is erős skatulya-feszegetés a sivatagias-kopáran kékszemű aktortól.

A sztori rém egyszerű, amivel nincs is baj. Adott az 1870-es évek aranyásó Amerikája, ahol a dolgos ember még csak kergette az amerikai álmot, munkája minden gyümölcsét a környék pénzemberei és a banditák aratták le. A magához térő férfi, Jake Lonergan (Craig) a városka felé veszi az irányt, ahol bajba keveredik: előbb a helyi kiskirály fiával akasztja össze a bajuszt, majd nem sokkal később már körözés miatt állítja elő a seriff. Az elszállítást azonban megakadályozza pár orvul támadó idegen hajó, akik begyűjtik az embereket. A fejletlen földi technológia (winchesterek, coltok) helyett az igazán ütőképes eszköz a Lonergan csuklóján pihenő csuklópánt veszi fel a versenyt a emberrabló idegenekkel és fegyvereikkel. A város lakói sajátjaik nyomába erednek, némileg kiegészülve a megmaradt indiánokkal és Lonerga régi bandájának embereivel. A szokványos végső ütközet nem marad emberáldozatok (?) nélkül, a Függetlenség napja óta pedig tudjuk, hogy ne b@szakodjon egy idegen faj se az emberiséggel, mert hiába van csúzlink, tökösséggel megtámogatva átüti még az energiapajzsokat is!

Hatalmas elvárások vannak mostanra a rendező Jon Favreau-val szemben, lévén hatalmas érdemeket szerzett a Vasember-filmekkel, anyagilag pedig erőteljesen felfuttatta a Marvel-kiadó saját filmes iparágát. A mostanra sikerrendezővé avanzsált úriember egy ponton hibázott: túl sok mindenkit engedett a forgatókönyv közelébe. Összesen nyolc embert említenek a sztorit kotyvasztók közt, ami erősen érződik is. Olyan az egész film, mintha egy Párizs, szeretlek!-jellegű szkeccsfilmet látnánk, csak itt a dinamikusan egymás után épülő jelenetsorokat készítették el egymást váltva az írók (ki ne játszott volna olyan versíró játékot, melyben mindenki mond egy sort, a lényeg a rímelés legyen!). A vezérfonalat Lonerganék harca jelenti, de a felosztások alapján: a városi jelenetek erőteljesek és vadnyugatiasak; az üldözéses időszak kicsit erőtlen és összecsapott, mégis dinamikus; az indiánok egész egyszerűen csak történelmileg és némileg retorikailag indokolt szerepüknél fogva csak élőszereplős díszletek; a végső csata pedig sok helyütt érthetetlenül bugyuta és elnyújtott (idegen részről), egy-két szaftosabb képsor azonban menti a helyzetet. Nem mondom, hogy rossz megnézni, de bizony vannak üresjáratok, vannak didaktikus jelenetek és fájó, hogy pont Favreau hagyta benne azt a potenciált, amivel a Vasember-sztorikat sikerre vitte...

A színészekre nem lehet panasz, bár tény, Wilde kisasszony még mindig inkább csak hype-olt, mint tényleges sztár-karakter. Ford ugyan nem csattogtat ostort, de nem szívesen néznénk vele farkasszemet egyszer sem. Craig jól és hihetően adja a fejben magára maradt (=amnéziás) főhőst, aki jó útra akart térni, csak egy másik faj közbeszólt.

6/10 (főleg a hangulat és a látvány miatt)

Philip K. Dick fantasztikus életműve még mindig nem termelte ki a színvonalában hozzá méltó filmes adaptációkat, mert összességében jóval kevesebb az olyan film, mely sikerre vitte volna eme nagyszerű sci-fi szerző műveit. Hiába a nagy akarás és sok esetben az anyagi fedezet, összességében még mindig fájhat a szíve a Dick-rajongóknak (szexista poén, nem foglalkozni vele). A Sorsügynökség most olyan társaságba érkezett meg, mint a Kamera által homályosan, Különvélemény, Az emlákmás vagy a kultikus alapfilm, a Szárnyas fejvadász. Ugyan ez a legkevésbé science fiction-alapú film, mely feldolgozza Dick valamelyik művét, azonban ez az a film, melyet a sci-fi ellenes nézők talán a legkönnyebben fogadnak be, annak kommerszebb felfogása okán. Emellett az elsőfilmes rendező, George Nolfi is végre kiléphetett az írók magányos szobájából, hogy letudhassa saját forgatókönyvének forgatását.

A sikeres képviselő, David Norris (Matt Damon) indul a szenátori pozícióért, a nagy előny ellenére két fiatalkori botlás miatt elbukja a választásokat, majd a magánszektorba vonul vissza, hogy kis idő elteltével bejelentse, újra indul a pozícióért. Hogy ebben még semmi sci-fi nincsen, ne is lepjen meg senkit. A csavar a történetben az érzelmi oldal megjelenése, ugyanis a vesztes választási éjszaka megismeri Elise-t (Emily Blunt), akibe első látásra szerelmes lesz, azonban a sors közbeszól és hónaookig nem is találkoznak. Azonban Dadvid első munkanapján a sors akarata ellenére összefutnak, ami okán David élete kisiklik a csendes tudatlanságból. Mivel eléri azt a buszt, amivel Elise utazik, így hamarabb érkezik be az irodába és találkozik a Sorsügynökség tagjaival, akik épp az ő sorsának fonalát egyenesítik ki a Nagy Terv által elvártak szerint. David tudomásul veszi mindezt, azonban a véletlen folytán évek múlva ismét összefutnak a városban. Az Ügynökség mind komolyabb közbelépése ellenére is megtörténik a sorsfordító csók, az első együtt töltött éjszaka. Davidnek azonban döntenie kell, hogy a neki és az Elise-nek szánt jövőt milyen mértékben akarja elhomályosítani, így ő inkább a nekik szánt jövő mellett dönt. A férfi már az új kampány végén tart, mikor szembesül a ténnyel, Elise férjhez készül menni, a szerelmes David számára pedig ez a válaszút, mikor úgy dönt, szembeszáll a Sors akaratával, legyőzvén egy teljes ügynökséget.

Ugyan a film tényleg messze áll a szokványos sci-fi formulától, azonban nagyon érdekes párhuzamokat fedez fel benne az ember. Dick még írói pályája elején, 1954-ben vetette papírra ezt a történetet, s ez az időszak az európai ember számára végképp beszédes. A II. világháború után, még a hidegháború elején Európa és az egész világ a kommunistáktól rettegett (nem kell említeni ennek a félelemnek a legnagyobb amerikai megtestesülését, McCarthy szenátort és az ő hadjáratát). Ennek a hatását érezni nem csak a filmen, de a novellában is, hiszen az ügynökök leírása hajaz Orwell 1984 című művében találhatóakra is: a Nagy Testvér, aki mindent lát, az ő mindenhol jelen lévő ügynökei, az előre elrendelt sors felsőbb szintű betartatása. Nekünk itt káEurópában csak élénkebb emlékeink vannak arról, hogyan is működött a valóságban az ilyen ballonkabátos felsőbb szerv, mely nem engedte a különutas megoldásokat. Ha nagyon szimbolizmussal akarnánk megoldani a kérdést, akár még az aczéli 3T-hez is hasonlíthatnánk az itt látottakat, azonban ez már a vékonyabbik fele a kenyérnek. A rendszer ellen harcoló kisember pedig ismét csak erősíti ezt a karaktert, a kiválasztottság érzetével nemesítve hősünket: nem úgy kiválasztott, mint Neo a Mátrixban, hanem ő maga dönti el, nem fogadja el a neki szánt sorsot, nem akar választani a nő és a siker közt. Megpróbálja a lehetetlent, még ha életével (jelen esetben egész személyiségével) is fizetnie kell vakmerőségéért.

Matt Damon rövid időn belül két érdekes filmben vállalt szerepet, emellett Eastwood Azutánja is olyan film, mely már a színészi kvalitásaira helyezi a hangsúlyt, nem a fizikai állóképességére (ld. Bourne-trilógia, Zöld Zóna, Invictus). Jó látni, hogy kvalitásaival is igyekszik az élvonalban maradni, a különc szerepekről nem is beszélve (Az informátor, Grimm). Mellette Emily Blunt olyan nő, akiről elhisszük, hogy az életünket is kockára tesszük azért, hogy magunk mellett tudhassuk. Ez is a film igazi rizikója, hogy olyan női főszereplőt kell reprezentálni, aki "megéri az árát", persze az eszmei vonalon. Nem egy femme fatale (ez a kitétel amúgy is leszerepelt A túristában Angelina Jolie révén), azonban ízig-vérig nő, annak teljes érzelmi és fizikai eszköztárával. Mikor kell, csábít, mikor kell, bódít, mikor kell, érzelmes és elszánt. Mellettük kvázi epizódszerepekben tűnnek fel a következők: Anthony Mackie, John Slattery és Terence Stamp. Mindannyian nagyszerűen hozzák ezt a hidegháborús ügynök-életérzést, mind öltözködésük, mind viselkedésükből süt az a fajta fellengzős '50-es évekbeli attitűd, mely oly jellemző volt "bizonyos" munkakörben.

Ugyan Nolfi csínján bánt a tudományos fantasztikum Dick-féle burjánzásával, mégis sikerült a lényegi mondanivalót átadni a nézőnek. Ha lehámozzuk a romantikus burkot, mely a szélesebb fogyasztóközönség étvágyát volt hivatott felkelteni, akkor egy nagyon is adekvát kérdéshalmazt kapunk, mely már kontextusba helyezve számos kérdést vet fel az emberben a hétköznapi véletlenekre vetítve: elvesztett telefonszámok, téves hívások, gyakori "véletlenek", a "mintha az egész világ ellenem lenne"-érzés puszta ténye. Érdemes megnézni tehát a Sorsügynökséget, mely ugyan megközelítőleg sem lesz akkora kultstátusz részese, mint a Szárnyas fejvadász volt, de méltán feltehető a Különvélemény, a Total Recall és a Kamera által homályosan mellé - csak azt ne felejtsük el, ez olyan sci-fi, melyet a csajunk is nyugodt szívvel megnézhet.

7/10

Tessék, csak tessék! Elkészült az első MTV-korosztályoknak szóló sci-fi, ami az outsiderek számára is élvezetes. Mindehhez fogtak pár sorozatos és kisebb filmes arcot, akik elég ismeretlenek ahhoz, hogy bevállaljanak egy közepes költségvetésű sci-fit, mely könyvadaptációként indulna hódító útjára. Könnyen emészthető, előre láthatólag több részesre tervezett filmsorozat vette kezdetét a Pittacus Lore jegyezte A negyedik című kötet-füzérből. Pittacus Lore egyébként álnév, mely mögött Jobie Hughes és James Frey húzódik meg. Kettejük közül Freynek van számottevő filmográfiája, bár 10 éve ő sem jelentkezett semmi érdemlegessel. Leültek hát, írtak pár kötetet Pittacus Lore nevében, aki egy a bolygónkon élő idegenek közül, akik a Lorien nevű bolygóról menekültek, népük utolsó tagjaiként. Pittacus a Lorieni Bölcsek bölcse, aki elmeséli a negyedik történetét, aki a vele utazó őrzővel együtt menekül a mogadoriak elől. Ez az élősködő, fajokat elpusztító nép most épp a Földet kolonizálná, azonban útjukát állják a lorinok, akik emberfeletti képességekkel bírnak s ők az egyetlenek, akik megakadályozhatják terveiket.

A bolygónkon három lorinit már kivégeztek, a történetünk pedig igazán akkor indul el, mikor a negyediket, John Smith-t (Alex Pettyfer) veszik üldözőbe. A gyönyörű tengerparti életet az esős Ohio-ra felcserélő fiú és védelmezője (Timothy Olyphant) szó szerint a Paradicsomba (Paradise) menekülnek, ahol nem csak a fiú fedezi fel képességeit, de feladja az addigi menekvést, hogy szembe nézzen kegyetlen üldözőivel. A háború azonban csak azután lesz igazán releváns, hogy John megismeri a szerelmet Sarah (Dianna Agron) személyében.

Igen, egy fiú, aki a szerelemért a saját életét is kockáztatja. Ennél azonban sokkal ötletesebb sablonhalmazból áll a film. Kiindulásként kapunk egy csapat Supermant, akik bolygónkon húzzák meg magukat, akik az egyedüliek fajtájukból, akik szintén emberfeletti ellenfelekkel és azok "háziállataival" küzdenek a túlélésért. A fényképész hobbival bíró lányt nehéz lenne nem Lana Lang és Lois Lane egyfajta kombinációjaként vizsgálni, de kapunk itt még egy metamorfózisos kimérát, aki Krypto megtestesítője. Bár csúnyán lopott alapokkal állunk szemben, ez a fajta átdolgozás nem az idegesítőbbek közé tartozik. Fogadjuk el, ez egy igazi popcorn-mozi, ami csak azért ilyenkor mutatkozik be, mert a bombaerős nyári blockbusterek ledarálnák ismeretlensége okán.

Alex Pettyfer ugyan minden, csak nem középiskolás, de ezt a kis hibát nézzük is el az amerikai filmművészetnek. Alex ugyan már 5 éve befutottnak számít, hiszen a 001 - Az első bevetés világszerte ismertté tette, de nagyon úgy néz ki, ez a 2011-es esztendő lesz az ő nagy esélye. Majd júliusban mutatják be A szép szörnyeteg című filmjét is, vagyis egy éven belül ő is kétféle arcát mutathatja meg a nézőknek, csakúgy, mint nemrég tette azt Natalie Portman is (Fekete hattyú, Csak szexre kellesz). A mostani televíziós sorozatok egyik leghype-oltabbja, a Glee egyik főszereplője, Dianna Agron szinte dekára ugyanazt az alakítást hozza, mint a sorozatban, sőt: itt is két pasi rivalizálna őérte, ha nem pozícionálták volna csak az új fiú irányába. Mellettük Olyphant nagyjából ugyanazt a badass figurát hozza, mint a Justifiedban, csak most a törvény kicsit másképp áll az ő oldalán, az azonban tény és öröm, hogy több lehetőséget és teret kapott, mint a Die Hard 4.0-ban. Ha 2008-ban a Star Trekben Eric Bana elmaszkírozása volt az egyik legjobb vizuális poén, akkor most Kevin Durand az, aki hasonló cipőben járva dícséretet érdemel. Tény, hogy a hangja elárulja, azonban jó volt látni, ahogy élettel tölti meg a maszkmesterek munkáját.

Aki egy jóféle, MTV-s zenei alapokra építő, követhető, nem agyonmisztifikált, egyszer mindenképp moziban nézős kommersz sci-fire vágyik, az mindenképp látogasson el a mozikban, mert megéri. Ugyan nem a guilty pleasure kategóriája, mert ezt nyugodt szívvel be fogjuk vallani ismerőseinknek, de kell olyan sci-fi is, amely nem a világmegváltó gondolatokra épít, hanem a szórakoztatásra. A rendező D.J. Caruso sok hideget kapott utolsó két filmjéért (Disturbia, Sasszem), most azonban mintha kicsit kevesebb elszántsággal kezdett volna bele a forgatásba. Az azonban mindenképp erény, hogy Shia LaBeouf ezúttal háttérben maradt, erre a filmre tényleg egy maszkulinabb színész kellett.

6/10