Prolihisztor

Válság szülte szomorújáték. A legutóbbi kisközösségi gazdasági válság-diagnózis Chiléből érkezett, igaz, még 2009-re dátumozva. Az emberi tragédiák ciklikus sorát felvonultató alkotás egy mára már nem ezen a néven futó orvosi szolgáltatásokat nyújtó cég, a Vida Sur alkalmazottjához szorosan vagy lazán köthető emberek sorsát követhetjük végig, melyekben Gonzalo végig kisebb-nagyobb szerepet vállal. A férfi kötődik a cégben leépítés miatt háttérbe szorított David, az outplacement-en ügyködő titkárnő, Manuela és annak öccse, valamint a cég által megműtött, addig vak, most alig látó Juan életéhez. Ezek a szálak és összefonódások több bonyodalomhoz is vezetnek, a filmnek azonban nem feltétlenül az eseményei azok, amiket ki kell emelni belőle, hanem a képi világ, valamint a cím réteges jelentéstartalma.

A látássérült Juan visszasírja azt az időt, mikor még vak volt, mert egy homályosan látott világ képei közt él, miközben régi társai kitaszítják maguk közül, a látásának köszönhetően pedig csak a félelmei növekednek. Szembesülni kénytelen a világ és az emberek ocsmányságával, melyet vak emberként távol tarthatott magától. A szerelemre éhes Manuela és kissé ütődött öccse, az áruházi biztonsági őr Rafa már másik megközelítést igényel. Manuela a cég által az alkalmazottaknak biztosított félárú plasztikai műtétet vállalja, önbizalmát és mellméretét növelendő. Rafa pedig tudtán kívül egy férjes asszony szeretője, pontosabban szexrabszolgája lesz, míg annak férje, a fentebb említett Gonzalo a válás után lassacskán tér csak vissza a családi fészekbe. David pedig a végletekig racionális és hitehagyó zsidó mérnök szerepében nem csak a céges leépítést kell hogy átvészleje, hanem a fiában éledező ortodox vallási elvárásoknak is meg kellene felelnie, miközben nem vágyik másra, csak arra, hogy lefeküdhessen Manuelával, kit szinte már idealizálva szeret.

A jól bevált európai dogmafilmes sablonok átköltöztek Dél-Amerikába, hogy az ottani, igazán szappanoperás filmipart is felvirágoztassák, igaz, mindezt egy elsőfilmes rendező, Cristián Jimenez alkotásán keresztül. Az eddig rövidfilmekben jeleskedő rendező nagyszerűen debütált az egészestés alkotásokok sorában. Filmjében a Vida Sur (most már Centro Dental Patagonia) cég  vezetésének kihatását vizsgálhatjuk meg olyan mikrodrámák egész sorában, melyek önmagukban eladnának egész filmeket. A három fő történeti szál egybesimítása szinte már a zsenialitás határait súrolja, a látványvilág és a képi poénok egész sora pedig csak alátámasztja, Jimenez már rövidfilmesnek is egészen kiemelkedő volt. A forgatókönyv is jórészt a rendező gyermeke, vagyis egy igazi szerzői filmről beszélhetünk, mely az abszurd határáig elsétálva beszél a nézőnek  a válságról, de talán a legemberibb módon. Nem financiális, érzelmi és szellemi válság ez, ahol a produktivitást és a racionalitást háttérbe szorítja a marketing mindent átható eszméje. El kell adni a rosszat is anélkül, hogy bármi jó állna mögötte.

Az amerikai filmek és a válság-hajhász károgástól megfáradt emberek számára igazán üdítő élmény ez az alkotás, melyben igazán még bűnbakot sem keresnek, csak bemutatják, kik és hol hibáznak. Nem kell aggódni, minden szereplő megtalálja a maga útját, ami persze örök tanulságként sosem az, amit vártak.

8/10

Rendszerváltás alulnézetből. Valljuk be, sokan visszasírják a Kádár-rendszert, de legalább annyian szidják is a rendszerváltást, mely nem hozta el mindazt, amire vártak az emberek. Ugyanaz a probléma, mint ’56 esetében, a különbség, hogy nagyobb társadalmi csoport emlékszik mindarra, ami történt, s áhítozik arra, hogy megtudja mindazt, ami a színfalak mögött zajlott.

Nem aktuálpolitikai értelemben, de hiányzik az elszámoltatás az embereknek. A velünk élő történelem részeként nem jött el az a fajta elszámoltatás, mint tették azt a volt szocialista tömb országaiban. Nálunk még most is titkosak az ügynökakták, komoly zsarolási potenciált jelentve a politikai napirend alakításában. Aki látta az A mások élete című Oscar-díjas német filmet, az pontosan tudja, mit jelent az, hogy megtudhatod, mik állnak rólad az aktákban, megnézheted, ki volt az az ember, aki jelentett rólad.  Felnőtt és szavazóképes a rendszerváltás utáni generáció, mégsem hallott mást, mint a régi idők visszasírását: akinek nincs olyan idősebb rokona, aki nem sírta vissza a teljes foglalkoztatást, a kenyérárakat, az akolmeleget, az örülhet, mert nem mossák össze kimondatlanul is az elmúlt húsz év vétkeseivel.

A film története szerint a ’80-as évek második felétől követi a hazai eseményeket, egészen a választott országgyűlés első üléséig. Amint azt sok, a korszakot oktató tanárember életrajzából megtudhatjuk, mind-mind valamilyen módon részesei voltak ennek az átmenetnek. Bihari Mihály alkotmánybíró még MSZMP-tagként volt a reformisták tagja, amiért ki is zárták, mégis komoly szerepet vállalt a folyamatokban. Ilyen módon a rendszerváltás nagyon is köztünk van, talán majd a mostani fiatalok unokáira nem fog már vetülni ennek az árnya. A főszereplő Kárász Mihály egyetemi hallgató, pártfunkcionárius szülőkkel, akikkel nemrég tért haza azok külföldi kiküldetéséről. Szerepet vállal a szamizdatos és ellenzéki szervezkedésekben, a folyamatos lebukással járó megtorlástól azonban megóvja őt a szülők és apja jóbarátjának védő keze. Amint a családi barát ezredes ráébred, itt már folyamatban a változások, ráveszi Mátyást arra, hogy legyen az ő emberük, belülről segítsen irányítani a folyamatokat, mintegy kinevelve az utánpótlást. A vértelen rendszerváltás levezénylésének háttéralkui csak említés szintjén jelennek meg, körülbelül úgy, mint a Szomszédok esetében: mindenki beszél az eseményről, ami így nyeri el valóságalapját a néző számára, akkor is, ha nem is láthatta azt.

A retró iránti érdeklődés talán soha nem volt ilyen magaslatokban. A Szomszédok és a Kisváros a mostani egyetemisták között az egyik legnépszerűbb internetes mém, nem csak az epizódokat nézik előszeretettel, hanem a részeken kívül is jelentéstartalmat csatolnak a sorozathoz. Lehet, hogy erre érzett rá a rendező Dézsy Zoltán, mikor a film stílusát adta meg, ugyanis szinte teljes egészében annak a stílusnak szentelte a filmet. Nem csak Lukács Andor szerepvállalása érezteti ezt az emberrel, a beállítások, a párbeszédek, az alakítások. Látszik a kis költségvetés, érződik az alkotói szándék, mellyel a szerzői filmet jegyző Dézsy ítéletet mond az első országgyűlés egyes tagjai és a rendszerváltás egyik vezető ellenzéki ereje (kimondtatlanul SZDSZ) felett.

Azoknak (a többség) a véleményével, akik elítélték és ócsárolták a filmet, egyet lehet érteni azon a szinten, hogy kisebb szerzői akarással jobb és élvezetesebb alkotást lehetett volna elkészíteni. Azt azonban mindenképp Dézsy javára lehet felhozni, hogy nem kötött kompromisszumokat, amit akart, azt kimondatott színészeivel, dialógusaival, jeleneteivel. Aki átgondoltabb és művészibb megvalósítás után szomjazik, nézze meg a Karalyos Gábor szereplésével készült másik ügynökfilmet, az Apacsok című tévéfilmet, melyet Török Ferenc rendezett. Azt azonban el kell ismerni, hogy a maga súlyával és lehetőségeivel élve igyekeztek az alkotók átadni mindazt, mit üzenetnek szántak. Az ítéletet pedig mindenki a maga vérmérséklete szerint tegye meg.

6/10

Megvédtem én már az Utódomra ütök és A dilemma című vígjátékokat; a nagy kritikusi összehasonlítósdi az alkotók különböző műfajú filmjeinek nagy ellensége. Igyekszem minden alkotást függetlenül nézni, nem befolyásolva magamat egyes stábtagok korábbi munkáitól. Rob Letterman rendező egy zseniális és szórakoztató animációs filmmel, a Szörnyek az űrlények ellen című alkotásával robbant be a köztudatba, majd ezen filmnek köszönhetően csendben el is aludtak a lelkesedés lángjai. Jack Black sokak által nem kedvelt komikusként Golden Globe-jelölésig vitte a Rocksuli című filmben, nyolc év alatt pedig több említésre érdemes filmben szerepelt: King Kong, Tenacious D, Trópusi vihar, A kezdet kezdete. Kettejük közös filmje valahogy minden, csak nem élvezetes, illetve ami jó benne, az nem rajtuk múlott.

Gulliver (Jack Black) unalmas és szürke szerkesztőségi postázóban tölti munkanapjait, barátok nélkül, saját lakásában tengeti életét. Mikor az új srácot már az első napon a főnökévé teszik, nagy lépésre szánja el magát: megközelíti az áhított nőt, Darcy-t (Amanda Peet). Sajnos rossz végén közelíti meg a problémát, az utazási rovathoz jelentkezve a Bermuda-háromszög rejtélyéről kell tudósítania a lapnak. Az utazása azonban csak a háromszögbe érkezve kezdődik el, ugyanis egy kettős örvény elviszi őt a liliputiak szigetére, ahol a két nép háborúskodása mellett Mary hercegnő (Emily Blunt) bonyolult szerelmi életéhez is asszisztálnia kell: az udvari előírások szerinti udvarló Edward tábornok (Chris O'Dowd), vagy a rangon aluli paraszt, Horatio (Jason Segel) iránt érzett fellángolás közt ingadozik.

A sztori apróbb részletei inkább az időtöltést szolgálják, erőtlen és ügyetlen kísérletként arra, hogy a főbb eseményeket összekössék. Az időérzetet szolgálandó űrkitöltés azonban csak nyújtja a filmet - nem is tudom, mikor éreztem ennyire feszengve magam egy vígjátékon. Ha a szereplőktől jobb filmeket akarunk látni, Blacktől bármi amit írtam fentebb, Peet még mindig inkább epizódszereplő, vele nem is kell sokat foglalkozni. Emily Blunt most futja a köröket minden műfajban, csak most a vígjátékkal lőtt nagyon mellé, a korábbi A tökéletlen trükk című filmet sokkal inkább javaslom az embereknek. Jason Segel a buddy-filmekből kiruccant egy buddy-karakterre, bár a Lepattintva és a Spancserek egyvégtében sem olyan embert próbálóak, mint a Gulliver. Végére hagytam Chris O'Dowd-ot, aki a zseniális IT Crowd szünetében készített egy fantasztikus időutazós filmet (Az időutazás nagy kérdései), egy remek beat-filmet (Rockhajó), majd átruccant Amerikába, hogy több pénzt keresve populárisabb filmekben jusson szerephez (Gyógyegér vacsorára). A szereplők közül a két brit, Blunt és O'Dowd azok, akik igazán élik ezt a kosztümös vígjátékot, alakításuk tényleg szórakoztató, még ha a színfalak recsegnek-ropognak is az átgondolatlanságtól.

A 3D fabatkát sem ér, de nem amiatt, mert mint jó új szokás szerint minden filmet a térhatással akarnak sikerre vinni; itt már a 2D-s képkockák is borzalmasan sikerültek. Ez szinte elfogadhatatlan egy 112 millió dolláros filmtől. A liliputiak és Gulliver közös jelenetei egytől egyig émelyítően összevágottak, ügyetlen és esetlen hatást keltve.

Csak kisgyermekes családoknak ajánlott, vagy azon elvetemült embereknek, akik darálva nézik a bakiparádékat és házivideókat.

3/10

Romantikus dráma. Az az öszvér, amelyet csak kevesen szeretnek. Hogy miért? Mert jobb szeretünk vagy csak romantikázni, vagy csak drámázni, de ennek a keveréke annyira le tudja képezni az élet történéseit, hogy inkább kerüljük és maradunk a tiszta, idealisztikus műfajoknál. Ebből kifolyólag sincs sok esélye az alkotásnak, arról nem beszélve, hogy a két barátot alakító színész, Vince Vaughn és Kevin James sem az a kategória, akire a magyar piacon érdemes építeni. Valahogy nem tartoznak a bejövős színészek közé, nem feltétlenül a külsejük miatt, sokkal inkább a stílusuk az, ami kevésbé fekszik a honi közönségnek.

Ha már idegenkedés, az Oscar-díjas Ron Howard rendezésében érkező film is csupa kettős érzetet keltett első körben. Érdekelt ugyan a film, de tartottam is tőle. Hogy miért, azt jómagam sem tudom, egész egyszerűen volt egy olyan érzésem, hogy egy újabb sztárjátékot láthatok majd, mely csak a milliókról szólt, amit érte kapnak. Igaz ez színészre, rendezőre egyaránt. Hogy miben tévedtem?

Első körben James és Vaughn figurája, mint buddy-k nagyon is jól működnek, a melléjük rendelt Winona Ryder és Jennifer Connelly pedig csak javítanak az egészen. A sztori szerint két baráti párt láthatunk, akiknek férfi tagjai a nagy szakmai áttörés előtt állnak, annak minden stresszes pillanatával. Míg az egyikük épp lánykérésen töri a fejét, meglátja a haver-sógornőt annak szeretőjével. Innentől a sztori már kevésbé a nagy kiugrásról, mint a nagy hallgatásról és bizonyításról szól.

A drámai szál nagyon erős és karakteres, sőt, több mint elgondolkodtató. Az a dilemma, hogy elmondjad-e a legjobb barátodnak, hogy csalja a felesége, miközben az asszony zsarolni kezd, hogy mindenben téged fog okolni. Aki volt megközelítőleg hasonló helyzetben, annak könnyen átérezhető: hazudsz a barátod védelmében, vagy legyél vele őszinte a barátságra való tekintettel. A film nem is igazán komédia, mint ahogy a nemzetközi sajtóanyag írja, bár tény, igyekszik a komikus helyzetekkel tompítani a szituációk élét, mégis olyan édes-bús hangvétellel teszi.

A nagy és általános lehúzást ugyanúgy nem értem, mint az Utódomra ütök esetében. Meg kéne tudnom, mi az az általános standard, amihez magunkat tartva egy ilyen filmet lehúzunk a semmibe. Nem mondanám álszentségnek, de mindenképp valami, általam nem értelmezhető kritérium-keretbe helyezik ezeket az alkotásokat, ahol csak elvérezniük lehet. Ron Howard rendező nem okozott csalódást (igaz, katarzist sem), akire azonban ideje lesz figyelni, az író Allan Loeb, aki a Tőzsdecápák 2. része mellett az egyik legjobban várt idei sorozathoz, a Terra Novához is adta a nevét. Eközben pedig a Kellékfeleség című Adam Sandler-filmhez is összedobott egy forgatókönyvet.

Nagy öröm, hogy Winona Ryder egyre több alkotásban tűnik fel, évekig csak a dvd-polcokra bejutó filmek után rögtön két mozifilmben láthatjuk, emellett az Oscar-jelölt Fekete hattyúban kapott szerepet. A két említett úriember játékával semmi probléma nincs, hozzák azt, amit eddig is kaptunk tőlük, Jennifel Connelly-t pedig mindig öröm látni a vásznon. A szeretőt játszó Channing Tatum talán a legidegesítőbb alakításával "örvendeztette" meg a rajongóit, az ambivalens rocker szerepében csapongott, szinte csak irritáló megmozdulása volt. Hogy ez tudatos szándék vagy holmi véletlen, nem tudom.

Az igazság néha tényleg fáj.

6/10

Ilyen az, mikor a magyar forgalmazó szándékaival ellenében ellehetetleníti saját termékét. A címadás sokszor félrevezető, nemhogy pontatlan, egyenesen elviselhetetlen, minderre pedig a fenti filmcím tökéletes szöveges illusztráció. Az angol eredeti The Rebound, ami nagyjából lepattanónak fordítható, a film jelentésében pedig inkább azt a pasit jelenti, akivel kigyógyul a válásból és volt férjéből. Ha nagyon trendi akarnék lenni, akkor simán rávágnám, hogy ez bizony MILF-film (micsoda betűkavar), egy olyan anyáról, aki a huszonéves srácok szexuális álma. Azonban ez sem újdonság, elég csak a Diploma előttre gondolni, ahol szegény fiatal Dustin Hoffman nem tud ellenállni a csábító és vonzó Mrs. Robinsonnak. Arról nem beszélve, hogy az érettebb nők iránti rajongásra a pornóipar külön ágazatot kezd felépíteni.

A filmben az asszony se nem szingli, se nem szerelmes a keresés időszakában, a szittert nem is keresi, alkalmi gyermekfelügyeleti ajánlata után kényelmi okok szólnak a férfi alkalmazása mellett. A felvágott nyelvű és mindenre fogékony gyermekek sem számítanak újdonságnak a filmes világban, ez így együtt mégsem a lerágott csont érzetét kelti, egyszeri mozis élménynek tökéletes.

A Kaliforgiával ismertséget szerző író-rendező, Bart Freundlich a nevéhez hasonlóan barátságos filmet szerzett számunkra, mely a párkapcsolatok változékonyságával és szabálytalanságaival foglalkozik. A főszerepekre megnyerte a msotanság ritkán látható Catherine Zeta-Jones-t és a lassan vígjáték-sztárrá emelkedő Justin Bartha-t. Az eredmény ugyan nem egy egetrengető tanulságokkal teli alkotás, de a maga nemében tökéletes randifilm, sőt, a valójában szingli nők számára tökéletes csokimajszoló alkotás.

A 40-es családanya, Sandy (Zeta-Jones) a fia születésnapi partiján készült videót nézi épp, mikor rájön, a férje megcsalja. A villámcsapás-szerű sokk után a gyerekekkel együtt a kertvárosból beköltözik New York sűrűjébe, hogy háztartásbeliből egy televíziós sportműsor szerkesztője legyen. A lakása alatti kis kávézóban dolgozik Aram (Bartha), akivel hamar kialakul a kölcsönös szimpátia, majd a munkaviszony: felkéri a fiatal férfit arra, hogy gyermekei dadája legyen. A folytonos közelség egy idő után átcsap szenvedélyes kapcsolatban, azonban a korkülönbség és a természet közbeszól: a méhen kívüli terhesség feltépi azokat a dobozokat, amelyekbe a józan ész diktálta érveket zárták. A szakítás új életutat nyit meg Aram előtt, aki nyakába veszi a világot, hogy megértse, ki is ő valójában. Az évek múlva bekövetkező véletlen találkozásnak köszönhetően azonban újra fellángol az addig eltemetett érzelem a két fél között.

Azért sem érzek lelkiismeret-furdalást, hogy leírom a történetet, mert ténylegesen nem egy világmegváltó, megdöbbentő történet. Az ilyen filmek az első perctől kezdve egy pontra összpontosítanak, ez sok esetben a dramaturgián, a színészek teljesítményén is meglátszik. Jelen esetben teljesen jól időzített, de kiszámítható fordulatok jönnek sorba, azonban cseppet sem veszít az értékéből a film azáltal, hogy kiszámíthatóvá válik.

6/10

Hogyan csináljunk úgy elsőre nagyjátékfilmet, hogy a fél világ rólunk beszéljen a megtekintése után, ráadásul csak dícsérő szavakal illessék munkánkat? Valahogy úgy, ahogy Christopher Morris tette a mostani filmjével. A Four Lions egy igazi elmebeteg, angol humorral átitatott film, melyben ugyan a muszlim radikálisokat követjük figyelemmel, mégis az egész nyugati civilizáció részesül a társadalomkritikából.

A négy oroszlán, akiket követünk, egy kis sejt az Egyesült Királyságban. A legnagyobb érdekesség velük kapcsolatban, hogy világi, nem hithű muszlimok, akik saját szájuk íze szerint alakítják a Korán tanításait, de a dzsihádról egy percre sem mondanak le. A szent háborúra való felkészítés jegyében megy el az egyik páros az afgán hegyekbe kiképzésre, de esetlenségükben a harcos emírt és az egész tábort robbantják fel. Visszatérve szervezni kezdik a nagy robbantást, melynek részeként nem csak ők érdemlik ki a mártírhalált, de népüket is mozgósítják a mostani nyugalmi állapotból. A mecset elleni robbantás terve törölve, helyette a futóversenyen jelmezes nevezőként robbantanának a tömegben. Küldetésük és a film kimenetele legalább annyira röhejes, mint az egész szervezés, ahogy hollókra erősített bombákkal kísérleteznek, ahogy az ötödik társuk a mezőn leli mártírhalálát a birkák közt futva, ahogy a brit rendőrség inkább a vallási elvek szerint élő, de békés testvéreket tartóztatja le és hallgatja ki, semmint a nyugatias életet élő, lelkükben azonban radikális muszlim fiatalokat.

A film nagyon komoly kérdéseket vet fel, mindezt hihetetlenül élvezetes vígjátékba oltva. Sokaknak ez a kettősség elveheti a kedvét a film kezdetén, de a helyzetkomikum sosem fordul át abszurdba, egyszerűen a bugyuta emberek életét és viselkedését modellezi ebben a pár napban. Nem ítéli el a muszlimokat, nem kárhoztatja őket a dzsihádért, a modern kori civilizációban sokakat megrémisztő, szinte a középkort idéző vallási fanatizmusért. Épp ellennkezőleg. Annak ellenére, hogy a robbantásra készülő fiatalokat érezzük szimpatikusabbnak és emberibbnek, észre kell venni, mekkora veszély leselkedik a nyugati civilizációra, ha ilyen beszivárgó egységek léteznek köztük. A 2008-as Az áruló Don Cheadle főszereplésével hasonló problémákra hívta fel a figyelmet, bár tette mindazt akciófilmes formában. Jelen alkotás se látványban, se nagyságában nem az említett film vetélytársa, más-más műfajuk miatt nem is érdemes összemérni őket.

A filmben látható társaság nagyjából olyan, mintha a Másnaposok alkotógárdája egy kis albioni hangulatt csempészne a tragikomikus terrorista-kérdés ábrázolásába. A négy fiatal arab, de Londonban született színész (Kayvan Novak - Waj, Riz Amhed - Omar, Adeel Akhtar - Fessal, Arsher Ali - Hassan) mellett a Barry-t alakító Nigel Lindsay-t érdemes kiemelni, a muszlim hitet felvevő, egyébként máshogy az arab világhoz nem kötődő brit polgár zakkant és elmeháborodott figurája vetekszik Zach Galifianakis alakításával a már említett amerikai vígjátékból.

Aki tudja, nézze meg, remek szórakozás ez egy olyan témát körüljárva, melyet a politikai korrektség miatt csak nagyon nehezen vagy egyáltalán nem mernek megközelíteni. Az eddig csak az IT Crowd-ból (direkt az angol cím, a magyar borzasztóra sikeredett) Denholm alakítójaként ismert Christopher Morris remekül ötvözte a kisfilmek könnyed humorát a nagyjátékfilmes játékidővel: ügyesen adagolja a szereplők elmebajait, a karakterek megismerése csak nehezíti a dolgunkat, Barry-n kívül senki felett nem törnénk pálcát - annak ellenére, hogy robbantásos merényletre készülődnek.

8/10

Az idei karácsonyi filmes felhozatal viszonylag kevésbé lett ünnepi, a szokványos gyermekfilmek és családi alkotások helyett megkaptuk Luc Besson Artur-kalandjának záró, harmadik epizódját (már ha hinni lehet a rendező kijelentésének, miszerint nem folytatja a történetet), egy romantikus drámát a pap és egy gyermeklány között Dél-Amerikából (A szerelemről és más démonokról), valamint egy paranoid vígjátékot az Egyesült Államokból, mely Shaq Bekur (angolul Gaylord Focker) betagozódási problémáiról a Byrnes-család kötelékébe. Ez utóbbi az, amiről most szó fog esni, azonban előtte egy kis áttekintés a trilógia tagjairól.

Az első rész 2000-ben került a moziba Apádra ütök (Meet the Parents) címen, mely a párkapcsolatok első nagy lépését, a szülőkkel való találkozást figurázta ki. A családfőt játszó Robert De Niro Jack szerepében egyszerűen zseniális volt, ahogy a nyugalmazott CIA-ügynök minden rutinjával igyekszik lenyomozni a családhoz közel kerülő ápolót, Greget (vagy Shaq, vagy Gaylord - Ben Stiller). A 2004-es Vejedre ütök kicsit gyengébben sikerült folytatás lett, melyben már a Bekur/Focker szülők bemutatása volt soron, a végletekig szabadelvű és Jackhez képest liberális hippi életmódot folytató Bernie (Dustin Hoffman) és Roz (Barbra Streisand) Bekur/Focker beemelése olykor túlzásokba hajló, erőltetett konfliktus-forrást jelentett a film alatt, mely már a házasság és a gyermekvállalás kérdésköreit járta végig.