Prolihisztor

Biztos csak amiatt, mert egyre közelebb kerülök a harminchoz, de mind kevésbé tudok lelkesedni az animációs filmek iránt. Az idei premierek közül a Merida, a bátor csak szimplán tetszett, míg a franchise-rendszerben érkező Jégkorszak 4 és Madagaszkár 3 már egyenesen elfogadhatatlanná vált a szememben. Ezek után érthető, ha kissé szkeptikusan ül be a magamfajta egy még ismeretlen minőségű filmre, mely az elmúlt évek kevésbé szimpatikus vérszívó hullámain felbukkanva értelmezne nekünk egy színesebbet a műfaj keretein belül. Ehhez képest nem csak pozitívan csalódtam, hanem szinte folyamatosan vigyorogtam, mint a tejbe tök, a felnőttesebb poénoknál egyenesen harsányabb voltam, mint a gyerekek…

Drakula gróf 19. század végnapjaiban felépítteti a tökéletes menedéket az emberek elől bujkálni kényszerülő szörnyeknek valamint egyetlen értelmének halhatatlan életében, a lányának, Mavisnek. A történet apropóját egyébként a jányka 118. születésnapja adja, amikor vámpírlépték szerint nagykorúvá lesz. Az apuci által rendezett össznépi rém-dzsembori a sablonos unalomba látszik fulladni, mikor a hotel életében először egy élő ember téved be a rengetegből. Jonatán (beza, a Jonathan szépen lemagyarosítva) megjelenése nem csak vendéglátó idegeit kezdi ki, de gyermeke érzelmeink húrjait is megpendíti. A bújócska során szörnykörökben egyre népszerűbb lesz a kisminkelt élő legény, míg a büszke, ámde eleinte hiperóvatos vámpír-apuka pedig szép lassan revideálja az emberekről alkotott nézeteit.

A recept tökéletesen ismert, egyetlen meglepő fordulatot sem kell várni, amit csak lehetett, eltanult a Sony animációs részlege a Dreamworks 2001-es emblematikus darabjából, a Shrekből. Jó diákként igyekszik túlszárnyalni mesterét, ami felesleges, de olykor üdvözítő. A rémmesék sablonjait és szereplőit cafatokra tépik, hogy a megfelelő módon illeszthessék a mondandó kereteihez fazonszabott Frankensteint, Múmiát, Láthatatlan embert vagy épp Rémfarkast. Genndy Tartakovsky rendező (Pindúr pandúrok, Szamuráj Jack), valamint a két forgatókönyvíró, Peter Baynham (Borat, Brüno) és Robert Smigel  (Saturday Night Live) közös munkája nagyszerűen szórakoztat nem csak a vígjátéki, de a romantikus és megható jelenetek pontos adagolásával.

Amennyire tartottam tőle az előzetes alapján, annyira meglepődtem, milyen jól sikerült ez. Eddig ez a film viszi a prímet az animációk idei felhozatalát nézve, azonban magyar premierek terén még hátravan a Lorax és a Rontó Ralph is, azonban az már most biztos, animációs filmet nem fogok 3D-ben nézni. Nincs a zavaró szemüveg, mert amíg a látvány nem olyan színvonalú CGI-animációt takar, addig felesleges konvertált verzióért pluszpénzt kiadni. A képsíkok és a pixelminőség terén nincs veszteség, teljesen át tudjuk magunkat adni a műélvezetnek.

Korosodó kritikusként egyre nehezebb asszimilálódni a modern animációs történetek mondanivalójához, stílusához, főleg, ha több évre tekinthet vissza egy-egy franchise kapcsán. Valahogy úgy érzi magát az ember, hogy most már tényleg gyerekkel érdemes csak ezen alkotásokat megtekinteni, hogy legalább annak örülhessen a film játékidejének lejártával, a kis csöppség ideig-óráig maradandó emlékekkel és élményekkel gazdagodhatott, míg a lelkiismeretes szülőt másfél órányi kikapcsolódással jutalmazta előrelátó hozzáállása. Sajnos azonban ahogy az várható volt, a trilógiává bővített Madagaszkár-széria elveszteni látszik varázsát, a már több ponton kérdéses második epizódot is sikerült alulmúlni, alig található már említésre méltó és emlékezetessé váló jelenet. Ugyan adni igyekeznek bőségesen a tanulságokat (felnőttnek, gyermeknek egyaránt), a nagy igyekezet kifulladni látszik az animáció minőségén túl. Míg megrajzolni és mozgatni zökkenőmentesen megy, addig megírni és szórakoztatóan szóra bírni már jóval kevésbé.

Megéltük, hogy most már nem csak élőszereplős sikerfilmek kultikus karakterei juthatnak egészestés szólózáshoz, de már animációs fronton is nyúzzák a bőröket vastagon, hogy közkedveltté avanzsált, piacképes arcokkal lássák el az arra nagyérdeműt!

Shrek kalandjai alapjában helyezték új alapokra az animációs filmek megítélését, a négy film azonban kellő mértékben aknázta ki a kilúgozott és gyermekbaráttá pufiasított Hulk-klónt: anyagilag tökéletes befektetés volt a tetralógia, ám szakmailag a csúcspont utáni lejtőre is ráengedték az ogre-sagát. Ideje volt egy kis ferdítésnek, előkapták a főszereplők leginkább marketing-kompatibilisebbjét, adtak a Csizmásnak elég életteret ahhoz, hogy végigkopoghassa a vásznat, dübörög is a franchise, mégis van némi hiányérzet.

Eredettörténethez méltó módon az árvaházi lépcsőtől követhetjük a nagy kandúr kalandjait, hogyan érdemelte is ki a csizmát, majd elvesztése után hogyis szolgált rá újra a bizalomra. Gyermekkori barátja, Tojás Tóbiás oldalán megannyi kalandban vettek részt, majd Tojás felültette Csizmást, aki kitaszított lett. Útonálló életéből ismét Tojás rángatná ki héroszunkat, most már a csábító cicus-szépséggel, Puha Praclival az oldalán, megszerezve a varázsbabot és ezáltal az aranyotjást tojó ludat. Hogy ne legyen olyan könnyű a dolog, a népmesei elemek és szereplők széles skálája ismét szerephez jut, elég csak  a bűnöző életmódot fojtató Jancsira és Juliskára gondolni, az égigérő paszuly meg úgyis kinő a földből, ha szépen kérjük.

Tény, hogy jobban szórakozhatsz, mint a Harmadik Shrek esetében, meg némiképp felülmúlja a negyedik Shrek-kalandot is, mégis van utóíze az alkotásnak. Anyagilag messze nincs látótávolságban se, azonban igaz, a franchise legnagyobb piacai - Olaszország, Ausztrália, Franciaország, Németország, Brazília és az Egyesült Királyság - még csak most nyitja meg kapuit előtte. Ez a bővítés akár 300 milliót is belapátolhat még a kasszába, de a hazai/amerikai közönség több mint egy hónap alatt se hozta be a gyártási költségeket. Ez a kis realizmus pont arra elég, hogy a Dreamworks új zászlóshajó után nézzen, mert animációs téren ez a vonal bizony lecsengett - már nem hozza azokat a százmilliókat, amiért megéri ezt az iparágat űzni.

A szakmai sikerek mellett sem lehet elmenni szó nélkül: a tavalyi mezőnyben egész egyszerűen elsikkadt volna a mi kis kandúrunk, ott volt a Toy Story záró része, az Így neveld a sárkányodat. Ez a két film teljes joggal vívott vérre menő küzdelmet, s a Pixar ismét tarolt. Idénre a Verdák 2 nem számíthat érdemleges sikerekre, a Kung Fu Panda 2 és ez a film pedig a Dreamworks égisze alatt egész jó átlagot tudhat magáénak, de nincs az az átütő erő bennük, mint a Rangóban volt, amit viszont elkerült a megérdemelt anyagi siker. Esélyesként így marad a Csizmás és a Panda ütközete, de nem adhatjuk fel a reményt, hogy a Rango is révbe ér!

Karaktereket nézve talán ártott a Csizmást körüllengő misztériumnak, mely személyét övezte, hogy megtudtuk, ki is ő valójában, hogyan nőtt fel, mi tette olyanná, amilyen. Érezhető volt a szándék, hogy ütős animációs alkotás készüljön, de nem tudtak ráhívni a karakter eddigi színvonalára. Ennek nagyon jó példája, amiért az utolsó Shreket dícsérték: az a kis fricska a Garfield-méretű csiszmásról ragyogóan megmutatta, milyen lehetőségek vannak benne, az egészestés bizonyításhoz azonban maradtak a romantikus elemek, a mesésen giccses stílus. 

Fáj a szívem, mert nem ziccert hagytak ki az alkotók, egy egész pályát tévesztettek a film játékstílusát illetően. Azonban mindegy, mit mond egy kritika, a család szava fog dönteni, én csak szóltam, hogy ezúttal nem lesz klasszikus élmény a felnőtteknek. De úgyis a gyerek számít a jegyvásárláskor!

6/10

Gyermekkorom egyik nagy kedvence volt Maci Laci, aki a Yellowstone Nemzeti Park "büszkeségeként" éli életét, kis társával, Bubuval egyetemben másból sem áll életük, mintsem a parkba látogató családok piknikkosarait lovasítják meg (medveként ez ugyan képzavar, de most ezen lépjünk túl). Smint vadőr az egyetlen, aki fellép(ne) ellenük, hogy a park látogatóinak nyugalmát biztosítsa. Az idén 50 éves karakterek már régóta nincsenek adásban (itthon sem), mostanra érezték úgy a filmesek, hogy megérett az idő egy élőszereplős filmre, ahol animált mackók rohangálnak a hús-vér színészek között. Ez a filmtípus nem szokott túl sikeres lenni (ahogy most sem lett az), az opcionális 3D-verzió sem ad semmiféle pluszt, mégis azt mondom, egyszer érdemes megnézni: már csak azért is, hogy kedvet kapjanak a legkisebbek egy igazi klasszikus mesesorozathoz, mi felnőttek pedig nosztalgiázhassunk kedvenc karaktereink új, ráncfelvarrott verzióinak köszönhetően.

Mostani történetünkben a Jellystone parkban járunk, ahol megismerhetjük a medvék leghaspókabbikját és hűséges kis társát: Maci Lacit és Bubut. Kettejük intelligenciája ugyan egy átlagos kamaszgyermek szintjén áll, medvékhez képest azonban túlságosan sok eszüknek köszönhetően ráébredtek, nem buli az erdőben gyűjtögetni és vadászni, négykézláb járni meg pláne. Felegyenesedve és eszüket használva piknikkosarak lopásával csillapítják Maci állandó éhségét, míg a park vezető vadőre, Smith vadőr (Tom Cavanagh) igyekszik védeni a látogatók kosarait, miközben Macinak is bőséges (jó értelemben vett) életteret biztosít. A pénzéhes és korrupt Brown polgármester (Andrew Daly) a költségvetési hiányt a park bezárásával és a területre kiadott fakitermelési engedéllyel szeretné megnyerni magáénak a szenátori széket is. Mackóink és Smith vadőr egy természetfilmes hölgy, Rachel (Anna Faris) segítségével szeretnék megmenteni a parkot és természetes élőközösségét.

Arra előre készüljön fel minden felnőtt, mind a történet, mind a megvalósítás inkább a kisebb korosztályt célozták meg az alkotók, ami a mostani mesefilmes felhozatalban a hátsóbb sorokba ülteti be a filmet. Ugyan hozzák azokat a fordulatokat és jellemzőket, amiért öt évtizede a rajongók kedvence a medvék és a vadőr állandó harca a piknikes kosarakért, azonban valahogy mégis olyan érzése van az embernek, alaposan kilúgozták a figurákat. Mind a színészek, mind az animált karakterek kissé erőtlenek lettek a szélesvászonra adaptáláskor, bár lehet, hogy az általános hígulás áll csak a háttérben: ugye mindenki tudja, hogy a régi jó dolgokhoz képest a mai tömegtermelés eredményei mennyivel gyengébbek. Na, ez tökéletesen igaz erre a filmre is, annyi a különbség, hogy az új fazon szabásakor olykor-olykor rápillantottak a régi mintára is. Csak emiatt pont azt érzi az ember fia/lánya, hogy akkor már erőteljesebben lehetett volna meríteni a hőskor prominensének stílusából.

A korábbi vizuális effektes rendező, Eric Brevig (Men in Black, Pearl Harbor - Égi háború, A sziget) az Utazás a Föld középpontja felé után ismét 3D-re adta a fejét, most azonban teljesen feleslegesen - már művészi értelemben. Míg a jegybevételek terén indokolható a lépés, addig a látvány tekintetében ismételten beigazolódott a tény, a kicsiknek IS pozícionált alkotások esetében teljesen felesleges a plusz dimenzió vászonra nyaggatása. Ugyan anyagilag sikeres a film (ahogy az Utazás.. is volt), azonban marad a hiányérzet, főleg azokban, akik emlékeznek a kétdimenziós rajzolt figurákra. Az emlékezetre nem lehet évtizedekig emlékezni, kellenek a ráncfelvarrások, hogy újabb és újabb generációkkal ismertessék meg a figurákat, de el tudnánk képzelni ötletesebb és minőségibb változatokat. Talán a 2. rész!

5/10

Anno a Pixar indította el azt a hullámot, mely során az animációs filmek offtopic jelleggel működtek. Ezt értem úgy, hogy filmjeik már nem a klasszikus Disney-stílusban készültek, megalapozták a felnőtteknek szóló kikacsintásokat, netán más filmes műfajokból merítve bővítették saját eszköztárukat. Majd jött a Dreamworks és a Shrek, mely már egész estés film időkeretében rombolta a műfajokat, emelte ki a sajátosságokat és süllyesztette el a sablonokat saját értelmezésének tengerében. Ezzel világszerte bombasztikus sikert értek el az alkotók, mely igencsak komoly vérfrissítést hozott a CGI-animációk terén: mind technikai, mind műfaji és szövegkönyvi értelemben megreformálták az animációs filmek megkopott Disney-jellegét. Míg a Pixar már Oscar-díjas filmekkel öregbíti hírnevét (minden filmjük jelölt, a Szörny Rt. óta csak a Verdák szégyenkezett jelölésig jutással), addig a Dreamworks eddig a Shrek és a Wallace és Gromit kapcsán ért el kiemelkedő szakmai sikereket, na meg az idei Így neveld a sárkányodat című alkotásukkal a valaha volt talán legszimpatikusabb vesztes díját is kiérdemelték, minden átadón alul maradtak a nagy vetélytárs Toy Story 3-jával szemben, pedig mindenhol értük szorítottak. Eljött azonban a Paramount Pictures ideje is, akik sok kooperációs munka után önállósodtak, a projekt erejéig összefogtak George Lucas látávnyécégével, az Industrial Light & Magic-kel, valamint a gyermekműsorairól ismert Nickelodeonnal, hogy egy rendhagyó western-animációval világsikerre törjenek.

Végy egy blockbusterben megfáradt rendezőt (Gore Verbinski), csapd oda mellé ugyanannak a sikersorozatnak a főszereplőjét (Johnny Depp), engedj nekik teret ahhoz, hogy agyukat eldobhassák, úgy játszanak az animációs és westernfilmes klisékkel, ahogy Tarantino szokott a nagyjátékfilmek esetében. Az animációs film csak fogyasztható és széles spektrumot adó alapot jelent a Rango esetében, tisztelgő fejhajtás a vadnyugatot bemutató dicső filmek között, melyet élőszerepőls sikerfilmek szkriptírói dobáltak egybe (John Logan - Minden héten háború, Gladiátor; James Ward Byrkit - Karib-trilógia), aminek eredményeként sokkal inkább a felnőttek filmes ismereteire és élettapasztalatára igyekeznek építeni, mintsem a gyerekek igényeinek kiszolgálására.

Rango drámai érzékkel agyonvert akváriumi gyík, aki egy véletlen folytán üvegkalitkástól a sivatagot átszelő autópálya aszfaltján landol. Innentől kezdve a nyitójelenet tematizáló kiselőadása élő egyenes színházzá változtatja Rango életét, akinek Por városába kell eljutnia, hogy vizet találjon. A városka lakói azonban nem épp szamaritánusi napjaikat élik, vízkészletük drasztikusan fogyóban, a település végnapjait éli. Kedves főhősünk a klasszikus nagyotmondók végzetének köszönhetően a városka seriffje lesz, a kotnyeles gyíknak kell megoldást találnia az ivóvíz eltűnésének, majd a készlet ellopásának titkaira. Eközben azonban még nagyobb kliséként magának is utat kell találnia, hogy a sok színészet és hazugság mélyén ő maga vagy csak elnagyolt vágyai lapulnak.

Ahogy az alkotók az interjúkban leszögezték, itt már nem a motion capture (digitálisan lekövetett mozgás) volt az igazi terep, hanem az emotion capture. Egy videónak köszönhetően bepillantást engedtek a film készítésébe: a hangokat is úgy rögzítették, hogy a berendezett stúdióban eljátszatták a színészekkel a helyzetet, ezzel is életszerűbbé téve az alkotást. Ami meg kell hagyni, szeniálisan sikerült, nincs olyan western-klasszikus, melyet ne idéznének meg a film során (ezeket felsorolni sem érdemes, mert a jelenetek önmagukban is tisztelgések ezen elődök nagysága előtt). Arról nem beszélve, hogy a Los Lobos és Hans Zimmer animációs filmhez képest is zseniális filmzenét raktak össze, mely csak javítja a filmélményt.

Ismerve az idei animációs felhozatal legjavát (Anyát a Marsra!, Hopp, Rio, Pirosszka 2, Kung Fu Panda 2, Verdák 2, Micimackó, Csizmás Kandúr, Táncoló talpak 2, Arthur Christmas - idén a 2. részek hódítanak!) azt kell mondjam, részemről megvan a 2012-es díjátadók tuti befutója, de ahogy idén az Így neveld maradt alul a klasszis befutóval szemben, úgy jövőre a Rango lehet a legszimpatikusabb vesztes. Vagyis inkább sokáig idézett és maradandó.

8/10

Ó, Gnómeó, miért vagy te Rómeó-klón? Miért hagytad, hogy Shakespeare nyomán animált kerti törpék ellenségeskedésévé silányítsák a legismertebb szerelmi történetet? Értem én, hogy van az a pénz, amiért lefekszik a kreatív elme a producereknél. Azt is értem, hogy ebben a formában még nem mesélték el a szembenálló családok, Capuleték és Montaguék ősi viszályát. Már csak azt nem értem, hogy miért kell minden egyes animációs filmet 3D-ben elkészíteni, mert jelen esetben cseppnyi, de szó szerint cseppnyi pozitívumot nem adott, sőt! Észrevehetnék a tisztelt gyártók, hogy a 3D-vel az animáció nagyon sokat veszít a részleteiből, a felbontásból, a képi világából.

Egymás melletti két kertben élnek a kékek és a pirosak. Ősi ellenségek, már senki sem emlékszik, miért robbant ki a viszály a két fél között. Egy éjjel azonban a kék herceg, Gnómeó és a piros hercegnő, Júlia összetalálkoznak és egymásba szeretnek, mielőtt megtudnák, melyikük kihez tartozik. A szerelmesek nem csak egymás ellenállásával, hanem a többi törpe közt dúló ellenségeskedéssel meg kell vívniuk.

A klasszikus shakespeare-i történet teljes egészében visszaköszön, ami kis mértékben jelent csak pozitívumot. Ahogy rögtön a színpadi bevezetőben elhangzik, az alkotók is tisztában vannak a spanyol viasz hiányával, a sokadik adaptáció tényével, azonban bíznak az újfajta megközelítés sikerében. Kár volt. Nagyjából az az ember érzése, mint az Alfa és Omega című animációs alkotásnál. Jobb lett volna érlelni még az alkotást. Van egy kisebbfajta hátrányuk a Disney-vel és még nagyobb a Pixarral szemben, az animációs téren eddig háttérbe húzódó stúdiók mind életet lehellnének saját alvállalataikba.

Nem akarom sokat szapulni a filmet, az egyéni ízlés dolga, hogy bejön-e egy alkotás vagy sem. Szakmai szempontokat figyelembe véve pedig nem csak az újdonság varázsa hiányzik, hanem a dramaturgiai érzék, emellett a kissé gyengére sikerült zenei oldal is komoly negatívuma a filmnek. Nem tagadom, bennem is él a gyermek, akinek jólesik animációkat nézni, de ezalatt elálmosodtam, sőt, egy ponton be is aludtam, de a következő hangrobaj fel is ébresztett. A moziban egy ikerlányos anyuka is volt a gyermekeivel, de szinte csak az anyukát hallottam nevetni, a gyerekek inkább az előzetesek során, a Rio és a Rango alatt többet kacagtak. Ez azért komoly értékmérő, ha a célközönség tagjai nem értik, ami elhangzik. Szóviccek, helyzetek terén nem szűkölködik az alkotás, a készítők öszvér-szándékai azonban alulmaradtak a nagy igyekezetben.

5/10