Prolihisztor

Megérkezett egy hosszú, R-besorolású mozgókép-halom Michael Bay low-budget testépítős agymenéséhez, melyben Dwayne Johnson és Mark Wahlberg játsza a főszerepet - Macklemore & Ryan Lewis: Thrift Shop a végére. Hazai bemutató augusztus 8., magyar cím Izomagyak...

Az Underworld-széria mellett A kaptár-sorozat bír még nagyjából hasonló jelentőséggel a 2000-es évek horrorfilmjeinek rajongói körében: abszolút nem korszakalkotó vagy filmnyelv-újító alkotásokról van szó, csak úgy az egyszeri és könnyen fogyasztható kommersz horror rajongóit időről időre beszippanthatja a mozi sötétje. Míg a vámpírtörténet már a negyedik felvonásával büszkélkedhet, addig a játékból adaptált zombik elleni harc immáron ötödik alkalommal jelentkezik - mind a két alkotás tovább erősítve a házastársi viszonyokat, elvégre Len Wiseman Kate Beckinsale hites ura és rendezője, míg a Kaptár-rendező Paul W.S. Anderson pedig hasonló szerepet tölt be Milla Jovovich életében. Na de legyen elég ennyi a bulvár-részből, jöjjön az új kaland!

Alice-t legutóbb egy teherhajó fedélzetén hagytuk, amikor a több száz kiolvasztott rabbal egyetemben épp bevárni készült az Umbrella Társaság kommandósait. A nyílt vízen könnyedén elintézik a kommandósok a menekülteket, míg Alice ismét laborpatkánnyá silányul. A kihallgatások során mind jobban megőrülő nő azonban egy furcsa rendszerhiba révén kiszabadul, hogy Tokió utcáin találva magát meneküljön a zombik elől. Mint kiderül, Wesker, az Umbrella (volt) feje áll a kiszabadítási terv mögött, mivel Alice birtokában van a fegyver, amivel a Vörös Királynő fajirtási tevékenységének gátját állhassák. A telep, ahonnan Alice menekülni készül, az Umbrella kísérleti víz alatti telepe, ahol a víruskísérleteket tesztelték a klónokon. Eközben a felszínről is indul egy csapat, akik a felfelé vezető utat tisztítanák meg, csakhogy összetűzésbe keverednek a telep őreivel.

1980-at írunk, nem sokkal járunk az ománi vérengzés után. A béketeremtő feladatokkal érkező SAS-alakulatok halálbrigádok módjára végzik ki a fontosabbnak tartott katonákat-politikusokat, akik a sejk gyermekeiként a trónt örökölhetnék. A halálán lévő sejk felfogadja Huntert (Robert de Niro), hogy balesetnek álcázva kiiktassa a brit ex-katonákat, a vénülő bérgyilkos azonban meglépnek a pénzzel. Foglyul ejti a sejk, majd Hunter legjobb barátját, a már megcsömörlött/visszavonult Danny-t (Jason Statham) bízza meg a feladattal, hogy a régi bandát összeszedve elvégezze az utolsónál is utolsóbb melót. Ez azonban cseppet sem megy zökkenőmentesen, elvégre a brit speciális alakulat egy "Feather Men" nevű csoport alá tartoznak, akik gazdasági-politikai indokkokkal végzik feladatukat, sokszor másodlagos jelentéssel ruházva fel a küldetéseket. Az SAS részéről is akcióba lendül egy volt katona, Spike (Clive Owen), hogy megmentse egykori társait valamint felgöngyölítse az őt üldözők csoportját.

Igaz történeten alapuló katonai-politikai akciómenetet kapunk, melybe negyedéves Statham (magyarázat Olivia Wilde esetében itt) köszön be ismét. A hidegháború végén, az olajválságokból kifele lábalva megannyi összeesküvés-elmélet látott napvilágot, nem kis irodalmat generálva a témában. Hogy egy hasonló kaliberű, mégis adaptációit tekintve hatványozottan sikeresebb figurát idézzünk meg: Jason Bourne esetében sajnos megannyi emberáldozatot és baráti veszteséget nyugtázhattunk, míg Danny Bryce eléri azt, ami Bourne-nak nem sikerül - megmenti a lányt, de ki is száll a bizniszből, ezzel szemben Bourne elveszti szerelmét, de fel tudja számolni az őt létrehozó, működtető majd likvidálni szándékozó testületet. Lehet, ez a különbség a boldog '80-as években játszódó sztorik és a rideg, acélszürke napjainkban zajló eseményeket megéneklő alkotások közt.

A színészgárdáról rossz szót ejteni káromlás a javából! Robert de Niro hiteles a kissé megkopott és kiöregedő gyilkos szerepében, Clive Owen bajusz ögé bújva is kemény karakter (nem is érteni, miért erőlteti a romantikus oldalt...), Statham pedig állítom, kondi helyett forgatásokra jár! Annyi filmet vállal, telve akciójelenetekkel, hogy elképzelhetetlen, amint lemegy gyúrni a sarkon található proteinbárba. Arról nem beszélve, hogy ideális ráhangolás Statham számára az Expendables 2 előtt, aminek zajlik a forgatása, ha egy ilyen retrószagú akciófilmben veri szét pár ember fejét úgy, hogy közben egy székhez kötve menekül az életéért. A szökés óta kicsit eltűnt Dominic Purcell viszont csak dícséretet érdemel, nagyon jól hozza a nőcsábász walesi ügynökkaraktert, nem kis maszkírozás árán is megőrizve Lincoln Burrows tettrekészségét. 

Tény, nagy újdonságot ez a film sem jelent a zsáneren belül, de kellemesen belekeverte Owent a már említett Bourne után egy hasonló kaliberű alkotásba, de Niro vén rókaként ügyesen oldalat a vígjátékok marcona apukája és az akciófilmek tanítómestere közt - valahol integrálva mind a kettőt. Statham pedig kemény, üt és csak aztán kérdez, házról házra ugrál... ha valaki netán szuperhősnek/gonosznak kérné fel, tegye minél előbb, ne csak a kiégett öreg figurát tudja hozni, hanem annak képességei csúcsán is maradandót alkothasson.

Egyszer mindenképp érdemes megnézni, az utóbbi időkben az egyik legjobb, a mozikba is eljutó oldschool-badass akciófilm. 

Next Stop - Expendables 2

6/10

Nehéz szívvel kezdem meg soraimat, ugyanis nem tudok maradéktalanul hozsannázni Tarsem Singh legújabb filmje esetében. A mozgóképes festészet (esetében talán ez a legpontosabb megnevezés) talán legkiemelkedőbb alakja most eddigi filmjeihez képets hatalmas, 75 millió dolláros költségvetéssel indulhatott harcba a rajongók kegyeiért, melyhez egyből a 3D-t is társította, hogy vizuálisan új mélységeket nyithasson meg alkotásában. Az előzeteseket látva mindenki Zack Snyder 300-ához hasonlítgatta a filmet,ami több okból is helytelen húzás: a két filmes összművészeti értékei közt Singh javára hatalmas a különbség, filmjeiket tekintve nem különben. Annyi azonban tény, itt is lassítva láthatjuk hullani az ellent, igaz, a film történetéhez alakított görög mitológia jelen esetben működőképesnek bizonyult, szemben a tavalyi verzióval (A titánok harca 3D).

Az istenek épp a semmittevésben dagonyáznak, Zeusz (Luke Evans) vezetésével Svájcot játszanak a hellének és a heraklioniak közti háborút nézve. A heraklioni király, Hüperion (Mickey Rourke) épp a görög istenek trónjának megdöntésén buzgálkodik, márpedig Mr Adler, a south parki technika-tanár óta tudjuk, a buzgálkodás cska bajjal jár, elvégre megsérül valaki. Itt is szép számmal sérülnek meg a serény buzgálkodók, a film első felében szinte csak a hellének hullanak a porba, a végére azonban már heraklioniak is számolhatnak "némi" emberveszteséggel. Míg az istenek kezdetektől fogva bíznak Thézeuszban (Henry Cavill), addig az emberek a jóféle társadalmi előítéletekben dagonyázva csak később állnak az ijfú fattyú oldalára, hogy mentsék a hellén vért. Az Olümposzon csücsülő istenek struccpolitikáját a bohó és fiatal gyermekistenek (Poszeidon, Athéné, Árész) vetnek véget, mely az isteni élet kiontása mellett végre becsatornázza a felhők felettieket is a történetbe. A végső csata epikus méreteket öltenek, míg az emberek egy szűk márványfolyosón ontják ki egymás életét, addig istenek és titánok a Tartarosz-hegy gyomrában vívják élet-halál harcukat. A harc kimenetele kiszámítható, ámbár látványos és fordulatos, mint egy jó Rocky-film - miket beszélek, minden Rocky-film jó film.

A színészválasztással komoly probléma nem volt, talán Rourke urat lehetett volna némileg kegyetlenebb és gőgösebb köntösbe bújtatni, Cavill viszont már most köpönyeget lobogtat a szélben, kosztüm terén készülve a Superman-szerepre. Itt is ez volt a szerepkör, elvégre a legszuperebb embert alakítva kellett megvédeni népét a rá törő gonosztól, legyen annak bármilyen is az alakja. A görög mitológia alkalmi kifacsarása miatt sem lehet hiányérzet, már a tárgykör megszállottjait leszámítva. Nincsenek benne logikai bakik, messzemenően bugyuta elképzelések, elvégre nem a mainstream hollywoodi agymosáson nevelkedett szerzőpáros, Charly és Vlas Parlapanides kanyarította a szkriptet, ami ennélfogva élvezetes, realista és emberfeletti is. Ami miatt hiányérzete lehet az embernek, az Singh munkája terén keresendő. A vizualitás magával ragad, már ha képesek vagyunk szemüvegben is érzékelni a valós kétdimenziós síkokat, mert ezt a filmet több okból is felesleges volt harmadik diemnzióval megdobni. Első körben megjegyzem, nem láttam olyan jelenetet, ahol az egymás mögött elhelyezkedő jelenetsávok mérvadó és szükségszerű térérzetet kellett hogy keltsenek bennem, mint nézőben. Másrészt az erre fordított költségeket visszaterelve a büdzsébe egy kicsivel hosszabb, de annál méltóságteljesebb körítést adva a legújabb vizuális orgiának. Mert valljuk be, ez most orgia a szemnek, de rendesen! A film előtt kiszivárgott jelenet, melyben az istenek és a titánok küzdelmét követhetjük végig, még Snyder részéről is elismerést követel: a teljes valójában mutatott kaszabolás és öldöklés szinte már a középkorban felejtett brutalitás ízét és szagát idézi meg, egyedül a trendi túlpörgetett vágáson kellett volna visszább venni. A 3D-hez csatolnék vissza: több helyütt is vakított a nappali fény, melyben felvették a jeleneteket, a fehér szín annyira erőteljes jelenlétet adott, mely kettőnél több dimenzióban az elvárt eredmény (tág pupillával meredni a vászonra) helyett a hunyorgást hozta el osztályrészül.

Ha nem lenne a 300, akkor ez lenne a legjobb görög mitologikus film! - olvastam valahol. Helytelen összevetés. Ahogy a legújabb ZTE Skate telefont sem érdemes egy HTC Desire-rel összevetni. Míg a korábbi kiadás egy helyből csúcsra juttatott termék, melyet hihetetlen hype-pal tettek még vonzóbbá, addig a másik egy eddig popkulturális szinten háttérben mozgó alkotó első világszintű nagy dobása, mely megtalálja az örökké keserű szájízzel mozgók kritika-mirigyét, de a kompromiszumkész többség szemében értékes és elfogadható alkotásként marad fent. Ahogy az ókori görög drámaírókat is csak elvakult állapotban, irodalomórán lehet csak hasonlítgatni, úgy itt is csak azok hasonlítgassák, akik nem látnak 3 gondolatnyit előre egy film esetében.

Ami tény, Singh elmaradt a hozzá mért várakozásoktól, de a filmet végignézve el kell mondani, köröket vert Snyderra, ami a legutóbbi alkotásaik összevetését illeti. Most már csak az a kérdés, mit fog kezdeni Snyder Cavillel karöltve Superman kissé kisiklott nimbuszának felívelésével...

8/10

Érdekes hipotézisek születnek, ha elgondolkodunk azon a tényen, hány uralkodó faj volt eddig a bolygón és feltesszük az ebből következő logikus kérdést: Még mennyi lehet?

Ha nem is konkrétan erre ad választ a film, de egy több évtizedes franchise-t helyezett új alapokra, mintegy 10 évvel az első ilyen kísérlet után. Az akkori, Tim Burton nevével fémjelzett mozifilm nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, se a Burton-rajongók, se a majmok-széria lelkes követői nem azt kapták, amire számítottak (igaz, 100 millióból így is 360 felett hozott). A modern kor azonban ismét kitermelte legalább az alkotói igényt egy újabb poszthumán-alkotásra, bár itt még erősen humán kort élünk, egyelőre csak az első lépcsőfokot látjuk, ahol a majmok kilépnek az ember árnyékából, sőt, sok helyütt emberibbek is nálunk.

A 20. század technikai-tudományos fejlődése során megannyi betegséget győzött le az emberiség, most épp az Alzeimer-kór agyleépítő hatása ellen dolgozik egy szorgos tudós-csapat a GEN-SYS cégnél. A projekt vezetője Will (James Franco), aki édesapja betegsége miatt duplán motivált kutatóként veti bele magát az állatkísérletekbe, melyek sikeresen zárulnak. A tesztalanyt azonban dührohamának közepén lelövik, megsértve ezzel az édesanyja halála után megszülető Caesart (Andy Serkis talpig motion capture-gúnyában). A már a gyógyító szert öröklés útján magában hordozó Caesar villámgyorsan tanul, ezáltal idejekorán szembesül a ténnyel, ő csak egy majom az emberiség szemében. Miután egy félreértés során ejtett sebesülés miatt elkerül Will-től, a többi majom társaságában (kiérdemelve nevét) saját birodalmat kezd építeni, melynek végeredménye a majmok felszabadítása.

Ez a tudatra ébredés, mint látjuk, nem csak a számítógépek érdeme lehet. Ennél sokkal életszagúbb ez az alternatíva, amit az egyedfejlődési folyamatok, még ha sokkal nagyobb időintervallummal, de feltételezhetőnek tartanak. Maga a filmes ötlet 1968-ból származik, amikor a lázadás, osztályok felébredése és hatalmi igényeinek bejelentése idején egy ilyen alapötlet egy magasabb szintre emelt osztályharcot is jelképezett: a biológiai osztályharcot, mely már fajok között zajlik le. Philip K. Dick életműve örök tanulságul szolgál, sose tebb nálad érzőbbé és egyéni gondolkodásra alkalmassá a gépet, mert akkor a gyarló emberiség létére tör. Az emberi társadalmi hanyatlása magában hordozza egy új uralkodó, domináns faj létrejöttét, ami Dicknél a gépek felemelkedését vizionálta, mint mesterséges fajét. Ezzel szemben Pierre Boulle könyve a darwini evolúció egy továbbgondolása, netalán folytatása, ahol az ember pártfogásába vett majmok szép lassan átveszik az irányítást, szolgasorba taszítva az embert.

A "Lázadás" ezt a Boulle-i folyamatot ábrázolja számunkra, ahol a betegségek ellen küzdő faj életre hívja és megerősíti utódját az evolúciós ranglétrán. Arról nem beszélve, hogy milyen morális fegyvert ad az állatkísérletek ellen küzdők kezébe: nem tudhatjuk, hogy hosszú távon mit tett az emberiség a bolygón őshonos fajokkal, ahogy azt sem, mi vár ránk, ha tömegesen tudatos eszközkészítővé teszünk teljes fajokat (ld. tengerészeti bevetésekre használt delfinek, az itt is látható majmok, drogkereső kutyál). Most még csak kiaknázzuk ezeket a fajokat, de mi lesz, ha a szerzett készségeket továbbadják, netán örökítik? Ugyan eddig az ember a valaha volt legönveszélyesebb faj, de mi van akkor, ha nemcsak önmagát pusztítja (ld. emberiség története elejétől fogva), hanem konkurenciát is gyárt magának?

Kicsit visszatérnék a filmre. Ha szigorúan vesszük, nem blockbuster az alkotás, szezonálisan mégis tekinhetjük annak. Azok közt pedig A legjobb volt az idei felhozatalban, műfajhoz mérten kis költségvetésből az év egyik legjobb filmjét kapja a néző, szezonálisan pedig tényleg verte a mezőnyt. Anyagilag is jövedelmező a projekt, mely már most folytatásért kiált... 

A szereplők egytől egyig remek választásnak bizonyultak, Franco és Serkis viszi a hátán a filmet, amire azonban kíváncsi vagyok, vajon Serkis-t jelölik-e ezért az alakításért? Ez a téma már az Avatar óta a digitális filmkészítés vs. élőszereplős filmezés témakörének egyik sarkallatos vitatémája. A színészek most már azért is érdemelnek vajon díjat, ha trükkmesterek tucatjai bújtatják őt más gúnyába? Aki megnézi, mit hoz ki Serkis Caesar karakteréből, tudni fogja a választ.

9/10

Vagyok olyan furcsa figura (vagyis mostanság a legtrendibb filmzsáner még oldszkúl rajongóinak egyike), hogy számomra a vámpírok ne érzelgősködjenek, ne csillogjanak a napfényben, ha rájuk tör a szomjúság, akkor biza cafatokra kapják az aznapi estebédet jelentő emberfiát (vagy lányát - fő az esélyegyenlőség, ugyebár). Na, A pap nem is ámítja a jónépet, mert itt jófajta és állatias CGI-vámpírok törnének hatalomra, ha a végső megmentő, az egyház ne szállna szembe velük. Isten igéjétől és földi helytartói kiképzésének köszönhetően egypár áldott figura, a papok leverték a vérszívók hadát, rezervátumba is zárták őket, hogy elhozzák a békét azon kevés embernek, akik a modern városállamok high-tech, de posztapok falai közé szorulva tengessék semmilyen életüket. Van azonban egy "félvér", egy pap, akit elragadtak a vámpírok, s akit a királynő az első embervámpírrá tett. Ezen jóember (?) vezényelné le a száműzöttek térhódítását, terveit azonban egy/a renegát pap húzná keresztül, már csak családi érintettség okán is.

Tudom, kicsit zavaros ez az egyveleg, de legyünk őszinték, vérbő fanokon kívül az Alkonyat sem indul jobb esélyekkel az átlagos mozinézőknél, arórl nem beszélve, hogy itt a szépek tehetségesek is... ja, a színészgárdára értettem ezt a félmondatot. A filmre visszatérve, vannak gyengéi, hogyne lennének. A kisebb költségvetés okán a látványvilág nem vetekszik egyik nagyívű műfajtárssal sem, de (remélhetőleg) ez nem is volt célja egyik alkotónak sem. A rendező Scott Charles Stewart és Paul Bettany rövid időn belül már másodjára nyúl a vallásos témához, A légió című angyalos filmjük után most a földi pokolba merülnek el, némi koreai mangás alapokra építve. Azért csak építve, mert az ő interpretációjuk inkább a sci-fi felé viszi a mondanivalót, semmint az egyház- és valláskritikus eredetit interpretálnák.

Őszintén: ha ezt a filmet ennél több vallási mondanivalóval tűzdelik tele, még ennyi sikert sem értek volna el. Ebben a műfajban vagy csinálj művészfilmet ragasztott műfogakkal, vagy azok a vámpírok álljanak neki rendesen vérengzeni (szép magyarság, hej). Bettany és Maggie Q színészi teljesítménye a film egyik ékköve, mellettük az őrült kalaposra hajazó Karl Urban említendő, mindenki mást csak a cast credit során érdemes listázni. A látvány 60 millióhoz képest nem rossz, bár tény, a 3D még mindig felesleges, főleg egy ilyen gyenge képi világ esetében. 

Sokan ostorozni fogják a filmet, de azoknak, akiknek finoman fogalmazva is genitálisan elege van az emocionális gyöngyszemből (igen, ez egy Tvájfájt-fika lett volna), akkor egyszeri megtekintésre tökéletes alkotás: rövid, trash-jellegével szórakoztató - mintha a film+ műsorára tévedtünk volna egy álmatlan éjszakán.

5/10 

A drog rossz, értem?

Szinte végig Mr Mackie tanácsa lebegett a szemem előtt, míg a filmet néztem - igaz, ezt a kikacsintást jó értelemben vett asszociációnak szántam. Olyan ez, mintha Renton a Trainspottingból nem abbahagyná a drogozást, hogy jobb és sikeresebb ember legyen, átverve barátait, hanem épp ellenkezőleg, azért folyamodik a kemikáliákhoz, hogy egy addig soha nem ismert tökéletes énhez közelítsen.

Nem lehetsz annyira lecsúszva, hogy az NZT segítségével egycsapásra ne válj a világ legokosabb embereinek egyikévé. Csak beveszed a napi adagodat, agyad működése pedig átkapcsol egy olyan túlpörgetett fokozatra, amelyen nincs megállás, nem is kell pihenő: amíg az anyag dolgozik benned, te is dolgozol. Csakhogy rideg és kegyetlen világot élünk, ahol mondani sem kell, annyira egyértelmű, hogy irigy és kapzsi emberek milliói állnak lesben csak azért, hogy lenyúlhassák más sikerreceptjét. A semmiből a csúcsra törő nagyvilági figurák modern társadalmunk egyik legérdekesebb legendáriumképző alakjai, akik most meg is kapták a filmes tisztelgést teljesítményük előtt. Igen, tisztelgést. Ez a film egy másodpercre sem igyekszik elítélni az NZT fogyasztóit/függőit, sokkal inkább a kisember szájából önrészre jogos érvelést alkalmazzák: ha ő, én miért ne?

Főhősünk, egy alkotói válságban tobzódó író, Eddie (Bradley Cooper) új regényén dolgozna, ha bírna koncentrálni. Barátnője is elhagyja, az utcán téblábolva pedig összefut ex-sógorával, Vernonnal (Johnny Withworth)). A volt díler fel is ajánlja neki az anyagot, mely nem a drog élvezeti részét emeli ki, hanem személyiségedet és teljesítőképességedet turbózza fel a maximumra. A hirtelen jött kraftnak köszönhetően Eddie előbb a könyvét fejezi be, majd belevág a tőzsdebizniszbe is. Először kis tételekkel indít, majd  a káeurópai maffiózó pénzét használva egyetlen hét alatt a Wall Street fenegyerekévé válik. A szupernova-jelenség azonban több irányból is kellemetlen érdeklődőket vonz: először a pénzügyi élet egyik nagy alakja környékezi meg, majd a már említett rosszarcú és rosszéletű figura kérne mind nagyobb szeletet Eddie "tehetségéből". A kérdés csak az, vajon Eddie továbblép-e saját függőségén, elérve azt, hogy ő irányítsa az anyagot, ne pedig az anyag legyen rá súlyosan befolyásoló tényező, vagy beszívja a fejlettebb énje utáni sóvárgás és hal meg rövid úton a mellékhatások miatt.

Furcsa manapság egy előítéletek nélküli, sugallt értékek hiányában csak ábrázoló drogos filmet látni. Még a nagy kedvenc Trainspotting és a Rekviem egy álomért is hemzseg az értékítéletektől, nem véletlenül ábrázolják benne a drogfüggők életének utolsó pillanatait is. Ezzel szemben kapunk egy kis tripet Neil Burger rendezőtől, aki a rá bízott adaptált forgatókönyvből és a színészgárdából a lehető legjobbat hozta ki. Ugyan Bradley Cooper nem a legnépszerűbb színész a nyugati féltekén, de talán a leghitelesebb figura a mostani felhoztatalból, már csak azért is, mert kevés alkotásra asszociálhatnak a nézők, ha róla van szó. Mellé érkezik be Abbie Cornish és Robert de Niro, némileg Az ördög ügyvédje stílusát megidézve, de se a misztikusság, se az ármánykodás és csábítás nem éri el azt a fokot, hogy konkrét párhuzamot vonhassunk. A zaftos másfél óra bőségesen tartogat látványos drogos élményeket, céges konspirációkat, utcai bandák szintjét idéző leszámolásokat és éppen elég izgalmat ahhoz, hogy egy jó kis esti mozizás filmes alapanyaga lehessen.

7/10

Örök tanulság: ne képezd a beosztottaidat, mert a pozíciódra/életedre törnek. Ez nem csak a filmművészetben észben tartandó tanács, de a való életben is. Amint valaki ért annyit a szakmához, mint te, már konkurenciának számít, ami sosem jelent sok jót a jövőre nézvést. Különösen igaz ez az olyan "rétegfoglalkozásra", mint a bérgyilkos-szakma. Számtalan alkalommal láttuk már, amint a tanonc feladataihoz fel- és a mesterén túlnőve le kell hogy számoljon mentorával. Ennek többlépcsős megvalósításai lehetnek: van, ahol az előélettel és a cselekedetekkel foglalkoznak; van, ahol a kivégzést követő utóéletet veszik alapul; van, ahol az elhunyt családtagjainak bosszúhadjárata adja a végleges keretet. A mestergyilkos esetében egy fogyasztható és olykor intenzív szórakozást mutató összeollózást láthatunk, igaz, már második főzésre - ez ugyanis egy remake. Míg 1972-ben Charles Bronson kaszabolta a jónépet, addig a mostani tököslegény, Jason Statham a főszereplő, aki szolidan dilemmázik feltörő érzelmeinek szűkös tengerén.

A profi bérgyilkos Arthur (Jason Statham) szakmája legjobbja, aminek csak előnyeit látja. Kap azonban egy belsős megbízást, korábbi mentorát, Harry-t (Donald Sutherland) kell eltennie láb alól. A nehezen vállalt küldetés után azonban nem csak önmagában kell elszámolnia tetteivel, Harry fia, Steve (Ben Foster) apja gyilkosait akarja kézre keríteni, amihez Arthur segítségét kéri. Arthur kiképzi Steve-t, szolidan elhallgatja a tényt, hogy valójában őt keresi Steve, majd mindketten a parancsot kiadó Dean (Tony Goldwyn) kivégzésére szövetkeznek.

A film sztorija se nem eredeti, se nem különleges, mégis működik. Ezt a forgatókönyvíró kettős, Lewis John Carlino (A mestergyilkos - 1972) és Richard Wenk (16 utca) mellett a főszereplőknek köszönhetjük, ugyanis Statham, Foster és Goldwyn karakteréből fakadóan hiteles és élvezetes az ellentét ábrázolása, az akciójelenetek minősége pedig nem hagy maga után kívánnivalót: ahogy a végén lezúzzák a közel két utcányi autót és épületet, az a nagyköltségvetésű filmek is megirigyelhetik. Ugyan csempésztek némi hangulatot a Szemtől szemben klasszikus jelenetéből, ez inkább méltó tisztelgés, mint gyenge lopás. Ugyan Statham nem egy jellemóriás aktor, de a rá bízott szerepeket minden gond nélkül hozza kopasz fejével és kisportolt testével egyetemben, a film igazi színészi teljesítménye a "jó az öreg a háznál"- elv alapján Sutherland érdeme, utána pedig Foster karakterének fejlődése az, ami a film igazi mozgatórugója: nem véletlen, hogy első bevetésének mikéntje olyan hangsúlyos szerepet kapott a filmben, mert egyszerűen zseniális, ahogy a kiképzésen tanultakra fittyet hányva formálja a küldetést saját képmására.

Simon West rendező eddigi pályájának csúcsa kétségtelenül a Con Air - A fegyencjárat című film volt, melynek kritikai és rajongói fogadtatásához most sikerült a legközelebb kerülnie. Mindez azért fontos tény, mert a két film között eltelt 14 évben készített még 3 mozifilmet és vagy egy tucat tévéfilmet is, valamint azt se felejtsük el, hogy az egyik legnagyobb bizalommal várt, majd a későbbi rendezőknek és showrunnereknek köszönhetően csúfosan leszerepelt Tha Cape című újonc sorozatnak a pilotját rendezte, mely igen magasra tette a lécet a képregényrajongó sorozatőrültek körében, ezt azonban a későbbi részek mind hamarabb verték le.

Ugyan tény, hogy ez olyan film, amit dvd-kiadványban szoktak forgalmazni, de cseppet se érezzük ablakon kidobott pénznek a mozijegy árát, mert az akciójelenetek kivitelezése csak üdítő a szélesvásznon. Az is tény, hogy nem szerepelt túl jól a nemzetközi forgalmazásban, de kis költségvetése és ennek ellenére is erős színészgárdája bőven elegendő ok arra, hogy megtekintsük. Ennél sokkal rosszabb, drágább és reklámozott filmekre is kidobtuk pár a pénzünket, ne ez az alkotás lássa a kárát.

7/10

Megtettem azt, amit világpremierek esetében ritkán szoktam: elolvastam a hazai kritikákat, hogy legyen némi fogalmam arról, miként is ül hazánkban ez az eredeti címén értve "aljas ütés". Nos, a fogadtatás össztűzszerűen negatív, még a számítógépes effektek megítélése terén is. Az indokok egyértelműek, senki sem kapta azt, amit vártak az előzetesek és az információk alapján. Egy emancipációs diadalmenetről szóltak a hírek, melyet öntudatos és szexi fiatal lányok vívnak ki az '50-es évek rideg világában, mintegy megidézve az Eredet álomsíkjainak kreativitását. Ehelyett kaptak egy halom filmes utalást, megannyi apró tisztelgést nem csak a rendezői repertoár, hanem a kortársak és a kedvencek irányába egyaránt.

A csomagolás pedig nem más, mint az újabb és újabb gamer-generációk igényeinek magasfokú kiszolgálása, nagyon burkolt mondanivaló a nők helyzetéről, az összhatás azonban sokak számára fogyaszthatatlan lesz, mint random képregényfilm-fogyasztónak a Watchmen rendezői változata (mind a hossza, mind a mondanivalója miatt). Igen, túlpörgetett klippel van dolgunk, melyben a dráma bizony igencsak ingatag lábakon áll, a vizuális túlzások bőkezű alkalmazása pedig csak olaj erre a roskatag alapzatra, a lángokban pedig kevesen gyönyörködnek, az alkotói tehetség halálát látva benne. Hollywood is ostorozva lett bőszen (már a kritikákban), miszerint már a remake-k terén is kifulladhattak, ha egy eddig megbízhatóan teljesítő adaptációs rendezőnek szabad kezet adva hagyták ezt elkészíteni.

Akkor most személyes cáfolataim egy csokorral. Az, hogy a maga módján főhajtással megidézett egy (dvd-ben) maréknyi film előtt, mindig melengeti a geekek szívét, hiszen a nagy kedvencek remek alapot szolgáltatnak a megsvédeléshez. Az, hogy olyan kultfilmek voltak a szatyorban, melyek előtt tisztelettel óhajtottak adózni, mint a Harcosok klubja, a Kill Bill, a Tron, az Én a robot, a Száll a kakukk fészkére, a Gyűrűk ura , az Alíz Csodaországban vagy az Egy makulátlan elme örök ragyogása, csak pozitív irányba billentheti a mérleget. Ezek vagy tipikus beállításaikkal, vagy sajátos szereplőik átirataival, vagy mondandójuk egyszeletnyi elfogyasztásával jelennek meg, de egyik esetben sem lóg ki a történet fonalából. Ez a fonal nincs is agyongombolyítva, van egy lány, akit mostohaapja az örökség érdekében (no és a saját életét védendő) elmegyógyintézetbe zárat, ahol még a lobotómiát is elintézteti kéz alatt (éljen, hogy a korrupció emberéletekről is dönthet). A lány, Baby Doll (Emily Browning) két lépcsőben menekülne a helyzetből: egyrészt megszökne az orvos érkezése előtt, másrészt a valóságból saját képzeletének felhasználásával készít magának fogyasztható verziót, ezzel is megkönnyítve magának a lelki megpróbáltatásokat. A szökéshez segítségre is lesz szüksége, ezért négy betegtársát kéri meg, hogy csatlakozzanak és szabaduljanak meg abből a fertőből, ami az intézményt jelzi.

A feladatuk 5 lépcsőből áll, melyet egy japán dozsó-jelenetből ismerhetünk meg - el kell lopni négy tárgyat (térkép, tűz/öngyújtó, kés, kulcs), majd Baby Dollnak rá kell jönnie, mi is a cél, mi az ok, amiért ott van az intézetben. A lopásokban mindig másik társa segít, Sweet Pea (Abbie Cornish) a térképet szerzi emg az ápolók vezetőjének irodájából, Amber (Jamie Chung) az öngyújtót szerzi meg a másik ápolótól, Rocketnek (Jena Melone) a kés megszerzése a feladata, míg Blondie-nak (Vanessa Hudgens) marad a kulcs. A különböző lopások más és más keretet kapnak Baby Doll fantáziájában: a térképért egy első világháborús yperni csata körülményei közt zajlik, ahol a steampunk német katonákat kell legyőzni. A tűz megszerzése közben bokáig járunk egy Gyűrűk ura-film ostromjelenetében, melyet a vietnámi háború ihlette stílusban vívnak meg főszereplőnőink. A késért cserébe élettel fizetnek, miközben a fantázia szárnyán egy száguldó vonaton kell hatástalanítaniuk egy bombát, melyet az Én a robot egy komplett robotosztaga felügyel. Utoljára a kulcs megszerzése lesz feladat, melynek megszerzése még nagyobb áldozatokkal jár, mint a korábbiak, de ez már csak egy vékony fátyollal van elválasztva a valóságtól, nem olyan fantázia-ütközetekről van szó, mint a korábbiakban. A szökés során azonban a legfontosabb, az éldozathozatal kerül előtérbe, újabb síkot szállítva a mondandó rétegződésébe.

Kapunk egy adag tesztoszteron fűtötte emancipációs küzdelmet, talán még a Watchmen világánál is korruptabb és mocskosabb korszakot, melyben szexuális tárgyak voltak a nők, kiváltképp az ilyen intézetekben tartottak (és még mennyi hír tartalmazza napjainkban is az ápolt nőkkel szembeni szexuális zaklatást). A falakon belüli lányfuttatás és pénzkereseti forrás védelme pedig csak könnyebb, ha nincs egy olyan lélekgondozó, mint Dr Gorski (Carla Gugino), aki drámaterápiával játszatná el a lányokkal, mi is történt velük. De hogyan is lehetne őszinte játékot látni, ha mindazt a bántalmazóik szeme láttára kell megtenniük? Nem véletlen, hogy a hasonló korban játszódó Mad Men - Reklámőrültek főszereplője, Jon Hamm is beugrott egy epizódszerepre, megjelenése csak tovább erősíti ezt a feminizmus-gyilkos korszellemet.

Sokaknak nagyon is a bögyében lesz a film, amit meg is értek: ingadozó stílusú és dinamikájú alkotás, mely egyszerre minden akart lenni, valahol mégis elveszett a sűrű CGI-ködben. Az olvasatok nem olyan mélyre ágyazottak, hogy csak köldöknézős filmesztéták találják meg a mondanivalót, de tény, nem ebben a filmben keresné az ember. Itt, ahol a Tomb Raider-ötösikrek igazságot szolgáltatnak, ahol életükkel kell fizetniük a szabadság eszméjéért, amelynek elérését csak a szexista és pénzéhes férfiak nehezítik meg. Nálam ült az a bizonyos "aljas ütés", arról nem beszélve, hogy a Watchmen után Tyler Bates megint a zenei zsenialitását bizonyíthatta, társául pedig az a Marius De Vries szegődött, aki a Moulin Rouge zenéit is elkövette (így erősítve nálam az érzést, amiért nekem nem tetszett a musical, azért nem fog másoknak tetszeni az Álomháború - a tumultuózus szkript és megvalósítás egyes műfajok kedvelőit taszítja, másokat pedig vonz). Az Eurythmics örökzöld dala, a Sweet Dreams témaindítónak zseniális (Emily Browning előadásában még az ártatlanság felhangját is megkapja), a Queen mashup először erősnek hatott (önmagában), de a vásznon már tökéletesen időzített zeneszámot kapunk általa, de van itt még Björk, Iggy Pop, Skunk Anansie is a tarsolyban, melyet még Mozart Rekviemje és Pergolesi Stabat Matere is erősít - azaz a muzikalitás ezúttal is igen erős.

Ha másért nem, a képi világért mindenképp üljenek be a moziba, mert még a 120 cm-es plazmatévé sem adja vissza ezt a látványt.

6/10

Szokásosan kicsit idióta filmcím egy egyébként ütős inváziós akciófilmnek. Nyakunkon az idegenek, akik a közel s távol található egyetlen nyersanyagra, a vízre pörögtek fel. Igen, tanulságos alapvetés, ha mi is aszerint rangsoroljuk a bolygókat, hogy milyen eséllyel található víz a felszínén (netán alatta, akár jég formájában is), akkor a matematikai alapon valószínűsített idegen civilizáció is megteheti ugyanezt. Az már az emberiség általános jellemzőjéből fakad, hogy csak az inváziós, erőfölénnyel gyarmatosító módszer jön általában számításba (már ami a filmes feldolgozásokat illeti), de valjuk be őszintén, egy szimpla felfedezős film valószínűleg csekély érdeklődésre tartana számot, csekély akciós jelenete miatt is. Már az első előzetes óta tudjuk, itt bizony a legmocskosabb gerillahadviselés és a kérlelhetetlen idegenek gyilkos hajlamai kerülnek előtérbe, egy csapat (félelmet ugyan ismerő, de hátat sosem fordító) tengerészgyalogos hősies evakuációs küldetésének lehetünk szemtanúi. Igaz, majdnem hasonló felfogásban készült a Skyline című film is, mely miatt ráadásul a Sony perre is ment az azt készítő Strause-testvérpárral, de legyünk őszinték: a két film között ég és föld a különbség, a látvány, a megvalósítás, a trükkök minősége terén érződik a költségvetések közti hétszeres különbség. Persze, a hiúság dolgozik az alkotókban, de a tény is, ez a film sokkal sikeresebb és élvezetesebb, mint a low budget sidekick-változata.

A nemrég érkezett meteorrajról a becsapódás előtt kiderül, hogy az mesterséges és nagyon is céltudatos objektumok összessége, mely biza a vízbű veszi ki a zoxigént erőteljesen a Föld vízkészletét akarja megszerezni. Ennek során a nagyobb tengerparti városokat támadják, hogy megtörjék az ellenállást, túlélőket pedig nem igazán hagynak. Az utolsó kiképzését tartó Nantz törzsőrmester (Aaron Eckhart) a készültségi helyzet miatt újra éles bevetésen találja magát, ahol a rossz hírneve miatt már alapból pikkelnek rá a katonák. A bevetés közben azonban kiderül, a terepen a rutin számít, nem a papír, az akadémia frissen végzett hadnagya, Martinez (Ramon Rodriguez) hamarabb vinné a halálba a katonáit, mint tette azt korábban Nantz. A civilek evakuálása miatt beküldött egység egyre csak fogyatkozik, miközben testközelből is megismerhetik az ellenséget, mely egy kibernetikus organizmusra emlékeztet, amelyet egy masszívabb medúzára alapoztak. Az előzetes kimenekítési tervek kudarcba fulladtak, a beígért légicsapás elmarad, az addigi előretolt bázis romokban, Nantz és az emberei kénytelenek az utolsó kimenekítési pontra eljutni, hogy biztonságba kerüljenek. A helikopter megérkezik, hogy kivigyen mindenkit, azonban Nantz és az emberei egy utolsó nekifutással felderítik az idegenek kommunikációs központját. Az összecsapás végeredménye ugyan nagyban befolyásolja a túlélésüket, azonban ez csak egy állomás a harcban, mely az idegenek ellen irányul.

Jonathan Liebesman korábban csak két közepes horrorral, A sötétség leple és A texasi láncfűrészes mészárlás: A kezdet című filmekkel jelentkezett, azonban ki látta a Killing Room című filmjét, az már sejthette, hogy valaki felemelkedőben van. A szűk térben zajló kísérleti megfigyelés során a pszichológiai teszt résztvevői hullani kezdenek, míg a megoldás igazán kézenfekvő lenne. Mondták már rá, hogy az "okosabb Saw" lehetett volna, bennem azonban elérte a kívánt hatást. Ezért is vártam bizakodva ezt az inváziós hentelést, mely nem filozofál, nem romantikázik, csak az emberek nyakába varr egy kegyetlen fajt, amely jobb hatékonysággal pusztítja el a lakosságot, mint tették azt a földrajzi felfedezők a maguk korában. Ehhez jön a tényleg remek látvány, melyet első körben a kézikamera folyamatos mozgása tesz élvezetessé (mintegy résztvevő féllé emelve a nézőt), a robbanások, a lepusztult Los Angeles, a kiirtott lakosság mind-mind csupa zseniális fogás. Az, hogy egy ilyen film mindig az emberi nagyság és hősiesség példabeszéde legyen, teljesen természetes, mert az anyagi sikerhez ez kell. A bukásunkról és a gyengeségünkről szóló filmek ugyan elérik a kultstátuszt, de a gyártónak szükséges anyagi siker bizony elpártolhat, mert a széles közönség nem vevő a nihilista, lemondó filmekre.

A szereplőgárda megfelelően egységes, ugyan Aaron Eckhart itt igencsak Egyarc (szemben A sötét lovagban játszott karakterével), azonban olyan társakkal, mint Michelle Rodriguez, ki merne félni a frontvonalon. Annak a nőnek tőke van az ilyen szerepekhez, keményebb mint a férfi szereplőtársak zöme, akik közt tényleg csak 2 puhány volt, a legfiatalabb valamint a legmagasabb rangú. A katonák lelkiállapotáról is hihető képet nyújt: bevetés közben jelentkező pszichés állapot egyénenként eltérő megjelenítése, a fogyatkozó alakulat agresszív gyász-érzete, az igazi vezető elismerése után tűzön-vízen követése.

Sokan előre tartanak a film gagyi párbeszédeitől, a gyenge forgatókönyvtől és az értelmetlen kaszabolástól, de itt helyet kell adnom a cáfolatnak: a katonai párbeszédek nem Shakespeare és Szophoklész alakjai közt lezajló párbeszédek, többségében középiskolát épphogy végzett vidéki fiatalokról van szó, míg a forgatókönyv pont annyira gyenge, mint a bolygót megszálló idegenek - megfelelő szögből nézve nincs gyenge pontja. Az ilyen filmeket mindig szép számmal támadják a kritikusok, mert az nagy művészi értékeket hiányolják belőle. Ideje lenne észrevenni, hogy van egy olyan ága is a filmművészetnek, mely profi eszközeit felhasználva csak szórakoztatni akar. Ez pont egy ilyen darab - ülj be rá könnyű szívvel és megszállják az idegenek.

7/10