Prolihisztor

Elég régen volt már, hogy várólistás legyen számomra egy Michael Mann-film. Valahol a 2000-es évekre elveszett az a személyes varázs vagy vonzerő, ami miatt érdemes volt jegyet váltani a filmjeire. Az utolsó négy filmje (Ali, Collateral, Miami Vice, Közellenségek) jól példázza, mennyire nem tudja ő maga sem, hogy merre kéne venni az irányt. Ezek után lehozni egy kiberhacker-sztorit, mely globális hajtóvadászattá növi ki magát, amiben Chris "Thor" Hemsworth áll neki megmenteni a világot a mellékszerep karakteréhez mérten is kőkemény Viola Davisszel az oldalán... na itt tettem le arról, hogy ez a film szórakoztató lesz. Vagyis inkább úgy mondanám, emlékezetesebb az elmúlt évek Mann-féle felhozatalához képest. Hogy miben tévedtem és miben lett igazam, kicsit később, most egy kis történet.

Egy kínai atomerőmű ellen vírustámadást hajtanak végre, mely során megsérül a hűtőblokk. Ez a fajta támadás egy oldalra tereli a mindennapos ellenségekké váló kínai és amerikai kormányt, akik ad hoc jelleggel összeraknak egy nyomozó csapatot. A kínai fél részéről merül fel az igény egy blackhat-hacker részvételére is, aki épp börtönbüntetését tölti hitelkártya-csalás miatt. A korán jött eltáv nem csak nyomozati, magánéleti szempontból is kapóra jön, elvégre nincs dráma szerelmi szál nélkül. A hajtóvadászat során Hong Kongba és Jakartára is eljutó csapat erőn felül teljesítene, ha nem lenne minden kézenfekvő módon lefektetve a forgatókönyvbe, hogy csak a végső ütközet megvalósítása és kimenetele legyen egy kicsit szokatlan, de a jó értelemben.

Az a legnagyobb bajom, hogy a forgatókönyv darabosabb, mint a 4 hetes bontott dobozos tej a hűtőben. Morgan Davis Foehl első igazán nagy dobása lehetett volna a szkript, de munkája révén visszasüllyedhet a Távkapcs és a Férj és férj szintű filmekhez, mert itt dinamikátlan, erőtlen és feszültség nélküli thrillert hozott össze, amit az operatőri munka hoz fel a nézhető szintre. Semmilyen szintű fészkelődést nem vált ki a nézőből a film, súlytalan karakterek halnak meg, drámainak szánt, de erőtlen kimenetelű jelenetek úsznak el a semmibe. Már a nyitójelenet felkészíti az embert az azt követő több mint kétórás szenvedésre: az atomerőmű számítógépes hálózatán megyünk végig a legutolsó bitekig, ahogy a RAT majd a vírus is szétterjed. Ez a majd 3 perces etap épp eléggé elveszi az ember kedvét ahhoz, hogy szorítson a főszereplőért, aki bizony az életét viszi kockára a küldetés során. Szegény színészek is csak sodródtak az árral, Hemsworth nem tudott elég meggyőző lenni, mint viaskodó hacker, Viola Davis inkább szikár és száraz volt, mintsem hiteles szövetségi ügynök, a többiekre meg annyira nem kell szót vesztegetni, hogy a kíváncsiak nézzenek utánuk imdb-n, mert itt még erre sem érdemes karaktert pazarolni. Főgonoszról beszélni is felesleges, mert amíg nem látjuk, addig legalább érdekes, amint megismerjük, inkább szánalmas és megalapozatlan. Annyira életidegennek hat, mint profi hacker, hogy az már felháborító.

A történet komplex kell hogy legyen, így belezsúfolnak egy darab szerelmi szálat is. Azért lett materializálva, mert ennyi vehető komolyan. Nő meglátja férfit, nagyjából ott helyben meg is erőszakolná a frissen szabaduló sittes programozózsenit, de kénytelen várni vele Hong Kongig, elvégre hazai vízeken romantikusabb és felszabadultabb az ember lánya. Minden egyes közös jelenet ordít arról, hogy ezek ketten össze fognak jönni, de nem érzem azt egy percig se, hogy ez engem érdekelne. A film izgalmasabb fele az embervadászat lenne, de inkább Emberfogó Freeman egészestés változatát nézné a jóízlésű közeg, nem pedig ezt a célt tévesztett alkotást. Mann igazán vehetne példát Matthew McConaughey-ről, egy hasonló szintű karrier-reboot itt is elférne - igaz, a kihagyásos része megvan, elvégre 6 év telt el az utolsó két filmje közt. Mégsem érezni azt, hogy ki lenne éhezve a nagyérdemű, inkább heti két ismétlésben letudnám egy hónapon át Az utolsó mohikánt és a Szemtől szembent. Főleg, hogy éjszakai motorcsónakos jelenettel megidézik a Miami Vice-ot is, ami aztán nagyon kellett ebbe a hagymázas katyvaszba.

Ami viszont adott egy kis vigaszt, az a végső ütközet. Ahogy Hemsworth felkészül arra, hogy leszámoljon a hacker ellenféllel és annak pribékjeivel, na meg ahogy megejtik a találkozót, az nekem egyből felkapcsolta az izzót a fejemben. Mann fogja magát és menjen egy kábeltévére utcai gengszterfilmet forgatni a nyers brutalitásával, mert láthatóan a legnagyobb élvezetet ez a jelenet okozhatta neki. Mind a képi világ, mind az akció levezénylése és ábrázolása azt mutatja, bőven lenne még potenciál ebben az életműben, ne ragadjunk le csak a nagyvászon jelentette "biztosra menő" vállalkozásoknál. A drága direktor úr most úgyis pihenőre megy 3-5 évre, addig csak utat talál hozzá ezen cikk - már ha valaha veszi is bárki a fáradtságot, hogy lefordítsa számára angolra. Addig marad a honi puffogás, aki meg teheti, az A kódjátszmára menjen a héten, mert célegyenesbe érkezett az idei Oscar-filmek hazai bemutatódömpingje is. Ennek az értékelése egy fanyar 4/10, sűrűn öblögetve utána.

Liam Neeson megunta az albánok mészárlását, így átváltott egy nemzetközi szinten jobban kommunikálható népcsoport szélsőséges tagjaira, a magánzóvá váló egykori szovjet elitalakulatos szabadcsapatok leszámolására. Ezen szép körmondat summázza is, mi volt a fikarcnyi újdonság, emellett azt is, mi minden volt a hibája az alkotásnak. Szokásos 3. résszel van dolgunk, minden nagyobb léptékű, bár most országhatárt csak a forgatási stábok léptek, a történet maradt a jó amerikai földön. Ugyan vártunk némi drámai hatást, hiszen az előzetesek tökéletesen bemutatták a sztori dramaturgiájának legfőbb eseményét, de ennek elmaradása okán csak a mind hatékonyabb egyszemélyes hadsereg csodálatára korlátozódtunk volna. Azonban megkaptuk kiegészítésnek a régi társak segéderőként történő bemutatását, hajtóvadászatot és az űzött vaddal való azonosulást, még is marad a hiányérzet, több fronton is.

Elsőre ami már logikailag is értelmezhetetlen, hogy miért jár ennyire rá a rúd Bryan Mills családjára. Hasonló helyzetben lévő családok maximum a 2. rész eseményei után tanúvédelmet kapnak, nem pedig szabad autózgatást a megszokott Audi kabrióban. A történet katalizátoraként ható személy elvesztése a drámai háttérzenével sem okoz az elvakult rajongókon kívül senkinek hosszantartó traumát, mert egyből az üldözés mód kapcsolt be. Innen érezhető, hogy az egyes elemeket a 4 forgatókönyvíró panelszerűen rakta össze, a film dinamikája minden ilyen váltásnál élesen megtörik és percekbe tellik az adott hangulatba rázódni. A váltások révén teljesen elidegenedik a néző, a hosszú beszélgetős snittek és az agyonvágott autós üldözés (nem stoppereltem, de percekig úgy ment az üldözés, hogy nem volt 2 másodperc egy snitt) éles kontrasztja fejfájdítóan életidegen egységet alkot.

A rablópandúros résznek egyáltalán nincs súlya, hiszen szinte az elejétől érezni, az üldöző végtelenül tiszteli az üldözöttet, így pedig nehéz feszültséget teremteni, hogy majd mindenki (vásznon innen és túl) is a főszereplőért szorít. Hiába a verbális csörte, mást sem látunk, mint a mélységes hódolat megnyilvánulását, csak az idegesítően felszínes rendőri segéderők mormogása lenne a földhözragadt realitás érzékeltető eszköze. A rend őrei mellett a fegyveres és veszélyes oroszok reprezentálják az ellenoldalt, akik rém egyszerűen, arcmimikájukhoz méltó baltafaragással jelenítik meg a rosszfiúkat. Talán ha a kis főgonosz karaktere az egyperces montázson kívül kapott volna valami fajsúlyosabb árnyalatot személyisége megjelenítéséhez, akkor nem úgy maradna meg az emlékezetünkben, mint egy fecskegatyás szőrtelen lárva, aki AK 47-essel lövi szét a penthouse lakosztályt.

Megaton a rendezői székben tisztes folytatásos iparos, behúzta A szállító 3. része után az Elrabolva 2-3-at is, ezek közé ékelődött egy középszer alatti Colombiana is. Hiába az izmozó felhozatal, ez utóbbit leszámítva a többit csak a főszereplő köré épülő presztízs menti csak meg. Az is csak ideig-óráig, a hype hamar elül és már csak a keserű szájíz marad, amit csak erős igyekezet árán lehet elnyomni. A Besson-istálló harmadik tagja pedig Robert Mark Kamen forgatókönyvíró, aki együtt munkálkodott rendezővel és producerrel az említett alkotásokon. Az anyagi okok mellett szakmaiakat kár is keresni, teljesen esélytelen ebben filmművészeti célzatot látni.

Színészek terén sok panasz nem lehet, Famke Janssen betöltötte a dögös 50-es milf karakterét, Maggie Grace hozza a faltól falig kétségbeesést és a semmiből felnövő erős női karaktert, Neeson pedig az a kétkezes pusztító, akinek megszerettük az első részben. A drámai jeleneteknél kevés szőrös szívű ember marad gombóc nélkül a torkában - főleg, ha emlékszik, milyen személyes tragédiát élt meg a színész pár éve. Aki mélységesen alulteljesít, az Forest Whitaker, aki szinte funkcionális autistaként hozza a nyomozó karakterét, miközben eleddig számára ismeretlen személyes hőse után kajtat. A postásgumival és a sakkbábúval bűvészkedő aktor inkább nevetséges, semmint esőemberi szinten drámai és karakteres. A gonoszok tábora kellemesen ismerős karakterszínészekkel lett feltöltve, Sam Spruell és Andrew Howard az elvárható szinten hozta az ex-szovjet blokkban edződött fegyveres alakulat kiemelkedő tagjait.

Hiába lett meg a 100 ezres nézőszám itthon is a nyitó hétvégén, valamint az amerikai kezdés is nyertesnek bizonyult, hamar kikophat a mozikból a rosszabb viszhangok és az elkövetkezendő hetek díjszezonra esélyes filmjeinek árnyékában. Túlélhet a Jupiter felemelkedésének megérkezéséig a mozikban, de utána gyorsan el is temethetik. Azt pedig szokjuk meg, hogy a filmek hazudnak. A poszterek szerint itt a vég, erre Neeson már lenyilatkozta, hogy potenciálisan esélyes lehet egy 4. rész. Értékelés 4/10

A 2010-es évek újfajta zsáner felé terelték az 50+-os férfi színészeket. Egytől egyig igazságosztó karakterekbe menekülnek, ki több, ki kevesebb sikerrel. Liam Neeson már trilógánál tart a bosszúálló ügynökapu szerepéve, Denzel Washington épp elég vastagon húzta be neve mellé a pozitív strigulát, Keanu Reeves részéről még csak előzetesnél tartunk, de ott is hatalmas elvárásokkal néz szembe. És akkor itt van az egykori Bond, Pierce Brosnan, aki Neesonhoz hasonlóan már a 6. X-et átlépve is ülepek szérúgására adta a fejét. Az eddigi pozitív élmények mellé épp ideje volt egy gyengébb változat, nehogy túl nagy önbizalma legyen a modern nagypapáknak.

Összeesküvésekben gazdag, több nagy fordulatra építkezni szándékozó történetünk szerint a leendő orosz elnök múltjában lenne egy kisebb probléma, amit a CIA és az orosz titkosszolgálat is felejtene bőszen, de a kiiktatások során rossz emberrel végeznek a főhős Devereaux (Brosnan) szeme láttára, akit ráadásul épp a likvidált illető megmentésére küldenek. Micsoda katyvasz rögtön az elején! A távcső túlvégén pedig ki más lenne, mint a főhős által kiképzett legjobb tanítvány... Mindezek után egy Belgrád-centrikus üldözéses verseny veszi kezdetét, egyik oldalról a közbeavatkozó Devereaux bőrére megy a játék, másrészt pedig a konteó-gyártó CIA-fejesek helyszínen lévő nagyjai közül megy a ki a nagyobb ganef-típusú önzőzés.

Ahogy a történetből is látszik, nem Oscarra gyúrtak az írók, meg nem is John le Carré írta az alapot, ettől azonban lehetett volna izgalmas is. De nem lett, és ennek nem csak a hozott anyag, hanem a hozzáadott érték is vastagon felelős. A régi Bond mellé régi Bond-lány is dukál Olga Kurylenko révén, de a minek kategória villog rendesen: nagyjából halál mindegy lett volna, ki játsza el a délszláv történelem mocskából kiemelkedő és évtizedre eltűnő lány szerepét, mert annyira jellegtelenre sikerült szegény, mint a sótlan nokedli. Drámai jelenetek terén senki sem találta meg az érzelmes oldalát, a keménykedő akciók során Brosnan isiászkrém helyett valami csípős maszlagot használhatott, mert grimaszolt és műmájerkedett végig, mint urológusnál az egyszeri páciens. Karrierje úgyis a laza szépapák felé tendál, romantikusra veheti most már a figurát, nem kell erőlködni, a műfaj jobb szerepeivel már úgysem őt keresik fel.

Igazából sajnálatos, hogy nem sikerült a témából érdemleges eredményt felmutatni, főleg, hogy nem egy ügyetlen rendező ült a kamera mögött. Roger Donaldson neve olyan filmekből lehet ismerős, mint A banki meló, a Beavatás, a Tizenhárom nap - Az idegháború, szóval nem egy elsőfilmes, aki megszeppent a balkáni téma fajsúlyától. Inkább tűnik ez biztonsági munkának, amit ki szoktak osztani a stúdiók egy-egy nagyobb meló előtt, amit csak alátámaszt a tény, hogy Donaldson fogje rendezni a Nyugaton a helyzet változatlan új adaptációját. Mondjuk ezek után nem lennék magabiztos az ő helyében. 

Érthető a forgalmazó húzása, hogy a címben szereplő evidencia helyett egy hónappal előlrébb hozta a bemutatót, mert innentől kezdve a feledés homályába veszne bárkivel szemben is, most viszont legalább esélyes a többiekkel szemben. Most nem kell a Haraggal, a Csillagok közöttel, a John Wickkel küzdeni, csak a Jobb, ha hallgatsz és a Kétarcú január az ellenfél, bár ebben a súlycsoportban ezek inkább pályatársak lesznek és kikopnak 1-2 hét alatt a mozikból is. Értékelés: 4/10, aki teheti, vagy nézze meg még egyszer A védelmezőt, vagy bírja ki a John Wick-ig.

Nagyon kreatív címkezelés lesz (Tak3n), változatnak az alapkoncepción, nem a lány, hanem apa lesz a célkeresztben. Janurában jön a trilógia poszter által várható zárórésze, a kétes minőségű középső rész anyagi sikere is erre engedett következtetni. Anya most már kikerül a képből, apát csúnyán felültetik, így hazai pályán menekül és próbálja magát tisztázni a hős apa. Elsőre azt mondom, mindenképp kellett a változtatás, mert harmadjára már a legkitartóbbrajongó is inkább halni hagyná a lányt, így még talán ütősebb is lehet mind a sztori, mind a látvány. A film 2015 januárjában debütál, pontos magyar dátum még nincs.

A 2000-es években hanyatlásnak indult a maszkulin főhősökkel telepumpált, akciódús izommozi műfaja. Kevés emblematikus alkotás született, egyre inkább a sokoldalú akciósztároknak kedvezett az irány (Bourne, új Bond, M:I-széria), miközben az igazán odasózni képes szereplők csak a gonosz csicskáivá satnyultak. Ezt a mind kevésbé kedvező irányvonalat vérfrissítéssel igyekeztek módosítani, azonban a friss vér az eggyel régebbi garnitúra ereiben csörgedezve találtatott meg. Sylvester Stallone saját csúcsszerepeinek (Rambo, Rocky) meglepően jó megreformálásai után hatalmas lelkesedéssel vetette bele magát A feláldozhatóak összekovácsolásához. A vele (majdnem) egyidős garnitúra 2010-es első közös kalandja hatalmas sikert hozott, ha nem is rengette meg a bevételi listákat, de igencsak tisztességes számokkal és visszhangokkal igazolta saját létét. A sikertől megrészegedve 2012-ben egy kritikusok által is megsüvegelt folytatás következett, ahol még tovább fokozták az egy képkockára jutó retró izomcsoportok látványát. A bevételi mutatók megint csak az író-rendező-főszereplő Stallone-t igazolták, így nem volt meglepő, hogy 2014-re trilógiává érik be a korkedvezményes nyugdíjjal lassan lepihenő alakulat kalandsorozata, természetesen még tovább bővítve az így is fantasztikus stáblistát. Majd bemutató előtt egy hónappal kijött egy kalózváltozat, ami a várakozásokkal ellentétes minőségről győzte meg a potenciális nézőket és elképesztő pálfordulással szinte teljesen magára hagyták a harmadik részt – hogy okkal vagy ok nélkül, azt most fejtegessük egy kicsit.

Egyből a közepébe csapva egy börtönvonatról való fogolyszöktetés szemtanúi lehetünk, ahol a szívünknek oly kedves társaság kimenekít egy régi motoros feláldozhatót (Doc - Wesley Snipes). Új megbízatásként egy nagymenő fegyvercsempészt kell levadászniuk, aki egyike a világ legveszélyesebb bűnözőinek, ne elhanyagolható módon pedig egykoron ő is feláldozható volt (Stonebanks - Mel Gibson). Az eltitkolt információ veszélyessége (és a balul sikerült akció) miatt Barney Ross (Stallone ugyebár) ijedtében szélnek ereszti a szalag- és porckopott társaságot, hogy az eddig ismeretlen Bonaparte (Kelsey Grammer) segítségével fiatal és tehetséges, de nem kevésbé ütőképes csapatot toborozzon. A kiscserkészekkel sikerül elkapniuk ugyan Stonebanks-t, de a barátból lett ellenség nem csak ideológiailag fordított hátat egykori társainak, szemrebbenés nélkül életükre tör, amikor kell. Embereivel foglyul ejtik a feláldozhatóak 2.0-át majd Barney-nak hadat üzen. Az új (Drummer - Harrison Ford) és a régi (Trench – Arnold Scwarzenegger) titkosszolgálati összekötő, valamint ez utóbbi házi ölebének szegődő Yin Yang (Jet Li) oldalán készülne harcba szálni Barney, de a régi jó harcostársak is melléjük szegődnek. Miután kimentették a zöldfülűeket, a két csapat vállt vállnak vetve száll szembe a Stonebanks oldalán lévő fiktív volt szovjet állam hadseregének elit alakulataival, miközben szépen lezúznak egy komplett irodaházat és annak pár tömbre lévő vonzáskörzetében is jelentős destrukciós munkálatokat végeznek.

Igazából a történet semmi újdonságot nem hozott, ahogy azt várhattuk, megint a fegyverek és az izmok kerülnek előtérbe, a stratégia kimerül az „én előbb baszok oda” típusú alapfelfogásban. Ahol igazából érdektelenné válik a film, az a köztes játékidő, míg megejtik a toborzást és rákényszerülnek a mentőakcióra. Az új arcok még felületesebben kerülnek az így is elég lazán kezelt katyvaszba, már ami a színészi kölcsönhatást jellemzi. Még egymással sincs meg a kémia, nemhogy azokkal, akik miatt ezek a fiatalok a mozivászon felé fordultak. Nincs rá jobb szó, eszméletlenül unalmasra sikerült a töltelék nagyjából egy órás játékidő. Amíg az elején a megszokott csapat rombol, addig nincs nagy baj, működik a turmix, de amint hozzáadják az újszerű ízeket, nagyjából fogyaszthatatlanná válik. Szerencsére az utolsó szegmensben, ahol már nem kell karakterépítéssel és háttér sztorival pöcsölni, megy a hentelés emberségesen, de addigra a kitartó rajongók is kissé unottan kezdenek mocorogni a székben.

Akik külön bejegyzést érdemelnek, az két eddig megemlített és egy okkal nem említett karakter. Mel Gibson és Wesley Snipes megjelenése több ponton is üde színfolt volt. Míg Gibson főgonoszként dagonyázott saját sötét mélységeiben, megmutatva, milyen koros szemét lett belőle, addig utóbbinak már a puszta megjelenése is hatalmas fricska volt, elvégre Snipes hűsölt egy keveset adócsalás miatt – ezért kellett várni a megjelenésére a 3. filmig. A korábban nem említett karakter pedig az örök feláldozható-próbálkozó Galgo szerepében Antonio Banderas. Azért érdemes külön megemlíteni, mert a film középső szakaszában egyértelműen rá alapozták a poénokat, elvégre élőben előadatták vele mindazt, amihez csak a hangját adta a Csizmás kandúrban. Stallone-val közös jelenetei humorforrásként funkcionálnak, de inkább csak kínosan bő lére eresztett időtöltés, amivel egyetlen későbbi poént vezetnek fel, azt, hogy Barney figyelt végig Galgo szómenésére. Ezért igazán kár volt beleírni a hangárban zajló felkészülést, inkább lett volna a vágóolló áldozata: ezzel rövidítve a moziban senyvedők terheit, valamint némi extrát nyújtva a leendő kiadványvásárlóknak – mert oda éppen elég lett volna.

Patrick Hughes rendező túlságosan nagy tisztelettel viseltetett élő filmtörténeti lexikonként is funkcionáló színészei iránt, tényleges munkássága nagyjából egy gruppie szintjén van, aki inkább csorgatta a nyálát, semmint dirigálta a rá bízott emberállományt. Az akciójelenetek sem feltétlenül az ő érdemei, azokat a részeket rendezés nélkül is hibátlanra hozza egy ennyire embertelen rutinnal bíró társaság. A végső vágásnál illett volna határozottabbnak lennie, de még ott is lehet, hogy inkább autogrammokat és élményéket gyűjtött – na meg leendő munkát. Személyében találták meg ugyanis a 2011-es The Raid amerikai remake-jének rendezőjét, de az itteni munkássága valamint egyéb kreatív okok miatt az idénre beharangozott film forgatása átcsúszott 2015-re, amihez eddig még csak a főszereplő van meg Frank Grillo (Warrior, The Purge: Anarchy). Ezek után inkább temetném is ezt a változatot, ilyen alkotógárdával csak szégyent hozna az indonéz eredetire.

A film nagyon megsínylette a kalózkiadást, hiszen a kritikai visszajelzéseket is elnyomta az elégedetlenkedő rajongók és hobbiletöltők hangja. A hibátlan minőségű torrentnek köszönhetően kevesen gondolhatták úgy világszerte, hogy egy majd egy hónappal később érkező filmet inkább megvárnak moziban a még jobb kép- és hangminőség miatt. A mozi megalomán érzete hiányának köszönhetően pedig idejekorán ráébredt mindenki a film gyengeségeire, joggal hagyva cserben azokat, akik alkotóként hagyták őket cserben ezzel az erőltetett és agyon fókuszcsoportozott akciófilm láttán. A generációs bővítésnek csak kárát látta a franchise, az eddig sem a shakespeare-i magasságokról híres sztori az unalom fullasztó ködébe veszett. Ezek után nem lenne meglepve senki, hogy a 2000-es években agyondicsért Stallone eltemetné a már bejelentett 4. részt, valamint elgondolkodna, hogy a soron következő Rambo- illetve Rocky-film kapcsán merjen-e meglépni bármi hasonlót. Értékelés: 4/10

Elérkeztünk a nyár talán legtöbbre hivatott versenyzőjéhez, a Transformers: A kihalás kora alcímű fejezethez, mely egy új trilógia megágyazója is egyben. Emberi szereplők terén cska újdonsággal találkozunk, míg Autobotok és Álcák terén csak hellyel-közzel ragadhat el minket az újdonság varázsa. Ha már úgyis egy évvel több ideje volt a megszokotthoz képest Michael Baynek a filmre (a robotos filmográfia-szakasz közé ékelve a Pain & Gaint), így részemről magasabb elvárásokkal is álltam a filmhez.

Peter Berg nem pihent sokat, hiszen a tavalyi Csatahajó után ismét militáris környezetbe csábítja rajongóit. Ugyan sok hideget kapott az a megmozdulás, látvány és itt-ott stílus miatt egyértelműen nagy dobás volt, még ha színészileg nem sikerült senkinek sem maradandót alkotni - na meg a 21. századi torpedó-játék katonai értelmezése is kiverte a biztosítékot nem kevés embernél. Ehhez képest most egy kevésbé szép igaz történetet kapunk, egy 2005-ös, kudarcba fulladt bevetést örökítettek meg nekünk. Négy SEAL-katona az a feladatot kapja, hogy iktassák ki az egyik legfőbb talibán vezért, Ahmad Shah-t. A bevetés kudarcba fullad, egyedül Marcus Lutrell (Mark Wahlberg) marad életben, míg társai mind odavesznek. A színészek közt viszontláthatjuk Berg kedvencét, Taylor Kitsch-et, de jön még Eric Bana, Ben Foster, Emile Hirsch. Igazi katonai drámának nézünk elébe, legalábbis az előzetes a zúzás mellett ezt is kiemeli nekünk.

A könyvadaptálás nem egy könnyű útja a filmkészítésnek, elvégre nem csak az írott anyagnak és azon rajongótáborának illik és kell megfelelni, de emellett még a filmes célközönséget is sikerrel be kell csábítani a mozikba. Max Brooks regényének szöveghű adaptálása már csak amiatt is fejszecsorbító, mert egy esemény utólagos dokumentálása - ergo semmi sem zajlott ténylegesen a történetben, minden csak visszaemlékezés. Ezért pláne érdekes volt, mikor kiderült, milyen szintű katasztrófafilmet forgatnak belőle, mintegy felelevenítve a legősibb félelmeink egyikét, járványszerű pusztulását fajunknak. Napjaink vezető hírei közé tartoznak a különböző térségekben megjelenő fertőzésekről szóló híradások, elég csak a H1N1-re vagy a kergemarha-kórra gondolni.

S lőn, kapuzárási pánik hatására Ethan Hawke is akciósztárkodik egyet, meglovagolva az autós üldözések nyújtotta adrenalinlöketet. Kiégett autóversenyzőként egy nap arra riad, hogy felesége elrabolva, egy rideg nyugdíjas férfihang (Jon Voice... Voigth) pedig utasításokkal traktálja, ha viszont akarja látni feleségét. Ebbe a kamerával megfigyelt idillbe csöppen be Selena Gomez, aki megpróbálja kizsebelni a sofőrt, de rá kell jönnie, aznap rossz pasast nézett ki magának a parkolóban. A rendező Courtney Solomon (An American Haunting, Sárkányok háborúja) és az elsőfilmes, eddig inkább opreatőrként tevékenykedő Yaron Levy. Amerikai bemutató augusztus 30.

Napra pontosan egy hónap és jön a halogatott, újraforgatott verzió a nagysikerű bestseller filmadaptációjából - helyesebb is lenne Z világháború 1.5-nek hívni.