Prolihisztor

Spielberget és háborús filmjeit nem kell bemutatni senkinek: a 2. világháború direktor-megszállottja már egész estés drámában, akcióban, de két sorozatban is feldolgozta már a borzalmakat, realista képeket festve a jelen kor gyermekeinek. Most úgy gondolta, megmerítkezik az első világháború gyötrelmeiben is, mindezt egy Lassie hazatér-stílusú alkotásban.

A sztori egyszerű, mint a fakocka: pacit felneveli egy kamaszsrác, majd annak iszákos ex-katona apja eladja a lovat farm-megmentő célzattal a brit lovasságnak. Igazából a paci lenne a főhős, mindenki más csak epizodista. Jó lovunk megjárja ugye a brit lovasság tisztihátasi pozícióját, majd fránya friccek hadifogságba ejtik és igáslónak használják eme szépséges telivért, hogy a végén a brit és a fricc együtt vágja ki a hátast a szögesdrótból...

Igen, jól érződik, hogy nem kis ellenszenv alakult ki a filmmel kapcsolatban. Nem vártam nagyívű partraszállást, nem vártam a játékidő felét kitöltő frontábrázolást, nem vártam patikamérlegen porciózott realitást, de azért ennél komolyabb törekvést igen... Drága direktorunknak egyébként sem ez volt a legjobb éve, ugyanis a Tintin se sikeredett annyira, mint ahogy azt várni lehetett, de ez a mostani még ezt is alulmúlta, nem is kevéssel. Nem elég, hogy csámborgó jószágot se golyó, se gránát nem fogja a senki földjén, hogy a többtonnás ágyú csoportos húzásába sem pusztul el, ahogy azt sorstársai tömegével tették (nem csak a filmben), de hogy még gazdáját is megtalálja ebben a földi pokolban - na itt már kiverte nálam a giccsbiztosítékot.

Komolyan vártam, mikor kezdenek el beszélgetni egymással a lovak, netán a kisköcsög liba is becsatlakozik az eszmecserébe a film egy pontján, vagy büszke állatnevelőnk lesz a frontvonal megbecsült Dr. Doolittle-je, de nem, ennyire nem fordult Hallmark-szintű matinéba az egész. Csak annyira lett gyermekbiztos, hogy még 30 méterről sem mutatnak meg kivégzést, a gáztámadás nagyjából egy koncerten besülő füstgép katonai bevetésének tűnt. Megkapjuk cserébe a brit színjátszás javát, meg némi francia és német ajkú gárdát, de akkor is szégyen, ha ez a fele csak a nemzetére jellemző módon tört angollal kommunikál egymás közt, ezzel egy kabarészám szintjére emelve a hitelességet...

Annyira Oscar-díjas ez az alkotás, amennyire szégyenteljes, hogy elfeledkeztek a Drive-ról idén. Ugyan a BAFTA nem kihagyható ennyi brittel a vásznon, a Golden Globe meg már tavaly beégett Az utazó jelöléseivel, idén meg az Akadémia bizonyult érzelgősebbnek a megszokottnál... vagy csak a stáblistára nézve jelöltek, mint azt A leleményes Hugo 11 jelölése is mutatja...

Politikai játszmákból sosem elég, lássuk, hogyan mocskolódhat be a legmakulátlanabb elnökjelölt, de a szende és naiv stábtag is! George Clooney eddig se bánt kesztyűs kézzel a politikai osztállyal, időn és téren át bírálta őket, ahol csak tudta. Na nem a vészhelyzetes-batmanes-bőrlabdás filmjeire gondolok, hanem amikkel rendre Oscar bátya küszöbére löttyenti demokrata párti életérzését és hitvallását. Bírálta a közel-keleti helyzetet (Sziriána - Oscar, legjobb férfi főszereplő), nekiszaladt már a nagyvállalati struktúrának is, ráadásul kétszer is (Michael Clayton, Egek ura - ugyan eltérő stílusok, de mindkettő Oscar-jelölést hozott), most pedig hazája, az Egy(b)esült Állam(/t)ok egyik legjelentősebb belpolitikai eseménye, az elnökjelölő caucus körüli időket járja körbe, egy feddhetetlen demokrata elnökjelölt kampánycsapatának egyik vezető tagjának szemén keresztül. Már mindenki tudja, sokáig az Obama keltette hurráoptimizmus miatt ne landolhatott a film a mozikban, elvégre a jó elnöknek köszönhetően változások lesznek. Valami azonban megtört, hiába a lehetőség, az imádat és a globális rajongótábor, nem lett a legvidámabb Barack... Politikai kiábrándultságból és cinizmusból jelesre vizsgázott Clooney, mint színész-rendező, emellett háttérbeli árnyjátékok és gondolatok egész sorát indítja meg a proaktív fejecskékben.

Mike Morris kormányzó (George Clooney) indul az elnöki posztért, előtte azonban jó amerikai szokás szerint dekára meg kell vennie őt a tagállamok előválasztásain a drága kedves szavazóknak. Hogy mennyire nem a szavazókon múlnak a dolgok, arra remek példát szolgál eme alkotás is: háttéralkuk és súlyos titkok elhallgatása, egyes stábtagok ellehetetlenítése még mindig fontosabb stratégiai lépés, mint az egészségügy, az oktatás, a háborúk kérdésének sarkallatos felülvizsgálata. A kormányzó csapatának második számú embere, Stephen Meyers (Ryan Gosling) a tökéletes mintaalany az eszméket dédelgető, hithű embernek, aki csak teljes szívvel képes az ilyen harcokat megvívni. Valójában egymást keresztező embereket látunk, akik egy ponton átveszik a helyet a másiktól, ezáltal veszítve el szerepüket. Legyen elég annyi, hogy a mintacsalád látszatát üzemeltető kormányzó mégsem annyira feddhetetlen férj, mint mutatják, a tiszta eszközökkel harcba szálló stábtag pedig nem csak az ügybe vetett hitét veszti el, de kezeit is kénytelen bemocskolni.

Politikai kiábrándultság még azelőtt, hogy a Házba kerülne az illető! Ez ám a nagy pofon a demokrata vezetésnek, de rajongótábornak is. Íme, az ember, aki megváltoztatja mindennapjaiktokat, elhozva a csodát, a megváltást, a jobb életet... Na de miért is nem akar ez megvalósulni? Vannak a csúnya háttéralkuk, mikor bizony kénytelen vagy a hozzád képest névtelen senkik f@szát szopni, hogy azt a párszáz szánalmasan és morzsákért megvett lojális delegáltat magad mögött tudhasd. Fontos megjegyezni, az nagy Amerikában ne közvetlen az elnökjelöltre szavazol, hanem az adott republikánus/demokrata küldöttekre, akik létszáma alapján dől el, ki lesz az elnök... A közvetett demokrácia diszkrét bája, na! Emiatt is remek látkép a politika működéséről, nem csak a tengerentúliról: kiábrándulni itthon is sokaknak sikerült, nem vitás. Ami miatt érdemes és jó ideig aktualitással bír Clooney mozija, az a kisember kezébe kerülő kártya (lehetősége): Stephen valós(?) bizonyítékkal felvértezve változtatja meg mind a kampány menetét, mind a stáb összetételét. Elítélhető azért, amit tesz?  Bizonyos szempontból igen, elvégre szembe megy saját hitvallásával, meggyőződését a sarokba dobva előre menti a saját irháját, mindazzá válva, amit megvetett korábban. Maga Morris kormányzó esetében már nem ilyen tiszta a kép, elvégre politikusról van szó, aki mint ember, nem hibátlan, de mint jelöltnek, bizony annak kell hazudni, még ha fejek hullanak is emiatt a porba.

Clooney alakítása szót sem érdemel, annyira érződik, hogy ő lehetne az igazi demokrata új-Reagan, a színészből elnökké avanzsálás útjára lépve. Ami miatt nehezebb lenne számára, az a már most is köztudott nőügyeinek díszes száma, mert biza átlag amerikai szemében csak a hűtlenség/zabigyerek/nőtlenség a főbűn, az összes többi ügyesen eltussolható. Aki igazán nagy utat tesz meg a film során, az Gosling, aki a 2011-es évet nézve sokadjára nyújt zseniálisat: nem csak a Drive szótlan főszerepét érdemes a "rovására" írni, de az Őrült, dilis, szerelem nőcsábász karaktere az, ami felhívta rá a hölgyek figyelmét is. Most, hogy tehetsége és külalakja miatt is frontvonalba került, jöhetnek a még tudatosabb szerepválasztások, holott arra eddig se volt panasz. Mostani szerepe minden, ami az elmúlt négy évben történet a demokrata szavazókkal: hit, remény, szeretet, odaadás, várakozás, majd a patthelyzet után a változatlanság keserű kenyere, a kiábrándultság... Cinikus személlyé válva szembemenni mindazzal, ami addig életvitelszerű hittétel volt az életben... Melletük nem kisebb alakok vállaltak epizódszerepet: Philip Seymour Hoffman, Paul Giamatti, Marisa Tomei...

Az év (egyik) legjobb politikai drámája csak egy Oscar-jelölésig vitte, az adaptált forgatókönyv kategóriában nem csak Clooney idén taroló filmje, az Utódok vár megméretésre, de a Suszter, szabó, baka, kém, Brad Pitt újabb jelölését adó Pénzcsináló szkriptje, valamint Scorsese életmű-szagú agyondobálása, A leleményes Hugó is csatasorba áll...

Generációk nőttek már fel a Bond-filmek ábrázolta kémvilág bűvöletében: gyors ügyek, gyors nők,  még gyorsabb autók, melyekkel az egész világot megismerhettük a másfél-kétórás etapokban. A kisfiúk csak álmodoztak arról, hogy egyszer majd ők is ott ülnek egy Martinival a kezükben, hogy megváltsák a világot az éppen aktuálisan fenyegető ellenségtől!

Akkor most a Bond-mítosz kapott egy szofisztikált pofánverést, mert itt van John le Carré könyvének azonos című filmadaptációja, mely kicsit realistább betekintést enged a hidegháborús kémtevékenységekbe. Az angol kiszámolós mondókát megidéző (mindkét: könyv és film) alkotás belsős rálátást biztosít azokra az évtizedekre, mikor ablaktalan épületekben gyomorideggel küzdve és realitásérzéküket vesztve harcoltak a férfiak egy ideologiai szinten már akkor sem realizálható kérdésben. Jelen alkotás(ok) nem hivatott(ak) eldönteni ezt a kérdést, sokkal inkább metodikus ábrázolása ez a színfalak mögötti arctalan háborúnak.

Smiley (Gary Oldman) azt a megbízást kapja, hogy nyomozza ki, ki az áruló a brit titkosszolgálat operatív főnökei közül. Nem könnyű a világ legjobbjai közé tartozó férfiak titkainak kinyomozása, főleg, ha a tégla hátát a szovjetek fedezik, eddigi legnagyobb sikerüknek elkönyvelve az MI6 dezinformálását. A többszálú és idősíkokat váltogató mű cselekményeit egy terepen dolgozó Prideaux ügynök (Mark Strong) meggyilkolása jelenti, aki épp egy magyar tábornok disszidálását szervezi Budapesten. Az ügynök halála lavinát indít a szervezeten belül, Smiley-t és jó pár régi motorost nyugdíjaztatnak, míg a szervezetet új irányba terelik. Azonban Prideaux halála megannyi belsős problémát felszínre hoz, évtizedes lojalitásokat kérdőjelezve meg. 

Nehéz spoilerek nélkül írni a filmről, főleg összetett történetszálai miatt. Álljon itt inkább egy színészlista, mint észérv: Gary Oldman, Mark Strong, John Hurt, Colin Firth, Tom Hardy, Toby Jones, Ciarán Hinds, Benedict Cumberbatch. Aki jártas a brit filmművészetben, az a régi motorosok és a feltörekvő újhullám tagjainak mívves listáját olvashatta éppen. Innen látszik, hogy a ködös Albionban a sztárhalmozás nem megy a történet rovására sőt! Mintha színészvezetés és szakmai alázat terén csak jobbat tett a film hitelességének, hogy megannyi hírneves tehetség szerződött le eme film erejéig a MI6 keretébe.

Kémfilm, nem vitás, de ahogy említettem, köze nincs az eddigi ügynökfilmekhez. Nincs autós üldözés, nincsenek ökölharcok, nincs benne semmi, ami az ügynökök létét a külvilág tudomására hozná. Elfüggönyözött szobákban dohányzó, éjszakákon át dolgozó férfiakat láthatunk, akik még saját kollégáikban sem bízhatnak, lévén köztük is ott az áruló. A film hatalmas erénye az az atmoszféra, ami már az első tárgyalói jelenettől beszippantja a nézőt: paranoid módon mindenkiben meglátjuk a beépített embert, mindenkinél találunk olyan cselekedetet, ami iatt ő lehet a szovjetek bábja a titkosszolgálat tetején csücsülők közül. Ezt a hangulatot Le Carré eredetije mellett Tomas Alfredsonnak is köszönhetjük, aki korábban az Engedj Be! című svéd vámpírfilmmel már méltán tett szert világhírnévre. Kettejük keresztmetszetéből az utóbbi évtized talán legerősebb zsánerfilmjét kapjuk, mely sokak számára élvezhetetlennek tűnik majd, ha nem képesek függetleníteni magukat korábbi ügynökfilmes ismereteiktől. Csendes alázattal birodalmakat szolgáló férfiakat láthatnak, akik családi életüket is háttérbe szorították egy magasabb jó érdekében! 

A filmet nem is annak fényében kell vizsgálni, hogy hány Oscarra jelölték (3)! Az sem feltétlen mérvadó, hogy mire taksálták a Brit Filmakadémai tagjai (11 jelölés). Ezt a filmet szigorúan korhű hozzáállással tekintse meg minden érdeklődő, mert amint jelenkori elvárásokat és elképzeléseket társítunk hozzá, csalódással távozunk majd a moziból. A film azt a kort idézi, mikor még az egyetemisták lepték el a vetítőtermeket, megtöltötték dohányfüsttel a termeket és a szabadságról, filozófiáról, elvekről vitatkoztak. Nem volt internet, a titkos dokumentumokat trükkös csempészmódszerekkel juttatták ki az irattárakból, nem volt mágneskártya, még az aláírás igazolta ottlétedet...

Kezdem úgy érezni, az Amerikai Filmakadémia szimpla népszerűségi versennyé degradálódik. Vannak olykor felkapott filmek, amelyek társadalompolitikai mondanialójuk miatt válnak releváns alkotássá (idén A segítség), máskor meg a filmművészeti zsánerkedés miatt emelkednek ki bizonyos filmek (ld. A némafilmes). Végül említsük meg a személyes vonzerőt, mely egy-egy alkotó neve láttán lép életbe (Martin Scorsese megint nem olyan filmmel hódít, ami a legjobbjai közé tartozna). Emellé elfelejtik a Drive-ot (1 jelölés - hangvágás)...

Ezeket összegezve kicsit kommentálom a főbb kategóriákat:

Legjobb film

Az élet fája
Éjfélkor Párizsban
Hadak útján
A leleményes Hugo
A némafilmes
Pénzcsináló
Rém hangosan és irtó közel
A segítség
Utódok

Ugyan szép a lista, színes és szagos, a tengerentúlra kicsit erőtlen visszhangokkal juthatott el a Drive és a Suszter, szabó... is. Az azért meglepő, hogy ezek mellett A tetovált lány sem érdemelt ki jelölést, elvégre Fincher a fiatal Scorsese-ként az arra kevésbé érdemes alkotásaival jut a listák élére. Azt csak félve említem, hogy az agyonjelölt Hugo akár meg"Titanicosodhat", általános akadémiai elmebaj esetén rommá díjazzák majd február 27-én. Öröm az ürömben Az élet fája jelölése, róla kicsit megfeledkeztek az illetékesek mostanság...

Legjobb idegen nyelvű film

Bullhead (Belgium)
Footnote (Izrael)
In Darkness (Lengyelország)
Monsieur Lazhar (Kanada)
Nader és Simin (Irán)

A legbiztosabb befutó: Nader és Simin. Tovább fejtegetni értelmetlen, mindent visz, ezt is fogja, stb.

Legjobb animációs film

Chico and Rita
Csizmás a kandúr
Egy macska kettős élete
Kung Fu Panda 2
Rango

Hová tűnt Tintin? Magam részéről inkább két Tintin, mint egy Csizmás a kandúr!!! Karácsony Artúr is a feledés homályába veszett, így a Tintin nélkül egyértelműen Rango felé billen a mérleg. Aztán jön a hatezres közösség, hogy jól Csizmást adjon.

Legjobb rendező

Woody Allen (Éjfélkor Párizsban)
Michel Hazanavicius (A némafilmes)
Terrence Malick (Az élet fája)
Alexander Payne (Utódok)
Martin Scorsese (A leleményes Hugo)

Nincs Drive... Refn-t nagyon nem szerethetik odaát. Ezek a jelöltek nem érdemtelenek, csak Scorsese jelenléte az, ami eszembe juttatja: itt biza popularitás zajlik. Malick túl grandiózus ide, Hazanavicius lehet az idei Tom Hooper (A király beszéde), a velószínűség azonban Payne mellett szól.

Legjobb férfi főszereplő

Demian Bichir (A Better Life)
George Clooney (Utódok)
Jean Dujardin (A némafilmes)
Gary Oldman (Suszter szabó baka kém)
Brad Pitt (Pénzcsináló)

Dujardin és Clooney megmérkőzhet, hogy bizonyítsák, a Golden Globe-győzelem melyik kategóriából öröklődik az Oscarra! Pitt megint csak jelölésig, de akkor már Az élet fája, jóurak és asszonyok! Oldmant megtisztelték a jelöléssel, pont. Joseph Gordon-Levitt meg elfelejtve a 50/50-ért? Köszöntük szépen... NEM! Aki meg nagyon kimaradt? Michael Fassbender! Sírunk is, mit tehetünk? Szexmentes Amerika, korhatár-bizottság... fakyea

Legjobb női főszereplő

Glenn Close (Albert Nobbs)
Viola Davis (A segítség)
Rooney Mara (A tetovált lány)
Meryl Streep (A Vaslady)
Michelle Williams (Egy hét Marilynnel)

Ha fentebb is GG-hasonlat, itt pláne: Streep vs Williams. A többiek meg felöltözhetnek szépen. Williamsnek a drukk, Streep annyira kézenfekvő, mint mindig.

Legjobb férfi mellékszereplő

Kenneth Branagh (Egy hét Marilynnel)
Jonah Hill (Pénzcsináló)
Nick Nolte (Warrior)
Christopher Plummer (Kezdők)
Max von Sydow (Rém hangosan és irtó közel)

Lenni melegkártya, úgyhogy Plummer a győztes. Aki hiányzik, az Albert Brooks a Drive-ért. Becserélném von Sydow-ra... Az meg egyenesen érthetetlen, miért nem jelölték az egyik legjobbat, Albert Brooks-t a Drive-beli alakításért??? Hja, írtam, sebaj, ha Akadémia duplázhat, én is!

Legjobb női mellékszereplő

Berenice Bejo (A némafilmes)
Jessica Chastain (A segítség)
Melissa McCarthy (Koszorúslányok)
Janet McTeer (Albert Nobbs)
Octavia Spencer (A segítség)

Copy Paste a GG-listából! Na jó, nem teljesen, itt felkerült Melissa McCarthy a listára (az ottani Utódok-os Shailene Woodley helyett. Befutni Spencernek kötelező, mert jó és hiteles.

Legjobb eredeti forgatókönyv

Éjfélkor Párizsban
Koszorúslányok
Margin Call
Nader és Simin
A némafilmes

Ha forgatókönyv, akkor Woody! Lenne az elv, ha nem lenne Margin Call, ami zseniális szkript: nem is értem, miért csak ide fért be?!?!

Legjobb adaptált forgatókönyv

A hatalom árnyékában
A leleményes Hugo
Pénzcsináló
Suszter szabó baka kém
Utódok

Payne könyve, mi más? A többi lenni szép és jó, de Payne viszi az Utódokkal.

Hogy mennyire tekinthető Oscar-előszobának egy-egy díjátadó? A New York-i kritikusok 2010-es díjátadójának győztesei közül az alábbiak nyertek Oscart is: Colin Firth - legjobb színész, Melissa Leo  - legjobb női mellékszereplő; míg 2009-ben A bombák földjén és Kathryn Bigelow, valamint Mo'Nique és Christoph Waltz is megismételte nagyalmás győzelmét az aranyembernél!

Az idei győztesek alapján lehet találgatni, hogy kik lesznek befutók...lehet,hogy végre összejön az Oscar Brad Pittnek?

Legjobb film: "The Artist"

Legjobb rendező: Michel Hazanavicus, "The Artist"

Legjobb színész: Brad Pitt, "Az élet fája" és "Pénzcsináló"

Legjobb színésznő: Meryl Streep, "The Iron Lady"

Legjobb férfi mellékszereplő: Albert Brooks, "Drive - Gázt!"

Legjobb női mellékszereplő: Jessica Chastain, "A segítség" "Az élet fája" és "Take Shelter"

Legjobb forgatókönyv: Steven Zaillian és Aaron Sorkin, "Pénzcsináló"

Legjobb fényképezés: Emmanuel Lubezki, "Az élet fája"

Legjobb idegennyelvű film: "Nader és Simin - Egy elválás története"

Legjobb dokumentumfilm: "Cave of Forgotten Dreams"

Legjobb első film: "Margin Call"

A túlidealizált Egyesült Államokban sincs kolbászból a kerítés, sőt! Rendszeresen jönnek ki azok a filmek, melyek pont az amerikai álom élhetetlen oldalára igyekeznek összpontosítani, azon belül is a gyermekek generációinak életét állítva középpontba. Számomra az első ilyen katarktikus filmélmény Larry Clark 1997-es Kölykök című filmje volt, mely egy csapat New York-i tinédzser egy napjáról számolt be, melyből nem maradhatott ki a szex, az erőszak, a lopás, a drogfogyasztás és az AIDS felbukkanása sem. Olyan tinédzserkorról rántották le a leplet, mely örvényszerűen rántja magába a fiatalokat, esélyt sem adva a túléléshez. Hozzá képest a Precious megoldást és kiutat kínál, afro-amerikai drámaként pozícionálva társadalomrajza hatványozottan érdekesebb és művészibb, mint a "nagy fekete rendező", Tyler Perry női kosztümös komédiás életműve egyben.

Sapphire művészneve alatt írta meg regényét Ramona Lofton még 1996-ban, Push címen. A film szinte szóról szóra követi a regény történetét, így komolyan nem is kell eltérni tőle. Adott nekünk a címszereplő Precious (Gabourey Sidibe), a túlsúlyos harlemi afro-amerikai lány, aki erőszakos anyjával él. Eltanácsolják az iskolából, mert már másodjára várandós, pedig még csak 16 éves. A gyermekek apja nem más, mint saját édesapja, aki rendszeresen megerőszakolta lányát. Ezen tettek felett édesanya, Mary (Mo'Nique) szemet huny, cserébe házi rabszolgaként tartja lányát, a Precious és lánya után járó segélyből élve mindennapjaikat. Az első gyermeket azonban Precious nagymamája neveli, hogy semmilyen terhet ne kelljen Mary-nek vállalnia. A terhes lányt a szociális munkás Mrs. Weiss (Mariah Carey) egy alternatív iskolába küldi, ahol kifejezetten a hátrányos helyzetű tinédzseranyákkal foglalkoznak, segítve őket az érettségi megszerzésében. Miss Rain (Paula Patton) osztályába kerülve Precious és a többiek feladata az, hogy naplót vezessenek életükről, melyet Életünk történetei címen gyűjtenek egybe. A második gyermek születése után Precious őszintén elmondja a szociális munkásnak, hogy nem ők nevelik első gyermekét, így édesanyjától elveszik a segélyt. Mary felháborodva utcára teszi lányát és második unokáját, azonban sikerül szállást találniuk és még segélyt is kapnak Miss Rainnek köszönhetően. Precious boldogsága azonba véges, ugyanis édesanyja még egyszer utoljára felkeresi, hogy elmondja neki, édesapja AIDS-ben hunyt el. A vizsgálatok kiderítik, hogy a lány is HIV-fertőzött, míg gyermekei közül egyik sem az. Precious osztálytársa tanácsára csatlakozik egy önsegítő csoporthoz, melynek egytől egyik HIV-fertőzött nők a tagjai. Sorsa azonban a nézői fantáziára van bízva, ugyanis se a szerző, se a forgatókönyvíró nem zárja le a történetet.

Nagyon komor drámával állunk szemben, ahol a kövér lánynak szurkolunk azért, hogy erőszakos családjától megszabadulva élhesse életét. A tragikus fordulatok, a nemi erőszak, a terhesség és az AIDS árnyékában olyan mértékű teherrel szembesül hősnőnk, amiből egy is képes megnyomorítani egy embert egész életére, nemhogy mindenből kap egy "kicsit". Nem véletlen, hogy említettem Tyler Perry nevét: a női ruhába bújó színész-rendező az afro-amerikai közösség nagy kedvence, Médea-történetei rendre kasszasikernek bizonyulnak, nem kis részben a vallásos amerikaiak érzelmeire játszva. Ezzel szemben Lee Daniels rendező nem csak a Sapphire-novellából építkezhetett, saját borzalmas gyermekkorának élményeit is felhasználta: rendőr édesapja rendszeresen szexuálisan zaklatta fiát. A megélt borzalmaknak köszönhetően olyan szuggesztíven építette fel a borús történetet, hogy teljesen magával rántja a nézőt, egy másodpercre sem eresztve el. Nem véletlen a két Oscar-díj sem, a végig ellenszenves édesanya szerepében Mo'Nique legalább annyira zseniális, mint volt Melissa Leo A harcosban, mind a ketten érdemeik szerint gazdagodtak az arany szobrocskával. Megvan tehát az új hollywoodi sikerrecept: vállald el egy ellenszenves anya szerepét, azt Oscar bátya már gyün is.

8/10

Tessék, az idei év legjobb idegennyelvű Oscar-díjas filmje! Kell ennél több, hogy rávegye az ember fiát/lányát, hogy ellátogasson a moziba? Ha igen, akkor minden igyekezetemmel azon leszek, hogy ezt az érzést csak erősítsem. Először vegyük a film eredménylistáját: nyert a Golden Globe-on és az Oscaron. Ez eddig igen veretes eredménylista - a lehetséges három díjból kettőt megszerzett, a BAFTA csak A tetovált lány ellenében veszett el. Nézzük a rendezőnőt: Susanne Bier jó pár éve az európai film élmezőnyében található olyan filmekkel, mint a Hogy szeretsz?, a Testvéred feleségét vagy az Esküvő után, mely filmekben a dán színészélet legjobbjai léphettek ki a szélesebb közönség elé, sőt, saját filmjének, a Testvéred... forgatókönyvének is megírhatta az amerikai remake-változatát, mely a 2 Golden Globe-díjra jelölt alkotást, a Testvéreket eredményezte.

A történet ugyan két szálon fut, egy afrikai és egy dán szálat kapunk, azonban az első inkább csak a felnőtt főszereplőnek tekinthető Anton (Mikael Persbrandt) személyiségének árnyalásáért felelős, plusz egy érdekes kontextusba helyezi a film címének pozícionálását, de erről később. Anton válófélben lévő orvos, aki igen nagy gyakorisággal látogat el egy afrikai menekülttáborba, hogy minden tőle telhetőt megtegyen az ottaniakért. Eközben egy másik férfi, Claus (Ulrich Tomsen) hazaköltözik Dániába, hogy felesége halála után új életet kezdjen fiával, Christiannal (William Johnk Nielsen). Apa és fia elridegült egymástól, gyászukat mind a ketten máshogy kezelik: míg az apa befele forduló lesz, a gyermek  saját igazságát a számára kegyetlenné vált világban kereső agresszív fiatallá lesz. Ebben társa lesz az osztály untermanja, a svéd származású Elias, akinek védelmére kelve egyre vadabb dolgokba rángatja magát és Eliast is. Mint kiderül, Anton Elias apja, így a két család története szorosan egybeolvad s ez a közös ösvény lesz a film igazi vezérfonala.

Bier filmje sok ponton eltér az amerikai fősodortól, de mégsem az a klasszikus európai alkotás: erre szokták mondani, díjátadókra készült. Minden másodpercében érződik az a fajsúlyos mondanivaló, amellyel foglalkozni szándékoznak az alkotók. A nagyon mély és búskomor óvilági-európai drámaiságot felpuhítva, míg az amerikai érzelmességet kissé megszikkadva tálalják a nézőnek, ami ezen öszvér esetében inkább pozitív végeredményre jutott. Itt kissé vissza is kanyarodnék az eredeti címhez, a Haevnen jelentéséhez: ugyan itt direkt a mennyország-hasonlat, kontrasztként kapunk is két teljesen eltérő világot, azonban jelen esetben a magyar cím kevésbé fennkölt és ezáltal találóbb is, mint az eredeti (ami igen ritka). Az északi országok idealizált társadalmáról már nem először rántják le a leplet, ebben talán a elgerősebb a Könyörtelenek című film volt, mely az iskolán belüli erőszakot ábrázolja. Most ugyan nem kapunk annyi kegyetlenséget, de ezzel pont hogy történetileg megágyaznak annak a filmnek, a kisiskolások egymás közti viselkedésének bemutatásával - mintegy előrevetítve, mi lesz ezekből a fiatalokból 5-8 év múlva. Ezzel szemben az afrikai történetszálon a dén fiúknál alig idősebb lányok terhes anyaként halnak meg a helyi Nagy Ember kegyetlenkedéseinek köszönhetően - a fogadásból felvágott hasú lányok sorban véreznek el, mire az orvoshoz kerülnek. A sors azonban nem hagyja magára a táborlakókat, egy fertőzés miatt Antonhoz kerülő Nagy Ember ugyan felgyógyul, életéről azonban az eddig számára kiszolgáltatott táborlakók döntenek, elég radikális módon. Nem igazán tudtam eldönteni, vajon melyik is lenne az a jobb világ, mert mindkét esetben a másik látszott szimpatikusabbnak, pont az eltérő szabályrendszer okán. Egy azonban biztos, értékítéletet nem mondhatunk csak a film alapján, mindenki magának szűrje le ezt a következtetést.

A film csodálatos operatőri munka eredményeképp élvezhető, melyért Bier állandó operatőre, Morten Soborg dicsérhető, mellette a zenei háttér is csak a legjobbakat érdemli, szintén Bier "örök zeneszerzője", Johan Söderqvist érdemel elismerést. A csodás tájakat életre keltő kép és zene csak még fájdalmasabbá teszi a film megtekintését, annak jó értelmében. Mert bizony fáj látni szenvedni mind az afrikai, mind az európai embereket, bizonyítva látni a tézist, a nyugati civilizáció csak demokratikus keretbe foglalta azt a kegyetlenséget, ami régről az emberben él. Mert ez a film bizony az erőszakmentes világ himnusza lehetne, ékes bizonyíték arra nézvést, mit hagytunk magunk mögött, mikor elértük az utopisztikus világbéke állapotát. Amíg ez nem következik be, addig az emberi kegyetlenség, a szétbomló családok, az önzés lesz napirenden, amit csak a tragikus események tudnak kiléptetni megszokott medréből.

8/10

Hogy mi a közös David Fincher és Danny Boyle rendező urakban? Legutóbbi két filmjükkel egymás ellenfelei voltak a díjátadókon. Ez ugyan nem egy eget rengető kijelentés, de mindenesetre tény. Míg 2009-ben Danny Boyle világszerte tarolt a Gettómilliomossal, addig Fincher csak elismeréseket gyűjtött a Benjamin Button különös élete című alkotásával. 2011-re fordult a kocka: Fincher nyerte halomra magát A közösségi hálóval (igaz, Oscar bátya nem gyütt neki), addig most Boyle maradt csak az elismerések talaján. Ezen kis ténymegállapítás nem csak örvendetes, hanem előre is mutat: itt van egy középkorú filmes generáció, akik már értik és tudják annyira a filmezést, hogy bármihez nyúljanak, az tipikusan arannyá változik. De ideje most Boyle rendezésére, az életrajzi ihletésű 127 órára terelni a szót.

Aron Ralston (James Franco) gyakorlott boulderező, aki kötél nélkül, kis magasságokban mászik. Magunk közt szólva magányos farkas, aki még a családtagjainak sem veszi fel a telefont, hagyja hogy az üzenetrögzítőjére öntsék ki szívüket. Aron a szokásos hétvégi mászására készül, messze mindentől és mindenkitől. Kicsit olyan, mintha Dakaron egy motorost követnénk, csak itt a motor helyett biciklivel közelítjük meg a célt, az igazi túra pedig már saját lábunkon vár ránk. A sziklás sivatagos terepen összefut két eltévedt lánnyal (Kristi - Kate Mara, Megan - Amber Tamblyn), akikkel egy fantasztikus barlangi tavas ugrálással múlatja az időt. Miután elválnak útjaik, Aron elkezdi az igazi túrát, ami során szerencsétlen balesetet szenved: egy kisebb szakadák feletti szikla szakad be alatta, majd a földre érve odaszorítja karját a falhoz. Innentől kezdve 127! órán át tartja fogva Aron a szikla, próbára téve elméjét, ösztöneit és végül életigenlését és testképét. A maximum egyéjszakás túrából kicsit több mint ötnapos kényszerű fogság során Aront már hallucinációk is gyötrik, az alultápláltságról nem is beszélve. Mivel igaz történet lévén bárki utána nézhet a valós történéseknek, így én is nyugodt szívvel árulom el: menekülését csak annak köszönheti, hogy élni akarása erősebbnek bizonyult teste megóvásánál. Az öncsonkítás jelen esetben at úlélést jelenti, melyet egy nagyon buta, de tényszerű megállapítással lehet igazán érzékeltetni: a csapdába esett kutya is képes lerágni az adott végtagját a megmeneküléséért. Az igazi kérdés az, vajon mi megtennénk-e ezt hasonló esetben?

A film a Boyle-hoz köthető érdemek mellett a főszereplő karizmatikus alakításának köszönhetően működik az első perctől az utolsóig. James Franco karrierjének első percétől az igazán "szarok bele"-figura, elég csak a gesztusait és szerepválasztásait megfigyelni. Aron karaktere ebből a szempontból igazán testhezálló, azonban a jellemfejlődés is teljesen hiteles Franco tolmácsolásában. Kis időre ő maga volt Aron, aki kénytelen levágni a karját, hogy hibáira ráébredve tovább élhessen, jobban és tartalmasabban. Igazi one man show ez, nem csoda, hogy jelölték a legjobb férfi főszereplő kategóriájában (ami a nőknél Natalie Portman alakítása, azt a férfi mezőnyben Franco hozta). Talán most van Franco karrierje csúcsán, innen már csak nagy erőfeszítéssel léphetne feljebb. Igazi indie-karakter, aki a nők mezőnyében Zooey Deschanel, az a férfiaknál James Franco. Valahogy nagy költségvetésű filmekben idegenül mozog, az ottani megkötések egész egyszerűen kioltják a benne szunnyadó tehetséget. Talán ez is magyarázza az Oscar-gálán mutatott halványabb teljesítményt.

Amint mondtam, Boyle mintha most már minden rendezésével a díjátadókat célozná meg, mégis azt mondom, inkább ez a filmje érte volna meg a tényleges díjazást, mintsem a Gettómilliomos. Igaz, ez szubjektív vélemény, de ez a filmje számomra jobban hozta azokat a látványelemeket, történetmesélést és feszültséget... mintha valamit visszacsempésztek volna a Trainspotting filmes stílusából.

9/10

Ismételten csak a vidék vesztett. Ahogy A király beszéde, a Fekete hattyú esetében, úgy a díjátadók egyik nagy kedvence, A harcos is szinte csak fővárosi premierekkel kezdett (kivéve a székesfehárvári mozi, de volt koronázóvárosként tekinthető fővárosnak). A legtöbb mellékszereplői díj tulajdonosaként azonban nem a filmnek van miért szégyenkeznie, csak a hazai forgalmazójának. Lássuk azonban inkább a film erényeit.

Igazi Rocky-film, melyben azonban nem a bunyók töltik ki a játékidő nagy részét, hanem a nagybetűs CSALÁDI DRÁMA. Adott egy anya (Melissa Leo), két férjtől származó jó néhány gyermeke, akik közül csak a két fiú, Dicky (Christian Bale) és Micky (Mark Wahlberg) számít tehetségesnek, igaz csak boksz terén. Míg Dicky az igazi klasszissá válás előtt inkább a crack rabja lesz, addig Micky anyja és féltestvére árnyékában csak tucatrangú és általában elkent szájú bunyósként tengeti életét. Jön azonban a fordulópont, míg Micky egy lánnyal megismerkedve növeszt tököt a családi lelejmolással szemben, addig Dicky a börtön rácsai mögött értelmezheti át a cseppet sem hasznosan töltött drogos éveit. Kettejük megromlott viszonyát azonban csak az őszinteség tudja helyrehozni, melynek köszönhetően a junkie-ból edzővé előlépő Dicky világbajnoki címhez segíti öccsét.

Sportdrámák közül az egyik legnagyobb emberi csatát is láthatjuk a vásznon, de hogy kinek köszönhetően, az esztétikai és szimbolikai értelmezés kérdése, ami egyben a Ki a nagyobb harcos? kérdésre is választ adhat - igaz, többfélét is. A drogfüggő testvér harcát saját gyengeségeivel szemben, legyőzve saját egóját, hogy öccse törekvéseit szolgálja? Vagy a mindig háttérbe szorított fiatalabb fiú felemelkedésének története, ahol az elnyomó anya és báty ellenére is világbajnoká lehetsz? Ha csak a színészi alakításokat nézzük, akkor Bale a nagyobb harcos, nem csak a leadott súly miatt, egész alakítása az ambivalencia, a drogfogyasztás ábrázolásának skizoid mellékhatásai mellett. Mellé csak a szintén megosztó karakterű és akaratos édesanya szerepében Leo nőhet csak fel, nem is csoda, hogy mindketten megnyerték, amit csak lehetett - mellettük Marky Mark csak egy erősen közepes színész(nek tűnik). Arról nem beszélve, hogy a 7 Oscar-jelölésből a két reálisan megnyerhetőt el is happolták a vetélytársak elől. Robert Downey Jr. még műfeketeként a Trópusi viharban elnyomta nekünk: nyomasd a kretént, és jön Oscar-bátya!, most kibővíthető azzal, hogy Fogyj annyit, mint Christian Bale!. Igaz, nem az első alkalommal tette ezt, de ez a 21. századi method actor nem először sütkérezhet a kritikai napfényben, de talán most éri a leginkább.

David O. Russell rendező a Sivatagi cápák után újra nagy sikert ért el Mark Wahlberggel, de megint nem (csak) Wahlbergnek köszönhetően. Kis költségvetése ellenére bőséges anyagi siker a film, szakmai eredményeiről nem is beszélve. Karrierje műfajingadozó jellegéből fakadóan kíváncsian várom, a következő filmje, ami ezúttal vígjáték, vajon hozza-e a msotani elvárások színvonalát.

A nagy sportfilmek jellemzője, hogy évente újra elővesszük és megnézzük, hogy erősödjön tőle kicsit önbizalmunk, hogy átlendítsen a fárasztó edzések monotonitásán, ha netán halványulna a kitűzött cél a láthatár szélén. Úgy érzem, A harcos többször is elő fog kerülni az évek során, de nem a sportolói, hanem az emberi diadal okán.

9/10

Azért a címválasztás, mert ez így talán egységesebb, mintha igyekeznék pro és kontra felsorolásokat vagy kijelentéseket tenni, hiszen a jó dolgokkal is lehetnek problémák. Most a 83. Oscar-gálát tekintem át, na nem kategóriánként, nem a győzteseket és a nagy veszteseket felsorolandó, mert az nem lenne önmagában érdekes.

A díjak átlagát nézve nagyon kiegyensúlyozott eredményt kaptunk. Négy-négy szobrocska A király beszéde és az Eredet tarsolyában, hárommal gazdagodott A közösségi háló, 2-2 díjat kapott A harcos, a Toy Story 3 és az Alice Csodaországban, valamint egy díjat a Fekete hattyú. Ebből is látszik, idén nagyon kiegyensúlyozott képet igyekezett magáról kialakítani az Amerikai Filmművészeti Akadémia, nem estek abba a hibába, mint a Brit Filmakadémia tette: a hét díjjal ott A király beszéde rommá nyerte magát, nagyon egyoldalúvá téve a versengést. Ez a fajta egalitárius módszer azért sem feltétlenül baráti, mert egy-egy film nem feltétlenül abban a kategóriában diadalmaskodott, amiben erős volt: az Eredet csak a látványvilágára és a hangok terén nyert, míg az utóbbi években megszokott underdog győztes a legjobb filmek terén esélytelen volt, mert hiába kis film A király beszéde vagy A közösségi háló, olyan hype és díjeső van már mögötte, hogy a díjazásuk így is mainstream megoldás.

A társ-házigazdákra nem lehet panaszunk, az Oscar bántóan polkorrekt világlátása és működése mellé még így is erőn felül teljesítettek, bár tény, sokkal többet vártak az emberek James Francótól, mint a női ruhába bújás. Mellette Anne Hathaway igazi díva volt, meg is leckéztette a két évvel ezelőtti gála házigazdáját, Hugh Jackmant. Franco és Hathaway közös legjobb filmes montázsa ugyan szórakoztató és figyelemfelkeltő volt, de a műsor végére már szinte csak Hathaway maradt a vártán, Franco csendesen ellubickolt a rivaldafényben.

Ami viszont igazán dühítő volt, az a hazai közvetítést felvállaló HBO néhány húzása. Egyrészt a két tolmácsoló feladatot ellátó úriember rendszeres hibái voltak aggasztóak, mert rendre a poénos második tagmondatot hagyták el, ami azért az állandó ziccer hiányát jelenti. Azonban ennél is idegesítőbb volt a csatorna szünetbeli tevékenysége, több okból és esetben is. Elsőként az Avatár ajánlóinak ronggyá játszása volt az, ami már szó szerint dühítette az embereket (a Belvárosi Mozinak köszönhetően szélesvásznon néztem az átadót), a teremben helyet foglalók olykor már hangosan elégedetlenkedtek minden idők legtöbb bevételt produkáló filmjének újabb beharangozója láttán - főleg, hogy volt olyan 5 perces blokk, mikor kétszer! is láthattunk na'avikat a vásznon. Emellett a többi ismétlődést csak megemlíteném: Gengszterkorzó, Spartacus - Az aréna istenei, Ő a megoldás, 500 nap nyár, stb. Ezzel az a baj, hogy bizonyítja, még a legerősebb magyar fizetős csatorna sem képes fogyasztóbarát marketinggel előállni az egyik legnézettebb hazai tévés közvetítés során. Dömperszerűen tolták az arcunkba az egyébként is agyonreklámozott és legalább a csapból is folyó alkotásokat. Ez bizony koncepcióhiányról, ötlettelenségről és hanyagságról tanúskodik. Egy ilyen lehetőség esetén erőteljes és szórakoztató konstrukcióban kell felépíteni a szüneteket, nemhiába a legmagasabb reklámbevételeket generáló közvetítések egyike a tengerentúlon.

Ahogy messze még a jövő évi gála, úgy ezek a problémák is kiküszöbölhetőek, hogy egy összességében négyórás közvetítés majdnem harmada ne az unalomba és az idegesítően ismételt jelenetekbe fulladjon.