Az nagy csodás '90-es évek konzoljátékos bummjának köszönhetően megannyi háztartásban felütötte fejét a Street Fighter, a Mortal Kombat s még rengeteg verekedős játék. Emlékszem, milyen nagy partik voltak abból még általános iskolásként, hogy átmentünk valamelyik osztálytársunkhoz, egy-két órán keresztül csak nyikorogtattuk a joypadot, minél szebb és erőszakosabb kombókat felfedezve és használva.

Megfilmesítésük elkerülhetetlen volt: 1994-ben a Street Fighter jött ki a mozikban Jean-Claude Van Damme főszereplésével, ugyan mára már klasszikus, de önmagában akkor is kevéssé kiemelkedő alkotásként, míg 1995-ben a Mortal Kombat már jóval hangulatosabb és emlékezetesebb, a gamerek közt még mindig kultstátuszban levő, mégsem örök életű filmként, jobban sikerült színész- és zeneválogatással. A folytatások már kérdésesebbek, az 1998-as 2. Mortal-film már a szégyenteljesebb kategóriát erősíti, míg a tavaly vetített Chun-Li legendája alcímet viselő Street Fighter hasonlóan gyenge minőségű névelődjéhez képest is anyagi bukás volt.

Fentebb említett két kultikus versenytárssal párhuzamosan jelent meg címadó játékunk is, azonban nagyjátékfilmes bemutatkozására mindeddig várni kellett.

2039-re a multicégek uralják világunkat, 8 hatalmas cégóriás vette át a kormányok feladatát. Az amerikai területeket a Tekken irányítja, melynek fővárosában, Tekken Cityben rendezik meg az azévi Vasököl viadalt. Ezen a viadalon a cégek versengése a háborúkat helyettesíti, presztizst és világuralmat jelentve arra az évre. Jin Kazama (Jon Foo) egy átlagosnak nem mondható gettógyermek, az egyetlen, aki át tud járni a gettó falain anélkül, hogy a katonák vagy a rablók elkapják. Édesanyja, Jun (Tamlyn Tomita) elvesztése után azonban már semmi sincs, ami visszatartsa a Vasököltől, bosszúvágya nem csillapodhat a Tekken főnöke, Heihachi Mishima (Cary-Hiroyuki Tagawa) megölésének eléréséig. Bosszúhadjárata során azonban nem csak a Vasököl-harcosokkal kell felvennie kesztyűkét, hanem sosem látott édesapjával is.

Bőven elegendő sztorit kapunk ahhoz, hogy élvezetes másfél órát töltsünk el a játékidő alatt. Persze, sablonos, didaktikus és százszor látott elemekből építkező történetről van szó, de egy játékadaptáció nem rugaszkodhat el annyira a táptalajtól, mint azt napjaink igényei indokolnák. Egy ilyen kaliberű film mindig a látvány terén hozza be a nézőt a filmbe, azzal pedig különösebb gond nincs. Azért e nem oly sziklaszilárd állítás, mert egy alacsony költségvetésű filmhez képest szép képeket kapunk, az akciók sem elkapkodottak, mint egy-két rángatódzó kamerára vaduló film esetében, az anyagi korlátok azonban a totálképeknél sokkal beszédesebbek, mint a küzdőtér korlátja. Ugyan elfogadható minőségűek a nagytotálok, de valljuk be, ha hasonlót látnánk nagyobb büdzséjű filmnél, fel is háborodnánk... A küzdelmek képsorai lendületesek, a pofonok és a rúgások a helyükön csattannak, egyedül a női küzdelemnél éreztem azt, a csajok látványán kívül nem sokra futotta, de szerencsére nem pörgettek bele a képbe úgy, mint a Mortal Kombatban Sonja bunyójánál.

A szereplőkről pár szóban (ide kattintva nagyobb méretben állnak rendelkezésre a beazonosításhoz). A főszereplő Jon Fooelfogadható választás, a ma divatos fél-ázsiai stílus nagyszerűen megragadható benne, mind etnikai kevertsége, mind egész lénye kapcsán. Mindig nagy-nagy öröm Cary Hiroyuki Tagawát látni, bár nagy sajnálatomra itt nem kapott harci jelenetet, nem úgy, mint a már említett halandóháborúban Shang Tsungként. Luke Goss a Hellboy második része óta nem vállalt szerepet nagyjátékfilmben, és meg kell hagyni, smink nélkül is van annyira szuggesztív a játéka, mint Nuada hercegként azAranyhadseregben.

A rendező Dwight H. Little (Szabadítsátok ki Willy-t 2; Gyilkosság a Fehér Házban; Ügyvédek, Szökés epizódok) és a forgatókönyv-író Alan B. McElroy (Spawn, az ivadék; Ballistic: Robbanásig feltöltve, A tengerészgyalogos) ugyan ezzel az alkotásukkal sem törtek ki a B-filmek kategriájából, de be tudták bizonyítani, hogy hiába van lenézve a műfaj, megéri ezen alkotásokat dvd-n kiadni, szórakoztató és pörgős akciófilmek mindig kellenek, melyek nem a világot váltják meg, csak azt a másfél óránkat, amit a megtekintésével töltünk.