Több mint egy évtizede robbant be az ijesztgetős filmek palettájába az Ideglelés című filmmel a kézikamerás horror, egyből új zsánert is teremtve, megannyi rajongót szerezve. Nagyjából egyszerre indult a képregényfilmek modern feldolgozási hulláma az X-Men-fimmel, amely ipari méretű adaptálási lázat indított útjára Hollywood ismételten akadozó gépezetében. Most azonban megcsodálhatjuk ennek üde és low budget keverékét Josh Trank rendezésében, aki nagyjátékfilmes bemutatkozásával le is söpört az asztalról jó pár hírnevesebb zsánerfilmet.

A sztori rém egyszerű: átlagos srácok a gimiből, a hierarchia eltérő fokain állva egy buliban furcsa dologra lelnek a föld alatt. A világító és villódzó, láthatóan nem evilági eredetű felfedezés egycsapásra megváltoztatja a fiúk életét. Először még csak a hátsó kertben kísérletezgetnek újonnan kialakuló, főleg a telepátián alapuló képességeikkel, majd mind gyakrabban lépnek ki a nagyvilágba is. A kisebb csínyek után már a lúzer Andrew önbizalmát is növelő iskolai tehetségkutató verseny során is villognak "tehetségükkel". A hirtelen jött népszerűséget azonban a szerencsétlen és az egyedüli támaszt haldokló anyjában meglelő Andrew lelki instabilitása mind a csapat egységét is megbontja, mind a társadalomra is egyre nagyobb veszélyt jelent.

Meg kell hagyni, igazi geek-film. A rendező Trank mellett a forgatókönyvíró Max Landis is laza 26-27 éves korban leledző, finoman szólva is érezhetően comics-fan fiatalember, innen is érezni, hogy még éhes farkasokkal van dolgunk. Hozzájuk hasonlóan a hérom főszereplő is - jó amerikai gimis filmes/sorozatos szokásként - huszonéves, ez a fiatal-felnőtt attitűd pedig nagyon is jót tesz a filmnek. Olyan srácokról van szó, akiknek első igazán komoly horrorfilmes élménye éppen a bevezőben említett Ideglelés lehetett, a korai behatásokat és a rajongás tárgyát képező szórakoztató irodalmi jártasság egyvelege pedig csak nekünk, nézőknek jelent jót. Olyan drámát kapunk, ami talán még Batman kalandjaiban is megállná a helyét, mindezt olyan humorral felvértezve, ami Pókember kamaszos báját adta az elejétől fogva. Ez a kettősség, valamint az a tény, hogy laza 12 millió dollárból, egy ma már sztárgázsinak se számító összegből hozták össze ezt a filmet, igazán megsüvegelendő. Olyan (akár több) százmilliós projekteket homályosítva el, mint a Zöld Lámpás, a Pókember-trilógia.

Ami még a film erőssége, hogy a hősiesség mellett bizony a hatalomittas, megérszegült és úttévesztő fiatalság elé is görbe tükröt tud adni azáltal, hogy a szupererő birtokában is mélyen emberinek ábrázolja hőseinket: ugyanúgy elmennek berúgni a partiban, ugyanúgy erős érzelmekre és kötődésre vágynak, ettől függetlenül ugyanúgy szenvednek és gyötri őket a jelen, mint társaikat. Ha őszinte akarok lenni, valami ilyesmit vártam volna a Hősök című sorozattól is, ott azonban durván elcsúsztak a hangsúlyok. A fiatal, főleg sorozatokból ismert színészek játékára nem lehet panasz, a kamasz Obamát idéző karakter Michael B. Jordant egyre közelebb hozza Hollywoodhoz. Ne feledjük, egy olyan srácról van szó, aki a Drót egyik legjobb évadának volt meghatározó kamaszszínésze, míg a Tiszta szívvel foci utolsó évadainak egyik legjobban teljesítő színésze. Mellé tökéletes választás volt Dane DeHaan, aki teljesen ellensúlyozza a népszerű, jóképű fiút: a benne szunnyadó gonosz és annak felébredése tananyag lehetne a színitanodákban.

Egyszerűen nem lehet nem szeretni a filmet, mert fiatalos, humoros, mégis drámai, a mostanság kötelező szuperhősmoziknak pedig jókora pofont kever le kicsiny bukszája ellenére.