Prolihisztor

John Carney nem tud elszakadni a zenei szcéna érzelmi drámáitól, a Once után ismét ilyen vizekre evez. Ezúttal a sztár árnyékában bimbódzó tehetségről hullajtaná le a leplet, kiemelve őt a rajongók gyűrűjéből. Az Adam Levine alakította sztárzenész barátnője, akit Keira Knightley játszik, szimpla kis zeneszerző, aki saját szerzeményeit tolja el füstös kis kocsmákban. Egy ilyen fellépés során veszi észre az élesszemű producer (Mark Ruffalo), aki szeretne maga is kitörni a sivár és alulfizetett munkás napjaiból. Kettejük együttműködése nem csak a meglévő érzelmi kapcsolat rovására megy, de kezdenek mind közelebb kerülni egymáshoz. Juhúúúú! Szép, romantikus darab lesz ez is, de most valahogy nincs az az átütő varázsa, mint volt 2006-ban. Hazai bemutató július 24., a blockbuster és az asylumos Herkulessel párhuzamosan - azaz csajos film az izmok mellé.

A Lasse Hallström-hétvége keretében két filmet is kapunk a neves rendezőtől: az első és cikkem tárgya a Menedék című romantikus adaptáció, mely Nicholas Sparks (Szerelmünk lapjai) regénye alapján készült amerikai szirup, míg a másik már az öreg kontinensre és a kezdeti gyökerekhez visszatérő rendező thrillere, annak skandináv rendje és módja szerint. Mivel most előbb a romantika következik, így kicsit magamra erőltetem a hurráoptimista és rózsaszín ködös mentalitást, mert igazság szerint ez a műfaj csak így működik, nem pedig öregedő és pocakosodó kritikusok szemforgató cincálásával. Akkor egy nagy levegővel fejest is ugrom a szív hullámai által korbácsolt nyáltengerbe - mert ez biza érzelmi softpornó drámai felhangokkal!

Popkulturális és társadalmi együtthatók mozgatják a mostani vígjátékokat: tavasszal Ashton ("sorozatpótlék") Kutcher és Natalie (Oscarhattyú) Portman főszereplésével már kaptunk egy kissé szirupos romantikus verziót a basz-spanok életéről, most pedig a zenei életből (nézőpont kérdése) előrébb/visszább lépő Justin (bongyorka) Timberlake és Mila (gigabociszemű) Kunis hozta el az őszi változatot, mely már kevesebb romantikus végkifejlettel, de realistább poénokra építkezve ábrázolja a modern fiatalság út- és párkeresését.

Az nagy amerikai álom szerint a kontinens két szélén (Los Angeles és New York - röviden L.A.  vs New York) élő embert hozza össze a munka és a sors fintora: a fejvadász hölgy egy igazi aranyifjú kaliforniait rángat el a Nagy Almába (köze nincs a Jobs-féle Apple-höz :P), hogy felvirágoztassa a GQ-magazint. A munkakapcsolatból előbb alkalmi szexpartnerség, majd annak rendje és módja szerint baráti, bizalmi, majd romantikus szálak keverednek a függetlenségre szomjazó fiatalok történetébe. A végkifejlet egyértelmű, az odavezető út olykor talányos, olykor sablonos, a lényeg, hogy jól szórakozhat az, aki szán egy kis időt a romkomok mai vállfajának legújabb darabjára.

Kisebb áttekintés: nem csak a rap-szcéna kereteit feszíti szét az east coast-west coast ellentét, az Államok két partján élők mentalitása, munkamorálja és társadalmi nézetei komoly generációs különbségekkel bírnak. Míg Keleten a nyakkendős, merev és kötött, hierarchikus modell dívik multikultival, addig a napnyugaton a bermuda, a tegeződös cégvezetés és a végtelen sunshine-barbie-k áradata dominál. Timberlake karaktere ezért is pédamutató, mintegy Zuckerberg-klón: a nyugati parti bloggerből egycsapásra egy világszerte ismert magazin művészeti vezetője lesz/lehet. Meg is valósult az amerikai álom.

A másik érdekes kérdés a fiatalok szabadelvűségének szolid levezetése: a hippi anyától született főszereplőnőt messzire elkerüli a működőképes kapcsolat, míg a családelhagyó anya terhét nyögő fiatalember pedig a standard nők iránti bizalmatlanságból fakadóan tartja érzelmileg távol magától a hölgykoszorút. Kettejük szex-szövetsége mai fejjel nézve logikus lépés, de a realitásokig lecsupaszított, rózsaszín felhőktől mentes testi kapcsolat a barátság elmélyülésével azt a fajta erős érzelmi hátteret adja meg, mely praktikusságából fakadóan élethosszig is kitart(hat), ha igazak a tündérmesék.

A majd fél évvel ezelőtti változat nagyobb húzónevei ellenére eddig csak anyagilag teljesített jobban (igaz, az új kosztümöt még csak mostanság kezdik világforgalmazni), a szakmai szemszögből és netes oldalakon szörfölve szinte mindenhol csak magasabb értékeléssel találkozhatunk. Hogy ennek mi lehet az oka? Könnyű felfejteni. Elég csak a két szereplő közt működő kémiai együtthatást vizsgálni, a humor emberközeliségéről nem is beszélve. Emellett a rendezés is pörgősebb, életszerűbb, fittyet hányva a hollywoodi toposzokra. A sokáig csak sorozatrészeket dirigáló Will Gluck először egy Hajrá csajokat "gyalázó" fiús pompon-filmet zavart le (Pomponsrácok), majd megmutatta generációjának tehetségét is egy nagyszájú és karakán gimiboszi szexuális ál-kalandjain keresztül (Könnyű nőcske), hogy most végleg kiszakadjon a gimis kalandokból, mintegy felnövesztve (szép magyar szócska, mint a baszspan) saját karaktereit.

Nem mondom, hogy olyan film, ami barátnő nélkül is szórakoztató egy férfi számára, de az biztos, ha elmész rá a csajoddal (mármint moziba, nem "amúgy), akkor nem lehet egy rossz szavad sem: maximum a főszereplő hölgyemény kevésbé bemutatott részei miatt.

7/10

Honnan tudod, hogy az, akivel éppen jársz, járni kezdetek, nem más, mint a nagy Ő? Főleg, ha éppenséggel válaszút előtt az életed, mert mindaz, amiért eddig dolgoztál, elveszni látszik. Tegyenek ki a csapatból, veszítsd el a munkád, fenyegessen a börtön lehetősége, hagyjon el a párod, maradj magadra még akkor is, ha van mellette valaki - igazi problémák, melyek közül egy is sok.

James L. Brooks inkább a forgatókönyvírás terén szorgoskodott, bizonyíték erre közel 50! éves karrierje. Filmek terén a hatodik alkotást jegyzi rendezőként, melyek közül Oscar-díjas alkotás a Becéző szavak és a Lesz ez még így se! Stílusjegyei közül leginkább a csöpögős romantika nélküli érzelem-ábrázolást lehetne a leginkább kiemelni, mellyel igencsak egyedül maradt Hollywoodban. Figurái sem a túláradó érzelmekről ismerszenek meg, egész egyszerűen emberiek, akik olykor bugyuták és esendőek, de mindvégig problémákkal teliek - s filmjeinek felében felbukkan Jack Nicholson is (Becéző szavak, Lesz ez még így se, Honnan tudod), ami sosem hátrány egy film számára.

A kiöregedőben lévő, 32 éves női baseball-legenda, Lisa (Reese Witherspoon) kikerül a csapatból, ettől egy csapásra felborul egész addigi élete, miközben bizarr és érdekes kapcsolatban keveredik egy férfi baseball-sztárral, Matty-vel (Owen Wilson), aki könnyed és olykor tapló stílusával sokat segít Lisának a felejtésben. Ekkor érkezik George (Paul Rudd), aki apja cégét vezetve kénytelen egy ügyészségi vizsgálattal szembe nézni, elveszíti munkáját, szó szerint a padlóról kell feltápászkodnia, de végtelen optimizmusával szép lassan a lány bizalmába férkőzik. Ez a sosemvolt szerelmi háromszög a testi kapcsolattól indulva a bizalmon és őszinteségen alapuló párkapcsolat felé vezeti szereplőinket. Egy hangulatos és humoros felnövés-történet, mely a modern harmincasok életét követi végig, a sport és a pénzügyi élet harcmezőinek árkaiból kikerülve.

Cseppet sem az a fajta romantikus vígjáték, amire az emberek számíthatnak, pont ez benne a jó. Kicsit fanyar humorral, élettapasztalattal és hihető karakterekkel vezet minket végig egy történeten, mely felteszi azt a könnyű, mégis nehezen megválaszolható kérdést, hogy honnan tudod? Hallgathatsz a szívedre, hallgathatsz az eszedre, mások tanácsaira, mind egy másik utat vázolnak fel, mégis magadnak kell együtt élned a döntéseddel. A női főszereplő, Reese Witherspoon abszolút hiteles választás ehhez a karekterhez, igaz, neki kétgyermekes anyaként kellett hasonlót átélnie, mikor férje, Ryan Philippe elhagyta. Azóta maga is megjárta a csúcsokat (Oscar-díj A nyughatatlanbeli alakításáért) és a mélységeket (több év után elhagyta barátja, Jake Gyllenhaal), mégis még mindig az élvonalban található, melyet ezen filmjével is bizonyít. Owen Wilson ugyan nem akkora suttyó, mint az Elhajlási engedélyben, igaz, ott családapát alakítva mégis majdnem ennyire szexista, mint ebben a filmben, a korhatár-besorolás folytán fiatalok számára is megtekinthető filmben mégis az élsportoló prosztó és szexista, folyton magányos és egyéjszakás kalandokba keveredő filmes Barney-ját hozza az Így jártam anyátokkal című sorozatból. Mellette Paul Rudd inkább romantikus énjét erőltette, szemben a tőle megszokott vígjátéki stílusával, ami azonban nem áll olyan rosszul, mint ahogy az leírva hangzik. Jack Nicholsont pedig mindig öröm látni a vásznon, akármiben is szerepeljen.

6/10

A szerelem európai fővárosa, Párizs ihlette 2006-os szkeccsfilmben már megmutatta egy világszerte ismert emblematikus város utcáin és épületeiben zajló mikroközösségi drámákat és eseményeket, most az Újvilág talán legidealisztikusabb városa, New York kapta meg hasonló filmjét - igaz, még 2009-ben. A műfaj a mai mozis közonség előtt szinte ismeretlen, jelene setben ugyanis az apró történetek tucatjait kell tudnia befogadni a nézőnek, ami azért  nem is olyan könnyű feladat. A francia előd kerületenként adott egy-egy történetet az érdeklődőknek, míg az amerikai utód inkább egy laza füzérre felfűzött történet-együttest ad. A szélesvásznon ugyan egyéni vagy családi szerelmi történeteket kapunk, mégis, ezek a sorsok valahogy csatolva vannak egy következő szálhoz. Olyan ez, mint megannyi üveggyolyó egymás mellett a földre téve, ahol mindegyik golyóban egy-egy ihletett gondolat található, mely önmagában is értelmezhető, de ha figyelembe vesszük, hogy ezek a golyók egymáshoz is érnek, akkor rögtön egy nagyobb perspektívát és összetettebb gondolatsort kapunk. Igaz ugyan, hogy bonyolultabb és szorosabbra szőtt kapcsolati háló vár minket az alkotásban, melynek alapjárata romantikusabbra és direktebb üzenetekre van hangolva az európai változathoz képest, de cseppet sem rosszabb változat. Igaz ugyan, hogy feleannyi rendező feleannyi története elevenedik meg a vásznon, de külön izgalommal tölti el a nézőt, hogy az újfent látott szereplőknek megkeresse a helyét ebben a szőttesben.

A tömeges alkotói jelenlét miatt felesleges külön kiemelni bárkit is, mert csak kihagyna valakit az ember, most 3 bekezdésen keresztül meg nem sok olvasót érdekelne a nevek listázása. Sokkal könnyebb a mozaiktörténetek közül felelevenítei párat. A filmzenét szerző fiatal fiú a főnöke asszisztensének hangjába lesz szerelmes, majd a lányba magába. A piti tolvaj legutóbbi áldozata nem más, mint az utcán kinézett és a bárban megismerni próbált lány szeretője, aki nagyobb tolvaj, mint ő. A hászid zsidó gyémántkereskedő lány vallási elkötelezettségből megy férjhez a kiválasztott férfihez, mikor egy másik gyémántkereskedőbe szerelmes és róla fantáziál az esküvőn. A szalagavató előtt elhagyott srác a gyógyszerésze tolószékes lányát viszi el a bálra, akivel felejthetetlen éjszakát tölt a parkban. A bárban megismerkedő pár egyéjszakás kalandja érzelmek egész sorát szítja fel a vágyak mellett. Az afro-amerikai táncos a kislányával játszik a parkban, míg mindenki csak a papusának (pasi dadus) nézi, a gyermek anyja pedig egy öltönyös férfival együtt neveli a lányt. A francia díva a megszokott hoteljébe tér vissza, ahol vonzódni kezd a fogyatékos londínerhez, aki talán nem is az, akinek hiszi. Az étterem előtt cigiző férfi és nő beszélgetése nem csak a szexuális vonzerő erőpróbája, hanem egyfajta játszadozás kelléke is. A szintúgy az étterem előtt cigiző másik férfi és nő megismerkedése azonban már csak a verbalitás szintjén mozog, ahol a férfi lesz az áldozat.

Megannyi apró kis esemény, amelyek egy nyolcmilliós nagyváros utcáin zajlanak. Egyéni drámák és fellobbanások, melyek nem kerülhetik ki egymást. Mint egy gejzírmező, ahol a vízpára összeér, netán még keveredik is. Mindez ismert és kevésbé ismet színészek tolmácsolásában, az eddig inkább pezsgéséről híres nagyváros mozaikszerű tablóképe kevésbé enged barangolni a város nevezetességei közt, mégis elhangzik egy-két örökérvényű mondat. A díva szerepében Julie Christie szájából hangzik el:

"Ez az egyik dolog, amit a legjobban szeretek New Yorkban. Mindenki valahonnan máshonnan jött ide."

7/10

Ádám és Emma egymásra találásának története.

A mai, diszfunkciós párkapcsolati időkben filmet forgatni egy ma már majdhogynem klasszikus becsajozásról/pasizásról, az cseppet sem rendhagyó. A szinglifilmek, élükön a Szex és New Yorkkal, mint a téma legismertebb brandje, másra sem építenek, mint hogy fuckbuddies-ból (dugócimborákból) hogyan tör elő az érzelem és lesznek majdan egymáséi, hónapok és évek távlatából. Mindezt az Oscarra jelölt Natalie Portman és Ashton Kutcher főszereplésével, Ivan Reitman rendezésében. Aki nem ismerné a rendezőt, Szellemirtók 1-2, Evolúció, vagy a részletekre fogékonyabbaknak: fia, Jason az Egek ura rendezője (4 Oscar-jelölés). Emellett még a kis költségvetés és az amerikai forgalmazásban R kategóriába, csak felnőtteknek besorolt film stílusa az, ami megörvendeztetheti a nézőket. Igaz, aki látott egy VV4-összefoglalót, nagyjából látta a film pikánsabb jeleneteit is, a szóhasználat pedig magasan felülmúlja a magyar valóságshow színvonalát.

Emma (Portman) és Adam (Kutcher) már 15 évvel ezelőtt összefutnak egy nyári táborban, de egyéjszakás beszélgetős kalandjuk folytatására 10 évet kell várni, amikor az egyetemen futnak össze: Emma apja temetésére utazik haza, a ceremónia előtti éjszaka pedig megkéri Adamet, menjen el vele egy kis semmiségre. A temetésen sárga pulcsiban pózoló srác újabb 5 évre eltűnik a lány szeme elől, majd már dolgozó emberként futnak össze. Adam magánélete romokban, exbarátnőjével apja, a híres színész (Kevin Kline) kavar, a srác asszisztens egy gimis sorozatnál, míg a lány rezidensi éveit tölti a kórházban. Egy részeg éjszakán Adam átmegy alányhoz, majd a reggeli szex megváltoztatja az életüket. Dugócimbik lesznek, azonban kis tanulságként lassan rájönnek, ennél többet akarnak a másiktól. A film igazi vezérfonala a pár egymásra találása, az, hogy milyen utat jár be két ember, hogy nem csak a szexet, de az érzelmeket is felvállalja a másik előtt.

Reitman rendezése igazán szórakoztató (cameo a sorozat rendezőjeként!), jó volt látni, hogy Portmannek megvan a komika énje is, míg Kutcher semmi mást nem hoz, csak a tőle szokásosat, bár az a minimális extra bőségesen megéri: az apafigura Kline-hoz fűződő ambivalens viszonya okán fellépő mazochista cselekedetei egyenesen szórakoztatóak. A már említett Kline és az exbarátnő pont annyira idegesítő, amennyire hollywoodi: felszínes, érdekeken alapuló személyiségük csak alig tud engedni az érzelmeknek. A kategorizálást egyértelműen a prűd amerikai korhatárbizottság számlájára kell írni, a film mai viszonylatokban gyerekcipőben járó vulgaritásán kívül elhanyagolható vizuális indoklás található a legfelsőbb kategóriába soroláshoz. Ami hátránya a filmnek, a baráti köröket viszonylag ritkán láthatjuk, pedig a Hétmérföldes szerelemben is ők hozták az igazán nagy poénokat. Ezek szegényes időkeretének köszönhetően sem gyenge a film, csak láttunk már erőteljesebb megvalósítást.

Portman nem égett akkorát a drámai szerep előtt, mint tette azt tavaly Bullock az Oscar előtt, de láttuk már őt ennél jóval keményebb helyzetben is (Saturday Night Live).

7/10

Romantikus dráma. Az az öszvér, amelyet csak kevesen szeretnek. Hogy miért? Mert jobb szeretünk vagy csak romantikázni, vagy csak drámázni, de ennek a keveréke annyira le tudja képezni az élet történéseit, hogy inkább kerüljük és maradunk a tiszta, idealisztikus műfajoknál. Ebből kifolyólag sincs sok esélye az alkotásnak, arról nem beszélve, hogy a két barátot alakító színész, Vince Vaughn és Kevin James sem az a kategória, akire a magyar piacon érdemes építeni. Valahogy nem tartoznak a bejövős színészek közé, nem feltétlenül a külsejük miatt, sokkal inkább a stílusuk az, ami kevésbé fekszik a honi közönségnek.

Ha már idegenkedés, az Oscar-díjas Ron Howard rendezésében érkező film is csupa kettős érzetet keltett első körben. Érdekelt ugyan a film, de tartottam is tőle. Hogy miért, azt jómagam sem tudom, egész egyszerűen volt egy olyan érzésem, hogy egy újabb sztárjátékot láthatok majd, mely csak a milliókról szólt, amit érte kapnak. Igaz ez színészre, rendezőre egyaránt. Hogy miben tévedtem?

Első körben James és Vaughn figurája, mint buddy-k nagyon is jól működnek, a melléjük rendelt Winona Ryder és Jennifer Connelly pedig csak javítanak az egészen. A sztori szerint két baráti párt láthatunk, akiknek férfi tagjai a nagy szakmai áttörés előtt állnak, annak minden stresszes pillanatával. Míg az egyikük épp lánykérésen töri a fejét, meglátja a haver-sógornőt annak szeretőjével. Innentől a sztori már kevésbé a nagy kiugrásról, mint a nagy hallgatásról és bizonyításról szól.

A drámai szál nagyon erős és karakteres, sőt, több mint elgondolkodtató. Az a dilemma, hogy elmondjad-e a legjobb barátodnak, hogy csalja a felesége, miközben az asszony zsarolni kezd, hogy mindenben téged fog okolni. Aki volt megközelítőleg hasonló helyzetben, annak könnyen átérezhető: hazudsz a barátod védelmében, vagy legyél vele őszinte a barátságra való tekintettel. A film nem is igazán komédia, mint ahogy a nemzetközi sajtóanyag írja, bár tény, igyekszik a komikus helyzetekkel tompítani a szituációk élét, mégis olyan édes-bús hangvétellel teszi.

A nagy és általános lehúzást ugyanúgy nem értem, mint az Utódomra ütök esetében. Meg kéne tudnom, mi az az általános standard, amihez magunkat tartva egy ilyen filmet lehúzunk a semmibe. Nem mondanám álszentségnek, de mindenképp valami, általam nem értelmezhető kritérium-keretbe helyezik ezeket az alkotásokat, ahol csak elvérezniük lehet. Ron Howard rendező nem okozott csalódást (igaz, katarzist sem), akire azonban ideje lesz figyelni, az író Allan Loeb, aki a Tőzsdecápák 2. része mellett az egyik legjobban várt idei sorozathoz, a Terra Novához is adta a nevét. Eközben pedig a Kellékfeleség című Adam Sandler-filmhez is összedobott egy forgatókönyvet.

Nagy öröm, hogy Winona Ryder egyre több alkotásban tűnik fel, évekig csak a dvd-polcokra bejutó filmek után rögtön két mozifilmben láthatjuk, emellett az Oscar-jelölt Fekete hattyúban kapott szerepet. A két említett úriember játékával semmi probléma nincs, hozzák azt, amit eddig is kaptunk tőlük, Jennifel Connelly-t pedig mindig öröm látni a vásznon. A szeretőt játszó Channing Tatum talán a legidegesítőbb alakításával "örvendeztette" meg a rajongóit, az ambivalens rocker szerepében csapongott, szinte csak irritáló megmozdulása volt. Hogy ez tudatos szándék vagy holmi véletlen, nem tudom.

Az igazság néha tényleg fáj.

6/10

Ilyen az, mikor a magyar forgalmazó szándékaival ellenében ellehetetleníti saját termékét. A címadás sokszor félrevezető, nemhogy pontatlan, egyenesen elviselhetetlen, minderre pedig a fenti filmcím tökéletes szöveges illusztráció. Az angol eredeti The Rebound, ami nagyjából lepattanónak fordítható, a film jelentésében pedig inkább azt a pasit jelenti, akivel kigyógyul a válásból és volt férjéből. Ha nagyon trendi akarnék lenni, akkor simán rávágnám, hogy ez bizony MILF-film (micsoda betűkavar), egy olyan anyáról, aki a huszonéves srácok szexuális álma. Azonban ez sem újdonság, elég csak a Diploma előttre gondolni, ahol szegény fiatal Dustin Hoffman nem tud ellenállni a csábító és vonzó Mrs. Robinsonnak. Arról nem beszélve, hogy az érettebb nők iránti rajongásra a pornóipar külön ágazatot kezd felépíteni.

A filmben az asszony se nem szingli, se nem szerelmes a keresés időszakában, a szittert nem is keresi, alkalmi gyermekfelügyeleti ajánlata után kényelmi okok szólnak a férfi alkalmazása mellett. A felvágott nyelvű és mindenre fogékony gyermekek sem számítanak újdonságnak a filmes világban, ez így együtt mégsem a lerágott csont érzetét kelti, egyszeri mozis élménynek tökéletes.

A Kaliforgiával ismertséget szerző író-rendező, Bart Freundlich a nevéhez hasonlóan barátságos filmet szerzett számunkra, mely a párkapcsolatok változékonyságával és szabálytalanságaival foglalkozik. A főszerepekre megnyerte a msotanság ritkán látható Catherine Zeta-Jones-t és a lassan vígjáték-sztárrá emelkedő Justin Bartha-t. Az eredmény ugyan nem egy egetrengető tanulságokkal teli alkotás, de a maga nemében tökéletes randifilm, sőt, a valójában szingli nők számára tökéletes csokimajszoló alkotás.

A 40-es családanya, Sandy (Zeta-Jones) a fia születésnapi partiján készült videót nézi épp, mikor rájön, a férje megcsalja. A villámcsapás-szerű sokk után a gyerekekkel együtt a kertvárosból beköltözik New York sűrűjébe, hogy háztartásbeliből egy televíziós sportműsor szerkesztője legyen. A lakása alatti kis kávézóban dolgozik Aram (Bartha), akivel hamar kialakul a kölcsönös szimpátia, majd a munkaviszony: felkéri a fiatal férfit arra, hogy gyermekei dadája legyen. A folytonos közelség egy idő után átcsap szenvedélyes kapcsolatban, azonban a korkülönbség és a természet közbeszól: a méhen kívüli terhesség feltépi azokat a dobozokat, amelyekbe a józan ész diktálta érveket zárták. A szakítás új életutat nyit meg Aram előtt, aki nyakába veszi a világot, hogy megértse, ki is ő valójában. Az évek múlva bekövetkező véletlen találkozásnak köszönhetően azonban újra fellángol az addig eltemetett érzelem a két fél között.

Azért sem érzek lelkiismeret-furdalást, hogy leírom a történetet, mert ténylegesen nem egy világmegváltó, megdöbbentő történet. Az ilyen filmek az első perctől kezdve egy pontra összpontosítanak, ez sok esetben a dramaturgián, a színészek teljesítményén is meglátszik. Jelen esetben teljesen jól időzített, de kiszámítható fordulatok jönnek sorba, azonban cseppet sem veszít az értékéből a film azáltal, hogy kiszámíthatóvá válik.

6/10

2005-ben készült egy sokak által kedvelt, összességében azonban se nem világmegváltó, se nem túl eredeti, hamar kiismerhető francia film, az Athony Zimmer. Tény, hogy Sophie Marceau szereplése mellett a közepesen izgalmas krimiszál akár élvezhetessé is tehette az alkotást, azonban az átlagosnál nem erősebb háttéranyag, a kissé esetlenül alakuló szerelmi szál, valamint a film bűnügyi vonatkozásainak elnagyolt gyengeségei csak egy filmmé tették a sok közül. 2010-re az Álomgyár úgy gondolta, illik egy amerikai szájízre finomított verzióval előállni, melybe a szereplőket és a rendezőt is nagyon nehéz volt leszerződtetni.

A két főszereplő Johnny Depp és Angelina Jolie. Férfi és női nézőknek egyaránt eye-candy a párosítás, Florian Henckel von Donnersmarck személyében pedig A mások életével már Oscar-díjas rendezőként léphetett be Hollywoodba, ergo bizonyítania már nem nagyon kellett, hogy ért a feszültség fokozásához. A francia eredetihez képest annyi a változtatás, hogy most a Riviéra helyett Velence városa lett az események központja, a francia nyomozati szálat pedig egy Interpol-akció vette át. Arról nem beszélve, hogy az első rész orosz ex KGB-tisztjeit egy brit bankmilliárdos és orosz testőrei társaságára cserélték.

Tegye fel mindenki a kezét, aki látott legalább egy costa ricai filmet? Látom, akad egy-két renitens arc a tömegben. Akik egynél több ilyen alkotást láttak, azok tartsák továbbra is a magasba a kezüket! Senki? Akkor is ez az eredmény, ha a kolumbiai filmgyártás termékeire kérdeznék rá? Valószínűsíthetően igen, ez a két ország, sőt, úgy nagyrészt a dél-amerikai mozgóképes kultúrából inkább a televíziós sorozatok ismerősek a honi rajongóknak, igaz, azok bőségesen. A filmjeik valahogy nem csak a mozikat kerülik el, de a televíziós kínálatban sem tobzódnak.

Erre a hiátusra csak ráerősít Gabriel Garcia Marquez munkásságának adaptálása. Az 1982-ben Nobel-díjjal jutalmazott, ma is élő szerző 1994-es, azonos című regényét vitték filmre, mégpedig hazája iparosai. Ez azért fontos különbség, mert 2007-ben a Szerelem a kolera idején című kötete került amerikai kezekbe, az a filmalkotás is érdmei ugyan, de messze elmarad ettől az adaptációtól.