Prolihisztor

Jobb később, mint soha. Szinte napra pontosan egy éve mutatták be az Egyesült Államokban Pierre Morel új filmjét, melyben ismét Párizs a főszereplő, ismét az alvilág ábrázolása és annak lezúzása kerül a középpontba, ismét egy kipróbált öregfiú lesz az akciók sztárja. A klisék ismétlése ugyan kicsit elvesz a film értékéből, nem adja azt az élményt, mint tette az Elrabolva esetében, de ez a kicsit buddys áthallás másabb hangulatot is teremt.

A követségi alkalmazott és mellékállásban titkosszolgálati zöldfülű Reece (Jonathan Rhys Meyers) a szokványos rendszámtáblás melók után igazi nagypályás feladatot kap: az egyik titkosügynök, Wax (John Travolta) párizsi kísérőjévé kell szegődnie, hogy minél gyorsabban intézhesse el feladatát. Munka közben felszámolnak egy kínai drogforgalmazó egységet, egy robbantásos merényletre készülő pakisztáni csoportot, a fő feladat azonban, az érkező védelmi miniszter elleni merénylet megakadályozás már nem csak a terroristák elleni fellépést jelenti, hanem az érzelmekkel is harcolni kell.

A bevezetőben említett ismétlés-halmaz esetében muszály a különbözőségeket is megemlíteni: a kétszereplős osztag ütőképesebb (igaz, hangosabb is), a személyes érintettség éppenséggel ellentétes irányultságú (nem védelmezni, kiiktatni kell a szeretett nőt), az összeesküvés-elméletek rajongói embercsempészet és milliomosok játékai helyett a rideg és precíz terrorista sejtek világába nyer bepillantást. Morel ugyan nem érte utól az Elrabolva hangulatát, de jelen esetben a humor beemelése tényleg jó ötletnek bizonyult, még jobban ráerősítve a tényre, Luc Besson inkább már csak forgatókönyveket írjon, a rendezést hagyja meg másoknak. Travolta úgy igazán a Kardhal óta nem volt igazi akciófilmben, az itteni szerepvállalása először meglepő volt, de már az előzetesekben látható volt, jó kis pusztítást visz véghez. Karaktere az a fajta kemény ügynök, akit csak a halál nyugdíjaztathat, addig megy előre, emberen és falon át. Meyers ugyan kicsit gyengén és erőtlenül kezdte a filmet, de amint szabadjára engedhette az indulatokat, ő is jól teljesít.

Érthetetlen, miért vártak egy évet ennek a filmnek a bemutatásával. Ekkorra már a dvd-kiadással szoktak vesződni, nem a mozis premierrel. Főleg az internetes letöltések korában számít komoly hibának egy-egy akciófilm bemutatása, mert ha valami, akkor ez a műfaj a legéletképesebb a mozi berkein belül. Ez az a műfaj, ami a látványvilágával bevonzza az embereket, a poénokkal pedig csak újabb rétegeket talál meg. Aki akcióra vágyik a héten, mindenképpen nézze meg, ütős, csavaros és olykor gyilkos humorral átitatott alkotást láthat.

6/10

Ilyen lenne az Expendables, ha egyszereplős változatot írna Stallone? Nagy kérdés: Mi volt ennek az ízig-vérig bosszúfilmnek szánt alkotásnak a célja? Az átjön, hogy kegyetlen bosszút kell állni mindazokon, akik megölik a testvért. Azzal is tisztában van mindenki, hogy a moriális alapon ugyan megkérdőjelezhető, de egyenes és szavatartó főhősünknek a falon is át kell mennie ahhoz, hogy végezzen a gyilkosokkal. Azt nem értem igazából, ehhez miért nem választottak egy karakteresebb utat.

A sztori szerint a börtönből szabadult Sofőr (Dwayne "The Rock" Johnson) testvére gyilkosainak nyomába ered, hogy egytől-egyig levadássza őket a szemet szemért elv alapján. A lassan megismert múlt árnyai sötétebbek, mint első körben gondolnánk: a testvérek egy bankrablás részesei voltak, ahonnan meg is szöktek. Azonban a rejtekhelyükön rajtuk ütött pár fickó, akik a pénz mellett a testvérbáty életét is elvették. A fejbelőtt öccse azonban túléli az esetet, majd 10 év börtön után kiszabadulva ered a nyomukba. A gyilkossági hadjáratát megnehezíteni szándékozó rendőrpáros egyik tagja gyakorló heroinista (Billy Bob Thornton), akire a boldog nyugdíjas évek hetek távlatából néznek. Emellett egy egoista és kissé elmebajos bérgyilkos (Oliver Jackson-Cohen) is emberünk nyomába ered, hogy őrült táncuk nyomán gyarapítsák a hullák sorát.

Az utóbbi években a középszerű vígjátékokkal jelentkező rendező, George Tillman Jr. és a színész Dwayne Johnson is talán erőre kap ettől a tesztoszteron-szagú vendettától, mert mindkettejüknek jobban álltak a komolyabb, komorabb műfajok, az alkotói hitelességről nem is beszélve. A főleg az afro-amerikai témafelvetésekkel operáló író-rendező által írt vígjátékai helyett inkább a rendezett drámái a figyelemreméltóak, a Férfibecsület után Notorious B.I.G. életrajzi filmjével is szép sikereket tudhat magáénak. Johnson a családi filmek és a vígjátékok tengerében lubickolt pár évet, de úgy néz ki, visszatér az akciófilmes terepre: Ezt követően a Halálos Iram 5. részében lesz látható. Nagy visszatérő Billy Bob, aki szintúgy kicsit a gyorsan leforgatható és könnyen emészthető vígjátékok rabja volt az elmúlt pár évben, bár igaz, ebben a filmben sem hozza azt a színvonalat, amit tőle elvárunk.

A csavarosnak szánt történetet szállító Gayton-testvérek eddigi legnagyobb dobása a film, remélhetőleg nem ez lesz a zenit egyikük számára sem. Akik viszont dícséretben részesülhetnek, az egyrészrt a zeneszerző Clint Mansell, aki nagyon ráérzett ennek a filmnek a hangulatára, valamint az operatőr Michael Grady, akinek szintúgy sikerült a képi világgal hangulatba hoznia a nézőket.

Igazi, egyszer nézős akciófilm, remélhetőleg több tékozló fiú helyes irányba terelésével.

5/10

Manapság már nem csak az emblematikus és nagy rajongótáborra építő, mainstream képregények jogosultak a nagyjátékfilmes megvalósításra, a kisebb, de stílusosabb karakterek is meghódítják a vásznat. A Batman-, Pókember- és Superman-kalandok után egyre több kultikus figura vagy történet landol a vásznon, elég csak megemlíteni a Sin Cityt, a Vasember-filmeket. A technikai fejlődés mellé az is kellett, hogy a Marvel-kiadó önálló studiót alapítson, így házon belül keltheti életre hőseinek filmverzióit (idén Thor és Amerika Kapitány). Ez hatalmas lökés a műfajnak: ami az animációs filmek terén a Pixar versenyelőnyét jelenti, az most a Marvel piaci előnyében ismerhető fel. Most már a DC is rohamléptekben kelti életre szereplőit (Zöld Lámpás), de a kisebb kiadók is joggal házalhatnak termékeik adaptálásáért.

A kezdetben rádiójátékként funkcionáló, az 1940-es évektől kezdve képregény formában is kapható (1989-től újra forgalmazzák), majd ugyanekkor filmsorozatként is megjelenő páros egyre nagyobb rajongótáborra tett szert. 1966-67 televíziós idényében pedig egy 26 részes sorozat formájában jutott el a nézőkhöz. Ilyen előtörténettel nem csoda, hogy a 3D-hullám tagjaként eljutott a mai mozinézőkhöz, igaz, ez még konvertált változata a 3D-nek, mégis a szebbik - szemben A titánok harca című film japán kabuki-színházat idéző látványával. A rendezést a művészfilmes körökben sztárolt rendezőre, a francia Michel Gondryra bízták, a forgatókönyvet Hollywood testes párosa, Seth Rogen és Evan Goldberg írta, előbbi még a főszerepre is bejelentkezett.

2005-ben készült egy sokak által kedvelt, összességében azonban se nem világmegváltó, se nem túl eredeti, hamar kiismerhető francia film, az Athony Zimmer. Tény, hogy Sophie Marceau szereplése mellett a közepesen izgalmas krimiszál akár élvezhetessé is tehette az alkotást, azonban az átlagosnál nem erősebb háttéranyag, a kissé esetlenül alakuló szerelmi szál, valamint a film bűnügyi vonatkozásainak elnagyolt gyengeségei csak egy filmmé tették a sok közül. 2010-re az Álomgyár úgy gondolta, illik egy amerikai szájízre finomított verzióval előállni, melybe a szereplőket és a rendezőt is nagyon nehéz volt leszerződtetni.

A két főszereplő Johnny Depp és Angelina Jolie. Férfi és női nézőknek egyaránt eye-candy a párosítás, Florian Henckel von Donnersmarck személyében pedig A mások életével már Oscar-díjas rendezőként léphetett be Hollywoodba, ergo bizonyítania már nem nagyon kellett, hogy ért a feszültség fokozásához. A francia eredetihez képest annyi a változtatás, hogy most a Riviéra helyett Velence városa lett az események központja, a francia nyomozati szálat pedig egy Interpol-akció vette át. Arról nem beszélve, hogy az első rész orosz ex KGB-tisztjeit egy brit bankmilliárdos és orosz testőrei társaságára cserélték.