Előszó

Mr. Tarantino közel 10 éves forgatókönyvírással a háta megett vágott bele egy sajátságos háborús filmbe, amely amellett, hogy a tőle megszokott stílusjegyeket tartalmazni szándékozta (ld. western, távol-keletre meghajlás, rég elfeledett zenék bemutatása), nem átallott görbe tükröt tartani a filmgyártás, a náci propaganda és az amerikai hadi vezetés elé. Eredmény alant és tovább...

 

Lecsó/Közép

Amint azt már megszokhattuk a fentebb említett rendezőzsenitől (ahogy őt nevezni szokás, régen és most egyaránt), a fejezetekre tagolt történetvezetésnek köszönhetően rendesen megtornáztatja a mai, eltunyult és képi világban gondolkodni képes mozinézők agytekervényeit. Nem a filozofikusan bonyolult mondanivalót kell érteni ezalatt, hanem a szálak direkt váltása, elhagyása, a közéjük beiktatott jelenetek lendülettörő hatása révén elevenen kell élni hagyni magunkban az elhangzottakat/látottakat. Jóleső érzés együtt haladni egy ilyen filmmel, lendületben tartva maradni, majd onnan nekiütközni a kicsapott ajtónak....

Kapunk egy szép és frusztrálóan jeges felvezetést, ahol megismerhetjük a 2 fő ellenséget, Hans Landa ezredest (Christoph Waltz), a zsidóvadászt, valamint Aldo Raine hadnagyot (Brad Pitt), alias Aldo, az Apacsot. Mindketten munkájuknak élnek, már ha lehet ezt munkának nevezni annak tisztességes, akár proletár módján is. Míg az egyikük, nevesül Landa a Harmadik Birodalom által megszállt francia területeken zsidófelkutatásra kinevezett SS-katonája, addig Raine hadnagy egy speciális, frontvonalak mögött, mélységben működő gerillacsapatot szervez, melynek fő feladata rombolni a hátországban állomásozó német katonák harci morálját. Hogy mivel lehet ezt elérni? A legkegyetlenebb módszerekkel. Egy csapat zsidó katona, legyen az európai vagy amerikai, beveszi magát az arcvonal mögé, és amennyi náci katonát csak tud, átküld a másvilágra, pontosan annyi bűntudattal a lelkükben, amennyit a hozzájuk hasonlók kaptak áldozataiktól.

A csapat kegyetlensége csupán válaszreakció, mely a Landa-vezette alakulat és az ahhoz hasonlók Európa-, sőt, világszerte felháborodással övezett tevékenységük során kiváltottak a jóérzésű emberekből. Etnikai alapon, de szigorúan csak egy ideológiával is megtámadott elmélet alapján kiirtani szándékoznak egy teljes embercsoportot. Ezen "célszemélyek" bujtatása is főben járó bűn, de jelen film inkább az áldozatok visszavágási potenciáljával foglalkozik. Elég csak Shosanna Dreyfus (Mélanie Laurent) nevét megemlíteni, aki egy rajtaütés során kivégzett francia zsidó család egyetlen túlélője, ki Párizsban bujkálva küzd némán a túlélésért. A moziüzemeltető lányt azonban kinézi magának a német propagandafilmek új üdvöskéje, Fredrick Zoller (Daniel Brühl), aki idegesítő és esetlen udvarlásával igyekszik hősnőnket mind jobban bevonni a legújabb film, az Egy nemzet dicsősége című alkotás bemutatójába. Kicsiny kis moziját teszi meg a propagandaminiszter Joseph Goebbels (Sylvester Groth) a limitált premier helyszínének, összegyűjtve a náci vezetés színét-javát. Jelen van Bormann, Göring, s maga Hitler is, aki a nemrég bekövetkezett szövetséges partraszállás okozta rémület hevében az ilyen, a filmben is bemutatott "hősies" lelkületet szeretné átragasztani katonáira is.

A film maga egy ritka szórakoztató, azonban eléggé naturistán kegyetlen film. Nem véletlen az, hogy 18-as karikát kapott a honi mozikban. A kínzási jelenetek, a skalpolások közeli ábrázolása, a haláltusák és a rideg emberi érzelmek tárháza mind-mind alapos okot szolgáltattak a korhatár-bizottságoknak világszerte a besoroláshoz. Azonban ezeket hátrébb szorítva egy igen érdekes képet kapunk. A "Mi lett volna, ha..." típusú kérdések közül az egyik legfontosabbat a 20. századi történelemmel kapcsolatban. Hamarabb véget lehetett volna vetni a világháborúnak, ha a szövetségesek merészebben és gátlástalanabubl nyúlnak a rendelkezésükre álló eszközökhöz? Tény, Tarantino sosem volt a bújtatott üzenetek híve, jelen esetben azonban több, ehhez hasonlóval operál. Az osztag vezetője egy indián származású amerikai állampolgár, aki a katonaság egyik kiemelten titkos hadműveletét vezeti, aki renitens magatartását már szülőhazájában is gyakorolta, mint szeszcsempész. Európából menekült osztrák zsidó, bosszúra éhes amerikai zsidó katonák, valamint egy áruló német tiszt, akit ki kellett volna végeznie a hadvezetésnek, de példastatuálásra várva megszöktette őt a Brigantyk osztaga. Mindezen csoportot egy német színésznő segíti, aki elsődlegesen a brit hírszerzés számára dolgozik. Mi ez, ha nem egy kellemes kis üzenetcsokor?....

Ami azonban a legtöbb mondanivalót hordozza a filmben, az életben hagyott katonák "megbélyegzése". Amint az el is hangzik, a háború után levetett egyenruha nélkül ki mondja meg, ki volt a náci, ki volt a kollaboráns, ki volt a csendes többség? A Brigantyk erre is tudják a választ, mintegy életreszóló színvallást ráerőltetve áldozataikra.

 

Zárszavak (kicsit több is talán)

Sok kis csűrés-csavarás után összegezve: Tarantino ugyan nem mesterművét alkotta meg, de a Halálbiztos csupaduma kicspicsái és azok darabokban végzett életpályájának üresjáratai után (melyet csak Stuntman Mike - Kurt Russell - jelenléte mentett meg) egy igazán kellemes két és fél órára köti le figyelmünket egy sajátságosan átértelmezett törtnelemórával. Ehhez hasonló ötletbörzéket nem csak forgatókönyvíróknak kellene tartaniuk éppen aktuális munkájuk során, hanem.... na de ezt találja ki mindenki maga.

A főbb szereplőket nézve Christoph Waltz Cannes-i díja egyértelműen megszolgált, ilyen dinamikus és nívós színjátszást nem nagyon várhatunk a mi kontinensünkön kívűl. Brad Pitt ugyan erőltetettnek hat néha, de aki látott már (eredeti nyelven) kiképzőket az amerikai kontinensen ügyködni, pontosan tudja, ez a fajta nagyhangú és kivagyi hozzáállás dívik. A női fronton azonban már minden rendben, Mélanie Laurent és Diane Krüger (Bridget von Hammersmark) a leginkább üde színfoltot jelentő szereplők a vásznon, már puszta megjelenésükkel is visszacsempészik a női főszereplők avíttas, századunk első felére jellemző dicsfényét. A mellékszerepekben olyan, főleg európai szemnek kedves alakok láthatók, mint Til Schweiger (Hugo Stiglitz), Gedeon Burkhard (William Wicki), akik igazán kiemelkedőt ugyan nem alkotnak, de mindaz, amit letesznek elénk, csak még mélyebb ámulatba ejti a nézőt.

Talán kitalálható, jelen írás szerzője nagyon is meg volt elégedve a vetítés végén, nem csak azt kapta a filmtől, amit várt, annál kicsit többet is. Nem lett a kedvenc Tarantino-film (az még mindig az ezen alkotásban is megidézett Kutyaszorítóban), de könnyedén felverekedte magát a Top 3-ba, már ami QT munkásságát illeti.