2010 a konvertálás éve. Na nem kell rögtön valami új audió-videó formátum megjelenését keresni a hírportálokon, maradjunk csak a filmek világán belül. Az Alice Csodaországban című alkotás tarol, anyagi sikerét vizsgálva nem kis szeletet tulajdoníthatunk a bűvös kombinációnak: 3D. Ugyanaz a táptalaj, mely az Avatar lehulló és bőséges gyümölcseivel gazdagodott. A remake-alkotók úgy érezték, történetük és főleg látványviláguk eléggé kiforrott ahhoz, hogy birokra keltessék a térhatású élmény szerelmeseiért folytatott versengésben.

Ki ne emlékezne a klasszikus, 1981-es verzióra? Az akkori alkotók közül megemlítendő a stop motion egyik nagy alakja, Ray Harryhausen. Az ő munkássága előtti tisztelgés is benne található Louis Leterrier alkotói expozéjában, ami jelen film elkészítésére motiválta. Azon film, mely a Csillagok háborúja korszakalkotó látványeffektjeinek korában is a régmúlt trükkjeihez nyúlt vissza, melyek már az 1933-as King Kong idején alkalmazva voltak, s a titán-remake esetében is egy-két jelenet erejéig adóztak a nagyság életművének, aki idén júniusban lesz 90 éves.

Az eredeti film a hercegi cím nyújtotta békés és boldog életből kiragadott Perszeusz történetét követi végig, amint az olümposzi istenek versengése közepette harcol az emberiség érdekeiért. Harry Hamlin majdhogynem tökéletes Perszeusz, a maga kényelmes világfelfogásával és "félisteni" kinézetével ideális választás volt egy olyan szerepre, mely megmutatja, az arisztokrácia is képes harcolni, sőt, az ő szívük is meg képes szakadni mások védelmében.

Jött 2010, és az MGM klasszikusa új gúnyát és mondanivalót kapva került a nézők elé, immár a Warner égisze alatt. Leterrier 2008-ban már bizonyított,a ha nem is korszakalkotó módon, de sikeresen tud más fonalát felvéve filmezni (ld. A hihetetlen Hulk). Most sem volt "különösebben" nehéz dolga, kész anyagot kellett modernizálni, vagyis a '80-as évek republikánus eszméje (az uralkodó elit is képes áldozatokra) helyébe a demokrata ideológiát helyettesítette be (a kisember is megfeszül azért, hogy mindenkinek jó legyen). Kis politikai háttéranyag után pedig a történet főbb pontjai is cserélve lettek: Poszeidon helyett Hádész kerül előtérbe, a sokszor csak elmélkedő istenek helyére a cselekvő istenek kerültek, Androméda hercegnő helyett a félisten Ió-ba lesz szerelmes hősünk. Mindezeket végignézve már nem is annyira remake, inkább újraértelmezés, mint Herzog Mocskos zsaruja Ferrara eredetije után.

Az új Perszeusz (Sam Worthington) szegény halászok gyermekeként nő fel, és már felnőtt fejjel nézi végig, ahogy Hádész (Ralph Fiennes) pusztítása (Zeusz (Liam Neeson)-szobor megszentségtelenítése okán áll bosszút az argoszi katonákon) során elsüllyed hajójuk, rajta veszve szülei és testvérei. Bosszút fogad az istenekkel szemben, megakadályozni szándékozva a Kráken pusztítását. Elindul egy argoszi katonai osztaggal, hogy a boszorkányok útmutatását követve megszerezze Medúsza fejét, amely az egyetlen fegyver a Kráken ellen. Kalandos útja során a sivatagban küzd óriás-skorpiókkal, hegyi barlangok mélyére ereszkedik Medúsza fejéért, isteni segítséget elutasítva akarja megmutatni az emberiség nagyságát.

Lévén az új verzió a látványeffektek fejlődése okán sok szépséget tartogathatott.... volna, ha a 2D-s környezetben szórakoztató látványt nem teszik sok helyen majdnem élvezhetetlenné a 3D-s verzióvá konvertálás lázában. Olyan képsíkokat kapunk, melyek egymás előtt mozognak, sok helyütt a képi síkok kapcsolatának meglétét is megkérdőjelezve. Történetvezetés terén senki ne várjon újabb mélységeket, a modernizálás a mozgatószálak átfazonírozása mellett új elemet nem ad az értelmezéshez, azonban ezen a téren méltó lett az eredetihez. A CGI-effektek igazán élvezetes látványa azonban a térhatású élményt hajhászva átlagossá degradálta még az élvezetes sivatagi skorpió-harcot is. A gyengébb látványt a színészek igyekeztek valamennyire megmenteni, az istenek közül Hádész szerepében Ralph Fiennes csak loncsos Voldemort-karakter, Zeuszként Liam Neeson némileg együttérzőbb, mint Sir Laurence Olivier volt anno, Olümposz megvalósítása azonban több mint zseniális, az istenek csarnokában a trónusok alatt elterülő Föld látványa ügyes húzás volt. Sam Worthington 3. filmjében hozta a morcos és szegényes mimikával operáló, a halászból félisteni magasságokig emelkedő, mégis magát embernek tartó katona-figurát, de talán itt volt a leghalványabb.

Már az Alice kapcsán is sok helyütt szóvá tették, a látvány tökéletesítése terén nem a 3D lett volna a legindokoltabb, végképp nem a tökéletes választás, a titántalan film azonban mélyen a 3D-élmény alatt maradt.