A modern demokrácia bölcsője. A szabadság és egyenjogúság élharcosa. Az álmok hazája. Mindaz, amit csak elképzelünk az Amerikai Egyesült Államokról. Példaértékűnek tartott politikai rendszer, amit ugyan sokan lekövetnének, de talán még többen utasítanának el (most ne is taglaljuk a közel-keleti (fegyver)kényszer-demokráciákat).

A döntő szavazat című film nem csak a jelenkori politikai rendszernek, de az egész média-világnak állít görbe tükröt egy szimpla történeten keresztül. Most, pár nappal a honi választás előtt, ha nem is a mi országunk jellemzőivel kapcsolatban, de általános érvényűsége okán érdemes megtekinteni a filmet... leghamarabb április 9-én 20 órától az HBO műsorán.

Bud Johnson (Kevin Costner) igazi átlagamerikai, vagy még egy fokkal lentebb is van az átlagnál. Gyermekét egyedül nevelő, tojást csomagoló gyári munkás, akinek a legkedvesebb időtöltései közé tartozik a sörözés és a horgászás. Az elnökválasztás napján ígéretet tesz lányának, Mollynak (Madeline Carroll), hogy munka után együtt elmennek szavazni. Míg Molly esszéjével megjelenik a városi tévében, addig Bud a kocsmában csocsózik, ivással feledve bántatát munkája elvesztése felett. Nem ér oda a szavazófülkéhez, ezért Molly igyekszik leadni az érvényes voksot édesapja helyett. Azonban technikai okokból fakadóan érvénytelen lesz Bud Johnson szavazata. Ez nem is lenne érdekes, ha nem az ő szavazatán múlna Új-Mexikó 5 elektori helyének sorsa (elektori rendszer az USA-ban itt). Egy élelmes, vagy inkább szerencsés riporternek, Kate Madisonnak (Paula Patton) köszönhetően kiderül, ki a "szerencsés", akin egy többmillió dolláros kampány végkimenetele, adott esetben az ország, vagy ahogy dramatikusabban fogalmazzák meg a filmben, a szabad világ sorsa múlik.

10 nap történetét követhetjük végig, ahogy az újraválasztásért induló republikánus elnök, Andrew Boone (Kelsey Grammer), és a demokrata kihívója, Donald Greenleaf (Dennis Hopper) nemcsak pártjuk fő irányvonalainak hátat fordítva, de még saját támogatóikkal is szembefordulva igyekeznek minden egyes témakörben Bud szavainak megfelelni. Szavazatának leadása előtti este pedig sort kerítenek az elnökjelöltek vitájára (hm, nincs hiányérzet valakinél idén?), ahol Bud igyekszik levetkőzni együgyü életvitelének minden attitűdjét, felnőni a feladathoz és ha csak kérdéseivel is, de szolgálni hazáját.

A szoros választási eredmény nem újdonság az Egyesült Államok történetében. Egyesek, nem csak szakértők, emlékezhetnek a 2000-es elnökválasztásra, ahol hetekig izzott a levegő Florida szövetségi állam felett, ugyanis itt dőlt el a választás ifj. Bush javára (részletesen itt). Jelen film remek párhuzamállításai mellett az amerikai gondokra hívja fel a figyelmet. Amellett, hogy stratégák és kampánystábok órák ezreit ölik bele egy-egy jelölt sikerébe, semmivé válhat egyetlen ember miatt. Adott esetben nem botrányokon csúsznak el, hanem a szavazópolgár akaratán. A fő alapok, a republikánusok konzervativizmusa (regnáló elnökkel) kerül szembe a demokraták liberalizmusával (és elnökjelöltjük kihívásával). A megfelelni vágyás és mindenáron győzni akarás azonban abortuszellenes demokrata és melegházasság-párti republikánus televíziós reklámokat eredményez, mindezt egy-egy átlagemberi megfogalmazás miatt.

A színészgárda egy rossz szót sem érdemel. Kevin Costner egyik legjobb alakítása a lecsúszott mucsai tudatlan átlagamerikai, aki lényegében lánya miatt képes csak a karakterfejlődésre. A kis Madeline Carroll érzékeny és szeretnivalóan okos a mostanság filmes tömegcikké váló smart-ass (kis tudálékos) kislány szerepében, elgondolkoztatva a nézőt, miért nem az őszintébb és eredetibb gyerekek kapnak nagyobb figyelmet bárhol a világon. A jelöltek legjobb pillanatai kétségkívül azok a jelenetek, ahol meggyőződésükkel és/vagy pártjuk alapprogramjaikkal szembemenően kell megküzdeniük Bud szavazatáért. Még jobb alakításokkal találkozhatunk a kampányfőnökök megformálóinál, Martin Fox (Stanley Tucci) a republikánus elnök kampányáért, valamint Art Cumb (Nathan Lane) a demokrata kihívó programjáért felelős kampányfőnök szerepében a legjobbak a filmben. Ahogy az el is hangzik, Cumb az örök vesztes, Fox az örök győztes, de kettejük közül nagyobb bizonyítanivalója Cumbnak van, ennek megfelelően tesz meg mindent azért, hogy ne 8-0 legyen a vesztes kampány/kampány mutatója. (Egy kis játék: találjuk meg egy közkedvelt karakter, a Beverly Hills-i zsaru című filmből Billy Rosewood nyomozó alakítóját, Judge Reinholdot a filmben).

A forgatókönyvíró-rendező Joshua Michael Stern, és a társforgatókönyv-író Richman tett már le emlékezetes és kevésbé emlékezetes alkotásokat is az asztalra, Stern a Soharország című film után A mesterlövésszel rontott a kerrierképén, míg Richman a Rossz társaság sikere után a Veszélyes Bangkokkal húzott 21-re lapot. Ezen filmmel kapcsolatban mindketten felfelé ívelő ágon vannak, amihez a zenei háttér is okot szolgáltatott, lévén John Debney igazán hiteles muzikális alapokat adott a képi megjelenítés hitelessége irányába.

Honi viszonylatban bonyolult rendszerrel van dolgunk, itt arányok, koalíciók, területi és országos listák, koalíciók mellett egyéni jelöltek színesítik a palettát, míg odakint ennél egyszerűbb rendszer működik, a győztes mindent visz elv alapján. Aki viszi a 270 elektori szavazatot, azé a kormányzás és az elnöki poszt. Ezért mindenki képes mindenre, lásd piszkos kampány, a választási kampányt megelőző jelölti kampányban posztokért történő visszalépések az esélyesebb javára (ld. John Edwards esete 2004-ben, Kerry alelnöki pozíciót adott neki a visszalépésért).

Igazi tanulságfilm, ha nem is tart akkora görbe tükröt a rendszer elé, mint teszi azt az Amikor a farok csóválja című film, de a maga értékein túlmutató alkotás egy példának állított rendszer viszontagságairól.