A tavaszi kétharmados győzelem, az azóta eltelt 100 napos kormányzás és annak értékelése után, kevéssel a várható önkormányzati választási siker előtt ideje megnézni, hogyan is ítélhető meg a miniszterelnök, Orbán Viktor személye. Míg baloldali kormányzás esetén egy hasonló karakterprofilt talán Gyurcsány Ferenc hivatali ideje alatt lett volna ildomos elkészíteni, azonban az utolsó hetek-hónapok eseményei megmutatták, mennyire nem egyemberes a párt, mint ahogy azt választások idején igyekeztek kifele mutatni. A baloldali széthúzással szemben pedig itt van Orbán Viktor, aki kézi irányítással juttatta vissza pártját a kormányzó elitbe, ami egypárti elitként még nagyobb büszkeségükre ad okot (az egypárti jelzőt ugyan pártszövetségre aggatom, a KDNP tényleges szerepvállalása amolyan kirakatpárti, a keresztény-konzervatív eszmék szélsőséges megnyilvánulásának teret biztosítva).

 

Ahogy azt láthatjuk, a miniszterelnök egészen a választás előtti utolsó parlamenti ülésnapig jobbára csak reflektált az ellenzékre, ezen felszólalásokon kívül pedig nem csak utat mutatott a gazdasági válsággal és az IMF-fel küzdő országok vezetőinek, hanem bizonyított saját szavazótáborának is, erős és biztos politikus képében tetszelegve. A kétharmados felhatalmazás és a helyi választások után pedig elvárható lesz, hogy ne csak kampányturnusokra való felkészülés jegyében politizáljon, hanem akár a történelem nagyon is aktív részesévé is válhat, csak és kizárólag saját erejéből, mert a párt- és kormányszervezet egy személyben őt támogatja, ez pedig még erősebb felhatalmazás a hatalmat gyakorló számára, mint a négyévenként esetenkénti forradalmi szavazás.

 

Hogy miért is ezen különbségtétel? Politikust ugye megannyit láthatunk, még kormányfői pozícióban is. A Harmadik Magyar Köztársaság is látott már politikus kormányfőt, nem is egyet, történelmi igazolást nyújtva a politikusi viselkedés mintázatára. Államférfi pedig nem csak államfőnél evidens meghatározás, hiszen a kormányfő sokszor cselekvőbb aktor egy ország politikai életében, mint az állam egészét reprezentáló pozíciót betöltő személy. Orbán Viktor esetében az első kormányzási időtartam már csak támogatottsági és parlamenti patkóban megszerzett százalék sem teszi lehetővé a mérvadó államférfiúi jelleg vizsgálatát, lényegében a politikus kormányfő bélyegét adva. A mostani kormányalakítás óta pedig nem is egyszer elhangzott az, főleg a baloldali sajtó és szakma felől az a félelem, megtehet bármit, amit akar. Ezen okfejtés továbbgondolásaként vizsgáljuk csak meg, ha marad a politikus úton, jogos a félelem, ha viszont államférfiként képes élni a rá ruházott hatalommal, akkor meghatározó és emblematikus szereplője lehet a rendszerváltás utáni éveknek, nem a mostani értelmében, hanem esetleg 50-100 évvel későbbi vizsgálódások során.

 

1. Kettős állampolgárság

 

Elsőként érdemes megnézni, a kettős állampolgárság megszavazását hova is lehetne besorolni ebben a bipoláris felosztásban. Ha azt vesszük, hogy a Jobbik egyik legnagyobb fegyverét vette el, a jobboldali szavazók és ideológia számára az elutasító népszavazás óta az egyik szívügyeként kezelt kérdéskört oldotta meg, nem foglalkozva a szomszédos országok ellenérzéseivel, akkor megállapíthatjuk, ez bizony politikusi megoldás volt. Ha viszont már az érzelmi vetületét tekintjük, a 15 millió magyarért dolgozó miniszterelnök talán legszebb és legemlékezetesebb megnyilvánulása volt, nem beszélve arról, a határontúli magyarok életében oly fontos anyaország nem csak beszélt, mint évek óta, hanem bátran és önzetlenül cselekedett is, még ha a következményeket nem is számoljuk. Végeredményként megállapítható, a kettős állampolgárság körében döntetlen a helyzet, hiszen aktuálpolitikai vetülete mellett korszakos fájdalomérzetet csökkentett és nemzeti indentitástudatot erősített a döntés.

 

2. Köztársasági elnök és Médiahatóság

 

A köztársasági elnök jelölése és a Nemzeti Média- és Hírközlő Hatóság felállítása nehezen tekinthető máshogy, mint a politikusi ambíciók megnyilvánulása. Míg az államfői pozíciónál a jelölési eljárás demokratikus kereteinek megtartása, más induló jóváhagyása pedig szinte már gáláns cselekedetként volt kezelve az ellenzék szemében, a fideszes jelölt megválasztása esetében teljes mértékben megjósolható eredmény született, a pozíciót elfoglaló Schmitt Pál személyében egy támogató, hatalmi ellensúlyként első (és sokadik) látásra is nehezen elképzelhető köztársasági elnököt kapunk. A médiahatóság esetében nem a személyi kérdések azok, amik elsődlegesen eldöntik az államférfi vagy politikus? kérdésre adható választ, hanem a mandátum intervalluma. A kilenc évre megválasztott Szalai Annamária személyében egy olyan médiahatósági vezetőt köszönhetünk, akinek nem érdeke a radikális, rendszerszintű változtatás, elvégre (nálunk) 9 évre nem azt szokás beültetni egy székbe, akitől csodákat és reformokat várunk, elvégre a Bajnai-kormány egy év alatt olyan munkát végzett, melyet sok szájhúzás és ellenkezés után még az Orbán-kormány is elismert. Ezen terepen sokkal inkább a politikus karakterjegyei dominálnak, ami nem értékítélet, hanem kategorizálás eredménye.

 

3. Főbb alkotmánymódosítások

 

Mint minden kormányzati munkát megnehezítő elem, az alkotmányi korlát nehezen megváltoztathatósága is eltűnt a második Orbán-kormány számára, hiszen a kétharmados többség éppenséggel azon változtat, amin kedve szottyan. Ugyan az Alkotmánybíróság még ott van, mint ellensúly (a 2. pontban már leírtam, a köztársasági elnök normakontrollja miért nem releváns eshetőség), azonban az Alkotmány megváltoztatása és a bírók jelölésének módozata alapján ez is a fideszes hazai pálya előnyét mutatja. A módosítások között először a populárisabbak, a 200 főre csökkentett parlamenti képviselői létszám érdemes említésre, ami választójogi reformot is igényel, még ha az odébb is van. A kisebb parlament a mostani kampány egyik vezényszava volt, minden nagyobb induló párt(szövetség) zászlajára tűzte, meglovagolva a közhangulatot. A miniszterelnök-helyettesi pozíció életre hívása pedig már egy kisebb lépés a prezidenciális kormányzás felé, a fentebb, napi ügyektől elemelt miniszterelnök pozíciója beékelődött a köztársasági elnök és a miniszterelnök-helyettes közé, egy későbbi alkotmánymódosítással már szinte csak tollvonássá degradálva a köztársasági elnöki pozíció megszüntetését. Kérdés, a mai magyar demokratikus berendezkedés hogyan reagálna egy prezidenciális jellegű berendezkedésre való átállásra, mindenesetre érdekes esettanulmány lenne. Az alkotmánybírók választását illető módosítások terén az érdekességet nem a módosítás maga, hanem a jelölés és megválasztás reális menete fogja adni. A jelölést ugyan egy pártdelegáltakból álló jelölőbizottság fogja végezni, azonban a megválasztáshoz szükséges kétharmados többség lényegében kizárja a Fidesz számára nemtetsző jelölteket, ami az amerikai bíróválasztás metódusát idézi, a politikai váltógazdaság elméletén alapulva hol bal-, hol jobboldali bírói fölényt vizionálva. A rendvédelmi szervek tagjai számára alkalmazott aktív állománybeli politizálási tilalom és leszerelés utáni türelmi idő egyrészt a szakma és a politika összefonódását nehezíti (/zárná ki), másrészt pedig több jobbikos jelölt indulását tette alapszabályba ütközővé. Míg a korábbiakban azt vehettük észre, pozíciók és feladatok összehangolását végzik, addig jelen esetben a hatalmi ágak erőteljes, törvényben szabályzott szétválasztását vehetjük észre. Jelen kategóriában is döntetlenre sikerült kihozni az eredményt, ami után leszögezhetjük, eddig a politikus cselekedett.

 

Kilátások

 

Sokan arányában a tavaszi választáshoz hasonló Fidesz(-KDNP) győzelmet várnak, aminek bekövetkeztével a baloldali rémkép, a túlhatalom kel életre. Egyrészt, joggal vetődik fel a probléma, hiszen egy-két színpadias elemen kívül az ellenzék csak kirakatfunkciót lát el, másrészt pedig a baloldal csak magát okolhatja, nyolcévnyi regnálásuk után az emberek minden valószínűség szerint okkal fordultak ilyen arányban a jobboldal zászlóshajójához és annak kapitányához. Nagy kérdés, vajon az uniós akaratnak megfelelve az általuk ellenzékben leszavazott régió-rendszert bevezetik-e, a hatékony elosztás okán (amit az EU is óhajtana/támogatna), vagy pedig maradnak a történelmi felosztásban, mely az alkotmány mellett egy másik máig érvényben lévő politikai kövület, a tanácsrendszer közigazgatási reformjának részeként. Az alkotmány ugye jövő évre tervezik elkészíteni, ezen elindulva a megyerendszer sem feltétlenül élne meg többet. A szlovák egykulcsos adórendszer hazai alkalmazása is már nagyon régóta komoly vitatéma, a munkáltatók és munkavállalók közös játékaként még mindig nagyon hézagos államháztartási bevételek erősítése mindenkoron komoly kérdés, amely megoldására újfent erős politikai-szakmai alap áll rendelkezésre.

 

Első végkövetkeztetésként megállapíthatjuk, ha pártatlan szemlélőként tekintjük a második Orbán-kormány első száz napját, az a mindennapi politizálás felé hajlik, még ha nem is döntő mértékben. Az elvárások magas szintje azonban már mind államférfiúi erényeket követelnek meg, az pedig csak személyes vállalás kérdése, Orbán Viktor több akar-e lenni egy politikusnál, saját ambícióit képes-e függetleníteni esetleges befolyásoló csoportoktól, azt a Magyarországot teremtve, melyre a felhatalmazást a választók adták. Mert a választópolgár nem azt nézi, 4 vagy kilenc és egy hatósági elnök mandátumának ideje, hanem kevesebb adót fizessen, mégis hatékonyabb legyen az egészségügyi ellátás, amit kap.

 

A választási program sokak által hiányolt részletességébe éppenséggel most lehetne a konkrétumokat beleszőni, arról nem is beszélve, hogy a példamutatás mellett a történelemkönyvek nagybetűs szereplőiként vonulhatnak be a köztudatba.