Prolihisztor

Nem csak a filmek terén figyelhető meg fejlődés, változás, ugyanez igaz egy alkotói életpályára is. Nem kell bemutatni azt a személyt, akire ez a mondat vonatkozott: Zac Efronról van szó. A Disney-istálló egyik szupersztárja már kilépett az anyavállalat keretei közül, egy hihetetlenül sikeres tini musical-trilógia főszereplőjeként nem csak televízióból, mozivászonról vagy az üzletek polcain roskadozó termékekről köszön vissza. A popkultúra részévé váló fiatalember azonban szemmel láthatóan ki akar lépni a szépfiú léc-egyszerű karakteréből, a High School Musical óta készült három filmje legalábbis erre enged következtetni.

A táncos-énekes szerepek hátrahagyása után a kosarazás kopott ki nehezebben színészi repertoárjából, a Matthew Perry-vel közös társ-főszerepe a Megint 17-ben még a tinisztárság rémével fenyegetett (legsikeresebb filmje HSM óta); egy kis kamaradráma, a Me and Orson Welles ugyan egyik legnagyobb színészi sikerét, de a legnagyobb anyagi bukását hozta magával, míg mostani filmje olyan átlagos, mind színészileg, mind a film minőségét tekintve, a siker is csak dvd-bevételekkel lesz meg, de bizton állítható, emberünk (lévén már a 23-at is betöltötte) egyre magabiztosabban lépked színészi képességeit fejlesztve, bár az izmokat még mindig nem lehet elhanyagolni.

Hollywood nagy átlagban ötletválságtól szenved, amit a technikai fejlődés révén elérhető legújabb műfajjal igyekeznek kiküszöbölni. Ez a nemrégiben újra felfedezett, de most már megfelelő technikai háttérrel megerősíthető műfaj a képregény-feldolgozás. Ami a mostanság divatos könyvadaptációk mellett eme stílusirány mellett szól, az a sokmilliós rajongótábor, mely a könyvek-füzetek megszállottjává vált. A modern effektek korában pedig már arra sincs szükség, hogy tetőtől talpig beöltöztessék és kimaszkírozzák a színészeket, elég a motion capture, vagyis teleaggatni a színészt minden jóval, majd utólag szorgos számítógépek és tehetséges használóik a kívánt mértékben alakítják a színész külsejét.

Jelen esetben olyan nagymértékű változtatásra nem kell gondolni, mint a Hulk-filmek esetében, Jonah Hex figurájának egyetlen kis módosításra volt szüksége, arcának sérülését minél hitelesebben kellett bemutatni. Ez a fajta maszkírozás pedig A sötét lovag Kétarc-figurája óta nem jelent különösebb akadályt. Az már nagyobb probléma, hogy a jogokat birtokló DC-kiadó jobbára csak a Batman-franchise-zal tud sikereket elérni, egyéb figurái rendre buknak a kasszáknál, a Superman visszatér hatalmas költségvetése ellenére csak dvd-n termelt profitot, a Vesztesek bosszúja anyagi bukás, annak ellenére, hogy kis költségvetése ellenére is stílusos alkotás vált belőle. Ilyen előjelek után kapta meg Jonah Hex figurája az egész estés filmváltozat lehetőségét, mely több helyütt is megosztja a nézőket.

A mai filmművészet látványos része már inkább patikamérlegen kimért üzlet, semmint alkotás és művészi megnyilvánulás. Ez nem a filmesek hibája, a példaszerűen sokat citált "rohanó világunk" nem engedi meg, hogy az alkotók csendes, lassú folyású és értékektől terhes filmekkel jelentkezzenek, arról nem beszélve, hogy milyen mozis szereplést tudhatnának a hátuk mögött. A siker most már inkább anyagi kategória, a szakmai érvényesülésre ott van a nagy nyilvánosság számára sokszor a hedonisták hadának gyűjtőhelyéül szolgáló filmfesztiválok. Azonban már ezen fesztiválok is a publicitást és a nyilvánosságot vadásszák, a mind látványosabb program és nagyobb látogatottság okán.

Mégsem kell lemondanunk a szerzői filmek csendes gyönyöréről, kevés alkotó ugyan, de még mindig úgy használják fel a filmet, ahogy azt talán a kezdetektől kevesen. Ugyan történetet mesélnek, de nem az unásig ismételt folyamatok bemutatásával, egész egyszerűen ábrázolják a nézőknek. Mind képi, mind színészi játékkal. Nem kell ahhoz kimondani senkinek a fájdalmát, hogy tudatában legyünk szenvedésének. Erre való a drámai színészi játék. Nem kell folyamatosan feliratokkal jelezni, hol zajlik a cselekmény és mikor, arra való a táj bemutatása Csak ezen fogások mind jobban kikopnak a nagyipari, pénzhajhászó módszerek mellett. Arról nem beszélve, sztárok nélkül is létezhet jó film, sőt, sokszor az ő hiányuk vezet az élményhez magához.

Ma 3 dimenziós filmet készíteni lassan az elavárás kategóriájába esik, főleg, ha valaki kiemelkedő bevételekben reménykedik. Elég csak megemlíteni az általunk is górcső alá vett filmek listáját (A titánok harca; Alice Csodaországban; Avatar; Toy Story 3; Sammy nagy kalandja - A titkos átjáró, A kaptár-Túlvilág). Ezen filmek egytől egyig már a technológia fejlődés eredményeképp láthatóak a mozikban, a kitágult érzékeinkre ugyan nem új módszerrel, de annak eddigi leghatásosabb módján csapnak le. Emellett pedig komoly anyagi pluszt jelent, hogy a normál jegyárnál másfélszer-kétszer több kérhető el ezekért a vetítésekért.

Attól ugyan még messze vagyunk, hogy a magyar filmszakma is elkezdje ontani magából a 3D-filmeket, de egy önjáró vállalkozónak köszönhetően már megízlelhetjük a magyar műhelyek munkáját. Gráner József 3D-fotósból küzdötte fel magát a filmes világba, saját produkciójával pedig új mérföldkőhöz juttatta mind a magyar filmművészetet, mind a dokumentumfilmes szekciót. Olyan egyedülálló próbálkozásról van szó, mely bebizonyítja, százmilliók nélkül is lehet igényes magyar alkotást letenni az asztalra, arról nem beszélve, hogy a tudományos igényű alkotások a plakát szerint ígért módon minden korosztály számára tartogat érdekességeket.

Ha már egyszer híresek vagyunk, elismertek, nagyon nehéz újra az ismeretlen szakmabeli szerepéből a csúcsra törni. Erre nagyon jó filmes példa Mathieu Amalric első nagyjátékfilmje, a Turné, melyben a jó öreg kontinensünk elhagyása sem maradhat ki, arról nem is beszélve, hogy milyen hátteret és történetet kapunk. Arról nem beszélve, ki az, aki nem szeretné végigutazni Franciaországot, fél napokat kapva a városnézésre, pihenésre, szórakozásra, este pedig sztriptízzel kevert burleszk előadásokkal szórakoztatva a nagyérdeműt.

Akár önéletrajzi ihletésű alkotásról is beszélhetnénk, hiszen a forgatókönyvíró-főszereplő-rendező Amalric saját életében is megtapasztalta már, milyen Európának hátat fordítani, kipróbálni az amerikai álmot, elismertség és nagyság hajszolása egy másik kontinensen.

A női egyenjogúság nagyon nem újkeletű a filmművészetben, sőt, az azt lemaradva követő társadalmi felfogásokban sem. Vannak azonban olyan országok, régiók, sőt, kontinensek, ahol a témában még bőven van mit fejlődni. A sivatag virága című film nem is oly rég az afrikai kontinensen tapasztalható kegyetlen bánásmódra volt hivatott felhívni a figyelmet, míg a Nők férfiak nélkül az arab világ, azon belül is az Iránban megtalálható női szerepek felsorolásával ad teljes képet a kevésbé jártas nyugati szemeknek.

Shahrnoush Parsipour írónő hazájában betiltott regénye remek táptalajul szolgál egy, a történelem vérzivataraiban fejlődés terén sok esetben lemaradást mutató ország társadalmi berendezkedésének ábrázolására. A "mutass egy példát, jellemezted az összeset"-elv alapján építkező történetben az iráni történelem díszletként szolgál, sokkal nagyobb teret kap a négy női főszereplő életének alakulása, a vágyott szabadság más és más útját választva járjuk be ezen sorsutakat, melyek elérő eredményei egy irányba mutatnak... de erről később.

A XXI. századi filmművészet alkotásai egyre jobban reflektálnak a kapcsolatok működésképtelenségére, mely a modern kor egyik legfájóbb eredménye. Nem tételmondatok jönnek a rohan világ, a közösségben élő, mégis elszigetelt és magányos emberekről, de egy mondat erejéig idézzük meg Ákos Tudom hogy merre jársz című dalának kezdősorát:

"Sok ember közt vagy a leginkább egyedül" (teljes zene itt)

Az pedig, hogy a zene után a film az a társművészet, mely a leggyorsabban, legérzékletesebben és a legtöbb emberhez juttatja el üzenetét, nem újkeletű dolog. A Hajszával kapcsolatban pedig elmondható, a talán legjobb francia filmes gárda dolgozott az egymástól elidegenedett emberek és párok ábrázolásán, igaz, párkapcsolati ábrázolásban ennyire a nézőket elidegenítő szándékot sem nagyon láttam. Patrice Chéreau rendező a legjobb szerzői filmes szándékok mentén viszi végig a nézőt a tökéletesen romokban lévő emberek saját romjaikon működtetni szándékozott kapcsolatain keresztül, legyen az baráti vagy szeretői viszony.

Életrajzi filmet készíteni az egyik legnehezebb a filmes szakmában, még ha sok esetben a leghálásabb is, főleg, ha a filmre vinni szándékozott személyek segíteni is tudnak az alkotói folyamatban. Jelen esetben pedig a női szabadság-mozgalmak egyik ikonikus alakja, Waris Dirie szolgáltatja a történeti alapot, személyes élettörténete a felemelkedés és a szabadságvágy példamutató keveréke.

A kecskepásztorból lett szupermodell életútja azonban nem csupán a kitörés lehetőségét és sikerességét mutatja be, annál sajnálatosan sokkal kegyetlenebb apropója van az ő szerepvállalásának, melyet az ENSZ különleges nagyköveteként is folytat. A női körülmetélés, mely nem csak vallási, hanem tradicionális alapon is zajlik az afrikai, ázsiai, s most már a bevándorlásnak köszönhetően európai és amerikai régiókban, talán az egyik legbrutálisabb emberi beavatkozás a szexuális szabadság korlátozásában. Dirie azonos című önéletrajzi könyve alapján készült alkotást nem csak a moziba látogatóknak lenne érdemes megtekinte, társadalomismereti órákon is alkalmazható lenne, mint oktatási segédanyag.

Önismétléssel kezdem mostani írásomat, ugyanis számtalanszor szóba hoztam, sosem tesz jót se mozifilmnek, se mozilátogatónak, ha éveket kell egymásra várniuk. Egyrészt az internetes letöltések virágkorában percek alatt a saját számítógépen nézhetjük meg az egyes alkotásokat (ráadásul ingyen), másrészt pedig a rengeteg hírforrásból értesülhetünk az alkotás minőségéről, tetszési indexéről. Most, amikor a tömegpszichózis is erősen ízlésbefolyásoló tényező, pláne rossz a többéves csordaszellemre hallgatni, ha moziműsorok felől érdeklődünk.

A gyűlölet és A bíbor folyók rendezője, Mathieu Kassovitz már rég áttette székhelyét az álmok amerikai világába, a Gothika után pedig egy újabb érdekesnek mondható alkotással állt elő... még 2008-ban. Már a forgalmazási időszakban terjengtek a hírek, stúdiói elégedetlenség, alkotói nézeteltérések, vágott verziók körül. Sajnos a stúdió és a producerek diadalmaskodtak, a moziforgalmazásba már a 90 perces verzió került, amely az eredetileg két és félórás film esetében komoly történeti hiányosságokat feltételez. Arról nem is beszélve, hogy a vágóasztalon kivéreztetett alkotás mondanivaló nélkül csak egy üres, 1-2 ponton szájbarágós utópia-mozivá silányult, bizonyítva, a kevesebb több elve nem minden esetben üdvözítő.

Napjaink egyik legsikeresebb magyar rendezője Mundruczó Kornél. A Delta című filmjével 2008-ban már sikereket ért el Cannes-ban (FIPRESCI-díj), míg témaadó alkotása a versenyprogramban is helyet kapott. Amint az ebből következik, nemzetközi szinten jegyzett rendezőről van szó, aki bátran játszhat műfajokkal, nemhogy éles határvonalakat nem kell tartania, új, általa felfedezett tartományokba pozícionálhatja műveit.

Ebből sajnos úgy látszik, csupa hibás következtetést vont le. Hogy mik ezek, azokat szép sorban ki is fejtem, a probléma az, s ezt előljáróban le is szögezném, nem támadni akarom a rendezőt, még ha a negatívumok megemlítése és listázása hazánk művészetében támadásként is értelmezhető. A negatív kritika nem egyenlő a támadással. Nem vagyok filmes, nem is tervezek hasonlót alkotni, ez a negativitás inkább figyelmeztető jellegű, mert egy sikeresen, határozott módon megkezdett életpálya (reméljük) egyszeri kisiklását láthatjuk, mely a szerzői film személyessége ellenére is elidegeníti a nézőt, az átlagos mozilátogatók számára sok esetben emészthetetlen, nehézkes és didaktikus filmet eredményezve.