Prolihisztor

Ilyen az, mikor a magyar forgalmazó szándékaival ellenében ellehetetleníti saját termékét. A címadás sokszor félrevezető, nemhogy pontatlan, egyenesen elviselhetetlen, minderre pedig a fenti filmcím tökéletes szöveges illusztráció. Az angol eredeti The Rebound, ami nagyjából lepattanónak fordítható, a film jelentésében pedig inkább azt a pasit jelenti, akivel kigyógyul a válásból és volt férjéből. Ha nagyon trendi akarnék lenni, akkor simán rávágnám, hogy ez bizony MILF-film (micsoda betűkavar), egy olyan anyáról, aki a huszonéves srácok szexuális álma. Azonban ez sem újdonság, elég csak a Diploma előttre gondolni, ahol szegény fiatal Dustin Hoffman nem tud ellenállni a csábító és vonzó Mrs. Robinsonnak. Arról nem beszélve, hogy az érettebb nők iránti rajongásra a pornóipar külön ágazatot kezd felépíteni.

A filmben az asszony se nem szingli, se nem szerelmes a keresés időszakában, a szittert nem is keresi, alkalmi gyermekfelügyeleti ajánlata után kényelmi okok szólnak a férfi alkalmazása mellett. A felvágott nyelvű és mindenre fogékony gyermekek sem számítanak újdonságnak a filmes világban, ez így együtt mégsem a lerágott csont érzetét kelti, egyszeri mozis élménynek tökéletes.

A Kaliforgiával ismertséget szerző író-rendező, Bart Freundlich a nevéhez hasonlóan barátságos filmet szerzett számunkra, mely a párkapcsolatok változékonyságával és szabálytalanságaival foglalkozik. A főszerepekre megnyerte a msotanság ritkán látható Catherine Zeta-Jones-t és a lassan vígjáték-sztárrá emelkedő Justin Bartha-t. Az eredmény ugyan nem egy egetrengető tanulságokkal teli alkotás, de a maga nemében tökéletes randifilm, sőt, a valójában szingli nők számára tökéletes csokimajszoló alkotás.

A 40-es családanya, Sandy (Zeta-Jones) a fia születésnapi partiján készült videót nézi épp, mikor rájön, a férje megcsalja. A villámcsapás-szerű sokk után a gyerekekkel együtt a kertvárosból beköltözik New York sűrűjébe, hogy háztartásbeliből egy televíziós sportműsor szerkesztője legyen. A lakása alatti kis kávézóban dolgozik Aram (Bartha), akivel hamar kialakul a kölcsönös szimpátia, majd a munkaviszony: felkéri a fiatal férfit arra, hogy gyermekei dadája legyen. A folytonos közelség egy idő után átcsap szenvedélyes kapcsolatban, azonban a korkülönbség és a természet közbeszól: a méhen kívüli terhesség feltépi azokat a dobozokat, amelyekbe a józan ész diktálta érveket zárták. A szakítás új életutat nyit meg Aram előtt, aki nyakába veszi a világot, hogy megértse, ki is ő valójában. Az évek múlva bekövetkező véletlen találkozásnak köszönhetően azonban újra fellángol az addig eltemetett érzelem a két fél között.

Azért sem érzek lelkiismeret-furdalást, hogy leírom a történetet, mert ténylegesen nem egy világmegváltó, megdöbbentő történet. Az ilyen filmek az első perctől kezdve egy pontra összpontosítanak, ez sok esetben a dramaturgián, a színészek teljesítményén is meglátszik. Jelen esetben teljesen jól időzített, de kiszámítható fordulatok jönnek sorba, azonban cseppet sem veszít az értékéből a film azáltal, hogy kiszámíthatóvá válik.

6/10

A 2000-es évek egyértelműen nem Nicolas Cage évtizedének mondható. Amennyire róla szólt a '90-es évek, akciófilmek és drámák váltották egymást jobb vígjátékokkal fűszerezve, addig az ezredforduló után alig volt anyagi és a szakmai sikerben része. Sokan már rég leírták, mikor előrukkolt a Mocskos zsaru című film címszerepével, amit rá nem sokkal még meg is fejelt a Ha/Ver kultikus képregényfilm egyik legjobb mellékszereplőjének alakításával. Azonban az ingadozás nem hagyott alább: előbb A varázslótanonc című Disney-filmmel bukott egy szolidat, míg most a Boszorkányvadászat című középkori boszorkányos fantasy-val múlatta az időt, mely csak a kis költségvetése okán nem lesz anyagi bukás.

Mellette a rendező Dominic Sena is csak keresi az igazán neki való utat: a hatalmas kasszasiker Tolvajtempó után megkínált minket egy Kardhallal, amit még úgy-ahogy elfogyasztottunk (sokan kultfilmként kezelik), míg a legutóbbi filmje, a Vakító fehérség egész egyszerűen hatalmas melléfogás. Két ekkora útkeresésben lévő alkotó újabb kalandja nem sok jóval kecsegtetett; mikor kijöttek az előzetesek, egyenesen a karrier mélypontját jövendölték az emberek. Ez tévedésnek bizonyult, van ennél rosszabb a repertoárban, azonban az is tény, csak az alacsony költségek, a minőségibb színészgárda és a szerencsés csillagzat okán nem kell szégyenkezni az alkotóknak.

Két, az évtizedes mészárlásba belefáradó kereszteslovag dezertál a királyi seregből, majd úton hazafelé egy pestis sújtotta faluba, ahol egy fiatal lányt boszorkányság vádjával tartanak fogva. A két lovag kényszerből elvállalja, hogy a közeli kolostorba viszik a lányt, ahol a szerzetesekre bízzák a lány sorsát. A páros társául szegődik a fiatal pap, a kalodába zárt csempész, a fiatal fiú, ki apja nyomdokain lépkedve maja is lovag szeretne lenni és a lányát féltő nemesúr. A félelmetes erdőn keresztül visz az útjuk, ahol mind több kétség ébred bennük a lányt illetően,  mind többen kerülnek életveszélybe, mind többüket kísérti meg az, ami a lány testében lakozik. A kolostorban pedig sokkal nagyobb fenyegetéssel kell szembenézniük, mint azt gondolták: az egész emberiség védelméért kell felvenniük a harcot.

Egy teljesen átlagos középkori boszorkánytörténetről van szó, mely csak kisebb mértékben érdemes az említésre. Tény, a látványvilága nem olyan erős, mint remélhető lett volna, a ködöt indokolatlanul sokszor használják, hogy elrejtsék a kis költségvetés ordító lyukait, a kevés statisztára és a gyenge CGI-hátterekre azonban így is felhívja a figyelmet. Ami egy kicsit is kiemeli a filmet a posványból, az Cage és Ron Perlman kettősének jelenléte. Mind a ketten generációjuk meghatározó, emblematikus színészei, akik talán maguk is jól szórakoztak, miközben ezt az egyszer használatos celluloid-tömeg készítésén vettek részt. Mellettük olyan európai színészek láthatóak, mint Stephen Campbell Moore, Stephen Graham, Ulrich Thomsen, Claire Foy és Robert Sheehan. Egyszóval a brit filmgyártás színészei megtámogatva két amerikai sztárral meg egy egyébként máshol zseniális dánnal, a végeredmény pedig egy szolid, nem túl vészes, valahol perverz módon még élvezhető boszorkányüldözés, ami nem is az, a lovagok sem azok a kegyetlen zsoldosok, akiknek hinnék őket.

Valahogy az egész film nem az, aminek látszik, de igazából nem jövünk rá, miben lenne több vagy másabb. Cage ismét egy érdekes hajviselettel örvendezteti meg a rajongókat, Perlmant mindig öröm a vásznon látni, mindegy, hogy Hellboy-maszkban vagy lovagi egyenruhában teszi. Míg Cage ugrik egy komolyabbat és februárban 3D-ben aprítja a gonoszt bosszúszomjas apaként, addig Perlman az augusztusi Conan, a barbár remake-jében alakíthat jobban, mint jelen alkotásban.

5/10

Hogyan csináljunk úgy elsőre nagyjátékfilmet, hogy a fél világ rólunk beszéljen a megtekintése után, ráadásul csak dícsérő szavakal illessék munkánkat? Valahogy úgy, ahogy Christopher Morris tette a mostani filmjével. A Four Lions egy igazi elmebeteg, angol humorral átitatott film, melyben ugyan a muszlim radikálisokat követjük figyelemmel, mégis az egész nyugati civilizáció részesül a társadalomkritikából.

A négy oroszlán, akiket követünk, egy kis sejt az Egyesült Királyságban. A legnagyobb érdekesség velük kapcsolatban, hogy világi, nem hithű muszlimok, akik saját szájuk íze szerint alakítják a Korán tanításait, de a dzsihádról egy percre sem mondanak le. A szent háborúra való felkészítés jegyében megy el az egyik páros az afgán hegyekbe kiképzésre, de esetlenségükben a harcos emírt és az egész tábort robbantják fel. Visszatérve szervezni kezdik a nagy robbantást, melynek részeként nem csak ők érdemlik ki a mártírhalált, de népüket is mozgósítják a mostani nyugalmi állapotból. A mecset elleni robbantás terve törölve, helyette a futóversenyen jelmezes nevezőként robbantanának a tömegben. Küldetésük és a film kimenetele legalább annyira röhejes, mint az egész szervezés, ahogy hollókra erősített bombákkal kísérleteznek, ahogy az ötödik társuk a mezőn leli mártírhalálát a birkák közt futva, ahogy a brit rendőrség inkább a vallási elvek szerint élő, de békés testvéreket tartóztatja le és hallgatja ki, semmint a nyugatias életet élő, lelkükben azonban radikális muszlim fiatalokat.

A film nagyon komoly kérdéseket vet fel, mindezt hihetetlenül élvezetes vígjátékba oltva. Sokaknak ez a kettősség elveheti a kedvét a film kezdetén, de a helyzetkomikum sosem fordul át abszurdba, egyszerűen a bugyuta emberek életét és viselkedését modellezi ebben a pár napban. Nem ítéli el a muszlimokat, nem kárhoztatja őket a dzsihádért, a modern kori civilizációban sokakat megrémisztő, szinte a középkort idéző vallási fanatizmusért. Épp ellennkezőleg. Annak ellenére, hogy a robbantásra készülő fiatalokat érezzük szimpatikusabbnak és emberibbnek, észre kell venni, mekkora veszély leselkedik a nyugati civilizációra, ha ilyen beszivárgó egységek léteznek köztük. A 2008-as Az áruló Don Cheadle főszereplésével hasonló problémákra hívta fel a figyelmet, bár tette mindazt akciófilmes formában. Jelen alkotás se látványban, se nagyságában nem az említett film vetélytársa, más-más műfajuk miatt nem is érdemes összemérni őket.

A filmben látható társaság nagyjából olyan, mintha a Másnaposok alkotógárdája egy kis albioni hangulatt csempészne a tragikomikus terrorista-kérdés ábrázolásába. A négy fiatal arab, de Londonban született színész (Kayvan Novak - Waj, Riz Amhed - Omar, Adeel Akhtar - Fessal, Arsher Ali - Hassan) mellett a Barry-t alakító Nigel Lindsay-t érdemes kiemelni, a muszlim hitet felvevő, egyébként máshogy az arab világhoz nem kötődő brit polgár zakkant és elmeháborodott figurája vetekszik Zach Galifianakis alakításával a már említett amerikai vígjátékból.

Aki tudja, nézze meg, remek szórakozás ez egy olyan témát körüljárva, melyet a politikai korrektség miatt csak nagyon nehezen vagy egyáltalán nem mernek megközelíteni. Az eddig csak az IT Crowd-ból (direkt az angol cím, a magyar borzasztóra sikeredett) Denholm alakítójaként ismert Christopher Morris remekül ötvözte a kisfilmek könnyed humorát a nagyjátékfilmes játékidővel: ügyesen adagolja a szereplők elmebajait, a karakterek megismerése csak nehezíti a dolgunkat, Barry-n kívül senki felett nem törnénk pálcát - annak ellenére, hogy robbantásos merényletre készülődnek.

8/10

Sosem késő változtatni az életünkön? Sosem késő új hobbi után nézni, netán megvalósítani a gyermekkori vágyakat? Van akkora tragédia, ami után már nem tudunk talpra állni és folytatni életünket? Erre keresi és talán adja meg a választ a dél-koreai dráma Chang-dong Lee rendezésében. A forgatókönyvet is jegyző direktor második jelölését már győzelemre váltotta tavaly Cannes-ban (az első jelölést 2007-ben a Rejtett napfény fogatókönyvéért kapta). Alkotása a szokványos úton járja körbe a problémakört, a problémás családbók kiindulva kapunk nagy általánosításokat, a történet előrehaladtával azonban ezeket maga cáfolja meg, hogy min újabb kérdéseket tegyen fel az emberi természetről.

Mija Yang egy már 66 éves, unokáját egyedül nevelő, egyre furcsábban viselkedő nagymama, aki alkalmanként egy idős úr házi ápolója. A mindennapi körforgásból az szakítja ki, hogy jelentkezik egy költészeti kurzusra. A kurzus oktatójának szavai azonban inkább elbizonytalanítják, semmint írásra késztetnék. Az idős asszonynak az alkoi válság mellett a családja szétesésével is szembe kell néznie, unokája ugyanis öt társával rendszeresen megerőszakolták egy iskolatársukat, a lány öngiylkossága egyébként a film katalizátora is egyben. Mind jobban mélyül el a lánnyal való kapcsolatkeresésben, annál inkább személyes tragédiájának is érzi a lány halálát.

Az igazából egy szereplő köré felépített filmben a Miját alakító Jeong-hee Yoon nagyszerű utazásra invitálja a jegyet váltó nézőket. Ugyan nagyon is drámai a film felütése, a mindennapi élet és rutin ábrázolása már inkább az abszurd és a groteszk határát súrolja. Ahogy egy ilyen tragédia árnyékában kérdezgeti a rajta elhatalmasodó demencia mellett, hogy honnan is jön az ihlet, hol található mindaz: igen komoly kérdések ezek, melyeket egy gyakorlatias élettől megöregedett asszony jogosan tehet fel, környezete mégis csak a furcsaságot látja benne.

A nagymama-unoka viszony nem az egymásra utaltságra alapul, hiszen a gyermek anyja, a nagymama lány él, csak messze dolgozik tőlük. Indokokat nem kapunk, hogy kényszer vagy kényelmesség vitte erre a döntésre az anyát. Csak azt látjuk, mekkora szakadék van az együtt élők között. A dráma azonban csak nagyon lassan adagolva éri el a nézőt, az egyre beszámíthatatlanabb nagymama megmosolygató élethelyzetei által sokáig fenntartja a látszatát egy könnyedebb befejezésnek.

A kurzus végéig kötelezően megírandó költemény pedig maga a katarzis, nem csak Mija életében, a nézők számára is. A film lezárása kétséget sem hagy afelől, milyen horderejű drámát láthattunk

8/10

A közelmúltban már láthattunk egy tisztességesen muzsikáló francia filmből készült amerikai remake-et, ami valami borzalmasan sikerült. Az utazó cseppet sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a húzóneveknek köszönhető gazdasági megtérülés, sőt, némi profit ellenére csak az igazán mazochisták fogják megvásárolni otthoni megtekintésre. Pedig a nevek működhetnek, Depp és Jolie mindig a kasszasiker kovácsainak számítanak, most még egy feszültségteremtésben jelesre vizsgázó rendező, A mások életét jegyző Florian Henckel von Donnersmarckkal kiegészülve ez a trió bizony nem a legszebb emlék lesz egyik alkotónak sem.

Ehhez képest merész vállalkozás egy hasonlóan thriller-műfajú francia filmet adaptálni, a 2008-as Pour Elle című film Fred Cavayé tollából és rendezésében már egy izgalmasabb és erőteljesebb alkotás lett olyan főszereplőkkel, mint Diane Krueger és Vincent Lindon. A teljes történet átültetése amerikai tájakra, megtartva az eredeti rendezőt az alkotás környékén, végképp nem újkeletű, elég csak A 13-as című 2005-ös francia eredetit és a 2010-es amerikai újrázást rendező Géla Babluanit említeni. Jelen esetben a forgatókönyvet Paul Haggis rendező Cavayéval együtt írta meg, a főszerepekre pedig Russell Crowe és Elizabeth Banks szerződött le, hogy szórakoztassank minket, nem kevés feszültséggel átitatva.

Manapság már nem csak az emblematikus és nagy rajongótáborra építő, mainstream képregények jogosultak a nagyjátékfilmes megvalósításra, a kisebb, de stílusosabb karakterek is meghódítják a vásznat. A Batman-, Pókember- és Superman-kalandok után egyre több kultikus figura vagy történet landol a vásznon, elég csak megemlíteni a Sin Cityt, a Vasember-filmeket. A technikai fejlődés mellé az is kellett, hogy a Marvel-kiadó önálló studiót alapítson, így házon belül keltheti életre hőseinek filmverzióit (idén Thor és Amerika Kapitány). Ez hatalmas lökés a műfajnak: ami az animációs filmek terén a Pixar versenyelőnyét jelenti, az most a Marvel piaci előnyében ismerhető fel. Most már a DC is rohamléptekben kelti életre szereplőit (Zöld Lámpás), de a kisebb kiadók is joggal házalhatnak termékeik adaptálásáért.

A kezdetben rádiójátékként funkcionáló, az 1940-es évektől kezdve képregény formában is kapható (1989-től újra forgalmazzák), majd ugyanekkor filmsorozatként is megjelenő páros egyre nagyobb rajongótáborra tett szert. 1966-67 televíziós idényében pedig egy 26 részes sorozat formájában jutott el a nézőkhöz. Ilyen előtörténettel nem csoda, hogy a 3D-hullám tagjaként eljutott a mai mozinézőkhöz, igaz, ez még konvertált változata a 3D-nek, mégis a szebbik - szemben A titánok harca című film japán kabuki-színházat idéző látványával. A rendezést a művészfilmes körökben sztárolt rendezőre, a francia Michel Gondryra bízták, a forgatókönyvet Hollywood testes párosa, Seth Rogen és Evan Goldberg írta, előbbi még a főszerepre is bejelentkezett.

A modern kori újságírás és médianyilvánosság talán legnagyobb úttörője Julian Assange és az általa vezetett szervezet, a Wikileaks. A szervezet titkos információk kiszivárogtatásával foglalkozik, azonban a média lényegében csak a politikai, ott is kiemelten az Egyesült Államok hadi- és külügyi módszerei ellen indított hadjáratával foglalkozik. Egy svéd dokumentumfilm arra vállalkozott, hogy egy kiforratlan kortárs jelenséget és annak vezéralakját követve betekintést engedjen a sajtószabadság globális értelmezésébe.

A háttérről röviden annyit, Assange már fiatalon is komoly hírnévre tett szert, mikor közreműködésével Ausztráliából felügyelték az Egyesült Államok katonai műveleteit. A fiatalember egyszemélyben vált az információs szabadság élharcosává, az általa vezetett szervezet pedig a transzparencia következetes és kegyetlenül őszinte képviselője. Úgy is mondhatnánk, hogy háborút indítottak a harcoló felek ellen, azonban helytállóbb, ha úgy fogalmazunk, a WikiLeaks projekt nem más, mint a kíváncsi ember jogos követelésének beteljesítője. Ha már mindenki az átláthatóságról prédikál, akkor itt egy szervezet, amely szelekció nélkül tárja elénk a legkényesebb kérdéseket.

Az utóbbi években nagyon felpörgött a B (vagy ha jobban tetszik, trash)-filmek mozis bemutatása. Először is Tarantino és Rodriguez a Grindhouse-filmekkel (Halálbiztos és Terrorbolygó) lehelt új életet a zsánerbe, majd az ezekhez készített kamu átkötő trailerekből már 2010-ben bemutatták a Machete című mexikói vendetta-filmet, mely filmtörténeti emléket állít a legcsúnyább rosszfiúnak, Danny Trejo-nak. Most egy horror-remake-ben már bizonyító francia rendező, Alexandre Aja (Sziklák szeme) került a kamera mögé, aki az 1978-as, ma már klasszikusnak számító Piranha című filmet frissítette fel a mai korszellemnek megfelelően, mindezt 3D-ben, sok-sok B-vel, C-vel és D-vel - már ami a (fél)meztelenkedő hölgyek mellméreteit illeti. A nem kis mértékben feljavított látványvilághoz a történetet is hozzáigazították, hogy még több, ezúttal megindokolt de történetileg indokolatlan meztelenséget csempésszenek a képkockákra.

2005-ben készült egy sokak által kedvelt, összességében azonban se nem világmegváltó, se nem túl eredeti, hamar kiismerhető francia film, az Athony Zimmer. Tény, hogy Sophie Marceau szereplése mellett a közepesen izgalmas krimiszál akár élvezhetessé is tehette az alkotást, azonban az átlagosnál nem erősebb háttéranyag, a kissé esetlenül alakuló szerelmi szál, valamint a film bűnügyi vonatkozásainak elnagyolt gyengeségei csak egy filmmé tették a sok közül. 2010-re az Álomgyár úgy gondolta, illik egy amerikai szájízre finomított verzióval előállni, melybe a szereplőket és a rendezőt is nagyon nehéz volt leszerződtetni.

A két főszereplő Johnny Depp és Angelina Jolie. Férfi és női nézőknek egyaránt eye-candy a párosítás, Florian Henckel von Donnersmarck személyében pedig A mások életével már Oscar-díjas rendezőként léphetett be Hollywoodba, ergo bizonyítania már nem nagyon kellett, hogy ért a feszültség fokozásához. A francia eredetihez képest annyi a változtatás, hogy most a Riviéra helyett Velence városa lett az események központja, a francia nyomozati szálat pedig egy Interpol-akció vette át. Arról nem beszélve, hogy az első rész orosz ex KGB-tisztjeit egy brit bankmilliárdos és orosz testőrei társaságára cserélték.

Az idei karácsonyi filmes felhozatal viszonylag kevésbé lett ünnepi, a szokványos gyermekfilmek és családi alkotások helyett megkaptuk Luc Besson Artur-kalandjának záró, harmadik epizódját (már ha hinni lehet a rendező kijelentésének, miszerint nem folytatja a történetet), egy romantikus drámát a pap és egy gyermeklány között Dél-Amerikából (A szerelemről és más démonokról), valamint egy paranoid vígjátékot az Egyesült Államokból, mely Shaq Bekur (angolul Gaylord Focker) betagozódási problémáiról a Byrnes-család kötelékébe. Ez utóbbi az, amiről most szó fog esni, azonban előtte egy kis áttekintés a trilógia tagjairól.

Az első rész 2000-ben került a moziba Apádra ütök (Meet the Parents) címen, mely a párkapcsolatok első nagy lépését, a szülőkkel való találkozást figurázta ki. A családfőt játszó Robert De Niro Jack szerepében egyszerűen zseniális volt, ahogy a nyugalmazott CIA-ügynök minden rutinjával igyekszik lenyomozni a családhoz közel kerülő ápolót, Greget (vagy Shaq, vagy Gaylord - Ben Stiller). A 2004-es Vejedre ütök kicsit gyengébben sikerült folytatás lett, melyben már a Bekur/Focker szülők bemutatása volt soron, a végletekig szabadelvű és Jackhez képest liberális hippi életmódot folytató Bernie (Dustin Hoffman) és Roz (Barbra Streisand) Bekur/Focker beemelése olykor túlzásokba hajló, erőltetett konfliktus-forrást jelentett a film alatt, mely már a házasság és a gyermekvállalás kérdésköreit járta végig.