Prolihisztor

Ahogy azt az elmúlt években megszokhattuk, képregényadaptáció vezeti fel a nyári blockbuster-szezont. 2008-ban A vasember, 2009-ben az X-Men Kezdetek, tavaly Vasember tért vissza egy második kalandra, idén pedig az északi mondakör talán legkiemelkedőbb alakja, Thor várja a műfaj rajongóit (s nem csak őket). az előkészületi fázisban volt ám egy kis tisztelettudó távióolságtartás mindenkiben, mikor hírül adták, Kenneth Branagh ülhet a direktori székbe. A Shakespeare-párti színész-rendező személye és akciófilmes tapasztalatlansága épp elég elrettentőerővel bírt azok számára, akik számára A vasember jelentette a modern képregényfilmes etalont. Meg kell jegyeznem, az ő félelmeik bizonyos szinten be is igazolódtak, azonban ez mégis inkább pozitív végkicsengést eredményez, amiről majd később részletesen is kifejtek. Addig lássuk a történetet magát!

Az emberiség, ahogy azt a görög mondavilágra alapozó Herkules című televíziós sorozat már kifejtette, hátat fordított az isteneknek. Ezek az istenek békét igyekeznek fenntartani a világok közt anélkül, hogy felfednék létezésüket. Ahogy megszokhattuk egy belterjes szekcióban, az istenek világában, Asgardon más sincs terítéken ó, mint a trónutódlás és az ármánykodás. Odin (Anthony Hopkins), mindenek atyja egyre nehezebben viseli a megpróbáltatásokat, mind hamarabb átadná trónját elsőszülött fiának, a villámok istenének, Thornak (Chris Hemsworth). Az ifjú isten azonban inkább heves természetével és harctéren szerzett hírnevével büszkélkedhet, semmint bölcsességével. trónra lépésének napján jégóriások törnek a fegyverterembe, hogy visszaszerezzék erejük forrását. A provokáció miatt Thor, az öccse Loki (Tom Hiddleston) és négy társuk a jégóriások világára utazik, hogy bosszút álljon ezért a harci cselekedetért. A harcot csak Odin színre lépése szakítja félbe, de a háború nem kerülhető el. Apja parancsainak megtagadásáért Thort a Földre száműzik, ahol erejétől megfosztva kell élnie. Segítségére lesz egy fizikus kutatócsoport, mely tudtukon kívűl a világok közti utazásra épített híd, a Bifröszt energiamegnyilvánulásait vizsgálja. A csoport vezetője, Jane (Natalie Portman) a furcsa idegenként mozgó Thor szavaira alapozva segít a férfinak, hogy megtalálja saját igazának bizonyítását is. A villámok istene és a földi halandó kapcsolatát azonban beárnyékolja Loki hatalomra lépése, aki "jó" uralkodóként nemcsak testvérét pusztítaná el, hanem a rivális világokat is.

Ahogy az a fentebbi bekezdésből is kiderült, itt bizony vastagon királydráma van terítéken. Akik hatalmas robbanásoktól kísért akcióorgiára számítottak, csalódni fognak, mert hiába vannak itt az akciók számukra, ha a történet magvát a mitológia szerinti három világ és az azok közti ellentét bemutatása adja. Ennek köszönhetően pedig három csodálatos színterét építették fel a kalandoknak, az istenek világa, Asgard egyenesen orgiája a színeknek és a formáknak. Ami a Speed Racer esetében visszatetszést váltott ki sokakban, az a harsány színvilág itt egyenesen az előnyére válik a filmnek. Ehhez mérten a Shakespeare-i alakokra hajazó istenségek ábrázolása is visszacsempészett valamicskét a képregény eredeti stílusából is. A jégóriások világa már-már szürreálisan sivár és élettelen, míg a Földi helyszín a Marvel-filmek eddigi stílusából fakadóan nem tartogat meglepetéseket. Színészválasztás terén nincs kifogásolnivaló, Hopkinsnál jelenleg nem sok főistenesebb színész található, Hemsworth istenien felgyúrta magát a dölyfös de jószívű karakteréhez, Portman hozta azt, amit karakteréből ki lehetett emelni. az indie-vonalat képviselő Kat Dennings mellékszerepe pedig egyesenen üdítően hatott ebben a környezetben.

Sokan a rendező személyében rejlően húznak párhuzamot Ang Lee Hulk-filmjével, mely talán a legképregényesebb feldolgozás a 2000-es évekből, azonban pont emiatt nem tudott hiteles és filmszerű lenni a vásznon. Ezzel szemben Branagh se magát, se a Thor-köteteket nem hazudtolta meg, egyszerűen ötvözte a kettőt. Ebből többségében jól is jött ki, azonban az akciópárti nézőket a sok szöveges jellemgazdagító rész untathatja is. Ez nem A vasember, de itt is a tékozló fiú jó útra térésének lehetünk szemtanúi, mindezt megfűszerezve a világok feletti hatalom birtoklásáért folyó ádáz harccal. Ezek után pedig nyugodtan kijelenthető, tűkön ülve várjuk a nyári Marvel-alkotást, Amerika Kapitány történetét.

8/10

Tessék, csak tessék, Urak és szép leányok! Ilyen az, amikor az a nagy büdös ziccer ki van hagyva... Ilyet talán csak a gyenge kosarasok képesek rontani a bajnoki rájátszás utolsó meccsén, mikor a nagy esélyt megkapva felemelik a karjukat, hogy a mindent eldöntő triplát a gyűrűbe emelve a csapat halhatatlanjai közé emelkedjenek. Ha nem is ekkora heroikus hiátus az, ami keletkezik az emberben Romain Gavras első nagyjátékfilmjének megtekintése után, mindenesetre el kell ismerni, az előzmények alapján ennél sokkal ütősebb, szókimondóbb, kritikusabb és kegyetlenebb alkotást remélt a széles közönség.

Előzménynek elég megemlíteni Neill Blomkamp és Shane Acker nevét. Mindketten ütős kisfilmekkel jelentkeztek, melyekben hatalmas potenciált látva megkapták a szükséges anyagi hátteret ahhoz, hogy egész estéss bővítsék "gyermeküket". A másodszülöttek mindkét esetben jól sikerültek, a kisebb hibákat leszámítva sikeres és színvonalas nagyobbik testvérek lettek. Arról nem beszélve, milyen magasra repítették alkotóikat a művészi ranglétrán. Ehhez képest az ifjabb Gavras ugyan kisfilmjekor még borzasztóan erős és kemény stílusban vágta arcunkba modernkori társadalmunk posványának újabb olvasatát, mintegy alátámasztva M.I.A Born Free című számát, a film után az az érzés ült meg az agyamban, mintha a 9 perces klip során elsült volna az összes puskapor, amelyet a témában tartogattak.

Ha a témafelvetést vesszük, a 21. század társadalmainak legélesebb kérdése került terítékre, az idegengyűlölet. Újdonság ebben az olvasatban a vöröshajúak célponttá tevése, így az ellenség már nem rasszokban, népekben vagy kultúrákban keresendő. A fehér ember rasszának egy kicsiny csoportja vívta ki magának a megvetést, ezáltal új szintre emelve a rasszizmus kérdését. A klip katonai, ellenállási és gyilkossági szintjein végiglépkedve csúnyán arcába vágja a kedves nézőnek, mit is művel(n/t)ek a kisebbségekkel mind a mai napig. A film már mesélősebb, líraibb hangvételével messze eltávolodott ettől a kritikus hengvételtől, kicsit olyanná vált, mintha az Amerikai história X-et próbálnánk meg korhatár nélkülivé vágni. Mert itt bizony a hedonizmus köröket vert a radikálisan igazságpárti mondandóra, arról nem beszélve, a hasonlóságok ellenére még csorbított is az Ember gyermeke mondanivalóján.

Az otthon is elnyomott Rémy (Olivier Barthelemy) egy napon bekattan és elmenekül otthonról. Útközben összetalálkozik a fásult pszichiáterrel, Patrickkal (Vincent Cassel). Kettejük utazása némileg az Otthonom, Idaho kettősét idézi, azzal a különbséggel, hogy míg az egyikük önképkereső kilátástalanságában toporog a cselekvőképtelenség határán, addig a tapasztaltabb az élvezeteket hajszolja, melyekről eddig hajszíne miatt le kellett hogy mondjon. A road movie új irányt vesz, mikor a vörösök célországába, Írországba vennék az irányt, onnantól kezdve nem csak a társadalom, de sok esetben egymás ellenségeivé is válnak.

Az önpusztító hangvételnek köszönhetően valahogy egyik ambivalens figurával sem tudunk azonosulni: olyan az egész, mintha maga a forgatókönyvíró-rendező sem lett volna tisztában, mit is akar hangsúlyozni karaktereivel. A végkifejlet során a többségi társadalom elvárásaival külsőleg azonosuló szereplők mintha maguk sem tudnák, mit miért tesznek, sodródásuk és céltalanságuk sokkal inkább a felsőbb szintek ötlettelenségét tükrözik. Annak, aki nem látta, vagy nem is akarja látni a klipet, mindenképp nézze meg a filmet, mert szimbólumai üdítően hatnak, főleg francia gyökerei révén, de a klip megtekintése után látott szélesvásznú verzió már inkább csak elégedetlenségre ad okot. Akit viszont semmi sem tántoríthat el, már csak Cassel brilliáns alakítása miatt nézze meg.

5/10

Cseppet sem kell messzire menni azért, hogy alternatív univerzumokat teremtő, sőt, a mostani univerzumokban is hőssé váló karaktereket fedezzünk fel magunknak. Elég csak az ezredforduló talán legnagyobb filmes dobására, a Mátrix-trilógiára emlékezni, mely újfent szabadjára engedte a kibertér rajongóinak fantáziáját. Hogy a valóságban mennyire tekinthető forrásnak Neo érzelmekkel teletűzdelt világmentő hadjárata, az kérdéses, mindenesetre tény, a Sorsügynökség után megint egy romantikus végkicsengésű sci-fire ülhetünk be, mely nem keveset merített Philip K. Dick másik művéből, a Különvéleményből. Az eltérések számosak, nem is az a lényeg, hogy kis koppintás történt-e vagy sem, (számomra) elég a tény, lehet más ötleteiből működő egységet kovácsolni, csak rendező, színészek és forgatókönyv kérdése minden. Hogy ez miért nem akar működni mások esetében, az talán a legnagyobb adaptációs, remakelős kérdés, melyre most sem kapunk választ, hiszen egy működő ötletbörze pereg le másfél óra alatt a szemünk előtt,  mindenesetre megnyugtató, hogy az erős kezdés nem ment a rendezői életpálya rovására. Duncan Jones neve sokaknak nem mond semmit, akik azonban 2010 elején figyelték a science fiction filmek felhozatalát, már találkozhatott Hold című egyszemélyes kamaradrámájával, mely a jövőben a jövőért ténykedő emberek izolált problémájára, az űrkolonizációs törekvések és az energiafüggőség alternatív megoldása mellett az utóbbi évek egyik legerősebb műfaji filmje volt.

Nem csoda, hogy Danny Boyle Napfény című filmje után ismételten egy brit figura hozta el számunkra a jóságot, hiszen a rajongóknak mondani sem kell, Jones nem másnak, mint David Bowie-nak a fiacskája. A világhírű művész gyermekének kijáró bizalompróba kiállása után rögtön Hollywoodba is hívták a becses direktort, hogy legyen kedves dirigálni egy kis költségvetésű, de annál erősebb témájú sci-fit, többek közt Jake „Kockahas” Gyllenhaal, Michelle Monaghan, Vera „eszméletlen milf-segg” Farmiga és Jeffrey Wright szereplésével. Hogy mekkora megtiszteltetés érhette a rendezőt, nem tudni, egy azonban biztos, nem vette félvállról ezúttal sem a forgatást. A történet szerint Colter százados (Gyllenhaal) egy vonaton ébred fel egy másik férfi – Sean - testében, vele szemben Christina (Monaghan), majd 8 perc után felrobban az egész szerelvény. Colter magához tér egy első ránézésre űrhajófülke-belsőre hasonlító fémhalmazban, majd lassan ráébred, egy katonai kísérlet szó szerint szerves részévé vált. Küldetése az, hogy a hátramaradt mintákba elmerülve megtalálja a bombát és annak felrobbantóját, ezáltal megakadályozva egy második, sokkal nagyobb és pusztítóbb robbantást. A feladat nem is olyan egyszerű, a nyolcpercenként menetrendszerűen érkező robbanás és az átélt halál mind kétségbeesettebbé teszi a századost. A többtucatnyi átélt halálélmény után már csak az lebeg a szeme előtt, hogy megmentse a lányt és a vonaton utazókat.

Nem ez az első film, mely foglalkozik a halál utáni maradványemlékekkel (hirtelen a Vadiúj vadnyugat is eszembe jutott), annak sok esetben életmentő jelentőséget tulajdonítva. A forráskód egy program, melyet az emberi emlékezet halál utáni állapotának megismerésére hoztak létre, ezáltal feltérképezve és újabb ismereteket szerezve az eseményekről. Ez a fajta belbiztonsági módszer újdonságnak minősül a filmes megvalósításokban, de talán nem újkeletű. Nem tudom, a valóságban lenne-e létjogosultsága egy hasonló szerkezetnek, mely már a felvetésénél kivívná az emberi jogokat védő, emberkísérletek ellen habzó szájjal tiltakozók ellenszenvét, de mint a Különvélemény prekogjai esetében, a nagy számok törvénye alapján egy élet feláldozása talán nem túl nagy ár tízezrek és milliók életéért. Ez a fajta racionalitás azonban elfogadhatatlan a többségi társadalomban, még akkor is, ha katonákról van szó. Ez olyan dilemma, mely más blogok eszmefuttatásaiba tartozik, de úgy gondoltam, nem árt ezt a fajta olvasatot is megemlíteni, hogy egységesebb képet kapjunk. Az ismétetlen átélt eseménysorok olykor az Idélten időkig humorára reflektálnak, a korábbi alkalmakkor elsajátított ismeretanyaggal gazdagodva mind rutinosabbá és ügyesebbé válik hős katonánk. Küldetése azonban nem ér véget a felettesei által elvártak teljesítésével, mert még saját magát is meg kell mentenie, ami talán még nehezebb feladatnak is látszik, arról nem beszélve, hogy ebben már csak egyetlen szövetségesre számíthat. Itt kanyarodnék vissza az elején már említett alternatív univerzumok elméletéhez, mely a filmben igencsak fontos szerepet kap: a százados megmenekülése nemcsak mátrixi olvasatban értelmezhető, hogy önfeláldozása messiási magasságokba emeli. Neo tükörképeként tekintve ő az önzetlenségtől jut el az önzés tulajdonságáig, szemben a köpenyes hérosszal, aki emberi önzéséből lép elő a digitális messiássá.

Ugyan nem lesz annyira kedvelt, mint Jones első filmje, de a Holdhoz képest nem mutat a stílus akkora hígulást, mint azt a kontinensváltás, a nagyobb költségvetés és az ismertebb szereplőgárda okozni szokta. A Sorsügynökség után ismét egy barátnővel bevállalható sci-fi, mely viszont komolyabb kérdéseket feszeget, mint emlegetett társa.

8/10

A drog rossz, értem?

Szinte végig Mr Mackie tanácsa lebegett a szemem előtt, míg a filmet néztem - igaz, ezt a kikacsintást jó értelemben vett asszociációnak szántam. Olyan ez, mintha Renton a Trainspottingból nem abbahagyná a drogozást, hogy jobb és sikeresebb ember legyen, átverve barátait, hanem épp ellenkezőleg, azért folyamodik a kemikáliákhoz, hogy egy addig soha nem ismert tökéletes énhez közelítsen.

Nem lehetsz annyira lecsúszva, hogy az NZT segítségével egycsapásra ne válj a világ legokosabb embereinek egyikévé. Csak beveszed a napi adagodat, agyad működése pedig átkapcsol egy olyan túlpörgetett fokozatra, amelyen nincs megállás, nem is kell pihenő: amíg az anyag dolgozik benned, te is dolgozol. Csakhogy rideg és kegyetlen világot élünk, ahol mondani sem kell, annyira egyértelmű, hogy irigy és kapzsi emberek milliói állnak lesben csak azért, hogy lenyúlhassák más sikerreceptjét. A semmiből a csúcsra törő nagyvilági figurák modern társadalmunk egyik legérdekesebb legendáriumképző alakjai, akik most meg is kapták a filmes tisztelgést teljesítményük előtt. Igen, tisztelgést. Ez a film egy másodpercre sem igyekszik elítélni az NZT fogyasztóit/függőit, sokkal inkább a kisember szájából önrészre jogos érvelést alkalmazzák: ha ő, én miért ne?

Főhősünk, egy alkotói válságban tobzódó író, Eddie (Bradley Cooper) új regényén dolgozna, ha bírna koncentrálni. Barátnője is elhagyja, az utcán téblábolva pedig összefut ex-sógorával, Vernonnal (Johnny Withworth)). A volt díler fel is ajánlja neki az anyagot, mely nem a drog élvezeti részét emeli ki, hanem személyiségedet és teljesítőképességedet turbózza fel a maximumra. A hirtelen jött kraftnak köszönhetően Eddie előbb a könyvét fejezi be, majd belevág a tőzsdebizniszbe is. Először kis tételekkel indít, majd  a káeurópai maffiózó pénzét használva egyetlen hét alatt a Wall Street fenegyerekévé válik. A szupernova-jelenség azonban több irányból is kellemetlen érdeklődőket vonz: először a pénzügyi élet egyik nagy alakja környékezi meg, majd a már említett rosszarcú és rosszéletű figura kérne mind nagyobb szeletet Eddie "tehetségéből". A kérdés csak az, vajon Eddie továbblép-e saját függőségén, elérve azt, hogy ő irányítsa az anyagot, ne pedig az anyag legyen rá súlyosan befolyásoló tényező, vagy beszívja a fejlettebb énje utáni sóvárgás és hal meg rövid úton a mellékhatások miatt.

Furcsa manapság egy előítéletek nélküli, sugallt értékek hiányában csak ábrázoló drogos filmet látni. Még a nagy kedvenc Trainspotting és a Rekviem egy álomért is hemzseg az értékítéletektől, nem véletlenül ábrázolják benne a drogfüggők életének utolsó pillanatait is. Ezzel szemben kapunk egy kis tripet Neil Burger rendezőtől, aki a rá bízott adaptált forgatókönyvből és a színészgárdából a lehető legjobbat hozta ki. Ugyan Bradley Cooper nem a legnépszerűbb színész a nyugati féltekén, de talán a leghitelesebb figura a mostani felhoztatalból, már csak azért is, mert kevés alkotásra asszociálhatnak a nézők, ha róla van szó. Mellé érkezik be Abbie Cornish és Robert de Niro, némileg Az ördög ügyvédje stílusát megidézve, de se a misztikusság, se az ármánykodás és csábítás nem éri el azt a fokot, hogy konkrét párhuzamot vonhassunk. A zaftos másfél óra bőségesen tartogat látványos drogos élményeket, céges konspirációkat, utcai bandák szintjét idéző leszámolásokat és éppen elég izgalmat ahhoz, hogy egy jó kis esti mozizás filmes alapanyaga lehessen.

7/10

Gyermekkorom egyik nagy kedvence volt Maci Laci, aki a Yellowstone Nemzeti Park "büszkeségeként" éli életét, kis társával, Bubuval egyetemben másból sem áll életük, mintsem a parkba látogató családok piknikkosarait lovasítják meg (medveként ez ugyan képzavar, de most ezen lépjünk túl). Smint vadőr az egyetlen, aki fellép(ne) ellenük, hogy a park látogatóinak nyugalmát biztosítsa. Az idén 50 éves karakterek már régóta nincsenek adásban (itthon sem), mostanra érezték úgy a filmesek, hogy megérett az idő egy élőszereplős filmre, ahol animált mackók rohangálnak a hús-vér színészek között. Ez a filmtípus nem szokott túl sikeres lenni (ahogy most sem lett az), az opcionális 3D-verzió sem ad semmiféle pluszt, mégis azt mondom, egyszer érdemes megnézni: már csak azért is, hogy kedvet kapjanak a legkisebbek egy igazi klasszikus mesesorozathoz, mi felnőttek pedig nosztalgiázhassunk kedvenc karaktereink új, ráncfelvarrott verzióinak köszönhetően.

Mostani történetünkben a Jellystone parkban járunk, ahol megismerhetjük a medvék leghaspókabbikját és hűséges kis társát: Maci Lacit és Bubut. Kettejük intelligenciája ugyan egy átlagos kamaszgyermek szintjén áll, medvékhez képest azonban túlságosan sok eszüknek köszönhetően ráébredtek, nem buli az erdőben gyűjtögetni és vadászni, négykézláb járni meg pláne. Felegyenesedve és eszüket használva piknikkosarak lopásával csillapítják Maci állandó éhségét, míg a park vezető vadőre, Smith vadőr (Tom Cavanagh) igyekszik védeni a látogatók kosarait, miközben Macinak is bőséges (jó értelemben vett) életteret biztosít. A pénzéhes és korrupt Brown polgármester (Andrew Daly) a költségvetési hiányt a park bezárásával és a területre kiadott fakitermelési engedéllyel szeretné megnyerni magáénak a szenátori széket is. Mackóink és Smith vadőr egy természetfilmes hölgy, Rachel (Anna Faris) segítségével szeretnék megmenteni a parkot és természetes élőközösségét.

Arra előre készüljön fel minden felnőtt, mind a történet, mind a megvalósítás inkább a kisebb korosztályt célozták meg az alkotók, ami a mostani mesefilmes felhozatalban a hátsóbb sorokba ülteti be a filmet. Ugyan hozzák azokat a fordulatokat és jellemzőket, amiért öt évtizede a rajongók kedvence a medvék és a vadőr állandó harca a piknikes kosarakért, azonban valahogy mégis olyan érzése van az embernek, alaposan kilúgozták a figurákat. Mind a színészek, mind az animált karakterek kissé erőtlenek lettek a szélesvászonra adaptáláskor, bár lehet, hogy az általános hígulás áll csak a háttérben: ugye mindenki tudja, hogy a régi jó dolgokhoz képest a mai tömegtermelés eredményei mennyivel gyengébbek. Na, ez tökéletesen igaz erre a filmre is, annyi a különbség, hogy az új fazon szabásakor olykor-olykor rápillantottak a régi mintára is. Csak emiatt pont azt érzi az ember fia/lánya, hogy akkor már erőteljesebben lehetett volna meríteni a hőskor prominensének stílusából.

A korábbi vizuális effektes rendező, Eric Brevig (Men in Black, Pearl Harbor - Égi háború, A sziget) az Utazás a Föld középpontja felé után ismét 3D-re adta a fejét, most azonban teljesen feleslegesen - már művészi értelemben. Míg a jegybevételek terén indokolható a lépés, addig a látvány tekintetében ismételten beigazolódott a tény, a kicsiknek IS pozícionált alkotások esetében teljesen felesleges a plusz dimenzió vászonra nyaggatása. Ugyan anyagilag sikeres a film (ahogy az Utazás.. is volt), azonban marad a hiányérzet, főleg azokban, akik emlékeznek a kétdimenziós rajzolt figurákra. Az emlékezetre nem lehet évtizedekig emlékezni, kellenek a ráncfelvarrások, hogy újabb és újabb generációkkal ismertessék meg a figurákat, de el tudnánk képzelni ötletesebb és minőségibb változatokat. Talán a 2. rész!

5/10

Örök tanulság: ne képezd a beosztottaidat, mert a pozíciódra/életedre törnek. Ez nem csak a filmművészetben észben tartandó tanács, de a való életben is. Amint valaki ért annyit a szakmához, mint te, már konkurenciának számít, ami sosem jelent sok jót a jövőre nézvést. Különösen igaz ez az olyan "rétegfoglalkozásra", mint a bérgyilkos-szakma. Számtalan alkalommal láttuk már, amint a tanonc feladataihoz fel- és a mesterén túlnőve le kell hogy számoljon mentorával. Ennek többlépcsős megvalósításai lehetnek: van, ahol az előélettel és a cselekedetekkel foglalkoznak; van, ahol a kivégzést követő utóéletet veszik alapul; van, ahol az elhunyt családtagjainak bosszúhadjárata adja a végleges keretet. A mestergyilkos esetében egy fogyasztható és olykor intenzív szórakozást mutató összeollózást láthatunk, igaz, már második főzésre - ez ugyanis egy remake. Míg 1972-ben Charles Bronson kaszabolta a jónépet, addig a mostani tököslegény, Jason Statham a főszereplő, aki szolidan dilemmázik feltörő érzelmeinek szűkös tengerén.

A profi bérgyilkos Arthur (Jason Statham) szakmája legjobbja, aminek csak előnyeit látja. Kap azonban egy belsős megbízást, korábbi mentorát, Harry-t (Donald Sutherland) kell eltennie láb alól. A nehezen vállalt küldetés után azonban nem csak önmagában kell elszámolnia tetteivel, Harry fia, Steve (Ben Foster) apja gyilkosait akarja kézre keríteni, amihez Arthur segítségét kéri. Arthur kiképzi Steve-t, szolidan elhallgatja a tényt, hogy valójában őt keresi Steve, majd mindketten a parancsot kiadó Dean (Tony Goldwyn) kivégzésére szövetkeznek.

A film sztorija se nem eredeti, se nem különleges, mégis működik. Ezt a forgatókönyvíró kettős, Lewis John Carlino (A mestergyilkos - 1972) és Richard Wenk (16 utca) mellett a főszereplőknek köszönhetjük, ugyanis Statham, Foster és Goldwyn karakteréből fakadóan hiteles és élvezetes az ellentét ábrázolása, az akciójelenetek minősége pedig nem hagy maga után kívánnivalót: ahogy a végén lezúzzák a közel két utcányi autót és épületet, az a nagyköltségvetésű filmek is megirigyelhetik. Ugyan csempésztek némi hangulatot a Szemtől szemben klasszikus jelenetéből, ez inkább méltó tisztelgés, mint gyenge lopás. Ugyan Statham nem egy jellemóriás aktor, de a rá bízott szerepeket minden gond nélkül hozza kopasz fejével és kisportolt testével egyetemben, a film igazi színészi teljesítménye a "jó az öreg a háznál"- elv alapján Sutherland érdeme, utána pedig Foster karakterének fejlődése az, ami a film igazi mozgatórugója: nem véletlen, hogy első bevetésének mikéntje olyan hangsúlyos szerepet kapott a filmben, mert egyszerűen zseniális, ahogy a kiképzésen tanultakra fittyet hányva formálja a küldetést saját képmására.

Simon West rendező eddigi pályájának csúcsa kétségtelenül a Con Air - A fegyencjárat című film volt, melynek kritikai és rajongói fogadtatásához most sikerült a legközelebb kerülnie. Mindez azért fontos tény, mert a két film között eltelt 14 évben készített még 3 mozifilmet és vagy egy tucat tévéfilmet is, valamint azt se felejtsük el, hogy az egyik legnagyobb bizalommal várt, majd a későbbi rendezőknek és showrunnereknek köszönhetően csúfosan leszerepelt Tha Cape című újonc sorozatnak a pilotját rendezte, mely igen magasra tette a lécet a képregényrajongó sorozatőrültek körében, ezt azonban a későbbi részek mind hamarabb verték le.

Ugyan tény, hogy ez olyan film, amit dvd-kiadványban szoktak forgalmazni, de cseppet se érezzük ablakon kidobott pénznek a mozijegy árát, mert az akciójelenetek kivitelezése csak üdítő a szélesvásznon. Az is tény, hogy nem szerepelt túl jól a nemzetközi forgalmazásban, de kis költségvetése és ennek ellenére is erős színészgárdája bőven elegendő ok arra, hogy megtekintsük. Ennél sokkal rosszabb, drágább és reklámozott filmekre is kidobtuk pár a pénzünket, ne ez az alkotás lássa a kárát.

7/10

A túlidealizált Egyesült Államokban sincs kolbászból a kerítés, sőt! Rendszeresen jönnek ki azok a filmek, melyek pont az amerikai álom élhetetlen oldalára igyekeznek összpontosítani, azon belül is a gyermekek generációinak életét állítva középpontba. Számomra az első ilyen katarktikus filmélmény Larry Clark 1997-es Kölykök című filmje volt, mely egy csapat New York-i tinédzser egy napjáról számolt be, melyből nem maradhatott ki a szex, az erőszak, a lopás, a drogfogyasztás és az AIDS felbukkanása sem. Olyan tinédzserkorról rántották le a leplet, mely örvényszerűen rántja magába a fiatalokat, esélyt sem adva a túléléshez. Hozzá képest a Precious megoldást és kiutat kínál, afro-amerikai drámaként pozícionálva társadalomrajza hatványozottan érdekesebb és művészibb, mint a "nagy fekete rendező", Tyler Perry női kosztümös komédiás életműve egyben.

Sapphire művészneve alatt írta meg regényét Ramona Lofton még 1996-ban, Push címen. A film szinte szóról szóra követi a regény történetét, így komolyan nem is kell eltérni tőle. Adott nekünk a címszereplő Precious (Gabourey Sidibe), a túlsúlyos harlemi afro-amerikai lány, aki erőszakos anyjával él. Eltanácsolják az iskolából, mert már másodjára várandós, pedig még csak 16 éves. A gyermekek apja nem más, mint saját édesapja, aki rendszeresen megerőszakolta lányát. Ezen tettek felett édesanya, Mary (Mo'Nique) szemet huny, cserébe házi rabszolgaként tartja lányát, a Precious és lánya után járó segélyből élve mindennapjaikat. Az első gyermeket azonban Precious nagymamája neveli, hogy semmilyen terhet ne kelljen Mary-nek vállalnia. A terhes lányt a szociális munkás Mrs. Weiss (Mariah Carey) egy alternatív iskolába küldi, ahol kifejezetten a hátrányos helyzetű tinédzseranyákkal foglalkoznak, segítve őket az érettségi megszerzésében. Miss Rain (Paula Patton) osztályába kerülve Precious és a többiek feladata az, hogy naplót vezessenek életükről, melyet Életünk történetei címen gyűjtenek egybe. A második gyermek születése után Precious őszintén elmondja a szociális munkásnak, hogy nem ők nevelik első gyermekét, így édesanyjától elveszik a segélyt. Mary felháborodva utcára teszi lányát és második unokáját, azonban sikerül szállást találniuk és még segélyt is kapnak Miss Rainnek köszönhetően. Precious boldogsága azonba véges, ugyanis édesanyja még egyszer utoljára felkeresi, hogy elmondja neki, édesapja AIDS-ben hunyt el. A vizsgálatok kiderítik, hogy a lány is HIV-fertőzött, míg gyermekei közül egyik sem az. Precious osztálytársa tanácsára csatlakozik egy önsegítő csoporthoz, melynek egytől egyik HIV-fertőzött nők a tagjai. Sorsa azonban a nézői fantáziára van bízva, ugyanis se a szerző, se a forgatókönyvíró nem zárja le a történetet.

Nagyon komor drámával állunk szemben, ahol a kövér lánynak szurkolunk azért, hogy erőszakos családjától megszabadulva élhesse életét. A tragikus fordulatok, a nemi erőszak, a terhesség és az AIDS árnyékában olyan mértékű teherrel szembesül hősnőnk, amiből egy is képes megnyomorítani egy embert egész életére, nemhogy mindenből kap egy "kicsit". Nem véletlen, hogy említettem Tyler Perry nevét: a női ruhába bújó színész-rendező az afro-amerikai közösség nagy kedvence, Médea-történetei rendre kasszasikernek bizonyulnak, nem kis részben a vallásos amerikaiak érzelmeire játszva. Ezzel szemben Lee Daniels rendező nem csak a Sapphire-novellából építkezhetett, saját borzalmas gyermekkorának élményeit is felhasználta: rendőr édesapja rendszeresen szexuálisan zaklatta fiát. A megélt borzalmaknak köszönhetően olyan szuggesztíven építette fel a borús történetet, hogy teljesen magával rántja a nézőt, egy másodpercre sem eresztve el. Nem véletlen a két Oscar-díj sem, a végig ellenszenves édesanya szerepében Mo'Nique legalább annyira zseniális, mint volt Melissa Leo A harcosban, mind a ketten érdemeik szerint gazdagodtak az arany szobrocskával. Megvan tehát az új hollywoodi sikerrecept: vállald el egy ellenszenves anya szerepét, azt Oscar bátya már gyün is.

8/10

Tessék, az idei év legjobb idegennyelvű Oscar-díjas filmje! Kell ennél több, hogy rávegye az ember fiát/lányát, hogy ellátogasson a moziba? Ha igen, akkor minden igyekezetemmel azon leszek, hogy ezt az érzést csak erősítsem. Először vegyük a film eredménylistáját: nyert a Golden Globe-on és az Oscaron. Ez eddig igen veretes eredménylista - a lehetséges három díjból kettőt megszerzett, a BAFTA csak A tetovált lány ellenében veszett el. Nézzük a rendezőnőt: Susanne Bier jó pár éve az európai film élmezőnyében található olyan filmekkel, mint a Hogy szeretsz?, a Testvéred feleségét vagy az Esküvő után, mely filmekben a dán színészélet legjobbjai léphettek ki a szélesebb közönség elé, sőt, saját filmjének, a Testvéred... forgatókönyvének is megírhatta az amerikai remake-változatát, mely a 2 Golden Globe-díjra jelölt alkotást, a Testvéreket eredményezte.

A történet ugyan két szálon fut, egy afrikai és egy dán szálat kapunk, azonban az első inkább csak a felnőtt főszereplőnek tekinthető Anton (Mikael Persbrandt) személyiségének árnyalásáért felelős, plusz egy érdekes kontextusba helyezi a film címének pozícionálását, de erről később. Anton válófélben lévő orvos, aki igen nagy gyakorisággal látogat el egy afrikai menekülttáborba, hogy minden tőle telhetőt megtegyen az ottaniakért. Eközben egy másik férfi, Claus (Ulrich Tomsen) hazaköltözik Dániába, hogy felesége halála után új életet kezdjen fiával, Christiannal (William Johnk Nielsen). Apa és fia elridegült egymástól, gyászukat mind a ketten máshogy kezelik: míg az apa befele forduló lesz, a gyermek  saját igazságát a számára kegyetlenné vált világban kereső agresszív fiatallá lesz. Ebben társa lesz az osztály untermanja, a svéd származású Elias, akinek védelmére kelve egyre vadabb dolgokba rángatja magát és Eliast is. Mint kiderül, Anton Elias apja, így a két család története szorosan egybeolvad s ez a közös ösvény lesz a film igazi vezérfonala.

Bier filmje sok ponton eltér az amerikai fősodortól, de mégsem az a klasszikus európai alkotás: erre szokták mondani, díjátadókra készült. Minden másodpercében érződik az a fajsúlyos mondanivaló, amellyel foglalkozni szándékoznak az alkotók. A nagyon mély és búskomor óvilági-európai drámaiságot felpuhítva, míg az amerikai érzelmességet kissé megszikkadva tálalják a nézőnek, ami ezen öszvér esetében inkább pozitív végeredményre jutott. Itt kissé vissza is kanyarodnék az eredeti címhez, a Haevnen jelentéséhez: ugyan itt direkt a mennyország-hasonlat, kontrasztként kapunk is két teljesen eltérő világot, azonban jelen esetben a magyar cím kevésbé fennkölt és ezáltal találóbb is, mint az eredeti (ami igen ritka). Az északi országok idealizált társadalmáról már nem először rántják le a leplet, ebben talán a elgerősebb a Könyörtelenek című film volt, mely az iskolán belüli erőszakot ábrázolja. Most ugyan nem kapunk annyi kegyetlenséget, de ezzel pont hogy történetileg megágyaznak annak a filmnek, a kisiskolások egymás közti viselkedésének bemutatásával - mintegy előrevetítve, mi lesz ezekből a fiatalokból 5-8 év múlva. Ezzel szemben az afrikai történetszálon a dén fiúknál alig idősebb lányok terhes anyaként halnak meg a helyi Nagy Ember kegyetlenkedéseinek köszönhetően - a fogadásból felvágott hasú lányok sorban véreznek el, mire az orvoshoz kerülnek. A sors azonban nem hagyja magára a táborlakókat, egy fertőzés miatt Antonhoz kerülő Nagy Ember ugyan felgyógyul, életéről azonban az eddig számára kiszolgáltatott táborlakók döntenek, elég radikális módon. Nem igazán tudtam eldönteni, vajon melyik is lenne az a jobb világ, mert mindkét esetben a másik látszott szimpatikusabbnak, pont az eltérő szabályrendszer okán. Egy azonban biztos, értékítéletet nem mondhatunk csak a film alapján, mindenki magának szűrje le ezt a következtetést.

A film csodálatos operatőri munka eredményeképp élvezhető, melyért Bier állandó operatőre, Morten Soborg dicsérhető, mellette a zenei háttér is csak a legjobbakat érdemli, szintén Bier "örök zeneszerzője", Johan Söderqvist érdemel elismerést. A csodás tájakat életre keltő kép és zene csak még fájdalmasabbá teszi a film megtekintését, annak jó értelmében. Mert bizony fáj látni szenvedni mind az afrikai, mind az európai embereket, bizonyítva látni a tézist, a nyugati civilizáció csak demokratikus keretbe foglalta azt a kegyetlenséget, ami régről az emberben él. Mert ez a film bizony az erőszakmentes világ himnusza lehetne, ékes bizonyíték arra nézvést, mit hagytunk magunk mögött, mikor elértük az utopisztikus világbéke állapotát. Amíg ez nem következik be, addig az emberi kegyetlenség, a szétbomló családok, az önzés lesz napirenden, amit csak a tragikus események tudnak kiléptetni megszokott medréből.

8/10

Philip K. Dick fantasztikus életműve még mindig nem termelte ki a színvonalában hozzá méltó filmes adaptációkat, mert összességében jóval kevesebb az olyan film, mely sikerre vitte volna eme nagyszerű sci-fi szerző műveit. Hiába a nagy akarás és sok esetben az anyagi fedezet, összességében még mindig fájhat a szíve a Dick-rajongóknak (szexista poén, nem foglalkozni vele). A Sorsügynökség most olyan társaságba érkezett meg, mint a Kamera által homályosan, Különvélemény, Az emlákmás vagy a kultikus alapfilm, a Szárnyas fejvadász. Ugyan ez a legkevésbé science fiction-alapú film, mely feldolgozza Dick valamelyik művét, azonban ez az a film, melyet a sci-fi ellenes nézők talán a legkönnyebben fogadnak be, annak kommerszebb felfogása okán. Emellett az elsőfilmes rendező, George Nolfi is végre kiléphetett az írók magányos szobájából, hogy letudhassa saját forgatókönyvének forgatását.

A sikeres képviselő, David Norris (Matt Damon) indul a szenátori pozícióért, a nagy előny ellenére két fiatalkori botlás miatt elbukja a választásokat, majd a magánszektorba vonul vissza, hogy kis idő elteltével bejelentse, újra indul a pozícióért. Hogy ebben még semmi sci-fi nincsen, ne is lepjen meg senkit. A csavar a történetben az érzelmi oldal megjelenése, ugyanis a vesztes választási éjszaka megismeri Elise-t (Emily Blunt), akibe első látásra szerelmes lesz, azonban a sors közbeszól és hónaookig nem is találkoznak. Azonban Dadvid első munkanapján a sors akarata ellenére összefutnak, ami okán David élete kisiklik a csendes tudatlanságból. Mivel eléri azt a buszt, amivel Elise utazik, így hamarabb érkezik be az irodába és találkozik a Sorsügynökség tagjaival, akik épp az ő sorsának fonalát egyenesítik ki a Nagy Terv által elvártak szerint. David tudomásul veszi mindezt, azonban a véletlen folytán évek múlva ismét összefutnak a városban. Az Ügynökség mind komolyabb közbelépése ellenére is megtörténik a sorsfordító csók, az első együtt töltött éjszaka. Davidnek azonban döntenie kell, hogy a neki és az Elise-nek szánt jövőt milyen mértékben akarja elhomályosítani, így ő inkább a nekik szánt jövő mellett dönt. A férfi már az új kampány végén tart, mikor szembesül a ténnyel, Elise férjhez készül menni, a szerelmes David számára pedig ez a válaszút, mikor úgy dönt, szembeszáll a Sors akaratával, legyőzvén egy teljes ügynökséget.

Ugyan a film tényleg messze áll a szokványos sci-fi formulától, azonban nagyon érdekes párhuzamokat fedez fel benne az ember. Dick még írói pályája elején, 1954-ben vetette papírra ezt a történetet, s ez az időszak az európai ember számára végképp beszédes. A II. világháború után, még a hidegháború elején Európa és az egész világ a kommunistáktól rettegett (nem kell említeni ennek a félelemnek a legnagyobb amerikai megtestesülését, McCarthy szenátort és az ő hadjáratát). Ennek a hatását érezni nem csak a filmen, de a novellában is, hiszen az ügynökök leírása hajaz Orwell 1984 című művében találhatóakra is: a Nagy Testvér, aki mindent lát, az ő mindenhol jelen lévő ügynökei, az előre elrendelt sors felsőbb szintű betartatása. Nekünk itt káEurópában csak élénkebb emlékeink vannak arról, hogyan is működött a valóságban az ilyen ballonkabátos felsőbb szerv, mely nem engedte a különutas megoldásokat. Ha nagyon szimbolizmussal akarnánk megoldani a kérdést, akár még az aczéli 3T-hez is hasonlíthatnánk az itt látottakat, azonban ez már a vékonyabbik fele a kenyérnek. A rendszer ellen harcoló kisember pedig ismét csak erősíti ezt a karaktert, a kiválasztottság érzetével nemesítve hősünket: nem úgy kiválasztott, mint Neo a Mátrixban, hanem ő maga dönti el, nem fogadja el a neki szánt sorsot, nem akar választani a nő és a siker közt. Megpróbálja a lehetetlent, még ha életével (jelen esetben egész személyiségével) is fizetnie kell vakmerőségéért.

Matt Damon rövid időn belül két érdekes filmben vállalt szerepet, emellett Eastwood Azutánja is olyan film, mely már a színészi kvalitásaira helyezi a hangsúlyt, nem a fizikai állóképességére (ld. Bourne-trilógia, Zöld Zóna, Invictus). Jó látni, hogy kvalitásaival is igyekszik az élvonalban maradni, a különc szerepekről nem is beszélve (Az informátor, Grimm). Mellette Emily Blunt olyan nő, akiről elhisszük, hogy az életünket is kockára tesszük azért, hogy magunk mellett tudhassuk. Ez is a film igazi rizikója, hogy olyan női főszereplőt kell reprezentálni, aki "megéri az árát", persze az eszmei vonalon. Nem egy femme fatale (ez a kitétel amúgy is leszerepelt A túristában Angelina Jolie révén), azonban ízig-vérig nő, annak teljes érzelmi és fizikai eszköztárával. Mikor kell, csábít, mikor kell, bódít, mikor kell, érzelmes és elszánt. Mellettük kvázi epizódszerepekben tűnnek fel a következők: Anthony Mackie, John Slattery és Terence Stamp. Mindannyian nagyszerűen hozzák ezt a hidegháborús ügynök-életérzést, mind öltözködésük, mind viselkedésükből süt az a fajta fellengzős '50-es évekbeli attitűd, mely oly jellemző volt "bizonyos" munkakörben.

Ugyan Nolfi csínján bánt a tudományos fantasztikum Dick-féle burjánzásával, mégis sikerült a lényegi mondanivalót átadni a nézőnek. Ha lehámozzuk a romantikus burkot, mely a szélesebb fogyasztóközönség étvágyát volt hivatott felkelteni, akkor egy nagyon is adekvát kérdéshalmazt kapunk, mely már kontextusba helyezve számos kérdést vet fel az emberben a hétköznapi véletlenekre vetítve: elvesztett telefonszámok, téves hívások, gyakori "véletlenek", a "mintha az egész világ ellenem lenne"-érzés puszta ténye. Érdemes megnézni tehát a Sorsügynökséget, mely ugyan megközelítőleg sem lesz akkora kultstátusz részese, mint a Szárnyas fejvadász volt, de méltán feltehető a Különvélemény, a Total Recall és a Kamera által homályosan mellé - csak azt ne felejtsük el, ez olyan sci-fi, melyet a csajunk is nyugodt szívvel megnézhet.

7/10

A trilógiák arra valóak, hogy véget érjenek, lezárva egy nagyszerű időszakot. Mondjuk nem mindegyikre igaz ez a megállapítás, de azért a zömükre igen. Most azonban sokkal keserűbb a szájíz, mint általában, mivel egy nagy port kavaró, be nem fejezett alkotás kerül a mozikban, mellyel csak a hátrahagyott űr lesz mind nagyobb. Stieg Larsson szerkesztő-újságíró tízrészes Millenium-sorozatra szerződött, melyben a svéd társadalom mocskos viselt dolgairól rántotta volna le a leplet. Sajnos már az első könyvének kiadását sem érhette meg, szívroham következtében idejekorán távozott közülünk. Könyvei azonban mind a mei napig hatalmas népszerűségnek örvendenek, rekordokat tart fent a nyomtatott és az elektronikus kiadási területeken, a már kész 3 kötetből pedig rohamtempóban készítették el azok filmváltozatát, melyek világszerte hatalmas népszerűségnek örvendenek, sztárt faragva az emblematikus női főszereplő, Lisbeth Salander megformálójából, Noomi Rapace-ból. Erre jön még a tengerentúli adaptálhatnék (a széles körben ötlettelensége miatt ócsárolt Hollywood jó szokása): David Fincher dirigálja az amerikai verziót, mely előreláthatólag decemberben érkezik az amerikai mozikba. Addig is itt van nekünk a trilógia záródarabja, mely ugyan elvarrja a szálakat, de a kíváncsi néző/olvasó agyát nem hagyja nyugodni, mi volt még a hétkötetnyi tarsolyban.

Lisbeth (Noomi Rapace) az apjával és féltestvérével való találkozás súlyos sérüléseiből épül fel, egyúttal készül a bírósági tárgyalására, melyet apja megtámadása miatt indítanak ellene. Eközben Mikael (Michael Nyqvist) tovább folytatja újságírói nyomozását, mely a szovjet rendszer idején Svédországba érkező ex-KGB-sek napjainkban is élő politikai-üzleti szerepvállalásukat derítené fel. Ez a fajta szembesítés azonban nagyon sok embert kínosan érintene, ezért mind Lisbethet, mind Mikaelt egyre többen szeretnék eltenni láb alól, hogy mind az állam, mind a maffia ügyei titokban maradhassanak. A történetet sokkal részletesebben már csak azért sem áll módomban elmesélni, mert az komoly mértékben csökkentené a filmélményt.

Míg az első rész a korrupciós ügyek és a svédek náci korszakban szerepet vállalt tagjainak ügyes-bajos dolgaira hívta fel a figyelmet, addig a második epizód a kelet-európai kiindulású prosti-körképről ad egy kis összegzést, míg ezen szekvencia már a szovjet időszak mosdatott bűnöseiről szól, akik húsz év távlatából is komoly hatalommal bírnak, tudván az állami vezetők mocskos kis titkairól, arról nem beszélve, hogy a régi titkosszolgálati vezetők is nyakig benne vannak ebben a mocsokban. A mások élete után egy újabb európai film, ezúttal rögtön három, mely a múlt ügyes-bajos dolgaival való szembenézés példamutató módjával próbálkozva még szórakoztató értékekkel is bír, nem is kevéssel. A már megszokott színészi mag adott, cseppet sem rosszabbak, mint voltak, csak egyre kevesebb közös jelenetet kap az első részben még szexuális kalandokba is keveredő főszereplő páros: Rapace és Nyqvist kettőse az, ami ennyire jól működteti a szerkezetet, nyugodtan ki is jelenthetjük, nélkülük nem lenne ugyanaz az élmény. Ezért bele sem merek gondolni, hogy Daniel Craig és Rooney Mara hogyan fognak versenyre kelni a már bejáratott duóval, mert míg a férfi esetében a kisebb és komoly szerepek nagyon is jól sikerülnek, addig a hölgytől eddig kiemelkedő alakítást nem láttunk, a megjelent fotók alapján pedig inkább az önpusztításra való hajlam jön át, semmint a különc és férfigyűlölő lázadó lány figurája.

Örüljünk annak, hogy lehetőségünk volt ezt a filmhármast megtekinteni; Szomorkodjunk amiatt, hogy hasonló történetet most inkább csak replikában fogunk látni; Gyászoljuk Larsson zsenialitásának kihunytát.

8/10