Prolihisztor

Politikai játszmákból sosem elég, lássuk, hogyan mocskolódhat be a legmakulátlanabb elnökjelölt, de a szende és naiv stábtag is! George Clooney eddig se bánt kesztyűs kézzel a politikai osztállyal, időn és téren át bírálta őket, ahol csak tudta. Na nem a vészhelyzetes-batmanes-bőrlabdás filmjeire gondolok, hanem amikkel rendre Oscar bátya küszöbére löttyenti demokrata párti életérzését és hitvallását. Bírálta a közel-keleti helyzetet (Sziriána - Oscar, legjobb férfi főszereplő), nekiszaladt már a nagyvállalati struktúrának is, ráadásul kétszer is (Michael Clayton, Egek ura - ugyan eltérő stílusok, de mindkettő Oscar-jelölést hozott), most pedig hazája, az Egy(b)esült Állam(/t)ok egyik legjelentősebb belpolitikai eseménye, az elnökjelölő caucus körüli időket járja körbe, egy feddhetetlen demokrata elnökjelölt kampánycsapatának egyik vezető tagjának szemén keresztül. Már mindenki tudja, sokáig az Obama keltette hurráoptimizmus miatt ne landolhatott a film a mozikban, elvégre a jó elnöknek köszönhetően változások lesznek. Valami azonban megtört, hiába a lehetőség, az imádat és a globális rajongótábor, nem lett a legvidámabb Barack... Politikai kiábrándultságból és cinizmusból jelesre vizsgázott Clooney, mint színész-rendező, emellett háttérbeli árnyjátékok és gondolatok egész sorát indítja meg a proaktív fejecskékben.

Mike Morris kormányzó (George Clooney) indul az elnöki posztért, előtte azonban jó amerikai szokás szerint dekára meg kell vennie őt a tagállamok előválasztásain a drága kedves szavazóknak. Hogy mennyire nem a szavazókon múlnak a dolgok, arra remek példát szolgál eme alkotás is: háttéralkuk és súlyos titkok elhallgatása, egyes stábtagok ellehetetlenítése még mindig fontosabb stratégiai lépés, mint az egészségügy, az oktatás, a háborúk kérdésének sarkallatos felülvizsgálata. A kormányzó csapatának második számú embere, Stephen Meyers (Ryan Gosling) a tökéletes mintaalany az eszméket dédelgető, hithű embernek, aki csak teljes szívvel képes az ilyen harcokat megvívni. Valójában egymást keresztező embereket látunk, akik egy ponton átveszik a helyet a másiktól, ezáltal veszítve el szerepüket. Legyen elég annyi, hogy a mintacsalád látszatát üzemeltető kormányzó mégsem annyira feddhetetlen férj, mint mutatják, a tiszta eszközökkel harcba szálló stábtag pedig nem csak az ügybe vetett hitét veszti el, de kezeit is kénytelen bemocskolni.

Politikai kiábrándultság még azelőtt, hogy a Házba kerülne az illető! Ez ám a nagy pofon a demokrata vezetésnek, de rajongótábornak is. Íme, az ember, aki megváltoztatja mindennapjaiktokat, elhozva a csodát, a megváltást, a jobb életet... Na de miért is nem akar ez megvalósulni? Vannak a csúnya háttéralkuk, mikor bizony kénytelen vagy a hozzád képest névtelen senkik f@szát szopni, hogy azt a párszáz szánalmasan és morzsákért megvett lojális delegáltat magad mögött tudhasd. Fontos megjegyezni, az nagy Amerikában ne közvetlen az elnökjelöltre szavazol, hanem az adott republikánus/demokrata küldöttekre, akik létszáma alapján dől el, ki lesz az elnök... A közvetett demokrácia diszkrét bája, na! Emiatt is remek látkép a politika működéséről, nem csak a tengerentúliról: kiábrándulni itthon is sokaknak sikerült, nem vitás. Ami miatt érdemes és jó ideig aktualitással bír Clooney mozija, az a kisember kezébe kerülő kártya (lehetősége): Stephen valós(?) bizonyítékkal felvértezve változtatja meg mind a kampány menetét, mind a stáb összetételét. Elítélhető azért, amit tesz?  Bizonyos szempontból igen, elvégre szembe megy saját hitvallásával, meggyőződését a sarokba dobva előre menti a saját irháját, mindazzá válva, amit megvetett korábban. Maga Morris kormányzó esetében már nem ilyen tiszta a kép, elvégre politikusról van szó, aki mint ember, nem hibátlan, de mint jelöltnek, bizony annak kell hazudni, még ha fejek hullanak is emiatt a porba.

Clooney alakítása szót sem érdemel, annyira érződik, hogy ő lehetne az igazi demokrata új-Reagan, a színészből elnökké avanzsálás útjára lépve. Ami miatt nehezebb lenne számára, az a már most is köztudott nőügyeinek díszes száma, mert biza átlag amerikai szemében csak a hűtlenség/zabigyerek/nőtlenség a főbűn, az összes többi ügyesen eltussolható. Aki igazán nagy utat tesz meg a film során, az Gosling, aki a 2011-es évet nézve sokadjára nyújt zseniálisat: nem csak a Drive szótlan főszerepét érdemes a "rovására" írni, de az Őrült, dilis, szerelem nőcsábász karaktere az, ami felhívta rá a hölgyek figyelmét is. Most, hogy tehetsége és külalakja miatt is frontvonalba került, jöhetnek a még tudatosabb szerepválasztások, holott arra eddig se volt panasz. Mostani szerepe minden, ami az elmúlt négy évben történet a demokrata szavazókkal: hit, remény, szeretet, odaadás, várakozás, majd a patthelyzet után a változatlanság keserű kenyere, a kiábrándultság... Cinikus személlyé válva szembemenni mindazzal, ami addig életvitelszerű hittétel volt az életben... Melletük nem kisebb alakok vállaltak epizódszerepet: Philip Seymour Hoffman, Paul Giamatti, Marisa Tomei...

Az év (egyik) legjobb politikai drámája csak egy Oscar-jelölésig vitte, az adaptált forgatókönyv kategóriában nem csak Clooney idén taroló filmje, az Utódok vár megméretésre, de a Suszter, szabó, baka, kém, Brad Pitt újabb jelölését adó Pénzcsináló szkriptje, valamint Scorsese életmű-szagú agyondobálása, A leleményes Hugó is csatasorba áll...

Generációk nőttek már fel a Bond-filmek ábrázolta kémvilág bűvöletében: gyors ügyek, gyors nők,  még gyorsabb autók, melyekkel az egész világot megismerhettük a másfél-kétórás etapokban. A kisfiúk csak álmodoztak arról, hogy egyszer majd ők is ott ülnek egy Martinival a kezükben, hogy megváltsák a világot az éppen aktuálisan fenyegető ellenségtől!

Akkor most a Bond-mítosz kapott egy szofisztikált pofánverést, mert itt van John le Carré könyvének azonos című filmadaptációja, mely kicsit realistább betekintést enged a hidegháborús kémtevékenységekbe. Az angol kiszámolós mondókát megidéző (mindkét: könyv és film) alkotás belsős rálátást biztosít azokra az évtizedekre, mikor ablaktalan épületekben gyomorideggel küzdve és realitásérzéküket vesztve harcoltak a férfiak egy ideologiai szinten már akkor sem realizálható kérdésben. Jelen alkotás(ok) nem hivatott(ak) eldönteni ezt a kérdést, sokkal inkább metodikus ábrázolása ez a színfalak mögötti arctalan háborúnak.

Smiley (Gary Oldman) azt a megbízást kapja, hogy nyomozza ki, ki az áruló a brit titkosszolgálat operatív főnökei közül. Nem könnyű a világ legjobbjai közé tartozó férfiak titkainak kinyomozása, főleg, ha a tégla hátát a szovjetek fedezik, eddigi legnagyobb sikerüknek elkönyvelve az MI6 dezinformálását. A többszálú és idősíkokat váltogató mű cselekményeit egy terepen dolgozó Prideaux ügynök (Mark Strong) meggyilkolása jelenti, aki épp egy magyar tábornok disszidálását szervezi Budapesten. Az ügynök halála lavinát indít a szervezeten belül, Smiley-t és jó pár régi motorost nyugdíjaztatnak, míg a szervezetet új irányba terelik. Azonban Prideaux halála megannyi belsős problémát felszínre hoz, évtizedes lojalitásokat kérdőjelezve meg. 

Nehéz spoilerek nélkül írni a filmről, főleg összetett történetszálai miatt. Álljon itt inkább egy színészlista, mint észérv: Gary Oldman, Mark Strong, John Hurt, Colin Firth, Tom Hardy, Toby Jones, Ciarán Hinds, Benedict Cumberbatch. Aki jártas a brit filmművészetben, az a régi motorosok és a feltörekvő újhullám tagjainak mívves listáját olvashatta éppen. Innen látszik, hogy a ködös Albionban a sztárhalmozás nem megy a történet rovására sőt! Mintha színészvezetés és szakmai alázat terén csak jobbat tett a film hitelességének, hogy megannyi hírneves tehetség szerződött le eme film erejéig a MI6 keretébe.

Kémfilm, nem vitás, de ahogy említettem, köze nincs az eddigi ügynökfilmekhez. Nincs autós üldözés, nincsenek ökölharcok, nincs benne semmi, ami az ügynökök létét a külvilág tudomására hozná. Elfüggönyözött szobákban dohányzó, éjszakákon át dolgozó férfiakat láthatunk, akik még saját kollégáikban sem bízhatnak, lévén köztük is ott az áruló. A film hatalmas erénye az az atmoszféra, ami már az első tárgyalói jelenettől beszippantja a nézőt: paranoid módon mindenkiben meglátjuk a beépített embert, mindenkinél találunk olyan cselekedetet, ami iatt ő lehet a szovjetek bábja a titkosszolgálat tetején csücsülők közül. Ezt a hangulatot Le Carré eredetije mellett Tomas Alfredsonnak is köszönhetjük, aki korábban az Engedj Be! című svéd vámpírfilmmel már méltán tett szert világhírnévre. Kettejük keresztmetszetéből az utóbbi évtized talán legerősebb zsánerfilmjét kapjuk, mely sokak számára élvezhetetlennek tűnik majd, ha nem képesek függetleníteni magukat korábbi ügynökfilmes ismereteiktől. Csendes alázattal birodalmakat szolgáló férfiakat láthatnak, akik családi életüket is háttérbe szorították egy magasabb jó érdekében! 

A filmet nem is annak fényében kell vizsgálni, hogy hány Oscarra jelölték (3)! Az sem feltétlen mérvadó, hogy mire taksálták a Brit Filmakadémai tagjai (11 jelölés). Ezt a filmet szigorúan korhű hozzáállással tekintse meg minden érdeklődő, mert amint jelenkori elvárásokat és elképzeléseket társítunk hozzá, csalódással távozunk majd a moziból. A film azt a kort idézi, mikor még az egyetemisták lepték el a vetítőtermeket, megtöltötték dohányfüsttel a termeket és a szabadságról, filozófiáról, elvekről vitatkoztak. Nem volt internet, a titkos dokumentumokat trükkös csempészmódszerekkel juttatták ki az irattárakból, nem volt mágneskártya, még az aláírás igazolta ottlétedet...

Tegye fel a kezét az, aki nem nyugtázta kitörő örömmel Guy Ritchie házasságának végét? Igen, azt, amiben Madonna "gay" Ritchie-t faragott az utóbbi évek legjobb angol rendezőjéből! Guy tökeinek szabadsága filmjein is érződik: 2005-ben már kézzelfogható válságban volt a nász, elvégre elkészült a régi stílust idéző Revolver, de a válásra egészen 2008-ig várni kellett. Egyből jött is a Spíler, majd rá egy évre a Sherlock Holmes első része. Nem csak önmagát rehabilitálta, de új vágányra helyezte a britek egyik emblematikus nyomozó karakterét. Holmes figuráját felruházták mindazzal, ami addig hiányzott a megfilmesített karakterekből: kétkezi harcost faragtak belőle, miközben megőrizték kora egyik művelt és tudákélos mivoltát. Igazi siker volt a film, nem csak anyagilag, szakmailag is, miközben a főszereplő Robert Downey Jr. újabb franchise zászlóvivőjévé avanzsált a Vasember után. Menetrend szerint két évre rá meg is kaptuk a folytatást, mely ugyan még mindig szabadon lengedező tökkel készült, valami azonban mégis hiányzik belőle.

Holmes (Downey Jr.) több szinten is dagonyázik az önsajnálatban: míg munkakörülményeit Watson (Jude Law) maholnapi nősülése látszik rontani, addig életére Moriarty professzor (Jared Harris) készül törni mind furfangosabb eszközökkel, előbb baráti körét (értsd Watsont) tenné el láb alól, majd a lelkileg megsemmisült Holmest iktatná ki az élők sorából. Holmes és Watson élethalál-harca mellett kapunk nem csekély összeesküvés-elméletet, mely elvezet minket egészen az első világháború eszmei előéjszakájáig (erről azonban többet nem árulok el).

Az újabb rész igazából tekinthető egyfajta egybefűzött duplarésznek (alkonyatosoknak figyelmébe ajánlható a történetsűrítés iskoalpéldájaként - igaz, akkor az egész Tilight-széria beleférne egy tízperces rövidfilmbe), elvégre az események mennyisége és minősége simán elfért volna két külön filmben is (ahogy azt talán tenni is kellett volna). Töménységben nincs hiány, akciódús is, azonban valahogy pont az újfajta Holmes nem jutott elég térhez ebben a filmben. Ha sok szálon fut a történet, akkor evidens módon a főszereplő is megsínyli az efféle hígitást, márpedig ha igazán a főhös köré épített perszonálmisztikum működteti a szériát, nem biztos, hogy az ő auráját kell megnyirbálni. Nincs baj Watsonnal és a családi eseményeivel (elvégre elég szoros kötelékkel csatlakozik az események fonalához Holmes életében), egyszerűen a film sodrása nem felel meg ennyi esemény ábrázolásának. Pont egy filmforgalmazó kérdésére válaszolva írtam meg a problémámat az adott forgalmazó közösségi média-oldalán, ahol azt a reakciót érdemeltem ki, miszerint a kritika nem szereti az új részt, míg a nézők igen. Erre most reagálnék itt (nem mintha olvasná az említett forgalmazó): még a nemzetközi bevételeket listázó oldal is épp azt vesézi ki a mai napon, hogy a Downey Jr. főszereplésével futó két franchise esetében hogyan idomulnak a sikeres első részekhez a második felvonások. Míg a filantróp milliárdos esetében igenis nőttek a bevételek, addig magánnyomozói fronton már észlelhető a visszaesés. Nem mintha bárki is hibás lenne, egyszerűen kevesebb ember váltott jegyet, ilyen egyszerű. Tény, hozzánk hasonlóan még sok helyen most keröl bemutatásra, de előreláthatólag nem hozza az előző film bevételeit. Persze, a művészi érték is számít (a nézőknek), de vegyük észre, nem mi készítjük a filmeket, de nem is mi gazdagszunk meg belőle, a köztes 300 milliót pedig már nem sanszos, hogy behozzák...

Főleg amiatt keserű a szájíz, mert pont előtte néztem meg az első részt, mintegy friss élményként, elvégre szerves folytatásról beszélhetünk. A lendület, az izgalom és a misztikum, na meg a stílusteremtő Holmes-jelenlét egyaránt fellelhető jelen etapban is, mégsincs meg az a fajta élmény, amely az első rész megtekintését követően megmaradt az emberben... azt pedig csak félve említem meg, hogy a filmzene kísérteties hasonlóságokat mutat első hallásra - erősen rájátszva az első film utóérzetére.

Azért Noomi Rapace karrierjét érdemes szemmel követni, mert míg a cigány tenyérjós szerepében láthatjuk, addig a nyár (év) talán legnagyobb sci-fijének, a Ridley Scott rendezte Prometheus prominens szereplőjeként is viszontláthatjuk még idén. Eközben Downey Jr. ismét páncélt ölt, hogy április végén az egyike legyen a Bosszú Angyalai alapítóinak ("Comics-geekek gyülekező!!!)

"Tisztelt Amerikai Filmakadémia!

Személyem olyannyira nem érdekes, hogy csak annyit mondanék magamról, egy kis magyar blog egyszem szerkesztője vagyok, aki most esdekel Önöknek!

Könyörgésem oka nem lehet más, mint hogy nevezett Brad Pitt részére a 2012-es díjátadójukon NEHOGY odaítéljék az arany szobrocskát! Nem viccelek! Egy nemsokára 48 éves színészt ne részeltessenek életmű-Oscarban, még ha a legjobb férfi főszereplő kategóriájában is ítélnék oda!

Legyenek őszinték önmagukhoz és a nézőkhöz, a filmes világ minden szegletéhez! Önök jelölték már korábban két alkalommal, először a 12 majombeli alakításáért legjobb férfi mellékszereplők közt, majd pedig Benjamin Button megformálásáért, immár a legjobb férfi főszereplők közé választva. A rajongók, a filmes tábor (akikért ölni tudnának, hogy az Önök átadóját nézzék) már jóideje hajtogatja, adjanak Mr. Pittnek végre egy szobrocskát. Tudjuk, hogy van egy olyan aberrált nézőpontjuk, miszerint jó pasik jó külalakkal és belbeccsel a vásznon nem juthatnak szoborhoz (Button szerepéért jutalmazhatták volna, helyette a melegkártyát lobogtató Sean Penn futott be). Azért én listáznám Önöknek, milyen filmekben láthatták eddig viszont Mr. Pittet (amik egyikéért azért illet volna szobrozni): Hetedik, 12 majom, Harcosok klubja, Blöff, Bábel, Jesse James meggyilkolása, Benjamin Button, Becstelen brigantyk.

Olyan érzése van az embernek, a több mint hatezer tag többsége komoly komplexusokkal küzd Mr. Pitt személyisége és munkássága miatt. Mitagadás, szexszimbólumról van szó, aki számos szerepet vállalt már el, melyben saját küllemét és imázsát rombolta, csak hogy színészi kvalitásait is elismerjék. Mostanra kifutott arra a pályára, ahol Amerika hősöket szokott találni: a sportpályára. Emblematikus történetet kanyarított Aaron Sorkin és Steve Zaillian, hogy egy élő legendát, Billy Beane-t, az Oakland Athletics baseballcsapat menedzserét mutassák be széles e világnak. Kevesen ismerik, elvégre sportága az Önök kontinensén kívül Ázsiában örvend osztatlan népszerűségnek, mifelénk, bigott európaiaknak zavaros és unalmas is olykor. Sebaj, filmet csináltak (nem pénzt, ahogy a magyarosított filmcím sejteti - a moneyball egy pénzügyi-csapatépítési stratégia, ahol hatékonysági analízis alapján választanak ki játékosokat, nem pedig puszta tehetségük folytán), ami most került bemutatásra. Jó kis karácsonyi ajándékként a hölgyrajongóknak, elvégre rá egy hétre már jön a Cannes-i versenyfilm, Az élet fája, melyben Mr. Pitt már keményebb karaktert formál meg. Látatlanban is nyugodt szívvel mondom, inkább abbéli alakításáért jelöljék, mert ez egy nagyon is egyszernézős sportdráma (nem úgy, mint az Invictus, melyre csak két jelölést "vesztegettek").

Volt olyan honi kritika, mely összevetette a műfaj talán legnagyobbjával, a Minden héten háborúval. Az is egy akkor hazánkban még kis népszerűségnek örvendő sportág szennyének kiteregetéséről szólt, mégis szórakoztató. Nincs baj a Pénzcsinálóval (a címen kívül), de a korrekt iparosmunkán túl nem érezni benne se átütő erőt, se filmtörténelmi pillanatokban nem bővelkedik. Egyetlen ilyet tudok: Jonah Hill végre komoly szerepben, ami jót is tehet a karrierjének - a fogyás mellett, amin azóta túl van (ha egy mód van rá, elkérném a sztár személyi edzőjének a számát, egyéb esetében módszerének leírását).

Egy jótanács (bár ki vagyok én az Önök szemében, hogy csak úgy tanácsoljak valamit):

El kéne gondolkodni, hogy egy-egy ítéletük után mennyire is voltak polkorrektek, mert vannak bizony olyan díjazottjaik, akik csak úgy eltűntek az emlékezet kusza útvesztőjében, míg sok hoppon maradt alkotás került be a kultikus kategóriába, évtizedes/korszakos klasszikusként a filmrajongók szívébe zárva.

Ezért kérem Önöket, hogy Mr. Pittet ne díjazzák, mert azzal munkásságot ismernének el, nem pedig a konkrét alakítást!

Üdvözlettel

Prolihisztor (egy kis blogger Magyarországról)" 

Kezdjük ott, aki netán a port.hu-n is megtalálható leírás alapján ítéli meg a filmet, régen rosszul és távúton jár. Amit itt kapunk, nem egy Így jártam anyátokkal-túlhajtás, nem egy szoknyapecér vénember öregkori, Alzheimertől kikezdett elmével folytatott visszaemlékezéseit kapjuk. Nincsenek itt mocskos nőügyek, szégyenteljes magánélet meg végképp nem. Amit látunk, az egy felnőtt ember boldogságkeresésének állított mementója, melyet könyv formában Mordechai Richler tudhatott magáénak (közel tíz éve hunyt el a szerző). Sosem jönnyű elfogadni, hogy az öregeink szexeltek (a fogantatásunkhoz szükségesnél többször), de ideje ráébredni, hogy felmenőink olyan érzelmeket élhettek meg (köszönhetően távolságnak, korszaknak), melyeket mi szinte megtapasztalni sem fogunk.

Barney (Paul Giamatti) igazi vesztesnek tűnhet. Először elvesz egy terhes nőt, akiről kiderül, egyik legjobb barátjának a gyermekét hordta a szíve alatt (koraszülöttként meghalt a csecsemő). Második házassága sem túl szerencsés, hisz a lagzin megtalálja az igazit, csak épp nem az ő ujjára húzta a gyűrűt. A kiszemelt hölgyemény ráadásul nem is Kanadában él, hanem a Nagy Almában (mely elnevezést végre kifejtik számunkra is). A messzi ésegyirányú vonzalomnak egy másik jó barát, a függéséből menekülni szándékozó író, Boogie (Scott Speedman) támogatása jelenti: az asszony félrelép, így már csak a legjobb barátot kell tanúskodásra bírni. A zavaros körülmények közt eltűnt Boogie miatt Barney élete hátralévő részére árnyékként vetül a gyilkosság gyanúja, érzelmi élete azonban megújulást ígér. Végre udvarolhat a kinézett hölgynek, Miriamnak (Rosamund Pike), majd családot alapítanak, két évtizedig zavartalan családi életüket élik. Azonban a gyerkőcök kirepülnek a fészekből, ami Amerikában egyet jelent az addig háttérbe szoruló édesanya karriervállalási igényének feltámadásával. Miriam visszamegy rádiózni, míg Barney egyre mélyebbre süllyed a hobbialkoholizmus, az önsajnáltatás és egoizmus mocskában. Egy külön töltött hét alatt megpecsételi házassága sorsát, majd szép lassan elmerül az Alzheimer tüneteiben, miközben még mindig udvarol élete szerelmének, de már csak a rádió hullámhosszán.

Kicsit érzelmes, de nem érzelgős filmet kapunk, melyet nem csak a jó könyv, de a remek színészek is kiemelnek az átlag posványból. Nem csak a Golden Globe-ban jutalmazott Giamattit kell kiemelni a szereplők közül: az apját alakító Dustin Hoffman csak minden megjelenésével rombolja a klasszikus zsidó apa-karaktert (ellentétben a 2. feleség apjának figurájával). Velük párhuzamban az előbb említett feleséget alakító Minnie Driver hangjának megfelelően idegesítő és irritáló dúsgazdag picsa (sajnálom, nincs rá jobb szó most a fejemben). Az igaz szerelmet alakító Rosamund Pike nem csak szégyenlős villantása miatt emelendő ki, de alakításának életteli és szívszorongató mélysége okán is. Scott Speedman hedonista, önpusztító és függő írószerepe csak ráerősít a történet érzelmi vonalára.

A rendező Richard J. Lewis eddig csak tévés körökben volt híres rendező (Helyszínelők, Családjogi esetek), ezzel a filmmel azonban szépen beköszönt a nagyjátékfilmes táborba, majd ott is hagyta őket. Megmutatta, hogyan is kell csinálni egy csöpögésmentes romantikus filmet, melyben a humor és a krimi-szál sem elhanyagolható. Nem csoda ez, hiszen a brit színészek mellett más európai alkotók is színesítették a stáblistát: francia operatőr, olasz zeneszerző is megtalálható rajta. Igazi európai alkotás tehát, mely a lehető legjobban ötvözte a nagy víz két partján élő alkotók energiáit. Embereket és valós érzelmeket láthatunk viszont a vásznon, és csak hálásak lehetünk azért, ha még szűk körben is, de a hazai mozik is műsorukra tűzték a filmet. 

Emlékszik mindenki a Fel című animációs film első 8-10 percére? Ez a film legalább akkora érzelmi töltetet ad, mint az ott látottak, csak most részletes betekintést kapunk az eseményekbe.

8/10

Megéltük, hogy most már nem csak élőszereplős sikerfilmek kultikus karakterei juthatnak egészestés szólózáshoz, de már animációs fronton is nyúzzák a bőröket vastagon, hogy közkedveltté avanzsált, piacképes arcokkal lássák el az arra nagyérdeműt!

Shrek kalandjai alapjában helyezték új alapokra az animációs filmek megítélését, a négy film azonban kellő mértékben aknázta ki a kilúgozott és gyermekbaráttá pufiasított Hulk-klónt: anyagilag tökéletes befektetés volt a tetralógia, ám szakmailag a csúcspont utáni lejtőre is ráengedték az ogre-sagát. Ideje volt egy kis ferdítésnek, előkapták a főszereplők leginkább marketing-kompatibilisebbjét, adtak a Csizmásnak elég életteret ahhoz, hogy végigkopoghassa a vásznat, dübörög is a franchise, mégis van némi hiányérzet.

Eredettörténethez méltó módon az árvaházi lépcsőtől követhetjük a nagy kandúr kalandjait, hogyan érdemelte is ki a csizmát, majd elvesztése után hogyis szolgált rá újra a bizalomra. Gyermekkori barátja, Tojás Tóbiás oldalán megannyi kalandban vettek részt, majd Tojás felültette Csizmást, aki kitaszított lett. Útonálló életéből ismét Tojás rángatná ki héroszunkat, most már a csábító cicus-szépséggel, Puha Praclival az oldalán, megszerezve a varázsbabot és ezáltal az aranyotjást tojó ludat. Hogy ne legyen olyan könnyű a dolog, a népmesei elemek és szereplők széles skálája ismét szerephez jut, elég csak  a bűnöző életmódot fojtató Jancsira és Juliskára gondolni, az égigérő paszuly meg úgyis kinő a földből, ha szépen kérjük.

Tény, hogy jobban szórakozhatsz, mint a Harmadik Shrek esetében, meg némiképp felülmúlja a negyedik Shrek-kalandot is, mégis van utóíze az alkotásnak. Anyagilag messze nincs látótávolságban se, azonban igaz, a franchise legnagyobb piacai - Olaszország, Ausztrália, Franciaország, Németország, Brazília és az Egyesült Királyság - még csak most nyitja meg kapuit előtte. Ez a bővítés akár 300 milliót is belapátolhat még a kasszába, de a hazai/amerikai közönség több mint egy hónap alatt se hozta be a gyártási költségeket. Ez a kis realizmus pont arra elég, hogy a Dreamworks új zászlóshajó után nézzen, mert animációs téren ez a vonal bizony lecsengett - már nem hozza azokat a százmilliókat, amiért megéri ezt az iparágat űzni.

A szakmai sikerek mellett sem lehet elmenni szó nélkül: a tavalyi mezőnyben egész egyszerűen elsikkadt volna a mi kis kandúrunk, ott volt a Toy Story záró része, az Így neveld a sárkányodat. Ez a két film teljes joggal vívott vérre menő küzdelmet, s a Pixar ismét tarolt. Idénre a Verdák 2 nem számíthat érdemleges sikerekre, a Kung Fu Panda 2 és ez a film pedig a Dreamworks égisze alatt egész jó átlagot tudhat magáénak, de nincs az az átütő erő bennük, mint a Rangóban volt, amit viszont elkerült a megérdemelt anyagi siker. Esélyesként így marad a Csizmás és a Panda ütközete, de nem adhatjuk fel a reményt, hogy a Rango is révbe ér!

Karaktereket nézve talán ártott a Csizmást körüllengő misztériumnak, mely személyét övezte, hogy megtudtuk, ki is ő valójában, hogyan nőtt fel, mi tette olyanná, amilyen. Érezhető volt a szándék, hogy ütős animációs alkotás készüljön, de nem tudtak ráhívni a karakter eddigi színvonalára. Ennek nagyon jó példája, amiért az utolsó Shreket dícsérték: az a kis fricska a Garfield-méretű csiszmásról ragyogóan megmutatta, milyen lehetőségek vannak benne, az egészestés bizonyításhoz azonban maradtak a romantikus elemek, a mesésen giccses stílus. 

Fáj a szívem, mert nem ziccert hagytak ki az alkotók, egy egész pályát tévesztettek a film játékstílusát illetően. Azonban mindegy, mit mond egy kritika, a család szava fog dönteni, én csak szóltam, hogy ezúttal nem lesz klasszikus élmény a felnőtteknek. De úgyis a gyerek számít a jegyvásárláskor!

6/10

1980-at írunk, nem sokkal járunk az ománi vérengzés után. A béketeremtő feladatokkal érkező SAS-alakulatok halálbrigádok módjára végzik ki a fontosabbnak tartott katonákat-politikusokat, akik a sejk gyermekeiként a trónt örökölhetnék. A halálán lévő sejk felfogadja Huntert (Robert de Niro), hogy balesetnek álcázva kiiktassa a brit ex-katonákat, a vénülő bérgyilkos azonban meglépnek a pénzzel. Foglyul ejti a sejk, majd Hunter legjobb barátját, a már megcsömörlött/visszavonult Danny-t (Jason Statham) bízza meg a feladattal, hogy a régi bandát összeszedve elvégezze az utolsónál is utolsóbb melót. Ez azonban cseppet sem megy zökkenőmentesen, elvégre a brit speciális alakulat egy "Feather Men" nevű csoport alá tartoznak, akik gazdasági-politikai indokkokkal végzik feladatukat, sokszor másodlagos jelentéssel ruházva fel a küldetéseket. Az SAS részéről is akcióba lendül egy volt katona, Spike (Clive Owen), hogy megmentse egykori társait valamint felgöngyölítse az őt üldözők csoportját.

Igaz történeten alapuló katonai-politikai akciómenetet kapunk, melybe negyedéves Statham (magyarázat Olivia Wilde esetében itt) köszön be ismét. A hidegháború végén, az olajválságokból kifele lábalva megannyi összeesküvés-elmélet látott napvilágot, nem kis irodalmat generálva a témában. Hogy egy hasonló kaliberű, mégis adaptációit tekintve hatványozottan sikeresebb figurát idézzünk meg: Jason Bourne esetében sajnos megannyi emberáldozatot és baráti veszteséget nyugtázhattunk, míg Danny Bryce eléri azt, ami Bourne-nak nem sikerül - megmenti a lányt, de ki is száll a bizniszből, ezzel szemben Bourne elveszti szerelmét, de fel tudja számolni az őt létrehozó, működtető majd likvidálni szándékozó testületet. Lehet, ez a különbség a boldog '80-as években játszódó sztorik és a rideg, acélszürke napjainkban zajló eseményeket megéneklő alkotások közt.

A színészgárdáról rossz szót ejteni káromlás a javából! Robert de Niro hiteles a kissé megkopott és kiöregedő gyilkos szerepében, Clive Owen bajusz ögé bújva is kemény karakter (nem is érteni, miért erőlteti a romantikus oldalt...), Statham pedig állítom, kondi helyett forgatásokra jár! Annyi filmet vállal, telve akciójelenetekkel, hogy elképzelhetetlen, amint lemegy gyúrni a sarkon található proteinbárba. Arról nem beszélve, hogy ideális ráhangolás Statham számára az Expendables 2 előtt, aminek zajlik a forgatása, ha egy ilyen retrószagú akciófilmben veri szét pár ember fejét úgy, hogy közben egy székhez kötve menekül az életéért. A szökés óta kicsit eltűnt Dominic Purcell viszont csak dícséretet érdemel, nagyon jól hozza a nőcsábász walesi ügynökkaraktert, nem kis maszkírozás árán is megőrizve Lincoln Burrows tettrekészségét. 

Tény, nagy újdonságot ez a film sem jelent a zsáneren belül, de kellemesen belekeverte Owent a már említett Bourne után egy hasonló kaliberű alkotásba, de Niro vén rókaként ügyesen oldalat a vígjátékok marcona apukája és az akciófilmek tanítómestere közt - valahol integrálva mind a kettőt. Statham pedig kemény, üt és csak aztán kérdez, házról házra ugrál... ha valaki netán szuperhősnek/gonosznak kérné fel, tegye minél előbb, ne csak a kiégett öreg figurát tudja hozni, hanem annak képességei csúcsán is maradandót alkothasson.

Egyszer mindenképp érdemes megnézni, az utóbbi időkben az egyik legjobb, a mozikba is eljutó oldschool-badass akciófilm. 

Next Stop - Expendables 2

6/10

Az idő pénz, sokszor hallani. Mi van, ha mindezt szó szerint vesszük, alapjául téve az emberi életnek? Nem a mostani értelmében, hanem egy kicsit futurikus sallangokkal megtűzdelt erkölcsi tanmesébe ágyazva, mely a vagyonhalmozást a halhatatlanság szintjére emeli át? Bő másfél órában megtudhatjuk Andrew Niccol teljes tolmácsolásában.

A fentebb említett forgatókönyvíró-rendező úriember eleve erős hátszéllel indul, elég csak felidézni a '90-es évekbeli berobbanásának apropóját, a Gattaca című sci-fi eposzt. Hogy miért nevezném eposznak? Mindamellett, hogy rajongótábort épített ki a rendezőnek és kritikusi elismerések egész sorát hozta magával, egy igencsak sajátos látásmódú alkotót betonozott be a szakmába. A Truman show és a Fegyvernepper is a sajátos világlátás és őszinte alkotói reflektálások egész sorát rejti magában, nem kis szkepticizmussal az akkori korszellem irányában. A Lopott idő esetében Niccol mind műfajilag, mind mondandó terén visszatér az 1997-es gyökerekhez; a sci-fi műfajt felöltve meséli el a ki tudja mikori jövő koldus és királylányának szerelmi történetét, csak most épp az emberi(es)ség megmentése is látókörbe kerül.

A szegények napjai meg vannak számlálva, a szó teljes jelentésében napról napra élnek, míg a gazdagok évmilliomosoknak számítanak. A társadalmi szegregáció a darwini elmélet kifacsarásával egyetemben alkotja meg a jövő mindennapjait: a szegények nem éhenhalnak, hanem lejár az idejük. Emellett a halhatatlansággal is megajándékozódik az emberiség, hiszen az időt hitelbe is adják, így jutva mások életidejéhez. Mindezt úgy, hogy 25 éves koráig fejlődik grátisz az ember, onnantól kezdve, ha jól gazdálkodik az idejével, halhatatlan 25 éves testben élhet, ha rosszul gazdálkodik vagy csak csóró marad, egy évnyi feltöltés áll a rendelkezésére, melynek lejárta után meghal. A halál az idő lejárta mellett máshogy is utólérheti az embert, hiszen az időért lopnak, csalnak, hazudnak és ölnek is. Főszereplőnk, Will (Justin Timberlake) egy idegen, de gazdag férfi megmentése révén jut több mint száz évnyi élethez, amellyet sajnos senkin sem tud segíteni a környezetéből. Fájdalmában bosszút kíván állni az egész rendszeren, megszüntetve az időbeli kiszolgáltatottságot. A gazdag körzetbe jutva először ezeréves letéthez jut, majd igaznak bizonyuló szerelemhez. Az időhitelezést irányító Weis lányával, Sylviával (Amanda Seyfried) karöltve igyekeznek meglógni az időrendészet és a gettóbeli időrablók elől is. Ennyi teher mellé idejük lejártával és a világ megmentésével is képesek foglalkozni!

Kapunk hát jó adag romantikát, mely újraértelmezi és elmélyíti az "Élj a mának!"-szlogen jelentését, a gazdagság-szegénység választóvonal pedig szigorúan behatárolja az emberiség idejét. Ahogy a filmben is elhangzik: Sokan halnak meg mások halhatatlanságáért! Ezt nagyon véssük az eszünkbe, ugyanis ez a fajta kapitalista élet-halál harc a fogyasztói társadalom esetlegesen ránk váró következő szintje lehet. Ha már most is azért dolgozunk, hogy legyen hol laknunk, legyen mit ennünk, ha már most kis karórákkal tudunk fizetni, akkor csak egy lépés a bionikus életszámla, mely a hátralévő időben méri tehetősségünket. Ha jó párhuzamot akarunk találni, akkor a felhangoktól sem mentes Véres gyémántokkal állítanám párhuzamba, de a rendezőtől megidézett Gattaca is tökéletes alternatívája a filmnek. Mindhárom esetben az emberiség fejlődésének egyik állomása jelenti a többség elnyomottságának problémáját, mindháromszor az egyén erkölcsi ítélete miatt választja a felsőbb körökkel való szembenállást, nem beszélve az érzelmi húrokról sem. Ahogy azt sejteni lehetett, popcorn-scifi, mint műfaj, erősen megszületőben...

Ezen hármas párhuzam okán is vizsgálható filmmel pedig abszolút nem lehet semmi bajunk. Tény, ennél komorabb ábrázolásmód is illett volna a filmhez, a végeredmény és a tömeg szájízének való kommersz megfelelési igény miatt azonban ennyi az, amit kihoztak a témából. Valahogy a popkultúra terjedése okán a sci-fi, mint filmes műfaj kicsit kényszerpályán mozog, a kényszeres produkciós kötelezettségek okán ne is reménykedjünk ennél vérmesebb társadalomkritikákra. Akinek mégis az kell, az nézze meg M.I.A. Born Free cimű kisfilm-terjedelmű klipjét Romain Gavras rendezésében (vagy a Gavras által eztán ledirigált Eljő a napunk című filmet), hogy megértse, milyen társadalmi szegregációval van dolgunk napjainkban, s mennyire pitiáner, értelmetlen és mégis kegyetlenül brutális a mai világ.

7/10

Szeretném kiírni magamból a tegnapi filmélményeimet, melynek sora most kevésbé leszend szakmai, mint inkább személyes vélemények hangzatos mondatjai. Mindezek előtt egy kis háttérisme:

Nevezett két film (ha nem is komoly, de) érdeklődésemre tarthatott számot, az egyik a közeljövő robotizált küzdősport-felvetése révén, míg a másik a '93-as nagy kedvenc változat újraértelmezésének okán. A félelmek sem álltak távol tőlem, lévén Shawn Levy (Vasököl) esetében a tucatvígjátéki stílust akarták ötvözni a sci-fi életérzéssel, míg Paul W. S. Anderson a sci-fi és horror kőkemény világából redukálódott volna a kosztümös kalandfilmek zsánerének kebelimádata felé. Igaz, egyik óhaj se ment zökkenőmentesen, de legalább az egyikük esetében sikerült dührohamok nélkül letudni a játékidőt...

Ahogy a plakátokon is látszik a különbség, a jövőben játszódó alkotás (Vasököl) szereplői csak a hátukat mutatják, hisz mi, mint múlt, csak mögöttük kulloghatunk. A kalandfilm esetében pedig minden szereplőt igyekeztek olyannyira frontálisan mutatni, hogy csak arcképcsarnokává váltak a filmnek. Emellett nem hiszem, hogy Orlando Bloom kiemelése indokoltabb volt, mint Mads Mikkelsen eltörpösítése... A plakátok után egy kis esztétizmus, melyet megtekintési időrendben kezdenék:

Vasököl esetében kinek ne jutott volna eszébe a Túl a csúcson, mely generációmnak (20-30 évesek) talán a legkedvesebb tékozló apa-képének mintafilmje. Mindezt megfejelték a robotharcosokkal, mely a mindenkori gyermekgenerációk mágnese, a hölgyek pedig kapnak egy kis Hugh Jackmant is a tarsolyból. Ez így szép és jó, klisés is meg sportfilmszerűen kiszámítható, mégis szerethető (vagy legalábbis megnézhető egyszer, ami a mai popcornok esetében lassan dicséretnek minősül). A sztori alap, szót se érdemes vesztegetni rá (ill csak egy keveset): élsportolóként és robotmanager-ként is csak unterman főhősünk egy hozzá hasonló, pofozózsáknak használt robottal és szíve/pofájanagy gyermekével felvértezve sportlegendát épít. Messze nem lesz akkora dobás ez, mint a megidézett Stallone-film, azonban ezen keresztül kedvet csinálhatunk másoknak is a szkander-Rockyhoz. A képi világ zseniális, a robotbunyó Transformers-szintű, de nincs agyonvágva, mint manapság minden pörgősnek szánt akció - igaz, a mögöttes gondolat, miszerint az embereknek vér és halál kell a vásznon, igen elgondolkodtató, megidézhetné a Gamer ideológiai mélységét (nem a filmest, mert az nem sikeredetett...), azonban mai tucatscifiként messzire elkerüli a mondanivalót, netán a gondolkodó-érző gép látszatát is. Emiatt van ám vaskos hiányérzet, de Jackman bátya karrierje színesedhetett egy apafigura alakításával, aki hol szimpi, hol nem, de szerethetően jóravaló, csak rossz utakon jár a balga.

A három testőr esetében több okból sem lehettem elnéző a végtermék megtekintése során. Elsősorban az 1993-as Stephen Herek-változat nagy-nagy rajongója vagyok (legalább annyira, mint a Costneres Robin Hoodnak), így kétszínű kritikus lelkem húsburka elfogódva foglalt helyet a székében. Lett is szemkikerekítés, hiszen az akciójelenetek korszerűsítésén kívül megannyi cselekménygörgető jelenetet sikerült egy az egyben lemásolni a becses alkotóknak. A színészek esetében az a fajta személyes varázs, ami pont egy felnőttkorral ezelőtt megvolt (elvégre 18 év van a két verzió közt), mára egyszerűen eltűnt: Porthos csibészes alkoholizmusa tova lett, Athos és Aramis karaktere üres testként kóricált a vásznon (a lelki hányattatások egyenesen kárára váltak a színészi "nem"játéknak). D'artagnan figurája inkább a pedofilía határát súrolta, semmint az ifjú, ámbátor férfiasan küzdeni kész testőr képét erősítette. A Milady inkább volt egy bárcás picsa, semmint egy ármánykodó úrinő (képzetét keltő tolvaj). Rochefort és Richelieu bíboros szerepében az európai színészet is szerepet kapott, de olyannyira kilógtak szegénykéim innen, mint Gulliver a liliputiak közül. Ha már Gulliver: hányan ismerték fel a teljesen újrahasznosított helyszínt Jack Black filmjéből? Készültem sírni, de csak vinnyogó röhögés szakadt fel...

Összegezve: ha kaland kell, keresd a '93-as testőröket, ha robotok, akko mindenképp fuss neki a vasökölnek, hogy érezd a csattanót!

Vasököl: 6/10

A három testőr: 4/10

Popkulturális és társadalmi együtthatók mozgatják a mostani vígjátékokat: tavasszal Ashton ("sorozatpótlék") Kutcher és Natalie (Oscarhattyú) Portman főszereplésével már kaptunk egy kissé szirupos romantikus verziót a basz-spanok életéről, most pedig a zenei életből (nézőpont kérdése) előrébb/visszább lépő Justin (bongyorka) Timberlake és Mila (gigabociszemű) Kunis hozta el az őszi változatot, mely már kevesebb romantikus végkifejlettel, de realistább poénokra építkezve ábrázolja a modern fiatalság út- és párkeresését.

Az nagy amerikai álom szerint a kontinens két szélén (Los Angeles és New York - röviden L.A.  vs New York) élő embert hozza össze a munka és a sors fintora: a fejvadász hölgy egy igazi aranyifjú kaliforniait rángat el a Nagy Almába (köze nincs a Jobs-féle Apple-höz :P), hogy felvirágoztassa a GQ-magazint. A munkakapcsolatból előbb alkalmi szexpartnerség, majd annak rendje és módja szerint baráti, bizalmi, majd romantikus szálak keverednek a függetlenségre szomjazó fiatalok történetébe. A végkifejlet egyértelmű, az odavezető út olykor talányos, olykor sablonos, a lényeg, hogy jól szórakozhat az, aki szán egy kis időt a romkomok mai vállfajának legújabb darabjára.

Kisebb áttekintés: nem csak a rap-szcéna kereteit feszíti szét az east coast-west coast ellentét, az Államok két partján élők mentalitása, munkamorálja és társadalmi nézetei komoly generációs különbségekkel bírnak. Míg Keleten a nyakkendős, merev és kötött, hierarchikus modell dívik multikultival, addig a napnyugaton a bermuda, a tegeződös cégvezetés és a végtelen sunshine-barbie-k áradata dominál. Timberlake karaktere ezért is pédamutató, mintegy Zuckerberg-klón: a nyugati parti bloggerből egycsapásra egy világszerte ismert magazin művészeti vezetője lesz/lehet. Meg is valósult az amerikai álom.

A másik érdekes kérdés a fiatalok szabadelvűségének szolid levezetése: a hippi anyától született főszereplőnőt messzire elkerüli a működőképes kapcsolat, míg a családelhagyó anya terhét nyögő fiatalember pedig a standard nők iránti bizalmatlanságból fakadóan tartja érzelmileg távol magától a hölgykoszorút. Kettejük szex-szövetsége mai fejjel nézve logikus lépés, de a realitásokig lecsupaszított, rózsaszín felhőktől mentes testi kapcsolat a barátság elmélyülésével azt a fajta erős érzelmi hátteret adja meg, mely praktikusságából fakadóan élethosszig is kitart(hat), ha igazak a tündérmesék.

A majd fél évvel ezelőtti változat nagyobb húzónevei ellenére eddig csak anyagilag teljesített jobban (igaz, az új kosztümöt még csak mostanság kezdik világforgalmazni), a szakmai szemszögből és netes oldalakon szörfölve szinte mindenhol csak magasabb értékeléssel találkozhatunk. Hogy ennek mi lehet az oka? Könnyű felfejteni. Elég csak a két szereplő közt működő kémiai együtthatást vizsgálni, a humor emberközeliségéről nem is beszélve. Emellett a rendezés is pörgősebb, életszerűbb, fittyet hányva a hollywoodi toposzokra. A sokáig csak sorozatrészeket dirigáló Will Gluck először egy Hajrá csajokat "gyalázó" fiús pompon-filmet zavart le (Pomponsrácok), majd megmutatta generációjának tehetségét is egy nagyszájú és karakán gimiboszi szexuális ál-kalandjain keresztül (Könnyű nőcske), hogy most végleg kiszakadjon a gimis kalandokból, mintegy felnövesztve (szép magyar szócska, mint a baszspan) saját karaktereit.

Nem mondom, hogy olyan film, ami barátnő nélkül is szórakoztató egy férfi számára, de az biztos, ha elmész rá a csajoddal (mármint moziba, nem "amúgy), akkor nem lehet egy rossz szavad sem: maximum a főszereplő hölgyemény kevésbé bemutatott részei miatt.

7/10