Prolihisztor

Mennyire más a hangsúly, még ha egy átlagember és egy világsztár száját is ugyanaz a mondat hagyja el. Ha én, csóró magyar blogger hazaállítok és otthon elrikkantom magam, hogy vettem egy filmet, az legjobb esetben is valami olcsón megszerzett filmritkaság valamelyik áruházlánc kiárusításán. Ezzel szemben "Marky" Mark Wahlberg beállít otthon, elrikkantja magát, hogy vett egy filmet, az asszony már tudja, nem kidobott pénz az, hanem ügyes befektetés, elvégre Hollywood zsebpénzből veszi az európai filmek megfilmesítését, hogy saját sázja íze szerint elmesélje sokszor ugyanazt a sztorit, csak persze nagyobb költségvetéssel a még nagyobb profitért. Ezzel nincs is baj, így működik a világ, csak elképzelem, nálam otthon mit szólnának egy ilyen törekvéshez, hogy márpedig itten forgatás lesz, a konyhapénzt is be a büdzsébe, mert legálisan megforgatom, emberek munkáját fizetem a kis lelkemet simogató alkotás gyártása során, aminek eredményeképp többszörösét vehetem végül ki, mint színész és producer egyaránt. Hiába, no valakinek nem szar az élet.

A fentebb említett, korában balhéiról ismert rapsztár mára már jelentős befolyással bír Hollywoodban, nem csak a filmes, de a televíziós műfajok közt is sikert aratott már (Entourage, How to Make it in America, Boardwalk Empire - HBO-istálló), majd most már egészestés filmek produceri munkáit is elvállalja, elvégre tudja, bízhat a castingolt színészekben, bár megnézném, milyen az, mikor a producer Wahlberg rendre utasítja a hisztiző színész Wahlberget. Viccet félretéve, ez itt bizony remake, abból is a stílusosra sikeredett fajta.

Excsempész épp öccse lagziján szórakozik, mikor az asszonyka öccse élete elbarmolása címén épp drogfutárkodik, azt is szarul. Marad az adósság, azt is inkább leölik rajtad (elvégre a verésből nem tanulsz, az ölésből még kevésbé fogsz). A jó sógor izzítja a régi bandát, nagy tételben jó amerikai valutának hamisított változatát hajóznák be kicsiny országukba, azonban a helyi elmebeteg kartellfőnök játszmáinak aktív részeseiként belekeverednek a sűrűjébe. A sokat próbált csempész mégsem dőlhet hátra, hisz sürgeti őt az otthoni rém, az igazán rosszarcú helyi keményarc, akit azért sikerül elpicsázni annak kislánya és az egész szomszédság előtt! Az elvesztett fölény okán szorul a hurok, árulnak a barátok és rokonok, itt már csak a kreativitás és tiszta szív viheti győzelemre hősünket!

Wahlberg nem csak ügyes szemmel vette észre az európai kínálat északi irányának eme gyöngyszem-alapvetését, de annál ügyesebben faragta saját tapasztalataira és stílusára. Mintha önvallomást tartana, ha nem is annyira kibeszélőset, mint tette azt Jean-Claude van Damme monogramfilmjében, a JCVD-ben, de azért épp eléggé áthallásos a megjavult, de be nem rozsdásodó keménylegény története. A rendezőnek megnyert Baltasar Kormákur a saját főszereplésével készült Reykjavik Rotterdam remake-jének megrendezésével csak beállt Géla Babluani mögé, aki tengeren innen és túl is letudta ugyanazt a filmet (13), nagyjából ugyanakkora közmegelégedéssel. A színészi gárda nagyszerű, egyedül Kate Beckinsale téblábol olykor félszegen Wahlberg, Ben Foster és Giovanni Ribisi alakításától megilletődve, ami azért jogos is, elvégre a három úriember nagyon ráérzett nemcsak saját karakterére, de a másikhoz való viszonyulásra is. Erős jellemek, akik óhatatlanul egymás végzetét jelentik.

Wahlberg egyre jelentőségteljesebb színész lesz, nem veszíti el a talajt sem a lába alól, mindenhol képes önmagát adni (na jó, azért a Komfortos mennyországbeli séró, meg a Max Payne-adapt kissé elcsúszot, de bocsánatos határokon belül), erőszakos múlt, megjavult ex-rosszarc, aki képes úgy visszamerülni a mocsokba, hogy mindvégig csak a jelen és a jövő boldog ígérete lebegjen a szeme előtt. A héten pedig már a második lemény férfit kapjuk a vászonra, ne csak az ötvenkilós, szupersztároknak kikiáltott hímnemű egyedek legyenek istenítve, itt bizony felsóhajthatnak a családanyák is, nem kell attól tartani, ha felkapják őket ezek a férfiak, nem sérv lesz a vége...

Liam Neeson hiába lesz idén 60! éves, az eddig messze nem a Rambo-filmek stílusában munkálkodó színész az ubóbbi években igencsak átcsapott a maszkulin oldalra: volt már Bruce Wayne tibeti tanítómestere majd ellenfele; volt félelmet nem ismerő exügynök, aki egy teljes városnyi gonoszt is képes megölni, csak hogy megmentse a lányát, most pedig egy kiégett mesterlövészt alakít, aki a halál torkából tér vissza, hogy ismét szembenézzen a rá váró veszélyekkel! Lassan az az érzésem, jót tenne az Expendables 3. részének, ha egy értlemiségi izomcsoportot is bevennének a csapatba Neeson személyében...

A Fehér pokol története szerint a mesterlövész Ottway (Neeson) egy olajkitermelő cég telephelyének dolgozóit védi a környező erdőben rájuk leselkedő vadállatok elől. Az épp pihenőre utazó repülőgépnyi melós, akik a világ mocska közül kerülnek ki, hogy ebben az Istan háta mögötti fagyos pokolban dolgozzanak kiemelkedően jó pénzért, elvégva mindenkitől, na ezek a melósok szenvednek balesetet, a gép szolidan lezuhan az alaszkai senki földjén, messze a civilizációtól. A maroknyi túlélő azonban nem a jéghideg levegő és az élelem hiánya miatt kell hogy féltse az életét, annál sokkal rosszabb vár rájuk: egy farkasfalka tanyájának közelében zuhantak le, potenciális veszélyforrásként a farkasok szemében. A gyilkos hajsza azonban nem csak ember és állat, de az ember belső ösztönös félelme ellen is irányul, hogy magára hagyatottan az erdőben a túlélésre tudjon koncentrálni, nem pedig a könnyebb utat választva feladni a küzdelmet.

Joe Carnahan rendező az utóbbi évek macsófilmjeinek javából már kivette a részét, hiszen ezelőtt a Füstölgő ászok és a remake-adaptációnak számító A szupercsapat is az ő direktori ténykedésének eredményeképp került bemutatásra. Mostani alkotása kicsit mintha keverné a korábbiak stílusát, igaz, itt a humor sokkal jobban háttérbe szorul, mintegy csak árnyékként megjelenve a csontig hatoló rettegést oldandó. A film közel sem az erdei megpróbáltatások filmje, ahogy azt mondjuk A vadon foglyainál megtapasztaltuk: mivel itt egy csapatnyi ember harcát láthatjuk a természet tökéletes gyilkológépei ellen, fel sem merülhet a happy end gondolata. Az elveszettség érzését nem csak a kopár jégmezők, a félméteres hótakaróba süppedő lábbal menekülő ember halálra van ítélve, ha már nem veszi körbe mindaz a technikai eszköz, amivel meghódította a szélsőséges környezetet. Akár bele lehetne magyarázni az útkeresést is, itt azonban sokkal helytállóbb, ha úgy tekintünk a történtekre, mint az önrendelkezésért folytatott harc, elvégre az öngyilkossági kísérlet feladásával teljesen új helyzetet teremtett a légikatasztrófa, a gyilkos erdei állatok csoportja. Itt már az ember azért küzd, hogy ne gyűrje ismét maga alá természet könyörtelen ereje, ne legyen kiszolgáltatva más gyilkos igényeinek, hanem bizony ő maradjon a csúcsragadozó. 

Nem egy átlagos túlélő-mozi, amit ne is rójunk fel, se aprócska költségvetése, se a húzónevek hiánya miatt. Egyszerűen működő film ez, ahol bele kell helyezkedni a főhős nézőpontjába, feladni az életünket, majd mindenáron küzdeni nem csak a sajátunkért, de mások életéért is.

Hófehérke, első felvonás. Tarsem Singh, az egyik legvizuálisabb történetmesélő fogta magát, hogy vászonra vigye a magára maradt hercegnő kalandjait. A cseppet sem futószalag-filmes indiai rendező előző alkotása, a Halhatatlanok már egy rakás vitát szított szakmai körökben, jelen filmje pedig csak tovább növeli azok számát. Egyszerűen felfoghatatlan, mi vitte rá erre a mostani alkotásra, amely a Shrek szintjén űzne gúnyt a klisékből (ezt a szándékot meg is vallja a herceg, aki szőke), azonban csak értelmetlen vagdalkozássá válik a stílusát kereső celluloid-massza.

A gonosz Királyné (Julia Roberts) zsarnokoskodik a népen, újabb gazdag férjet keresve magának, hogy finanszírozhassa végtleen fényűzését. Szegény Hófehérke (Lilly Collins) édesapja, a király halála óta a vár és a királynő foglya, várva a megváltást, a menekvést, miközben halvány lila gőze sincs, mi folyik a királyságban. Egyik hű szolgálója bátorítására nekivág az erdőnek, megismerkedve az épp a törpék által kirabolt Herceggel (Armie Hammer), kezdődik is a szerelmi szál. Míg a Királynő a Herceg vagyonára és testére feni a fogát, eltetetné láb alól Hófehérkét, akinek végül megkegyelmeznek, eljut egészen a törpék házáig, akik kitanítják a lopás mesterségére, ezzel pedig új lökést adva a zsarnokság ellen küzdő Hófehérkének.

Őszintén, rég fogtam ennyire a fejem, miért kellett ezt így és most? Nem ötlettelen az alkotás, hanem erőltetett és telve rossz hangsúllyal. Olyan az érzés, mintha nagyon kis gyerekeknek szánt produkció lenne, de a szöveges részt csak a felnőttek érthessék. Ez működött a már említett animációs alkotásnál, de itt és most nagyon nem bejövős a végeredmény. Idegesítő törpék, már az elnevezés is fáj: Hentes, Napóleon, Farkas, Flamó, Vigyori, Grimm, Félpint! Nincs azzal baj, ha alternatív univerzumot teremtenek egy klasszikus történet elmesélése közben, de olyan volt ez a mese, mint Uwe Boll akciófilmjei: - csak amiatt nézi meg az ember, hogy elmondhassa, a szarból nincs kiút.

Nagyon dühítő egyben, mert egy tényleg zseniális rendezőt láthatunk lejtmenetben (párhuzam M. Night Shyamalannal). A Halhatatlanok esetében legalább a látvány kárpótolt a néhol hiányos történetért, itt viszont egyedül Julia Roberts játéka az, ami emészthető, a többi csak élőszereplős story board. Lilly Collins még Hófehérkének is halvány, Armie Hammer olyan, mint a felsőteste - semmilyen. A látványvilág is sivár, az épített erdő, a gyenge CGI, a palota feleslegesen giccsbe hajtott pompája csak rombolja az illúziót. Kis vizuális ötlet, a törpék harmonika-gólyalábai, a tükör mögötti világ jó megvalósítás, de ez édeskevés ahhoz, hogy tízévesnél idősebb nézőket is lekössön.

A meseverzió elbukott, két és fél hónap múlva megnézhetjük, mire lesz képes az akciófilmmé tuningolt változat, a Hófehér és a vadász Kristen Stewarttal, Charlize Theronnal és Chris Hemsworth-szel. Nagyon nem kell lécet ugrani az elfogadható szinthez... legalábbis a film végi bollywoodi össztánc garantáltan ki fog maradni!

Szegény John Carter túl sok időt töltött az afrikai menekülttáborban, mert amíg a betegeket és elesetteket segítette, feltűnés nélkül áttelepítették egy marsi (nem anikós) kolóniára, ahol előbb a vadak hercegeinek egyike lett, majd szépen belezúgott a helyi rézbőrű szépcsajba, ahonnan már csak egy bazinagy ugrás volt, hogy Károly módjára trónörökös legyen!

Na legalább ennyire zavaros a film! Nem annak, aki olvasta E.R. Burroughs eredetijét, mert ott is ragyogóan átjön egy mentálisan idős ember visszaemlékezéseinek zagyvasága, amire a film forgatókönyvírói (aka producerek, akik a pénzt adták) rá is tettek egy brutális nagy szívlapáttal, hogy jobban égjen az a láng! Lett is baj bőven, elvégre a tizenegy kötetet megérő John Carter-saga kezdő szakasza, A Mars hercegnője került (volna) adaptálásra. Ehelyett azonban jóféle átiratot kapunk, amiben még a nyersanyag kesze-kusza történetmesélését is sikeresen felülmúlták, olyan új történetszálakka átszőve, melyekre megfilmesítési szempontokból sem volt szükség.

John Carter szimpla exkatona-aranyásó, aki egy unalmas napon a kocsmába téved ellátmányért, majd kis bunyó után a katonák fogságába esik. Többszöri nekifutásra sikerül is megszökni, az őt üldöző lovas katonák pedig összeakasztják a bajuszt az apacsokkal. Carter és a katonák parancsnoka beveszi magát egy barlangba, ahova csóri indiánok az ősi babonák miatt nem merik betenni a lábukat. Erre megjelenik egy kék energianyalábbal utazó high-tech space-priest, kis dulakodás után pedig máris a Marson találjuk hősünket. Itt megkapjuk a gravitációs magyarázatot, miért is lesz a legkisebb harcos a legnagyobb pofonosztó és ugróbajnok, aztán máris jönnek a vad tharkok, a négykezes óriás-rovarok, akik gyilkos törzsbe verődve csak szemlélik a rézbőrű törzsek égi csatáit. Persze Carter itt is beavatkozik, elvégre suna a pácban, meg is indul a romantikus összemelegedés a lá Pocahontas vs Avatar! Lesz még epicnek szánt battle tharkok és elnyomó rézbőrűek közt, meg némi arénás idegenaprítás is, hogy kvázi Sherlock Holmes-féle csavart rakjanak nekünk a végére, mintegy megszellőztetve Carter dohos kriptáját a folytatás előtt...

Tarzan intergalaktikus alteregója kicsit kevéskének bizonyult ahhoz, hogy a rá feccölt pár százmillió dolláros költségvetés megtérüljön, mert egyelőre se a bevételi adatok, se a kritikusi-nézői lelkesedés nem ad akkora hátszelet, mint tette azt filmes elődjénél, a már megénekelt Avatarnál. Nem rossz a film, félre ne értsen senki, csak nem jó annyira, hogy 3D, netán IMAX-jegyárakat áldozzon rá az ember. Persze sokan hozakodnak elő vele, hogy mindezt már látta Avatar- és Star Wars-fronton, ettől függetlenül fejbe vésendő, de vastagon: laza 60-90 évet vert az említett alkotások eszmei megszületésére...

Andrew Stanton animációs rendező szép munkát végzett, mikor birka türelemmel renderelésre intette a csapatát, de konzultálni illet volna a Magyar Nemzeti Filmalappal, hogy forgatókönyv-fejlesztés címén pár milliót irányítsanak át, a jobb eredmény érdekében. 250 millió dolláros költségvetés beza nem piskóta, legalább 2-3 hét, mire fel lehet mérni a károkat. Tavaly Zöld Lámpásban mértük a blockbuster-buktát, idén már a szezon nyitányakor könyvelhetjük a befutót!

A főszerepben Taylor Kitsch nem rossz, de ő mégiscsak Tim Riggins a Friday Night Lights-ból, most meg Sam Worthington két évvel ezelőtti gúnyájába növesztenék a srácot: előbb Carter a Marson, áprilisra jön Peter Berg (FNL-vezér) Álcásított Torpedó-filmje, a Csatahajó is, ahol már az emblematikus Riggins-fürtöktől is megválik. Nincs ezzel baj, csak úgy néz ki, Michael B. Jordan ugyanazon televíziós szériából komolyabb sikert mutathat fel: 12 milliós film egyik főszerepében már a tízszeres megtérülésfelé tart Az erő krónikája, a Disney új megaprodukciója pedig a gigászi költségvetés töredékénél tart, ha úgy számoljuk, hogy a bevétel fele el se hagyja a mozit. Lynn Collins elfogadható Dejah Torisként, azonban Mark Strong megint mit művel?!?!? Olyan főgonosz, akit inkább elküldenénk kapálni egy szezont a dinnyeföldön, máris megjavulna kóbor kis szelleme a lázító gondolatok gyötrő kínjából!

Láttuk a majmos előzetest, reménykedtünk is, a végeredmény azonban egy méregdrága átlagfilm lett kicsit komoly látvánnyal, de ezt is csak azért mondhatja el magáról, mert a rendező van olyan beteg, hogy látványorientált. Halott könyvből azonban ő is csak zombilevest tud főzni!

Több mint egy évtizede robbant be az ijesztgetős filmek palettájába az Ideglelés című filmmel a kézikamerás horror, egyből új zsánert is teremtve, megannyi rajongót szerezve. Nagyjából egyszerre indult a képregényfilmek modern feldolgozási hulláma az X-Men-fimmel, amely ipari méretű adaptálási lázat indított útjára Hollywood ismételten akadozó gépezetében. Most azonban megcsodálhatjuk ennek üde és low budget keverékét Josh Trank rendezésében, aki nagyjátékfilmes bemutatkozásával le is söpört az asztalról jó pár hírnevesebb zsánerfilmet.

A sztori rém egyszerű: átlagos srácok a gimiből, a hierarchia eltérő fokain állva egy buliban furcsa dologra lelnek a föld alatt. A világító és villódzó, láthatóan nem evilági eredetű felfedezés egycsapásra megváltoztatja a fiúk életét. Először még csak a hátsó kertben kísérletezgetnek újonnan kialakuló, főleg a telepátián alapuló képességeikkel, majd mind gyakrabban lépnek ki a nagyvilágba is. A kisebb csínyek után már a lúzer Andrew önbizalmát is növelő iskolai tehetségkutató verseny során is villognak "tehetségükkel". A hirtelen jött népszerűséget azonban a szerencsétlen és az egyedüli támaszt haldokló anyjában meglelő Andrew lelki instabilitása mind a csapat egységét is megbontja, mind a társadalomra is egyre nagyobb veszélyt jelent.

Meg kell hagyni, igazi geek-film. A rendező Trank mellett a forgatókönyvíró Max Landis is laza 26-27 éves korban leledző, finoman szólva is érezhetően comics-fan fiatalember, innen is érezni, hogy még éhes farkasokkal van dolgunk. Hozzájuk hasonlóan a hérom főszereplő is - jó amerikai gimis filmes/sorozatos szokásként - huszonéves, ez a fiatal-felnőtt attitűd pedig nagyon is jót tesz a filmnek. Olyan srácokról van szó, akiknek első igazán komoly horrorfilmes élménye éppen a bevezőben említett Ideglelés lehetett, a korai behatásokat és a rajongás tárgyát képező szórakoztató irodalmi jártasság egyvelege pedig csak nekünk, nézőknek jelent jót. Olyan drámát kapunk, ami talán még Batman kalandjaiban is megállná a helyét, mindezt olyan humorral felvértezve, ami Pókember kamaszos báját adta az elejétől fogva. Ez a kettősség, valamint az a tény, hogy laza 12 millió dollárból, egy ma már sztárgázsinak se számító összegből hozták össze ezt a filmet, igazán megsüvegelendő. Olyan (akár több) százmilliós projekteket homályosítva el, mint a Zöld Lámpás, a Pókember-trilógia.

Ami még a film erőssége, hogy a hősiesség mellett bizony a hatalomittas, megérszegült és úttévesztő fiatalság elé is görbe tükröt tud adni azáltal, hogy a szupererő birtokában is mélyen emberinek ábrázolja hőseinket: ugyanúgy elmennek berúgni a partiban, ugyanúgy erős érzelmekre és kötődésre vágynak, ettől függetlenül ugyanúgy szenvednek és gyötri őket a jelen, mint társaikat. Ha őszinte akarok lenni, valami ilyesmit vártam volna a Hősök című sorozattól is, ott azonban durván elcsúsztak a hangsúlyok. A fiatal, főleg sorozatokból ismert színészek játékára nem lehet panasz, a kamasz Obamát idéző karakter Michael B. Jordant egyre közelebb hozza Hollywoodhoz. Ne feledjük, egy olyan srácról van szó, aki a Drót egyik legjobb évadának volt meghatározó kamaszszínésze, míg a Tiszta szívvel foci utolsó évadainak egyik legjobban teljesítő színésze. Mellé tökéletes választás volt Dane DeHaan, aki teljesen ellensúlyozza a népszerű, jóképű fiút: a benne szunnyadó gonosz és annak felébredése tananyag lehetne a színitanodákban.

Egyszerűen nem lehet nem szeretni a filmet, mert fiatalos, humoros, mégis drámai, a mostanság kötelező szuperhősmoziknak pedig jókora pofont kever le kicsiny bukszája ellenére. 

Míg az elmúlt évtizedekben a K1 bírt hatalmas rajongótáborral, a brutalitásra szomjazó nézők és rajongók egyre nagyobb piedesztálra állítanak egy még annál is keményebb sportágat, a ketrecharcot. A legalapvetőbb szabályokkal övezett sportágak leginkább a modern kori gladiátor-viadalokhoz hasonlíthatóak, azzal a különbséggel, hogy most már nyoma sincs a rabszolga alapokkal (ezügyben felzárkóztató tananyag a Spartacus című tv-sorozat). Nem lehetett sokat halogatni, hogy a szélesvásznat is felfedezze magának a sportág, arról nem is beszélve, milyen sikeres sportdrámákat szállít lassan évről évre Hollywood (A pankrátor, A harcos, Pénzcsináló). Ezek nyomdokain haladva most ismét a családi dráma kerül fajsúlyos szerepbe, A harcos után ismét egy zsarnoki és lelkileg megnyomorító szülő árnyékában felnövő gyermekek évtizedes sérelmeiket tudják le az aktuális ellenfél képében megszemélyesített, mindenért ookolt apa-figura  ellen vívott csatákban.

Míg az egyik testvér, Tommy (Tom Hardy) tengerészgyalogos, aki besokallt a harctér fertelmeitől, megszökik a szolgálati kötelezettség elől, hogy elhunyt bajtársának családjáról gondoskodjon a győzelemért járó pénzből. Ezzel szemben a másik testvér, Brendan (Joel Edgerton), aki alkoholista apjuk, Thomas (Nick Nolte) árnyékában nőtte ki magát, nehezen boldoguló tanéremberként veszi fel újra a kesztyűt, hogy ökleivel keresse meg azt a pénzt, amit az eszével már nem tud. Mindketten gyökerek nélküli férfiak, elkeseredetten kapaszkodnak mindenbe, ami a feledés homályába burkolja fiatalkoruk borzalmait: Tommy a katonasorsot választotta, Brendan pedig egy új család alapításában találta meg menekülésének zálogát. Sorsuk azonban megpecsételődni látszik, mikor egyazon versenyen kénytelenek indulni a pénzdíjért, mellyel megválthatnák lelkük szabadságát a nyomasztó kötelezettségek közepette. Tommy emellett a lelkileg nehezebben járható utat választja, visszatér szívből gyűlölt apjához, annak edzői szakértelmére bízva magát. 

Nyugodtan kijelenthetjük, brutális drámával van dolgunk, a fizikai sérülések szinte eltörpülnek a lelki traumák borzalmai mellett. A fiatalabbik testvér, Tommy anyjával maradt, majd tehetetlenül asszisztált rákban szenvedő édesanyja haláltusájához, míg Brendan végignézte alkoholmámorban úszó apja leépülését, miközben hátat fordított testvérének és édesanyjának, hogy együtt maradhasson a lánnyal, ki végül gyermekei anyja lesz. Az árulás, az elhagyatottság, a magány érzete elidegeníti a fiatalabb fivért, állati szintre torzítva érzelmeit. Hiába a bűnbánó apa, ha mindaz a fájdalom, mit fiainak okozott, egyedül az arénában, vérrel mosható le az öklökről.

Furcsa lehet Tom Hardy látványa annak, aki múlt héten a Kémes hármas című romantikus filmben látták utoljára, itt pedig egy igazi ösztönlény, egy ketrecben nevelkedett állat vadságával ront rá aktuális ellenfelére. Míg egy hete Reese Witherspoon kegyeiért küzdött titkosszolgálati eszközökkel, mostanra puszta kezével pusztítaná el mindazt, ami kimaradt az életéből testvére és apja árulása miatt. Nick Nolte a kényszerpályán mozgó gyógyuló alkoholista szerepében van olyan jó, hogy megérdemelje az Oscar-díjat, hozzá hasonlóan erőtlen figurát már rég láttunk, hiába minden erőfeszítése. Múltjának mocskában dagonyázva próbálna egyszerre küzdeni mindkét fia megbocsátásáért és szeretetéért, mégis csődöt kell vallania: ezt a harcot nem ő folytatja, csak asszisztálni tud véreinek harcához.

Gavin O'Connor rendező nem csak a drámára helyezte a hangsúlyt, amért hálásak lehetünk: filmjének legalább annyira erős szelete a ketrecharcos megmérettetések ábrázolása, mint a családon túlnövő dráma vonulata.

Káin és Ábel ütközetében ezúttal Ábel kerekedik felül, életbne hagyva életére törő fivérét, mintegy keresztényi megbocsátást gyakorolva. 

Brutálisan erős és nyers nagyjátékfilmes rendezői bemutatkozásnak lehettünk szemtanúi 2008-ban: a Brit Filmakadémia és Cannes is meghajolt Steve McQueen rendező filmje, az Éhség embertelenül őszinte ábrázolásmódja előtt. Amellett, hogy egy színesbőrű brit rendező markolt egy nagyot az írek vívta szabadságharcből és jól a képü(n)kbe vágta mindazt, amit az éhségsztrájkról és magáról a brit-ír ellentétről gondol, mindezek mellett Michael Fassbendert is feltűzte a színészpaletta kellős közepére, olyan 21. századi alakváltó mellé, mint Christian Bale. A színészre le is csapott Hollywood, volt azóta nácivadász Tarantino-nál valamint Magneto Matthew Vaughn mutánsfilmjében, azért nem feledte a ködös Albiont: a zseniálisan érzékeny társadalomkritikával megvert Akvárium mellett a nagy klasszikus Jane Eyre-adaptációban is szerepet vállalt. Mintha McQueen kivárta volna sorát, vagy csak ennyi idő kellett, hogy kiforrjon benne a szexfüggőség körüli mítosz lerombolásának folyamata, mindenesetre majd három évet vártunk, hogy újra hallasson magáról.

Filmünk főszereplője, Brandon (Fassbender) sikeres dolgozó ember a Nagy Almából, azonban mindezt cseppet sem szokványos háttérrel biztosítja magának: hatalmas étvágyú szexfüggőként járja a várost, metrón, buliban szedve fel a nőket; ha nem épp őt szedik fel kocsival. Élete a számára rendes mederben csordogálna, unalmas óráit kamaszos faszveréssel űzve el, azonban betoppan a legénylakásba a szolidan ideggyenge húg, Sissy (Carey Mulligan), akinek megjelenése alapjában borítja fel főhősünk szexuális életét. Kettejük örök cívódásai nem csak Brandon keféléseinek minőségét és számát rontja le, de Sissy sérülékeny egójának sem tesz éppenséggel sok jót.

Igazság szerint a film végén egyetlen gondolat ült meg a fejemben: ennyire sivár és érzéketlen a szexfüggők élete? Családi háttér ugye nuku, azzal meg nem sokan büszkélkednek haveri körben, hogy tényleg többet fogják a farkát a nők, mint a kilincset. A testvérek vívódása mentén pedig azon agyaltam egy keveset, hogy vajon szegény Brandon kishúga iránti frusztrációja abból fakadna, hogy társadalmi értékek terén nem lenne épp dícséretes cselekedet alaposan meghágni a szöszke és labilis hugicát. Ezek mentén arra az eredményre jutottam, hogy ez a soha el nem hált alkalom mérgezhette meg a testvérpár viszonyát, a lánytesó folyamatosan figyelemért kiáltó viselkedése és a bratyó zárkózottsága az egyetlen nő felé, akit nem kaphat meg... na igen, nem túl elfogadott gondolat, mégis reális.

McQueen valahol elveszhetett Fassbender farka és Mulligan fanszőre közepette, mert egész egyszerűen nem foghatom fel, hogy ennyi lett volna a tényleges mondanivalója, minden mást a néző megtekintés utáni feldolgozási procedúrájára bízva. Főleg, hogy az Éhség zsenialitását éppenséggel a kimondott szavak ereje jelentette, emlékezzünk csak az elítélt éhségsztrájkoló és az ót meglátogató pap beszélgetésére. Nem mondom, Clooney nem tévedett nagyon, mikor golfütőhöz hasonlította a fentebb említett nemiszervet, de McQueen bizony tévedett, mikor Mulligant lecsupaszította - nem csak a film tekintetében, úgy összességében nem éreztem ennek a filmbeli jelentőségét, egyszerű magamutogatáson túl még a jelenet közben sem nyújtotta mindazt, amit a testvéri érzelmek dimenziójában jelent.

Az már sokkal több potenciált rejtett magában, mikor az érzelmi alapon közeledő férfi szexuális felsülését vizsgálta kolléganőjével létesítendő aktuson keresztül. Amelyik ziccert a korábbiakban említett módon csúnyán mellédobta, ezt egész egyszerűen kiengedte a kezéből a rendező. Azt már meg se említem, milyen hatalmas lehetőség rejlett a metrós jelenetekben, de az anonimitás ilyen fokát csak a kurvákra merte bízni McQueen, míg a kalandok esetében legalább egy keresztnévvel és pármondatos szerepvállalással lettünk gazdagabbak. Nem mondom, ha nőként olyan szempár stírölne, mint amilyen Fassbenderé, nem sokat gondolkodnék a vetkőzésig, de filmes szempontból ennél bizony több kell.

Jött egy kis francia rendező a számára már kiismert színészeivel és ámulatba ejtette nem csak a filmszakmát, de a közönséget is! Kezdjük ott, hogy egy fekete-fehér némafilmmel van dolgunk: ismerjük el, ha ezt valaki előre közli, hogy 2012-ben a legnagyobb esélyes a díjátadókon egy, a film hőskorából való alkotás lesz, azt lehet, könnyű szívvel nevettük volna ki. Most mégis azon kapjuk magunkat, hogy hozsannázunk eme alkotásnak, mely nem csak melengeti a szívünket, ugyanakkor el is gondolkodtat, ráadásul számos olyan elemmel is bír, mely emlékezetessé is teszi.

A rendező Hazanavicius eddig inkább francia Bond-paródiákban utazott, ahogy főszerepőli, Jean Dujardin és Berenice Bejo is. Erre fel most nem csak hogy klasszikus filmtörténeti stílusban utaznak, ezzel egyetemben (monokromitása ellenére) is új színt visznek korunk filmgyártásába. Sehol egy robbanás, sehol a magamutogatás és a vágószobában hetekig érlelt jelenetek, klasszikus kamerakezeléssel és stílusban mesélnek el egy olyan történetet, melyben nem csak gazdasági, de személyes és karrierválsággal is dolgunk akad, mégsem érezzük mlerágott csontnak mindazt, amit látunk. Ebben nagy szerepe van a két főszereplőnek, Jean Dujardin a némafilm férfisztárjaként nem csak zseniális, de a kegyvesztettség során lejtőre került és megtört férfi szerepében annyira uralta végig a vásznat, hogy csak a női főszereplő, Berenice Bejo homályosította el játékát. A hölgy bájos, ragyogó, természetes, aki ugyan kis időre megfeledkezett arról, honnan is jött, azonban ennek ellenére is szeretetreméltó karakterként szégyen, hogy mellékszereplői Oscarra jelölték csak.

Igen, ez egy Oscar-díjas film, a tíz jelölésből, ahogy a plakáton is látszik, jó párat előre odaadnánk neki. Ilyen a film, a rendezés, a férfi főszereplő kategóriája is, forgatókönyv terén Woody Allen Éjfélkor Párizsban című munkája nagyobb favoritnak (nem jobb szkriptnek!) tűnik, míg a női mellékszereplők közt A segítségből Octavia Spencer tűnik erőnyerőnek. Ennek ellenére az év meglepetése a film, nem kis fejtörést okozva a díjátadóknak: a BAFTA átadóján 7 díjjal gazdagodhatott, míg a Golden Globe-on három glóbusszal lett gazdagabb, vagyis a jelöléseinek felét beváltotta - ez alapján bestrigulázhatunk öt! Oscart, már csak a kategóriák kérdésesek, de a közízlés jelenlegi fokán, az Amerikai Filmakadémia tagjainak örökös nosztalgiahangulatának ismeretében ez akár még több is lehet!

Azt azért ne felejtsük el, a kicsit Clark Gable-re hajasított Dujardin és az év cukiságának ígérkező Bejo kisasszony mellett szó szerint egy rakás amerikai színésznek jutott még hely, hogy erősítsék a mű hitelességét - már az amerikai filmforgalmazási piacon. Elképzelhetőnek tartom, hogy ezen színészek nélkül cseppet sem kapott volna ekkora hátszelet az alkotás: francia rendezőtől és színésztől, egy argentin színésznő társaságában ekkora diadalmenetet nem vitt volna véghez egyetlen film sem, nemhogy egy klasszikus némafilm! Most azonban hátradőlhetünk, mert maradt még józan ítélőképesség és jóízlés Hollywood berkein belül is, mert ismerjük el, hatalmas kockázatvállalással járt napjainkban egy ilyen alkotást leforgatni, azonban mind anyagilag, mind szakmailag megtérült a befektetés - az utókor ítélete pediglen csak évtizedek múltán derülhet ki. 

Azt már Magnum óra tudjuk, hogy az Egyesült Államok részét képező kis szigetcsoporton messze nincsenek paradicsomi állapotok, már ha a szürke hétköznapokat nézzük. Most azonban édesbús történetet kapunk némi (kb háromsoros) sziget-történelemről, a családi titkok súlyosságáról, mindezt kissé felületes és olykor elnagyolt ábrázolással.

Matt King (George Clooney) családfő, ügyvéd és tulajdon-kezelő egyszemélyben. Életének talán legnehezebb időszaka vár rá, felesége kómában, egy hatalmas földterület eladása és családja gazdaggá tétele az ő vállán nyugszik, emellett saját mikroközösségét is csak újabb sorscsapások érik. Nem elég, hogy közlik vele, feleségét lekapcsolják a gépekről, amik hiányában napjai vannak csak hátra, de azzal is szembesül, felesége hűtlen volt hozzá, ráadásul a válást fontolgatta. Egyszerre idomulni egy tízéves lány kamaszos szárnypróbálgatásaihoz, egy tizenhét éves lány már majdnem kész személyiségének újabb árnyalatot adni, a pénzéhes családtagok szemében is értékelhetően jó döntést hozni, miközben felderíteni saját feleséged addig sosem ismert énjét... 

Szép, drámai, embert (színészt és rendezőt) próbáló vállalkozás, hogy egy ennyire visszafogott és kimért drámát tegyenek le az asztalra, amely próbálkozás úgy néz ki eddig,  meghozta gyümölcsét. Azért lenne kötözködés bőven, elvégre ha kór-drámát akarna az ember, akkor a jól háttérbe szorított Fifti-fifti minden téren felvenné a versenyt (ha nem köröket verne rá), ha drámát, akkor a díjátadók által totális elhanyagolással méltatott Drive lenne az ajánlat. Ezek hiányában megint az az érzésem, neveket jelöltek, nem alkotásokat. Clooney neve jól cseng, mind a vásznon, mind a jelöltek listájában, mellékes, hogy saját rendezésében (A hatalom árnyékában) jobban és emlékezetesebbet domborított, mint a párás Hawaii-on. Végig az volt az érzésem, George bátyónak nem esett annyira jól a fülllesztő trópusi éghajlat, nem csak szerepével, a légszomjjal is küszködött. Hogy ebből kifolyólag, vagy csak szimplán nem érezte át alakításának mélységét, vagy Alexandre Payne rendező kóborolt el a könyvadaptálás rejtelmei közepette, nem tudhatom.

Mindenesetre legalább akkora ürességet éreztem a megtekintés folyamán, mint amekkora az eladni szánt lakatlan területen található. Az alkotók jól megnézték a látképet, érezték a szagát, megült emlékeik közt az érzet, de ez csak erős megfelelt... ami úgy látszik, elég is egy Amerikai Filmakadémiának, hogy megdobja jelölésekkel a számára kedveseket. A politikus Clooney mérföldekkel elpicsázza a gyengekezű családapa Clooney-t, ami mögött saját tapasztalatok hiánya is áll(hat) - elvégre jóemberünk nemhogy nőtlen, gyermektelen is, így számára tényleg csak színészet a szülőszerep.

Másfél hét múlva kiderül, hogy a trópusi bonyodalom elér-e valami kézzelfogható sikert is, vagy csak jóemlékű és látszat-megbecsült darab lesz egy egyébként többre taksált életműben...

Spielberget és háborús filmjeit nem kell bemutatni senkinek: a 2. világháború direktor-megszállottja már egész estés drámában, akcióban, de két sorozatban is feldolgozta már a borzalmakat, realista képeket festve a jelen kor gyermekeinek. Most úgy gondolta, megmerítkezik az első világháború gyötrelmeiben is, mindezt egy Lassie hazatér-stílusú alkotásban.

A sztori egyszerű, mint a fakocka: pacit felneveli egy kamaszsrác, majd annak iszákos ex-katona apja eladja a lovat farm-megmentő célzattal a brit lovasságnak. Igazából a paci lenne a főhős, mindenki más csak epizodista. Jó lovunk megjárja ugye a brit lovasság tisztihátasi pozícióját, majd fránya friccek hadifogságba ejtik és igáslónak használják eme szépséges telivért, hogy a végén a brit és a fricc együtt vágja ki a hátast a szögesdrótból...

Igen, jól érződik, hogy nem kis ellenszenv alakult ki a filmmel kapcsolatban. Nem vártam nagyívű partraszállást, nem vártam a játékidő felét kitöltő frontábrázolást, nem vártam patikamérlegen porciózott realitást, de azért ennél komolyabb törekvést igen... Drága direktorunknak egyébként sem ez volt a legjobb éve, ugyanis a Tintin se sikeredett annyira, mint ahogy azt várni lehetett, de ez a mostani még ezt is alulmúlta, nem is kevéssel. Nem elég, hogy csámborgó jószágot se golyó, se gránát nem fogja a senki földjén, hogy a többtonnás ágyú csoportos húzásába sem pusztul el, ahogy azt sorstársai tömegével tették (nem csak a filmben), de hogy még gazdáját is megtalálja ebben a földi pokolban - na itt már kiverte nálam a giccsbiztosítékot.

Komolyan vártam, mikor kezdenek el beszélgetni egymással a lovak, netán a kisköcsög liba is becsatlakozik az eszmecserébe a film egy pontján, vagy büszke állatnevelőnk lesz a frontvonal megbecsült Dr. Doolittle-je, de nem, ennyire nem fordult Hallmark-szintű matinéba az egész. Csak annyira lett gyermekbiztos, hogy még 30 méterről sem mutatnak meg kivégzést, a gáztámadás nagyjából egy koncerten besülő füstgép katonai bevetésének tűnt. Megkapjuk cserébe a brit színjátszás javát, meg némi francia és német ajkú gárdát, de akkor is szégyen, ha ez a fele csak a nemzetére jellemző módon tört angollal kommunikál egymás közt, ezzel egy kabarészám szintjére emelve a hitelességet...

Annyira Oscar-díjas ez az alkotás, amennyire szégyenteljes, hogy elfeledkeztek a Drive-ról idén. Ugyan a BAFTA nem kihagyható ennyi brittel a vásznon, a Golden Globe meg már tavaly beégett Az utazó jelöléseivel, idén meg az Akadémia bizonyult érzelgősebbnek a megszokottnál... vagy csak a stáblistára nézve jelöltek, mint azt A leleményes Hugo 11 jelölése is mutatja...