Ahogy azt tegnap mondtam, a húsvéti hosszú hétvége főleg a hölgyekről szólt a mozikban is. Második ékes bizonyíték erre Stephenie Meyer könyvének, A burok című sci-fibe ágyazott szerelmi négyszögnek a filmes adaptációja. Míg az Alkonyat a filmek minősége ellenére kasszasiker volt úton-útfélen, a kisebb mértékben sikeres könyv vászonra vitele eleve kisebb érdeklődésre tartott számot, Hiába egy tehetséges rendező Andrew Niccol személyében, hiába a jobb szereposztás és a jobb alapanyag, az utóbbi kiszámíthatósága és számos logikai hibája, valamint műfaja miatt pont a korábbi célközönség kerüli el, ami látszik a bevételi adatokban is.

Az egyébként ötletes felütés szerint földönkívüli invázió alatt állunk, ahol a lények megszállják testünket, cserébe megszűnnek a háborúk, a gyilkosságok, a kereskedelem. Ebben a mesés utópiában még vannak olyan emberek, akik nem osztoznak a testükben békepárti élősködőkkel, ők mintegy szabadságharcot folytatnak az emberiség megmentéséért. Az egyik ilyen lázadó Melanie (Saoirse Ronan), aki egy rajtaütés során az öngyilkosságot választja, hogy megmentse személyiségét és a közelben bujkáló öccsét. Teste túlélte a zuhanást, az idegenek meggyógyítják és egy Vándor nevű lelket, fajtájuk egyik legidősebb utazóját ültetik testébe. A harc kezdetét veszi a két személyiség között, amit az érzelmek és a vágyak lehengerlő hormonbombái miatt is Melanie nyer meg, még ha a testet továbbra is Vándor uralja. Elszöknek, hogy megtalálják Melanie testvérét és szerelmét, Jaredet (Max Irons) is, akik talán kis szerencsével eljutottak Melanie nagybátyjának, Jebnek (William Hurt) a farmjára, ahol az ellenállás szerveződik. Míg Melanie-ék nyomában egy hajtó (Diane Kruger), addig Vándor, illetve új nevén Wanda is szerelmes lesz az egyik emberbe, Ian-be (Jake Abel).

Igen, ahogy megfigyelhető, nagymértékben az Alkonyatból már ismert érzelmi sokszög figyelhető meg, némi kiegészítéssel. Ezúttal nem az egyes személyiségjegyek miatt lesz vonzó egyik-másik úriember, hanem a két különálló személyiség kezdi vonzani a két különálló férfit. Ezzel a feloldással persze nincs megoldva, elvégre lehetsz szerelmes egy lélekbe, de a test is vágyaid részét képezik, márpedig a test ugyanaz mindkét férfi szemében. De hagyjuk, elvégre ez kisebb dilemma, a morális választás sokkal fontosabb. Meyer végre értelmezhető helyzetet teremtett szerelmes hőseinek, sokkal szimpatikusabb háttértörténettel. A sci-fi mint műfaj, főleg a fiatalabb generációk számára az érzelmi szekvenciák terén szokott elvérezni, mert a hölgyeknek azért kevés tud lenni a látványvilág és a hipermodern történet. Itt viszont nem csak érzelem és moralitás, de emberi szabadságvágy is van bőséggel.

Ahogy az sejthető, tetszett a film, sokkal rosszabbra számítottam. Ugyan a középső harmada már túlcsorduló, gyermeteg és olyan párbeszédekkel teli, hogy a hajam égnek állt tőle, de a keret, a kemény sci-fis kezdés a meglebegtetett utópiával és a záró harmad morális választásai több mint szimpatikussá tették a próbálkozást. Sajnos anyagilag csak szimpla siker lesz, a nyitó hosszú hétvégén mindössze bő 10 millió dolláros bevételével csak a nemzetközi vizeken tehet szert bevételre, még a szűkös 40 milliós gyártási költségek ellenére is. Ezzel kiderült, nem Meyer a brand, csak az Alkonyat, így elkönyvelhető egy szép és ügyes, de sok esetben csak átlagos próbálkozás arra, hogy tovább lépjen. Niccol révén azért kapunk sci-fit rendesen, még ha meg sem közelíti a Gattaca vagy a Lopott idő szintjét, azért egy lányregényhez képest tisztes a helytállás. A színészek terén nagy előrelépes, hogy Stewart helyett Ronan a női főszereplő, a majdhogynem bipoláris játék nem okozott neki nehézséget. Alfahím egyes és kettes esetében nem érdemes külön szót fecsérelni, betöltötték a nekik szánt teret. William Hurt olykor leereszkedőnek tűnt, mintha méltóságon aluli lenne számára a szerep – akkor meg minek vállalta? Mindegy.

Ajánlatos pasiknak is megnézni, mert a kötelező tanulság és a feminim érzelmi maszturbáció ellenére bizony hímtaggal is lehet szórakozni a filmen, na nem a kiröhögés szintjén. A vége főcímdal, az Imagine Dragons előadásában a Radioactive című szám ki is emeli az eddigi Meyer-adaptok közül. Értékelés: 6/10