Prolihisztor

Emlékszik még mindenki arra a 2004-es filmre, amelyben széparcú sztárok dugnak egy párcseréset, majd vissza az egész, már amennyire egy ilyen érzelmi és fizikai hullámvasút után lehetséges. Mike Nichols filmje nemcsak a témaválasztás miatt, a színészi alakítások, a forgatókönyv és a zene miatt is sokáig emlékezetes marad a műfajban, amelyet mostani, majd egy éves késéssel bemutatott hazai premier, a Tegnap éjjel ismétel ugyan egy kissé, ámde más hangsúlyokkal. Nichols megmutatta, milyen csalni és csalatva lenni, hosszú kifutású utazásra invitálva nézőjét, míg az elsőfilmes rendezőnő, Massy Dadjedin filmje nem ítélkezik ily módon, szimplán csak megmutatja, milyen az, ha párunk előélete illetve az a fránya zöld szemű szörnyeteg fejét felütve addig duruzsol a megvádolt félnek, míg beadja derekának nemesebbik részét, megroggyant térdekkel, kétszer is.

Pár percig biztos emésztettem a plakáton található szöveg képzavarát, miszerint "Felszabadul az Alvilág!". Elképzeltem, milyen kemény kreatív meeting lehetett, ahol a történet ismerete nélkül ekkora baromságot fröccsöntenek a képre, mert az ütős szöveg lesz, csábítja befelé a nézőt. Aki ha becsábult, fogja a fejét Árész állandó "Öcsém"-ezése közepette, annyira suttyó módon hangzik ez egy hadisten szájából (azért az élmény lett volna, ha VV Cristofel megkapja ezeket az egymondatosokat)! A szinkron ebbéli hibája felett a második felröhögés után tovább is léptünk, a kisiklás után ismét kényelembe helyezve magunkat igyekeztünk befogadni azt a brutális mennyiségű ingert, ami a vászon felől éri a látóideget.

Lehet szapulni a filmet, lehet számon kérni a történelmi hitelességet, ami egy amerikai film esetében, ahol a nyitóképen az amerikai temetkezési szokások szerinti süllyesztett emlékkő (nem tudok rá jobbat mondani) angolul tolja az arcunkba az előző rész főbögyösének halálát, visszarántva a folyton magában viaskodó Perszeuszt (Sam Worthington) a kikötők és a halászat egyhangú világába, egyedülálló apaként szembenézve a való élettel. Bevillan aztán a büszke nagypapa, Zeusz (Liam Neeson), hogy megint figyelmeztesse szívének oly kedves zabigyerekét, megint elbaszcsiztak valamit az istenek, de most nem Kráken jön, lófaszt, egyből az istenek apja, Kronosz készül kiszabadulni Tartarosz mélyéről, hogy felégesse az egész világot. Persze a jó halász fia nevelését tartja elsőrendűnek, bongyor fürtjei közé nem furakszik be a görög logika, miszerint ha nincs világ, nincs hol nevelni a porontyot, ő maradna inkább pecázgatni. Szerencsénkre azonban Árész (Edgar Ramirez) és Hádész (Ralph Fiennes) együttes erővel megtámadja Zeuszt és Poszeidont (Danny Huston), előbbi az életereje miatt fontos Kronosz kiszabadításában, míg utóbbi halála csak előnyére válik a rebellis isteneknek. Az első hullámban érkező kimérát nem kis falurendezési művelettel karöltve teríti le félistenünk, hogy utána a helyi tanerő őrizetére bízva magvának gyümölcsét, nekilóduljon a nagyvilágnak, találkozzon Andromédával (Rosamund Pike), a harcos királynővel, együttes erővel szállva szembe az alattomos Olümposziakkal. Utazásuk során segéderőt a Perszeuszhoz hasonló istenfatty, Poszeidon fia, Agenor (Toby Kebbell) biztosít, hogy Héphaisztosz (Bill Nighy) térképének segítségével alászálljanak az alvilág labirintusába, megtalálva Zeuszt valamint az épp kiszabaduló Kronoszt. Istenek és titán apjuk ütközete lesz ez, némi félisteni szigony-dárda-villámegyesítő harcieszköz-bemutatóval, aminek a végén Perszeusz új anyukát szerez kisfiának.

Jól látni, nem a sztori fog a székbe szegezni minket, arra ott a látvány, ami az első résszel ellentétben bizony b@szott jó lett. Érezni, most nem spúroskodtak a konvertálással, helyből 3D-be vették az eseményeket, kétszeresen izzasztva meg az animátorok tökeit a légkondícionált tervezőstúdiókban. Akinek hasonló csalódás lesz a látvány, mint az első rész kabuki színházat idéző 2.5D-je esetén, az menjen szemészhez, mert a növekvő hályog csak rontani fog a helyzeten a későbbiekben. A gyártósor kamera mögötti részének komplett lecserélése (pl. Louis Leterrier helyett Jonathan Liebesman rendező) ugyan nem emeli isteni magasságokba a színvonalat, annyira mégis elég, hogy ne kerülgessen az agybaj a képkockák halmaza láttán. Kapjuk az ocsmány szörnyeket a képünkbe, a kétfejű kiméra után a küklopszok szinte valós jelenléte és fatelepítési szokásainak ábrázolása után, de még Kronosz terraformáló igyekezetének felbuzgása előtt, megkapjuk a legszebben animált mitológiai mocskokat is, a kéttörzsű, négykarú szörnyeket, a Makhai-okat! Komolyan, aki nem akarna így tömegoszlatni, ahogy ezek az alvilágban sínylődő kegyetlen gyilkos lények teszik, az ne is nézzen akciófilmet, mert nem neki való. Ott és akkor embertelen indulatok támadnak a nézőben, kapná is fel a két kardot, az egy pajzsot és egy dárdát, hogy lendületből bontsa a görög védővonalat!

A színészgárda illeszkedik a felületes sztori izomszagú átiratába, Neeson és Fiennes HP-idéző fegyvertelen tevékenysége annyira eszköztelen, hogy már zseniális, Worthington apai ösztönei annyira hihetőek, mint amennyire az előző rész barna Andromédájának kiszőkítése (Alexa Davalos helyett Rosamund Pike). Ezzel azonban nincs baj, nem a hitelesség, a teljes kép összeállása vagy a magas mondanivaló miatt nézünk meg egy ilyen filmet, mert azt Tarsem Singh Halhatatlanokjától vártuk (volna). Itt és most agy lekapcsol, kukorica és kóla bekészít, szemüveg felnyom az arcba és bő másfél óra pörgés végén búcsút mondunk pár istennek meg Perszeusz özvegységének. 

Folyt. köv.? Majd 500 millió után megmondjuk.