Prolihisztor

Ötödik éve dübörög az Alkonyat-franchise, s ezzel el is értünk a végére: Stephenie Meyer világsikerű könyvsorozatának záró epizódját a "minőségi feldolgozás" elvei mentén két részletben mutatták be, ennek jött el éjfélkor a második, a záró rész lezárása - ha ez logikusan meg nem is fogalmazható. Semmiképp sem lehet elmenni szó nélkül a jelenség mellett, ami kis kamaszlányoktól egészen a középkorú nőkig lázba hozza a társadalom feminim tagjait (ha nem is teljes körben). Tény, hogy az éjféli vetítésen alulreprezentált volt a hímnem, ennek ellenére érezhető, hogy próbálnának nyitni a még nagyobb rajongótábor jegyében a közönség férfi tagjai felé, azonban ez a kísérlet hamarabb elvérzik, mint a vámpírok áldozatai.

Ne is szaladjunk előre, vegyünk sorba a záró etap pozitívumait: első körben örvendezzünk, mert lezárták az Alkonyat-szériát. És, csapó! Nincs más, ami pozitívumként említhető. A történet szerint Bella tökéletesen átalakult vámpírrá, Edward ujjong, hogy él a felesége és közös gyermekük is. Aki a legkomolyabb vérszívó, elvégre még a méhben majdnem kiszipolyozta a saját anyját (ennyit az áldott állapot szimbolikus ábrázolásáról). A kislány, Renesmee úgy nő, mint máshol a vírustenyészet, pár hét alatt átlagos nyolcéves kislánynak simán eladható. Közben a gaz Volturi tudomást szerez a halhatatlan gyermek létezéséről, ami önmagában is törvényszegés a szabályozhatatlan gyermekek ámokfutásai miatt. Jön is a nagy szembenézés, az előzetesből ismert "epikus" méretű csatajelenettel - aminek végén az egész mozi felröhögött! Úgy hinné az ember, éjféli premierre a mániákus blogger mellett csak a tényleg hardcore-fanok járnak (na meg a trendkövetők), épp ezért volt mellbevágó, hogy ilyen reakció megszülethet.

Amíg a rajongók vágják a centit az alig több mint egy hónap múlva (november 15-én) érkező Alkonyat-széria záró epizódjáig, addig itt egy hivatalos plakát.

Egyszerűen nem akar ez menni senkinek az Alkonyat-akolból: míg Taylor Lautner akciósztárként csődölt be, addig Kristen Stewart indie-karrierje nem akar igazából nekilódulni, csak újab strigula kerül a neve mellé, Robert Pattinson pedig mind több műfajban igyekszik tehetségét megvillantani, melynek kettős a kimenetele. Míg romantikus, művészi felhangjaival általában megbukik a produkció, addig a populáris témájú és közegű alkotásai sikeresek. A lassan a "könyvadaptációs srác" jelzőt is sikeresen kisajátító Pattinson idén második alkalommal jelentkezik a szélesvásznon, az ismétlés azonban megint nem a tudás, csak a híresség anyja. Maupassant történetének pesti vágóképekkel és fásult sztárokkal megpakolt adaptációja minden, csak nem nézőbarát.

A történet szerint ott a mi kis Bel Amink, George Duroy (Pattinson) épp mihaszna életének napjait tengeti Párizsban a leszerelés után, a kurvák és a bordélyházak olcsó örömei mégsem elégítik ki a feltörekvő fiatalt. Volt katonatársának segítségével nem csak publicista lesz a szépfiúból, de egyenesen a nők kegyeltje: nem sok nő hagyja zárva erényének George előtt. Férjes és özvegyasszonyok váltják egymást ágyában, mígnem házasember és milliomos férfi nem lesz belőle. Melleken való felkapaszkodásának ára a férfiúi önérzet sutba dobása, melyet felvált az anyagiasság: már nem az újabb háború ténye dühíti hősünket, hanem az, hogy ennek anyagi hasznából nem részesülhet, elvégre kijátszotta őt a hatalmi elit. Egyetlen erénye egyben hátránya is: önerőből jutott ugyan oda, ahol elbúcsúzunk tőle (a vélhető csúcson), mégsem tekinthető hősnek, elvégre csak mások gyengeségeit használva válik belőle egyáltalán valaki, a párizsi szalonok kedvence és szégyene.