Prolihisztor

Az elmúlt egy hétben szavazásra buzdítottam az olvasókat, amitől most sem tekintenék el, annyi különbséggel, hogyaz egyheti szorgoskodást megfejelendő a teljes lista egyben található, így egy-egy napról lecsúszó érdeklődők is bőséggel pótolhatják a hiányzó szavazatokat.

Ha kedd, akkor forgatókönyvek!

Első körben az eredeti szkriptek jelöltjeire szavazhatunk. Woody Allen örök favorit, kategóriájában pedig már vitte is, ami mozdítható, ámde az Éjfélkor Párizsban kapott egy komoly kihívót: A némafilmes is ott vitte a szkriptet, ahol csak tudta, úgyhogy szép kis összecsapásnak leszünk szemtanúi. Melléjük beválogatni a Koszorúslányokat... kicsit elrugaszkodott ötlet, főleg, hogy színvonalban (nem a poénokat értve) el is marad a versenytársaktól. Ide még azért bepasszintották a Nader és Simin könyvét, ami teljesen érthető, elvégre a 2011-es év eddig közfelkiáltással megválasztott legjobb külföldi filmjéről beszélünk. Ötödikként egy szürke eminenciás, a Krízispont található, amely az ismeretlenség homályából érkező szürke ló képében érkezik, sztárgárdával megtámogatva igazi underdog-győztes lehet.

Másodsorban pedig az adaptált könyvekből elkészült filmekre lehet szavazatokat juttatni, kinek ízlése szerint! A legnagyobb esélyes Payne szkriptje, az Utódok, mely tényleg talán csak ezen a fronton lenne érdemes győztes. Főleg olyan versenytársak között, mint A hatalom árnyékába, a Pénzcsináló és a Suszter, szabó, baka, kém, amelyek közül bármelyik viszi haza a szobrot, méltán mondhatja el magáról, hogy Oscar-díjas alkotás. Zárásként pedig a számomra még fekete ló A leleményes Hugó, mely Scorsese részéről kicsit érthetetlen alkotás, agyon is szórták a jelölésekkel, melyek inkább tűnnek a név iránti hódolatnak. 

A túlidealizált Egyesült Államokban sincs kolbászból a kerítés, sőt! Rendszeresen jönnek ki azok a filmek, melyek pont az amerikai álom élhetetlen oldalára igyekeznek összpontosítani, azon belül is a gyermekek generációinak életét állítva középpontba. Számomra az első ilyen katarktikus filmélmény Larry Clark 1997-es Kölykök című filmje volt, mely egy csapat New York-i tinédzser egy napjáról számolt be, melyből nem maradhatott ki a szex, az erőszak, a lopás, a drogfogyasztás és az AIDS felbukkanása sem. Olyan tinédzserkorról rántották le a leplet, mely örvényszerűen rántja magába a fiatalokat, esélyt sem adva a túléléshez. Hozzá képest a Precious megoldást és kiutat kínál, afro-amerikai drámaként pozícionálva társadalomrajza hatványozottan érdekesebb és művészibb, mint a "nagy fekete rendező", Tyler Perry női kosztümös komédiás életműve egyben.

Sapphire művészneve alatt írta meg regényét Ramona Lofton még 1996-ban, Push címen. A film szinte szóról szóra követi a regény történetét, így komolyan nem is kell eltérni tőle. Adott nekünk a címszereplő Precious (Gabourey Sidibe), a túlsúlyos harlemi afro-amerikai lány, aki erőszakos anyjával él. Eltanácsolják az iskolából, mert már másodjára várandós, pedig még csak 16 éves. A gyermekek apja nem más, mint saját édesapja, aki rendszeresen megerőszakolta lányát. Ezen tettek felett édesanya, Mary (Mo'Nique) szemet huny, cserébe házi rabszolgaként tartja lányát, a Precious és lánya után járó segélyből élve mindennapjaikat. Az első gyermeket azonban Precious nagymamája neveli, hogy semmilyen terhet ne kelljen Mary-nek vállalnia. A terhes lányt a szociális munkás Mrs. Weiss (Mariah Carey) egy alternatív iskolába küldi, ahol kifejezetten a hátrányos helyzetű tinédzseranyákkal foglalkoznak, segítve őket az érettségi megszerzésében. Miss Rain (Paula Patton) osztályába kerülve Precious és a többiek feladata az, hogy naplót vezessenek életükről, melyet Életünk történetei címen gyűjtenek egybe. A második gyermek születése után Precious őszintén elmondja a szociális munkásnak, hogy nem ők nevelik első gyermekét, így édesanyjától elveszik a segélyt. Mary felháborodva utcára teszi lányát és második unokáját, azonban sikerül szállást találniuk és még segélyt is kapnak Miss Rainnek köszönhetően. Precious boldogsága azonba véges, ugyanis édesanyja még egyszer utoljára felkeresi, hogy elmondja neki, édesapja AIDS-ben hunyt el. A vizsgálatok kiderítik, hogy a lány is HIV-fertőzött, míg gyermekei közül egyik sem az. Precious osztálytársa tanácsára csatlakozik egy önsegítő csoporthoz, melynek egytől egyik HIV-fertőzött nők a tagjai. Sorsa azonban a nézői fantáziára van bízva, ugyanis se a szerző, se a forgatókönyvíró nem zárja le a történetet.

Nagyon komor drámával állunk szemben, ahol a kövér lánynak szurkolunk azért, hogy erőszakos családjától megszabadulva élhesse életét. A tragikus fordulatok, a nemi erőszak, a terhesség és az AIDS árnyékában olyan mértékű teherrel szembesül hősnőnk, amiből egy is képes megnyomorítani egy embert egész életére, nemhogy mindenből kap egy "kicsit". Nem véletlen, hogy említettem Tyler Perry nevét: a női ruhába bújó színész-rendező az afro-amerikai közösség nagy kedvence, Médea-történetei rendre kasszasikernek bizonyulnak, nem kis részben a vallásos amerikaiak érzelmeire játszva. Ezzel szemben Lee Daniels rendező nem csak a Sapphire-novellából építkezhetett, saját borzalmas gyermekkorának élményeit is felhasználta: rendőr édesapja rendszeresen szexuálisan zaklatta fiát. A megélt borzalmaknak köszönhetően olyan szuggesztíven építette fel a borús történetet, hogy teljesen magával rántja a nézőt, egy másodpercre sem eresztve el. Nem véletlen a két Oscar-díj sem, a végig ellenszenves édesanya szerepében Mo'Nique legalább annyira zseniális, mint volt Melissa Leo A harcosban, mind a ketten érdemeik szerint gazdagodtak az arany szobrocskával. Megvan tehát az új hollywoodi sikerrecept: vállald el egy ellenszenves anya szerepét, azt Oscar bátya már gyün is.

8/10