Míg tavaly a Gravitáció, idén a Csillagok között pályázott arra, hogy a székekbe szögezze a nézőket egy-egy epikusabbra szabott űrkaland révén. Alfonso Cuarón filmje tarolt is, bevételek (2013 8. legmagasabb bevételt produkáló alkotása) és Oscar-díjak (7 arany szobrocska, többek közt legjobb film, legjobb rendezés) terén is. Ha pedig Christopher Nolan megszerzi főszerepre a mostanság legjobban teljesítő férfi színészt, Matthew McConaughey-t és kilövi az űrbe, hogy mentse az emberiséget, ott bizony elég magas elvárásoknak kell megfelelni. Ami csak részben sikerült…
Valamikor a nem túl távoli jövőben a Föld már nem az az otthon, ahogy most tekintünk rá. Éhínség sújtja a földlakókat, a termesztett növények állandó veszélynek vannak kitéve pl. a penésszel szemben is. Globális megszorítások vannak a minél hatékonyabb élelmezés végett, pazarló életmód helyett földművelésbe fog mindenki, köztük a régebben űrhajósnak kiképzett Cooper (McConughey) is. Özvegy férfiként neveli két gyermekét, velük él apósa is, miközben napról napra sorvad el benne a tehetség és a kutatószellem. A „véletlenek” egész sorának köszönhetően azonban bekerül a mai önmagához képest vegetáló törpeként ténykedő NASA projektjébe, hogy vezetésével lakható bolygót keressenek a megmaradt emberiségnek. Ehhez azonban bizonytalan évekre, évtizedekre is magára kell hagynia a családját, csak hogy kellő drámaiságot kölcsönözzenek a hátrahagyottaknak is.
Nem voltak felfokozott elvárásaim, de a korai kritikák, valamint ismerősök visszajelzéseinek túlnyomó része elképesztően jó filmről tanúskodott, néhol az „életem filmje” kitétel is olvasható volt. Azonban én ezt nem éltem meg, sőt! Hozzá kell tennem, a méltató vélemények jelentős része IMAX-élmény hatására következett be, míg én csak 4K-ban ültem végig a filmet. Ettől azt reméltem, jobban a sztorira helyezhetem a hangsúlyt, ami pedig ordas nagy hiba volt. Idő- és űrutazós filmekkel kapcsolatban alapból vékony jégen táncolnak az alkotók, így vagy látvány, vagy sztori terén kell embereset virítani. Látvány terén nincs is kifogásom, bár a 4K nem hatott olyan mértékben, hogy azt mondhassam, felejthetetlen volt a film. A fekete lyukban való első utazás valamint Cooper magányos repülése volt emlékezetes, a fagyott bolygó, ami plakátokon is szerepel, gyönyörű kivitelezés eredménye. Történet terén pedig, ha relatíve SPOILERMENTES akarok lenni, Murph (Mackenzie Foy/ Jessica Chastain) szobájában észlelhető gravitációs anomália megfejtése sem tartott a 30-40. percnél tovább. Kiszámítható volt minden nagyobb fordulat, mert emberi fejjel gondolkodva mi is csak az önzést és kisajátítást ismerjük, az önfeláldozás fajmentő mivolta kikopott a fogyasztói társadalomból.
Színészek terén csak kicsit jobb a helyzet, McConaughey újra szoborvárományos lehet, iszonyatosan erős a jelenléte, minden pillanat, amikor megtörik, bennünk is megszakad valami. Anne Hathaway mint kutató csak biodíszlet, annak is csak átlagos. Karakterében kellene vívódnia a tudósnak és a nőnek, de minden esetben az utóbbi nyer, ami megint csak az emberi gyarlóságot erősíti. A másik Nolan-színész, Michael Caine hasonlóképp hozza az esendő embert, az idős tudóst, aki életművét teszi fel fajunk megmentésére, még ha kisebb hibával is a motivációs rangsorban. Emellett van még valaki, aki ezt a vonalat, a zsigeri embert hozza, de mivel őt semelyik előzetes nem fedte fel, maradjon is homályban a kiléte. Neki köszönhetően sikerül teljes mértékben lerántani a porba a küldetés magasztos voltát, meghasonult és önző emberek kétes motivációkkal nem tudják sikerre vinni a projektet. Akinek tiszta indítékai vannak, az Cooper, aki mindenáron vissza akar jutni a családjához, elvégre ígéretet tett. Így a szeretet lett az az erő, ami képes dimenziókon és időn át felhajtóerőt biztosítani ahhoz, hogy szembeszálljunk minden nehézséggel, harcoljunk a végsőkig és készek legyünk az önfeláldozásra. Egyetlen igazán odaadó teremtmény van a filmben, aki felnő Cooperhez, az pedig T.A.R.S., az egykori katonai robot, aki humorral és iróniával felvértezve ellensúlyozza a drámaiságot, több életet emelve a filmbe, mint Cooper 3 kutatótársa együttesen.
Arról nem beszélve, hogy tudományos szinten is voltak hiányosságok vagy tévedések, de hogy ez mennyiben a szinkronfordító vagy az írók (aka Nolan-tesók) hibája, nem tudom. A levegő összetételét lazán összegzik 18%-os nitrogéntartalommal jellemezni csak olyan 60%-os aránybeli tévedés, amiben az első google-keresési cikktalálat a Wikipédiára már orvosolná is. A másik szembeötlő hiba az első vizes bolygó meglátogatásának időintervalluma volt. A földinél 1.3-szer nagyobb gravitációban 1 óra 7 évnek felel meg. Ismét SPOILER, az így elvesztett 23 év összességében 3 és fél órát feltételez nagyjából, de a sztorivezetés ennek nagyjából 70%-ára se adna igazán okot.
Lehet, hogy én most éltem meg azt, amit tavaly azok, akik nem IMAX-ben nézték a Gravitációt, de most őszintén azt érzem, minden pozitív pillanatot egybevéve sem átütő élmény gazdája lettem a bő két és félórás játékidő alatt. Sem a látványvilág összessége, sem a történet egésze nem tudott berántani a saját világába, csak momentumok maradtak, amik miatt kalapot emelek, de ez itt és most kevés volt. Zenei téren Hans Zimmer hozta a megszokott színvonalat, de önmagában ez sem tette számomra kötelező hallgatnivalóvá a soundtracket, igazából nem is biztos, hogy erre a filmre bármilyen téren is sokáig emlékezni szeretnék. Hiányérzet maradt bennem a vetítés végére, egy nagy miértre nem kapva választ: Miért mentsük meg az emberi fajt? Értékelés 6/10
Megállíthatatlanul dübörög a marketing, bombáznak folyamatosan Christopher Nolan új filmjének anyagaival. Egy ideig tanakodtam, hogy vakon küldjem ki, de végül győzött a kíváncsiság, és cseppet sem bántam meg. Hazai bemutatóig még várni kell (november 6.), de bebetonozta magát az IMAX-ben nézendő filmek közé.
Utolsó kommentek