Prolihisztor

Valentin-nappal terhelt hétvégére két olyan alkotással várják a mozik az újdonságra vágyókat, amik erősen ketté is választják a nézősereget. Míg a hölgyek a számukra leginkább várt könyvadaptációt, A szürke ötven árnyalatát fogják választani, addig az urak a Bond-szériából kipenderített rendező, Matthew Vaughn ügynökfilmes agymenését választhatják - már ha nem lesznek rákényszerítve arra, hogy párjukkal nézzék végig a szürkeséget. Illendőség szerint előbb a hölgynézőket érdeklő alkotás kerül terítékre, aztán pedig dobok egy mentőövet az uraknak.

A szürke ötven árnyalata

A padlás tele a szakajtóval felhordott young adult-regényekkel, így most éltek a lehetőséggek, hogy a felnőttek is megkapják a magukát. E.L. James regénytrilógiájának első része érkezett meg világpremierrel egy időben hozzánk is. Hihetetlen várakozások előzték meg, nagyjából az Alkonyat-szériához hasonlítható őrület az, ami övezi a regényt és a filmadaptációt is. Ehhez képest elejétől fogva kétesélyes volt a produktum sorsa, hiszen hiába sikerült gyorsan pótolni a kilépő Charlie Hunnamet, a helyébe érkező Jamie Dornan kisebb hírneve pro és kontra is szolgálhatta a film sikerét, míg a női főszerepre kiválasztott Dakota Johnson még nála is kisebb hátszéllel indult a nézőkl kegyeiért.

Történet terén nem sokat kell vázolni szerencsére, hiszen még az is nagyjából tudja, miről szól a könyv, aki csak másodjára hall róla. Egy dúsgazdag informatikai cég alapítója és a csak baráti segítségnyújtás miatt interjúra beugró egyetemista lány felkavarónak szánt szado-mazo kapcsolatának kezdetei elképzelhető, hogy könyv alakban dinamukisabbak, életszagúbbak és szórakoztatóbbak, de filmen egész egyszerűen nem működik. Hogy mennyire nem, azt szintén az előzetesek óta tudhatja a nagyérdemű. A színészek játéka fikarcnyi szexuális feszültséget sem tartalmaz, olyan mértékben leegyszerűsítve és árnyalatok nélkül mutatja be eme szexuális irányultság szárba szökését, amit ennyi alkotói szándékkal és anyagiakkal a háttérben igazán hatalmas kihagyott ziccer.

A könyvet próbáltam elolvasni, de néhány olyan ismerős visszajelzése alapján, miszerint az első 150-200 oldal elégg eseménytelen és lapos, a próbálkozás elég hamar dugába dőlt és az alvást választottam helyette. Sajnos a mozgóképes változat az unalom helyett a szánalom érzetét erősíti, amely nemcsak lelketlen, de hiteltelen is. Érthető, ha Hunnam a szkript első olvasata után lelépett, mert itt nem tudunk olyan színészt elképzelni, aki ebből a Christian Greyből ki tudta volna hozni a dögös cégvezetőt, akinek a kedvéért a visszafogott és konszolidált lány is belép a szado-mazo szentélybe egy alaposabb lovaglópálcázásért. 

A szövegkönyv szinronosan borzalmasan felsül, az ironikus beszólások is nevetségesen viszhangoznak a teremben, az egyébként is színtelen alakításokat teszi súlytalanná. Olyan érzése volt az embernek az első perctől fogva, mintha egy nagyobb költségvetésű amerikai tévéfilmet látna, azt is csak félgőzzel összerakva. A téma és a műfaj egy minimum HBO-szintű sorozatként lenne működőképes, szakmailag egy olyan igényes környezetre és hosszabb játékidőre lenne szükség. Mert így csak homályosan emlékező visszacsatolás a 2002-es A titkárnő című filmhez, mely Maggie Gyllenhaal és James Spader alakításában bőven hozta azt, ami ebben a zsánerben kötelező és izgató is egyben. Hozzájuk képest Dornan és Johnson csak gyerekek, akik próbálnak papás-mamást játszani a szülők kulcsfra zárható szex-szobájában.

Sam Taylor-Johnson sajnos nem tudta megmutatni, mihez is tud kezdeni egy emberesebb költségvetéssel. A John Lennon-életrajzi film vagy a Love You More rövidfilmjéhez képest lelketlenül sikerült letudni mindazt, amihez sokaknak nem fűlt a foguk. Hiába azonban a mindenhonnan záporozó negatív visszajelzés, nálunk is teltházakkal mennek a mozik, Amerikában pedig megközelítőleg 90-100 millió dolláros nyitó hétvégére számíthat. Akármennyire is megtérülő ez a vállalkozás, ha folytatni akarják, akkor minden téren szintet lesznek kénytelenek lépni, mert ennek a bohózatnak már sokkal kevesebben lesznek kíváncsiak a második felvonására. Értékelés: 2/10

Kingsman: A titkos szolgálat

Matthew Vaughn hatalmas csalódást élt meg, mikor a Skyfall rendezői székét egyik nap elfoglalhatta, hogy a másik nap már ki is penderítsék. A főleg képreégnyfilmjeiről (Ha/Ver, X-Men: Az elsők) ismert rendező két évet várt és talpalt, hogy meglegyen a költségvetés a saját terveihez, ami Dave Gibbons és Mark Millar azonos című képregényéből készült. A 6 kiadványos széria akkor került az újságosokhoz, amikor a Skyfall tarolt a mozikban, így logikus választás volt ügynökfilmes alapnak. Mivel nem volt akkora hype sem körülötte, nyugodtan lehetett szabad kezet adni a forgatókönyv és a rendezés, de még a színészválasztás terén is, hiszen nem volt érdemi veszíteni valója senkinek.

A történetünk egy privát elit titkosszolgálat köreiben játszódik, ahol az ügynökök a brit mondavilág alakjainak nevét viselik: Lancelot, Merlin, Galahad mind azért dolgoznak, hogy a világ biztonságos és kiszámítható legyen. Harcuk új színtérre kényszeríti őket, mert egy multinacionális cég vezetője elszánt döntést hoz, a Föld túlnépesedését igyekszik high-tech technológiával megoldani. Miközben a kifinomult és régimódi ügynökök kora lejáróban van, utolsó erejükkel utánpótlásról igyekeznek gondoskodni, hogy vérfrissítéssel képesek legyenek felvenni a kesztyűt és megállítani a világvégét jelentő terrorcselekményt.

Két szálon játszódik a történet, egyrészt az ügynökképzés rejtelmeibe nyerünk bepillantást, másrészt pedig a főgonosz tervének szárba szökkenését is váltakozva kapjuk meg, így nem nagyon kell a nézőnek megtortáztatni az agytekervényeit, hogy nyomon követhessük a cselekményt. Ennek köszönhetően végig tudja tartani a tempót a film, bőséggel képes a szórakoztatásra, nagyon kevés padlógáz nélküli elmélkedős szakaszt beépítve a cselekménybe. Ehhez persze kellettek a színészek is, akik odatapasztják a szemünket, megpihenve két akciójelenet között. Colin Firth a tökéletes úriember, aki kora ellenére bomba formában adja el nekünk az ügynököt. Mark Strong kellemesen üde színfolt, nem erőlteti meg magát, hogy kiképzőtisztként és beugrós világmegmentő társügynökként funkcionáljon. Taron Egerton pedig csak tovább öregbíti a feltörekvő fiatal brit színészek hírnevét, Jack O'Conell (Starred Up, '71, Unbroken), így alig bárom, hogy Tom Hardy oldalán bukkanjon fel a Legend című, az '50-es, '60-as évekbeli Londonban játszódó maffiafilmjében.

Akik csalódást keltenek, az Samuel L. Jackson és Michael Caine. Előbbi ripacs, utóbbi színtelen, mintha teljesen félreértették volna szerepüket. Caine még hagyján, mert sok érdemi fejlemény nem köthető hozzá, de Jackson kifejezetten rosszul alakítja a milliárdos főgonoszt. Mondjuk tény, ennek köszönhetően emlékezetesebb a film, ami eszement akciójelenetekkel írja újra az ügynökzsáner szabályait, korlátokat feszegetve szól kortalannak tekintett közönségéhez. Ez a film nem szimplán a képregényrajongóknak szól, de bárkihez, aki szereti a nem szokványos izgalmakat. A pengelábú lány, a vértől óckodó milliárdos szupergonosz, a feltörekvő srác a gettóból, aki szuperügynök lesz (na jó, ez nem annyira újdonság).

Ezek után sajnálhatjuk, hogy nem Vaughnnál landolt a Skyfall, mert bár a legjobbak egyikét rakta össze Sam Mendes is, az ő megvalósítása sokkal hagyományosabb volt, minden Bond-szinten újító húzásával egyetemben. Hozzá képest Vaughn üdítően felrázta a britek közkedvelt műfaját, amihez kellett ugyan a képregényes alap, de a bevált receptek mellett azt sem ártott meglépni, hogy nyisson a legfiatalabbak felé is. Vagány nyíltsága és önbizalma révén letarolja a nézőteret, hol az izgalmaktól, hol a röhögéstől fogunk izzadni. Értékelés: 8/10.

Elég régen volt már, hogy várólistás legyen számomra egy Michael Mann-film. Valahol a 2000-es évekre elveszett az a személyes varázs vagy vonzerő, ami miatt érdemes volt jegyet váltani a filmjeire. Az utolsó négy filmje (Ali, Collateral, Miami Vice, Közellenségek) jól példázza, mennyire nem tudja ő maga sem, hogy merre kéne venni az irányt. Ezek után lehozni egy kiberhacker-sztorit, mely globális hajtóvadászattá növi ki magát, amiben Chris "Thor" Hemsworth áll neki megmenteni a világot a mellékszerep karakteréhez mérten is kőkemény Viola Davisszel az oldalán... na itt tettem le arról, hogy ez a film szórakoztató lesz. Vagyis inkább úgy mondanám, emlékezetesebb az elmúlt évek Mann-féle felhozatalához képest. Hogy miben tévedtem és miben lett igazam, kicsit később, most egy kis történet.

Egy kínai atomerőmű ellen vírustámadást hajtanak végre, mely során megsérül a hűtőblokk. Ez a fajta támadás egy oldalra tereli a mindennapos ellenségekké váló kínai és amerikai kormányt, akik ad hoc jelleggel összeraknak egy nyomozó csapatot. A kínai fél részéről merül fel az igény egy blackhat-hacker részvételére is, aki épp börtönbüntetését tölti hitelkártya-csalás miatt. A korán jött eltáv nem csak nyomozati, magánéleti szempontból is kapóra jön, elvégre nincs dráma szerelmi szál nélkül. A hajtóvadászat során Hong Kongba és Jakartára is eljutó csapat erőn felül teljesítene, ha nem lenne minden kézenfekvő módon lefektetve a forgatókönyvbe, hogy csak a végső ütközet megvalósítása és kimenetele legyen egy kicsit szokatlan, de a jó értelemben.

Az a legnagyobb bajom, hogy a forgatókönyv darabosabb, mint a 4 hetes bontott dobozos tej a hűtőben. Morgan Davis Foehl első igazán nagy dobása lehetett volna a szkript, de munkája révén visszasüllyedhet a Távkapcs és a Férj és férj szintű filmekhez, mert itt dinamikátlan, erőtlen és feszültség nélküli thrillert hozott össze, amit az operatőri munka hoz fel a nézhető szintre. Semmilyen szintű fészkelődést nem vált ki a nézőből a film, súlytalan karakterek halnak meg, drámainak szánt, de erőtlen kimenetelű jelenetek úsznak el a semmibe. Már a nyitójelenet felkészíti az embert az azt követő több mint kétórás szenvedésre: az atomerőmű számítógépes hálózatán megyünk végig a legutolsó bitekig, ahogy a RAT majd a vírus is szétterjed. Ez a majd 3 perces etap épp eléggé elveszi az ember kedvét ahhoz, hogy szorítson a főszereplőért, aki bizony az életét viszi kockára a küldetés során. Szegény színészek is csak sodródtak az árral, Hemsworth nem tudott elég meggyőző lenni, mint viaskodó hacker, Viola Davis inkább szikár és száraz volt, mintsem hiteles szövetségi ügynök, a többiekre meg annyira nem kell szót vesztegetni, hogy a kíváncsiak nézzenek utánuk imdb-n, mert itt még erre sem érdemes karaktert pazarolni. Főgonoszról beszélni is felesleges, mert amíg nem látjuk, addig legalább érdekes, amint megismerjük, inkább szánalmas és megalapozatlan. Annyira életidegennek hat, mint profi hacker, hogy az már felháborító.

A történet komplex kell hogy legyen, így belezsúfolnak egy darab szerelmi szálat is. Azért lett materializálva, mert ennyi vehető komolyan. Nő meglátja férfit, nagyjából ott helyben meg is erőszakolná a frissen szabaduló sittes programozózsenit, de kénytelen várni vele Hong Kongig, elvégre hazai vízeken romantikusabb és felszabadultabb az ember lánya. Minden egyes közös jelenet ordít arról, hogy ezek ketten össze fognak jönni, de nem érzem azt egy percig se, hogy ez engem érdekelne. A film izgalmasabb fele az embervadászat lenne, de inkább Emberfogó Freeman egészestés változatát nézné a jóízlésű közeg, nem pedig ezt a célt tévesztett alkotást. Mann igazán vehetne példát Matthew McConaughey-ről, egy hasonló szintű karrier-reboot itt is elférne - igaz, a kihagyásos része megvan, elvégre 6 év telt el az utolsó két filmje közt. Mégsem érezni azt, hogy ki lenne éhezve a nagyérdemű, inkább heti két ismétlésben letudnám egy hónapon át Az utolsó mohikánt és a Szemtől szembent. Főleg, hogy éjszakai motorcsónakos jelenettel megidézik a Miami Vice-ot is, ami aztán nagyon kellett ebbe a hagymázas katyvaszba.

Ami viszont adott egy kis vigaszt, az a végső ütközet. Ahogy Hemsworth felkészül arra, hogy leszámoljon a hacker ellenféllel és annak pribékjeivel, na meg ahogy megejtik a találkozót, az nekem egyből felkapcsolta az izzót a fejemben. Mann fogja magát és menjen egy kábeltévére utcai gengszterfilmet forgatni a nyers brutalitásával, mert láthatóan a legnagyobb élvezetet ez a jelenet okozhatta neki. Mind a képi világ, mind az akció levezénylése és ábrázolása azt mutatja, bőven lenne még potenciál ebben az életműben, ne ragadjunk le csak a nagyvászon jelentette "biztosra menő" vállalkozásoknál. A drága direktor úr most úgyis pihenőre megy 3-5 évre, addig csak utat talál hozzá ezen cikk - már ha valaha veszi is bárki a fáradtságot, hogy lefordítsa számára angolra. Addig marad a honi puffogás, aki meg teheti, az A kódjátszmára menjen a héten, mert célegyenesbe érkezett az idei Oscar-filmek hazai bemutatódömpingje is. Ennek az értékelése egy fanyar 4/10, sűrűn öblögetve utána.

Úgy néz ki, Ethan Hawke ügyeletes low-budget filmes arc lett - bár a poszter alapján inkább egy kamaszodó cyber-Magnum. Piedesztálra a Before-trilógia emelte, mellé befért vámpíros (Daybreakers), társadalomkritikus (The Purge), horroros (Sinister) és érzelmes (Boyhood) is, úgyhogy ideje volt egy időutazósnak is. A történet szerint az időutazó ügynök utolsó küldetésén párhuzamosan el kell kapnia az eddigi legnehezebb ellenfelét, valamint saját fiatalkori önmagát is be kell szerveznie. A rendezést a Daybreakers direktorai, a Spierig-tesók vállalták, Hawke mellett még Sarah Snook (Jessabelle) és Noah Taylor ismertebb arc (Lawless). Előzetes alapján Spierigék legjobb filmje lesz, noha még csak 3. nagyjátékfilmes alkotásuk az Undead és a Daybreakers után. Nálunk november 26-ától elérhető Blu-Ray-en és DVD-n.

Elérkeztünk a klasszikus történetek újraértelmezéseihez is, elvégre az eredettörténetek korát éljük, bár ott eddig jobbára csak szuperhősök tanyáztak. Ez a mai világban nem probléma, lehet az 1440-es évekbe is szuperhőst fialni, csak jól legyen felépítve az az Origin. Az sem baj, ha nincs egy masszív nemzetközi húzónév, elvégre felépíteni akarunk valamit, aminek az első mérfölkövéhez bizonyítani vágyakozó színészt keresünk. Ha ez megvan, akkor jöhet is a forgatás, elvégre a bombabiztos forgatókönyvünk és a megfilmesítésre szánt 70 millió dollárunk jó kezekben van egy elsőfilmes rendező (Gary Shore) tehetséges markában. Hogy mi miatt lett mégis megkérdőjelezhető a végeredmény, kicsit később.

Vlad herceg sanyarú sorsa veretes kerettörténetben kerül fia által elmesélésre: a fiatal herceget 1000 sorstársával egyetemben édesapja adta a török szultán seregébe annak kérésére. Apja büszkesége után kajtatva Nyársas Vlad néven rettegett katona válik belőle, aki lépten-nyomon karóba húzatta falvak teljes lakosságát. Tetteitől megcsömörlötten hazatér, hogy Erdélyt újra gatyába rázza a török rabiga ellenére. Hiába minne jószándék, ha az ifjú szultán újabb 1000 fiút kér a seregébe. A kor szellemével ellentétben a modern gondolkodású Vlad inkább egymaga száll szembe a törökkel, csak hogy védje fiát. Ennek ára van, amit a Törött Fog-hegy mélyén élő vámpírral kötött sötét szövetsége révén fizet meg. Emberfeletti ereje révén képes lesz megtörni a török megszállókat, azonban nagyobb árat fizet tetteiért, mint valaha is gondolná.

Mielőtt kis hazánk elmélyülhetett volna a Toldi filmtervének elutasításának fátyolos sivárságában, jött ez a jó kis október 23-ai film, hogy emlékeztessen, az egykori megszállók milyen nyomorba is döntöttek minket akkortájt. Figyelmeztető jelzés, hogy a tervezett 2 és fél millárd forintos költségvetés hétszereséből készült erdélyi vámpírlegenda legújabb feldolgozása is igencsak gyatra számítógépes effektekkel van teli. A messzi vágóképek homályosak, gyengék és túlszaturáltak, szinte nincs realisztikusan hihető köztük egy sem. Mind egy átlagos, legalább kétéves PC-játék képi világát hozzák, az akciójelenetek pedig csak utánuk jönnek a sorban. Drakula első ütközete vámpírként annyira izgalmasra sikeredett, hogy azt inkább egyleszúrt és a földre rogyó török katona melléből kiálló kard élén követhetjük végig szuperközeliben. Mondanom sem kell, mit jelent mindez: majd egyperces megspórolt színész- és díszletmunka, bár hozzáadott érétk hiányában csak betagozódik a parasztvakítások sorába.

A szereplőgárda alapjáraton nem rossz, bár vannak negatívumok itt is. Luke Evans végre megkapta az első nagy költségvetésű főszerepét, amiben inkább a a felsőteste domborít meg a CGI-maszk, amit egy-két vámpíros megmozdulására rendereltek. A nagy szerelmet szimbolizáló feleség szerepében Sarah Gadon csak esztétikai jelenség, bár tény, igyekeztek az összkép messze legjobb nőjét odabiggyeszteni motiváció címén. A főgonosz, mármint az ellenséges Mehmed szultán szerepében Dominic Cooper, aki a Marveles megjelenéseket leszámítva kezdi bedolgozni magát korosztályának főg€cijei közé, hiszen mindenhol ő lesz a rosszarc. Ettől függetlenül akármelyiküket is veszem alapul, bárki eljátszhatta volna a szerepüket, nincs igazán emlékezetes momentumuk. A gyermek Ingeras szerepében Art Parkinson látható, aki egyben a narrátor is a film elején és végén, bár közte meg ütnivalóan bárgyú és alig várjuk, hogy a törökök verni kezdjék kiképzés címén. Sajnos ez a megváltás is elmarad, így csak Charles Dance fikarcnyi szerepe marad, amiben legalább csekély örömünket lelhetjük. Az eredettörténet szerint ő lenne Drakula demóváltozata, akinek a tervezett mítoszépítésben még fontos szerepe lesz. Bizony ám, ez az etap csak felvezetett pár szörnyfilmet, amikről egyelőre pontos információink nincsenek, de a bevételi oldalt elnézve félhetünk, bár csak a filmek minőségétől.

Ha már nemzeti ünnepen megyünk moziba, látatlanban is a Harag az, ami ajánlanék, már csak a közelmúlt aktuálpolitikai eseményei miatt is közelebb áll szívűnkhöz a tankba szorult legénység akciódús története, mint ez a kihipózott keménységű és logikátlanságban tobzódó, tv-filmek szintjét éppen hogy csak meglépő effektekkel bíró alkotás, mely nagyjából az Én, Frankenstein mellé szúrható. Értékelés: 3/10

Tudom én, mi nem hiányzik animációs fronton: egy egészestés alkotás, mely csak a gyerekekhez szól. Legyen szó bármilyen alapanyagról, akkor is apa meg anya veszi meg a jegyeket, akik elszórakoznak azon, mennyire élvezi a gyerek a filmélményt, hogyan kacarászik olyan poénokon, melyek felét sem érti (mert az épp az unatkozó szülőnek szólna), de éppen a felnőtt szegmens szórakozása esik kútba. Hiába Erich Kästner műve, az 1949-es Az állatok konferenciája című ifjúsági regény, ha annak kivitelezése inkább a kisgyermekeknek szól.