Prolihisztor

Nyugodt szívvel kijelenthetem, a blockbuster-szezon véget ért, legalábbis ami a hagyományos nyári erőnyerő filmpremiereket illeti. Igazán csak 1-2 filmet érdemes kasszasikerként említeni, holott a versenyzők évről-évre népesebb táborból kerülnek ki. Idén már április 28-án a Thorral elkezdték a mozik felhívni a filmrajongók figyelmét, ezt követően a Halálos iramban 5. része valamint A Karib-tenger kalózainak negyedik része következett, hogy a májust majd a Másnaposok 2 zárhassa. A felnőttes kezdést az iskolaidő végeztével az animációs filmek idei nagy premierje követte, a Kung Fu Panda másodjára pandalírozott, versengve az X-Menek legújabbikával. Mindezt már csak a Transformers leglátványosabb része, valamint a Harry Potter követte.

Ez a kis lista csak azért kellett, hogy röviden áttekintsük az idei felhozatal nagyágyúit, valamint azt, hogy valahogy mégsem volt érezhető az a frenetikus nyári moziszezon. Nem csak a filmek megosztó visszhangjai miatt, de mintha már a nyári szezon sem lenne olyan erős, mint tartották azt éveken át. Legjobb példa erre az Avatar és az Alice Csodaországban, hiszen két olyan filmről van szó, melyek anyagilag azt a kiemelkedő eredményt hozták, amiket a nyári premierek esetében szoktak elvárni, márpedig ezek a filmek decemberi és márciusi bemutatóval kerültek forgalmazásra. Arról nem beszélve, hogy itt az augusztus, és még olyan filmek várnak ránk, mint az Amerika Kapitány, a Zöld Lámpás, a Cowboyok és űrlények, a Majmok bolygója, és ha szigorúan nézzük, szeptember elsején még a Conan is érkezik kis hazánkba. Hogy még inkább romboljam a nyári szezon nimbuszát, decemberre érkezik a Shrek spin-off, a Csizmás Kandúr filmje, valamint Tom Cruise is negyedjére lehetetlenkedik, már ami a küldetéseket illeti (Mission: Impossible - Ghost Protocol).

Ezek már csak amiatt is fontosak, mert örök vitatéma a filmletöltés (nem csak kis hazánkban). Idén a Warner be is keményített (ill. csak keménykedett), a Harry Potter bemutatójának halasztásában látta megoldását a kamerás felvételek kikerülésének megakadályozásában, de ismét bebizonyosodott, van annyira globális a világ, ha egyik helyen elapad a forrás, máshol újat fakasztanak - elvégre az orosz release-ek is szép számmal vezetik a leggyorsabb netes megjelenés listáit. Eközben 1-2 slágermozit és kivételes bemutatót leszámítva panganak a termek, heti 2-3 teltházas vetítésre nagyjából ugyanennyi kongó termes bemutató is jut. Nem csak a filmek, a belépőjegyek árai is hibásak ebben. Az egész struktúrát át kéne alakítani, mert pont azok a rétegek kezdenek leszakadni a mozis rétegektől, akik az utánpótlást biztosítják: egyre több fiatal elégszik meg a kamerás (ingyenes) felvételekkel, fejenként súlyos ezreket spórolva havi szinten. Mert legyünk őszinték, havi szinten 5-10 ezer forintot sem lenne lehetetlenség elmozizni, de van-e olyan mai fiatal, aki ezt gond nélkül megengedheti magának? Kicsit demagóg, de a fizetőképes kereslet körökkel lemaradt a kínálat mögött, ezt a hiátust pedig csak illegális módon lehet egalizálni. 

Fontos lenne a film szórakoztató értékének megfelelően szerepelni a pénztáraknál is, de míg a százmilliós alkotások ledózerolják a piacot, az 5-50 milliós filmek sokszor el se jutnak a közönséghez, a producerek, a forgalmazók tengerében elvesznek ezek a kisebb, de sok esetben értékesebb alkotások. Lehet szapulni a populizmust, a modern fogyasztói magatartást, de a tömegigény kiszolgálása nem szabad, hogy győzedelmeskedjen a filmművészet kulturális missziója felett. A mostani látványorientáltság sem egyeduralkodó, elég csak az Eredet példájából okulni, hiszen egy intelligens sci-fi is igen komoly szeletet tudod kihasítani a mozilátogatók pénztárcájából.

Tessék, az idei év legjobb idegennyelvű Oscar-díjas filmje! Kell ennél több, hogy rávegye az ember fiát/lányát, hogy ellátogasson a moziba? Ha igen, akkor minden igyekezetemmel azon leszek, hogy ezt az érzést csak erősítsem. Először vegyük a film eredménylistáját: nyert a Golden Globe-on és az Oscaron. Ez eddig igen veretes eredménylista - a lehetséges három díjból kettőt megszerzett, a BAFTA csak A tetovált lány ellenében veszett el. Nézzük a rendezőnőt: Susanne Bier jó pár éve az európai film élmezőnyében található olyan filmekkel, mint a Hogy szeretsz?, a Testvéred feleségét vagy az Esküvő után, mely filmekben a dán színészélet legjobbjai léphettek ki a szélesebb közönség elé, sőt, saját filmjének, a Testvéred... forgatókönyvének is megírhatta az amerikai remake-változatát, mely a 2 Golden Globe-díjra jelölt alkotást, a Testvéreket eredményezte.

A történet ugyan két szálon fut, egy afrikai és egy dán szálat kapunk, azonban az első inkább csak a felnőtt főszereplőnek tekinthető Anton (Mikael Persbrandt) személyiségének árnyalásáért felelős, plusz egy érdekes kontextusba helyezi a film címének pozícionálását, de erről később. Anton válófélben lévő orvos, aki igen nagy gyakorisággal látogat el egy afrikai menekülttáborba, hogy minden tőle telhetőt megtegyen az ottaniakért. Eközben egy másik férfi, Claus (Ulrich Tomsen) hazaköltözik Dániába, hogy felesége halála után új életet kezdjen fiával, Christiannal (William Johnk Nielsen). Apa és fia elridegült egymástól, gyászukat mind a ketten máshogy kezelik: míg az apa befele forduló lesz, a gyermek  saját igazságát a számára kegyetlenné vált világban kereső agresszív fiatallá lesz. Ebben társa lesz az osztály untermanja, a svéd származású Elias, akinek védelmére kelve egyre vadabb dolgokba rángatja magát és Eliast is. Mint kiderül, Anton Elias apja, így a két család története szorosan egybeolvad s ez a közös ösvény lesz a film igazi vezérfonala.

Bier filmje sok ponton eltér az amerikai fősodortól, de mégsem az a klasszikus európai alkotás: erre szokták mondani, díjátadókra készült. Minden másodpercében érződik az a fajsúlyos mondanivaló, amellyel foglalkozni szándékoznak az alkotók. A nagyon mély és búskomor óvilági-európai drámaiságot felpuhítva, míg az amerikai érzelmességet kissé megszikkadva tálalják a nézőnek, ami ezen öszvér esetében inkább pozitív végeredményre jutott. Itt kissé vissza is kanyarodnék az eredeti címhez, a Haevnen jelentéséhez: ugyan itt direkt a mennyország-hasonlat, kontrasztként kapunk is két teljesen eltérő világot, azonban jelen esetben a magyar cím kevésbé fennkölt és ezáltal találóbb is, mint az eredeti (ami igen ritka). Az északi országok idealizált társadalmáról már nem először rántják le a leplet, ebben talán a elgerősebb a Könyörtelenek című film volt, mely az iskolán belüli erőszakot ábrázolja. Most ugyan nem kapunk annyi kegyetlenséget, de ezzel pont hogy történetileg megágyaznak annak a filmnek, a kisiskolások egymás közti viselkedésének bemutatásával - mintegy előrevetítve, mi lesz ezekből a fiatalokból 5-8 év múlva. Ezzel szemben az afrikai történetszálon a dén fiúknál alig idősebb lányok terhes anyaként halnak meg a helyi Nagy Ember kegyetlenkedéseinek köszönhetően - a fogadásból felvágott hasú lányok sorban véreznek el, mire az orvoshoz kerülnek. A sors azonban nem hagyja magára a táborlakókat, egy fertőzés miatt Antonhoz kerülő Nagy Ember ugyan felgyógyul, életéről azonban az eddig számára kiszolgáltatott táborlakók döntenek, elég radikális módon. Nem igazán tudtam eldönteni, vajon melyik is lenne az a jobb világ, mert mindkét esetben a másik látszott szimpatikusabbnak, pont az eltérő szabályrendszer okán. Egy azonban biztos, értékítéletet nem mondhatunk csak a film alapján, mindenki magának szűrje le ezt a következtetést.

A film csodálatos operatőri munka eredményeképp élvezhető, melyért Bier állandó operatőre, Morten Soborg dicsérhető, mellette a zenei háttér is csak a legjobbakat érdemli, szintén Bier "örök zeneszerzője", Johan Söderqvist érdemel elismerést. A csodás tájakat életre keltő kép és zene csak még fájdalmasabbá teszi a film megtekintését, annak jó értelmében. Mert bizony fáj látni szenvedni mind az afrikai, mind az európai embereket, bizonyítva látni a tézist, a nyugati civilizáció csak demokratikus keretbe foglalta azt a kegyetlenséget, ami régről az emberben él. Mert ez a film bizony az erőszakmentes világ himnusza lehetne, ékes bizonyíték arra nézvést, mit hagytunk magunk mögött, mikor elértük az utopisztikus világbéke állapotát. Amíg ez nem következik be, addig az emberi kegyetlenség, a szétbomló családok, az önzés lesz napirenden, amit csak a tragikus események tudnak kiléptetni megszokott medréből.

8/10

Hogy mi a közös David Fincher és Danny Boyle rendező urakban? Legutóbbi két filmjükkel egymás ellenfelei voltak a díjátadókon. Ez ugyan nem egy eget rengető kijelentés, de mindenesetre tény. Míg 2009-ben Danny Boyle világszerte tarolt a Gettómilliomossal, addig Fincher csak elismeréseket gyűjtött a Benjamin Button különös élete című alkotásával. 2011-re fordult a kocka: Fincher nyerte halomra magát A közösségi hálóval (igaz, Oscar bátya nem gyütt neki), addig most Boyle maradt csak az elismerések talaján. Ezen kis ténymegállapítás nem csak örvendetes, hanem előre is mutat: itt van egy középkorú filmes generáció, akik már értik és tudják annyira a filmezést, hogy bármihez nyúljanak, az tipikusan arannyá változik. De ideje most Boyle rendezésére, az életrajzi ihletésű 127 órára terelni a szót.

Aron Ralston (James Franco) gyakorlott boulderező, aki kötél nélkül, kis magasságokban mászik. Magunk közt szólva magányos farkas, aki még a családtagjainak sem veszi fel a telefont, hagyja hogy az üzenetrögzítőjére öntsék ki szívüket. Aron a szokásos hétvégi mászására készül, messze mindentől és mindenkitől. Kicsit olyan, mintha Dakaron egy motorost követnénk, csak itt a motor helyett biciklivel közelítjük meg a célt, az igazi túra pedig már saját lábunkon vár ránk. A sziklás sivatagos terepen összefut két eltévedt lánnyal (Kristi - Kate Mara, Megan - Amber Tamblyn), akikkel egy fantasztikus barlangi tavas ugrálással múlatja az időt. Miután elválnak útjaik, Aron elkezdi az igazi túrát, ami során szerencsétlen balesetet szenved: egy kisebb szakadák feletti szikla szakad be alatta, majd a földre érve odaszorítja karját a falhoz. Innentől kezdve 127! órán át tartja fogva Aron a szikla, próbára téve elméjét, ösztöneit és végül életigenlését és testképét. A maximum egyéjszakás túrából kicsit több mint ötnapos kényszerű fogság során Aront már hallucinációk is gyötrik, az alultápláltságról nem is beszélve. Mivel igaz történet lévén bárki utána nézhet a valós történéseknek, így én is nyugodt szívvel árulom el: menekülését csak annak köszönheti, hogy élni akarása erősebbnek bizonyult teste megóvásánál. Az öncsonkítás jelen esetben at úlélést jelenti, melyet egy nagyon buta, de tényszerű megállapítással lehet igazán érzékeltetni: a csapdába esett kutya is képes lerágni az adott végtagját a megmeneküléséért. Az igazi kérdés az, vajon mi megtennénk-e ezt hasonló esetben?

A film a Boyle-hoz köthető érdemek mellett a főszereplő karizmatikus alakításának köszönhetően működik az első perctől az utolsóig. James Franco karrierjének első percétől az igazán "szarok bele"-figura, elég csak a gesztusait és szerepválasztásait megfigyelni. Aron karaktere ebből a szempontból igazán testhezálló, azonban a jellemfejlődés is teljesen hiteles Franco tolmácsolásában. Kis időre ő maga volt Aron, aki kénytelen levágni a karját, hogy hibáira ráébredve tovább élhessen, jobban és tartalmasabban. Igazi one man show ez, nem csoda, hogy jelölték a legjobb férfi főszereplő kategóriájában (ami a nőknél Natalie Portman alakítása, azt a férfi mezőnyben Franco hozta). Talán most van Franco karrierje csúcsán, innen már csak nagy erőfeszítéssel léphetne feljebb. Igazi indie-karakter, aki a nők mezőnyében Zooey Deschanel, az a férfiaknál James Franco. Valahogy nagy költségvetésű filmekben idegenül mozog, az ottani megkötések egész egyszerűen kioltják a benne szunnyadó tehetséget. Talán ez is magyarázza az Oscar-gálán mutatott halványabb teljesítményt.

Amint mondtam, Boyle mintha most már minden rendezésével a díjátadókat célozná meg, mégis azt mondom, inkább ez a filmje érte volna meg a tényleges díjazást, mintsem a Gettómilliomos. Igaz, ez szubjektív vélemény, de ez a filmje számomra jobban hozta azokat a látványelemeket, történetmesélést és feszültséget... mintha valamit visszacsempésztek volna a Trainspotting filmes stílusából.

9/10

Ismételten csak a vidék vesztett. Ahogy A király beszéde, a Fekete hattyú esetében, úgy a díjátadók egyik nagy kedvence, A harcos is szinte csak fővárosi premierekkel kezdett (kivéve a székesfehárvári mozi, de volt koronázóvárosként tekinthető fővárosnak). A legtöbb mellékszereplői díj tulajdonosaként azonban nem a filmnek van miért szégyenkeznie, csak a hazai forgalmazójának. Lássuk azonban inkább a film erényeit.

Igazi Rocky-film, melyben azonban nem a bunyók töltik ki a játékidő nagy részét, hanem a nagybetűs CSALÁDI DRÁMA. Adott egy anya (Melissa Leo), két férjtől származó jó néhány gyermeke, akik közül csak a két fiú, Dicky (Christian Bale) és Micky (Mark Wahlberg) számít tehetségesnek, igaz csak boksz terén. Míg Dicky az igazi klasszissá válás előtt inkább a crack rabja lesz, addig Micky anyja és féltestvére árnyékában csak tucatrangú és általában elkent szájú bunyósként tengeti életét. Jön azonban a fordulópont, míg Micky egy lánnyal megismerkedve növeszt tököt a családi lelejmolással szemben, addig Dicky a börtön rácsai mögött értelmezheti át a cseppet sem hasznosan töltött drogos éveit. Kettejük megromlott viszonyát azonban csak az őszinteség tudja helyrehozni, melynek köszönhetően a junkie-ból edzővé előlépő Dicky világbajnoki címhez segíti öccsét.

Sportdrámák közül az egyik legnagyobb emberi csatát is láthatjuk a vásznon, de hogy kinek köszönhetően, az esztétikai és szimbolikai értelmezés kérdése, ami egyben a Ki a nagyobb harcos? kérdésre is választ adhat - igaz, többfélét is. A drogfüggő testvér harcát saját gyengeségeivel szemben, legyőzve saját egóját, hogy öccse törekvéseit szolgálja? Vagy a mindig háttérbe szorított fiatalabb fiú felemelkedésének története, ahol az elnyomó anya és báty ellenére is világbajnoká lehetsz? Ha csak a színészi alakításokat nézzük, akkor Bale a nagyobb harcos, nem csak a leadott súly miatt, egész alakítása az ambivalencia, a drogfogyasztás ábrázolásának skizoid mellékhatásai mellett. Mellé csak a szintén megosztó karakterű és akaratos édesanya szerepében Leo nőhet csak fel, nem is csoda, hogy mindketten megnyerték, amit csak lehetett - mellettük Marky Mark csak egy erősen közepes színész(nek tűnik). Arról nem beszélve, hogy a 7 Oscar-jelölésből a két reálisan megnyerhetőt el is happolták a vetélytársak elől. Robert Downey Jr. még műfeketeként a Trópusi viharban elnyomta nekünk: nyomasd a kretént, és jön Oscar-bátya!, most kibővíthető azzal, hogy Fogyj annyit, mint Christian Bale!. Igaz, nem az első alkalommal tette ezt, de ez a 21. századi method actor nem először sütkérezhet a kritikai napfényben, de talán most éri a leginkább.

David O. Russell rendező a Sivatagi cápák után újra nagy sikert ért el Mark Wahlberggel, de megint nem (csak) Wahlbergnek köszönhetően. Kis költségvetése ellenére bőséges anyagi siker a film, szakmai eredményeiről nem is beszélve. Karrierje műfajingadozó jellegéből fakadóan kíváncsian várom, a következő filmje, ami ezúttal vígjáték, vajon hozza-e a msotani elvárások színvonalát.

A nagy sportfilmek jellemzője, hogy évente újra elővesszük és megnézzük, hogy erősödjön tőle kicsit önbizalmunk, hogy átlendítsen a fárasztó edzések monotonitásán, ha netán halványulna a kitűzött cél a láthatár szélén. Úgy érzem, A harcos többször is elő fog kerülni az évek során, de nem a sportolói, hanem az emberi diadal okán.

9/10

Azért a címválasztás, mert ez így talán egységesebb, mintha igyekeznék pro és kontra felsorolásokat vagy kijelentéseket tenni, hiszen a jó dolgokkal is lehetnek problémák. Most a 83. Oscar-gálát tekintem át, na nem kategóriánként, nem a győzteseket és a nagy veszteseket felsorolandó, mert az nem lenne önmagában érdekes.

A díjak átlagát nézve nagyon kiegyensúlyozott eredményt kaptunk. Négy-négy szobrocska A király beszéde és az Eredet tarsolyában, hárommal gazdagodott A közösségi háló, 2-2 díjat kapott A harcos, a Toy Story 3 és az Alice Csodaországban, valamint egy díjat a Fekete hattyú. Ebből is látszik, idén nagyon kiegyensúlyozott képet igyekezett magáról kialakítani az Amerikai Filmművészeti Akadémia, nem estek abba a hibába, mint a Brit Filmakadémia tette: a hét díjjal ott A király beszéde rommá nyerte magát, nagyon egyoldalúvá téve a versengést. Ez a fajta egalitárius módszer azért sem feltétlenül baráti, mert egy-egy film nem feltétlenül abban a kategóriában diadalmaskodott, amiben erős volt: az Eredet csak a látványvilágára és a hangok terén nyert, míg az utóbbi években megszokott underdog győztes a legjobb filmek terén esélytelen volt, mert hiába kis film A király beszéde vagy A közösségi háló, olyan hype és díjeső van már mögötte, hogy a díjazásuk így is mainstream megoldás.

A társ-házigazdákra nem lehet panaszunk, az Oscar bántóan polkorrekt világlátása és működése mellé még így is erőn felül teljesítettek, bár tény, sokkal többet vártak az emberek James Francótól, mint a női ruhába bújás. Mellette Anne Hathaway igazi díva volt, meg is leckéztette a két évvel ezelőtti gála házigazdáját, Hugh Jackmant. Franco és Hathaway közös legjobb filmes montázsa ugyan szórakoztató és figyelemfelkeltő volt, de a műsor végére már szinte csak Hathaway maradt a vártán, Franco csendesen ellubickolt a rivaldafényben.

Ami viszont igazán dühítő volt, az a hazai közvetítést felvállaló HBO néhány húzása. Egyrészt a két tolmácsoló feladatot ellátó úriember rendszeres hibái voltak aggasztóak, mert rendre a poénos második tagmondatot hagyták el, ami azért az állandó ziccer hiányát jelenti. Azonban ennél is idegesítőbb volt a csatorna szünetbeli tevékenysége, több okból és esetben is. Elsőként az Avatár ajánlóinak ronggyá játszása volt az, ami már szó szerint dühítette az embereket (a Belvárosi Mozinak köszönhetően szélesvásznon néztem az átadót), a teremben helyet foglalók olykor már hangosan elégedetlenkedtek minden idők legtöbb bevételt produkáló filmjének újabb beharangozója láttán - főleg, hogy volt olyan 5 perces blokk, mikor kétszer! is láthattunk na'avikat a vásznon. Emellett a többi ismétlődést csak megemlíteném: Gengszterkorzó, Spartacus - Az aréna istenei, Ő a megoldás, 500 nap nyár, stb. Ezzel az a baj, hogy bizonyítja, még a legerősebb magyar fizetős csatorna sem képes fogyasztóbarát marketinggel előállni az egyik legnézettebb hazai tévés közvetítés során. Dömperszerűen tolták az arcunkba az egyébként is agyonreklámozott és legalább a csapból is folyó alkotásokat. Ez bizony koncepcióhiányról, ötlettelenségről és hanyagságról tanúskodik. Egy ilyen lehetőség esetén erőteljes és szórakoztató konstrukcióban kell felépíteni a szüneteket, nemhiába a legmagasabb reklámbevételeket generáló közvetítések egyike a tengerentúlon.

Ahogy messze még a jövő évi gála, úgy ezek a problémák is kiküszöbölhetőek, hogy egy összességében négyórás közvetítés majdnem harmada ne az unalomba és az idegesítően ismételt jelenetekbe fulladjon.

Legjobb film

A király beszéde

Legjobb férfi főszereplő

Colin Firth (A király beszéde)

Legjobb női főszereplő

Natalie Portman (Fekete hattyú)

Legjobb rendező

Tom Hooper (A király beszéde)

Legjobb betétdal

Randy Newman - We Belong Together (Toy Story 3)

Legjobb vágás

A közösségi háló

Legjobb vizuális effektusok

Eredet

Legjobb dokumentumfilm

Inside Job

Legjobb rövidfilm

God of Love

Legjobb dokumentum-rövidfilm

Strangers No More

Legjobb jelmez

Alice Csodaországban

Legjobb smink

Farkasember

Legjobb hangvágás

Eredet

Legjobb hangkeverés

Eredet

Legjobb filmzene

Trent Reznor és Atticus Ross (A közösségi háló)

Legjobb férfi mellékszereplő

Christian Bale (A harcos)

Legjobb idegennyelvű film

Egy jobb világ

Legjobb eredeti forgatókönyv

David Seidler (A király beszéde)

Legjobb adaptált forgatókönyv

Aaron Sorkin (A közösségi háló)

Legjobb animációs rövidfilm

The Lost Thing

Legjobb animációs film

Toy Story 3

Legjobb női mellékszereplő

Melissa Leo (A harcos)

Legjobb operatőr

Wally Pfister (Eredet)

Legjobb látványtervezés

Alice Csodaországban

Tanmese a művészet alkotóra nézve önpusztító erejéről. Mindez attól a rendezőtől, aki eddig a kevésbé ismert, mégis körülrajongott művészfilmes zóna határán mozgott, mind jobban közelítve a populáris filmesekhez. Na nem történetvezetésében, rendezésében, sokkal inkább a szereplőválasztás terén. Ismert arcokkal játszatott el imázs-idegen szerepeket, s minden főszereplője az önpusztításban tobzódott. Darren Aronofsky mostanra elérte Hollywood kapuit is, be is lépett rajtuk, hiszen a 2012-re ígért The Wolverine már nagy költségvetésű képregényfilm lesz, a karakterben felfedezhető önpusztítás azonban még mindig Aronofsky igazi ereje.

Egymást követő két filmjében is egy-egy emblematikus színész bízott meg az önmagukból való kifordulásra, pontosabban szélsőségesebbre vette az ő kifele mutatott képüket. Mickey Rourke esetében nem volt ezzel gond, hiszen az egykori szépfiú már csak kvalitásaiban ér fel régi önmagához, külseje a boksznak köszönhetően erőteljesen megváltozott. Ezzel szemben Natalie Portman többségében a jó kislány, de mindenképp a szép kislány szerepében tündökölt, ezzel szemben itt a skizofrénia és a paranoia határmezsgyéjén egyensúlyozva talán élete legjobb alakítását adja, mely a balett-történet egyik legtragikusabb metamorfózisával állítja párhuzamba a film történetét.

A tehetséges táncos Nina (Portman) egyik percről a másikra a társulat üdvöskéje lesz, mikor a korábbi , Beth (Winona Ryder) kegyvesztett lesz a társulat vezetőjénél, Thomas-nál (Vincent Cassell). A Hattyúk tavának előkészületei során azonban nem csak a szokványos terhelés lesz az, ami Ninát hátráltatja, hanem a saját lelki vívódása is. A társulathoz csatlakozó fiatal lány, Lily (Mila Kunis) személyében egy igazi Fekete hattyú is a látómezőbe kerül, azonban a kihívás sem kicsi: nem a Lily-ben megtalálható sötétség az, ami a színpadra kell, hanem a Ninában fellelhető tisztaságnak kell igazán sötét tónusokkal gazdagodnia. Ez a fajta önpusztító metamorfózis megannyi ponton vizuálisan is manifesztálódik a vásznon, az öncsonkítás művészi formáját mutató balett mellett mazochista jelenetek is teret kapnak: a véresre vakart hát, a szétroncsolt láb és a kéz körmeinek örökös torzulása már sokkal inkább a lélek visszafordíthatatlan és káros változásaira felszólító segélykiáltás, melyet a környezet nem hall, nem hallhat meg. A szintén táncos édesanya, Erica (Barbara Hershey) minden vágya, hogy lányán keresztül kiélhesse saját vágyait, nem törődve a sérülésekkel, amiket mind fizikailag, mind lelkileg elszenvedett a lánya.

Egy precíz, lélekromboló és feszült bő másfél órával ajándékoz meg minket a film, mely hihetetlenül olcsó megvalósításai ellenére is csodálatos látványt tár a nézők szeme elé. A feszültség azonban minden jelenetet átitat, van, ahol szinte a kegyetlenség határát súrolja, de mindvégig szórakoztat is. Újra egy olyan világba vezet minket Aronofsky, ahol kifele a szórakoztatás a cél, de belül nem csak emberi tragédiák sora, de a fizikai fájdalom elviselhetetlensége, lélek- és testgyötrő jelenléte árnyékolja be a sikert és a mindennapokat. Az idei díjátadók női főszereplő kategóriában nem véletlenül csak Natalie Portman nevétől hangosak: az eddig is megkérdőjelezhetetlen tehetséggel bíró hölgy feljutott a csúcsra, osztatlan sikernek örvend alakítása. Arról nem beszélve, hogy milyen magánéleti hozadékai vannak a filmnek: párját és születendő gyermekét köszönheti az alkotásnak. Mellette Mila Kunis, Barbara Hershey és Vincent Cassell is csak epizodista, akik kellő hatékonysággal pofozzák, rugdalják át Ninát saját tragédiájának történetén.

9/10

Mai receptünk: Lehetsz király! - dadogva is.

Hozzávalók:

1. Szoknyabolond báty, aki rangon aluli és elvált nőbe szerelmes.

2. Szerető feleség, aki helyetted is átlép az ányékodon.

3. Egy ausztrál színész, aki beszédspecialistának adja ki magát, közben a herceg-királyban is az embert látja.

4. Valós események, melyek megihletik az egyik legjobb brit történelmifilmes rendezőt.

Elkészítés:

Veszünk egy jó adagnyi ismert történelmi eseményt és udvari titkot (közel 15 évnyit), mindezt alaposan átszűrjük, hogy csak a számunkra legfontosabbak maradjanak. A szűrt alapot rábízzuk egy már sokszoroson bizonyított rendezőre, a 2000-es évek brit és amerikai történelmi filmjeinek és sorozatainak egyik legjobb direktorára, Tom Hooperre (bizonyíték: Elizabeth, John Adams, Longford). Bábjainak az elmúlt évtizedek talán legjobb brit és ausztrál színészeit szerződtetni, hogy a korhű díszletekben nyelvhű aktorok elevenítsék meg a szereplőket. Az összetevőket pihentetjük, hogy jól összeérjenek az ízek, majd az év utolsó harmadában, a fesztivál- és díjátadóidőszakban tálaljuk.

A dadogós Bertie-herceg (Colin Firth) szép lassan lépdel az uralkodói ranglétrán: apja halálával bátyja lesz a király, majd annak érzelmi indíttatású lemondása után ő lesz a Brit Birodalom királya. Nemezise, a dadogás azonban nagyon megnehezíti mindennapjait. Feleség, Erzsébet hercegné (Helena Bonham-Carter) végső kétségbeesésében fordul az ausztrál beszéddoktorhoz, Lionel Lounge-hoz (Geoffrey Rush), hogy segítsen férje dadogásán. A herceg először érezheti magát igazán kényelmetlenül, ugyanis Lionel terápiája során nem adja meg neki azokat az előjogokat, amik alapjáraton megilletik. A herceg, majd király a káromkodás útján szabadul fel saját gátlásainak terhe alól, hogy megtartsa azt a rádióbeszédet, melyről mind a mai napig emlékezetes.

A díjátadók egyik üdvöskéje lett Colin Firth György király szerepében, ami teljes joggal érthető is. Az idei filmek férfi főszerepeit elnézve nagyon is megérdemelt sikereket arat, míg más  kategóriákban rendre alulmaradt eddig. A Brit Filmakadémai 14 és az Amerikai Filmakadémia 12 jelölése már nagyobb előretörést jelenthet, de a tavalyi Oscar-versenygés megismétlődni látszik. Akkor az Avatár és A bombák földjén vetélkedett, melyből magasan az underdog-induló katonai dráma jött ki győztesen, míg idén eddig A közösségi háló nyerte a filmes díjak többségét. Igaz, a versengés idén szorosabb, hiszen ne feledkezzünk meg Nolan Eredet című filmjére, mely eddig szinte csak technikai díjakat zsebelhetett be (ma kapta Nolan a forgatókönyv díját - az első értékelhető díj a filmnek), itt van még a melegtéma, mint örök kedvenc (A kölyök rendben van), valamint a Coen-tesók újabb westernje, a 10 Oscar-díjra esélyes A félszemű.

A legjobb férfi főszereplő díja egyértelműen Firth felé lejt, a főbb kategóriák esetében pedig inkább a BAFTA jelentette hazai pályában reménykedhet a film, de csak a további, eddig nem említett bombaerős vetélytársak (127 óra, A harcos, Fekete hattyú, valamint az igazi underdog induló, a Winter's Bone) miatt.

8/10