Elérkeztünk a nyár talán legtöbbre hivatott versenyzőjéhez, a Transformers: A kihalás kora alcímű fejezethez, mely egy új trilógia megágyazója is egyben. Emberi szereplők terén cska újdonsággal találkozunk, míg Autobotok és Álcák terén csak hellyel-közzel ragadhat el minket az újdonság varázsa. Ha már úgyis egy évvel több ideje volt a megszokotthoz képest Michael Baynek a filmre (a robotos filmográfia-szakasz közé ékelve a Pain & Gaint), így részemről magasabb elvárásokkal is álltam a filmhez.

A történet szerint van ez a csóró kis mérnökember Texasban, nevezetesen Cade (Mark Wahlberg), aki megélhetési lehetőségként megannyi sikertelen feltalálás mellett a szomszédok háztartási hulladékait javítgatja. Egyszem lánya, a szemrevaló(nak szánt) Tessa (Nicola Peltz) épp érettségire készül, szembesülve a folyamatos egyetemi ösztöndíj-pályázataira kapott elutasító válaszlevelekkel. Kettejük kilátástalan vidéki idilljébe csöppen bele Optimus Fővezér, akit a CIA és egy eddig ismeretlen Transformer keres. Optimus és texasi barátai nekilátnak hát, hogy megmentsék a világot, most egyszerre az emberi hülyeségtől és az idegen inváziótól.

Elsősorban a forgatókönyvet kellett volna megmenteni, mert így sajnos nyugodt szívvel jelentem ki, Bay rálépett a tolkieni Peter Jackson által kikövezett útra: ha már úgyis hozott 2 és fél milliárdot a Transformers-franchise a mozikban, akkor egy épkézlábnak ható forgatókönyvet szétforgácsol legalább két fejezetre. Ki van zárva, hogy A kihalás kora egyetlen ötlet lenne, mind a háttérinformációk, mind a végkimenetel szempontjából kevéske egy önálló alkotásnak, inkább csak felszopja felhúzza a közönséget egy még nagyobb dobás előtt. Ami azonban nem tölti el maradéktalan örömmel a nézőt, mert logikai és dramaturgiai bukfencei egész sorával rombolja a konstans nézői élményt.

A film humora inkább vesztett varázsából, már ha volt neki olyan, amit leginkább az embertrió hordozna magában. Ja igen, trióról van szó, mert a jó kislány módjára hazudozó Tessa raliversenyző pasija is becsatlakozik a sztoriba. Shane (Jack Reynor) nagyjából azon a szinten helyezhető el, mint Sam (Shia LaBeouf) karaktere az első trilógiában - csak most nem ő a kulcsszereplő. Apa és lánya közt nem érezni semmi atyai törődést vagy gyermeki féltést, szimplán csak belecsöppennek az egészbe és végigülik ezt a dínós hullámvasutat. Ha már az előzetesben is elsütötték ezt a poént, én is ejtek róla pár szót. Mire eljutunk a sztoriban eddig, addigra már rezignáltan ülsz és csak kevés érdeklődést mutatsz az események iránt, mivel tudod az előzetesből, milyen környezetben bukkan fel a Dínóbot. 

Ha pozitívum kell a filmről, akkor egyrészt nincs Shia állandóan szajkózott és elhíresült "Nononononono"-szövegelése, másrészt a látvány. Hiába a gyenge félsztori, az erőtlen színészvezetés és a néhol borzalmas dialógusok, amikor jön egy kis robotzúzás, ott még így is belemarkolsz a karfába, megfeszülsz az érezhető súllyal és erővel rendelkező Transformersek csatájától. Chicago ostroma lófaszfütyi ahhoz képest, amit tengeren onnan és még túlabb is művelnek, egyszerűen jobban jártak volna, ha csak a robotos részeket adják le vágatlanul, netán bővített jelenetben. Bay próbálkozik a lens flare-rel is, de inkább csak idegesítő, mint heroikus a végeredmény, Ehren Kruger szkritpje alapján meg lassan, de biztosan épül egy Álca-barát tábor, akik az emberek vereségéért szorítanak.

Affelől nincs kétségem, ez is megtermeli a maga milliárdos bevételét, elég csak a mind szélesebb körben fejlődő ázsiai piacra és annak kiszolgálására gondolni. Ettől függetlenül azonban csalódáskeltő, a konspirációs rész nagyrészt homályba vész és még annyira sem tudsz izgulni az emberiség sorsáért, mint korábban.

Értékelés: 5/10