Vannak időszakok, mikor okkal vesznek elő egy már kifuttatott filmötletet: háborús filmek esetén egy újabb fegyveres konfrontáció, dráma vagy önéletrajz esetén a megismétlődő társadalmi konfliktus, ami meghatározta a címszereplő személyiségét, adja az aktualitási alapot. Horror esetében eddig csak a zombifilmek legjobbjainak (értsd Romero művei) sikerült legitimáltatni az újrahasznosított celluloidot, azonban úgy érezték néhányan, 2013 pont az az évjárat, amikor a Carrie sikerrel debütál a piacon, mint remake. Nagyon nem lett igazuk, számtalan okból, de azt majd lentebb. Stephen King (és a nézők milliói), mint az eredeti regény szerzője, joggal foghatja majd a fejét az eredmény láttán, mert itt a látvány egyes szegmensein kívül minden elvérzett, de ez már inkább a modern kor átka, semmint az alkotók hibája.

Carrie White (Chloë Grace Moretz) minden, csak nem tipikus amerikai tinédzserlány: anyja a születésekor meg akarta ölni, mivel nem volt tudomása saját terhességéről; édesanyja, Margeret (Julianne Moore) a nők vérbűnétől rettegve otthonában nevelte, amíg az állami joghatóság úgy nem rendelkezett, hogy Carrie iskolaköteles ideje alatt a közoktatás szerves, de távolságtartó részese legyen. Különcsége akkor hág a tetőfokára, mikor egy tornaóra végeztével zuhanyzás közben életében először megjön a menstruációja. Tudatlansága révén pánikrohamban tör ki, míg a többi nagylány viccből tamponnal dobálja meg. Innentől kezdve Carrie közröhej tárgya lesz, a dobálós videó netre is felkerül. Közeleg a végzős bál, ahova az iskola szépfiúja annak barátnője bűntudatától vezérelve elhívja a különös lányt, akiben természetfeletti erő kezd munkálkodni. Telekinetikus erejével először csak könyveket, tárgyakat lebegtet, végül pedig az egyre ellenszegülőbb édesanyját zárja be abba a kamrába, ahol eddigi élete során neki kellett bűnbánatot tanúsítania. A bálon azonban szerveződnek a rosszindulatú lányok, a bálkirálynővé választás során egy vödör disznóvérrel öntik le a hányatott sorsú leányt. A megaláztatás és düh eluralkodása révén címszereplőnk ámokfutásba kezd, a fél várost lerombolja és a bulizó diákságot is megtizedeli.

Az előzetesek után nem tagadhatom, vártam ezt a sokkal brutálisabbra hangolt változatot. Ehhez képest (a mostanság módi előzetes-vágást okolva) nem kis mértékben voltam kénytelen csalódni. Alig volt olyan izgalmas momentum, ami meg tudott lepni, pontosabban horror esetében jóértelmű meglepődés nem ért. Annál inkább a csalódás és a szégyenkezés. Van az, amikor nem bírja az ember nézni a vásznon folyó szerencsétlenkedést. Ezzel a mondattal pedig le is írtam a film játékidejének 80%-át. Mivel alapból egy kamaszfilmmel állunk szemben, működnie kell ebből a szempontból is. Ehelyett csak sértően esetlen mindenki, a címszereplő úgy forgatja a fejét a világ csodáira (ld. mobil, Youtube, divatos ruhák), mintha most szabadult volna egy magashegységi kibucból, ahol csak 40 feletti emberek vették volna körbe. Ezt a Carrie-t simán össze lehetne zárni M. Night Shyalaman A falu-béli karaktereivel, annyira életidegen számára minden. Míg az 1976-os változatban még hihető volt ez a világtól való vallásos elzárkózás, addig egy 2013-ban középiskolás amerikai lánytól egy elképzelhetetlen. 15 éves koráig még egy biológia-órán sem szembesült a menstruáció tényével, egyetlen olyan beadandó dolgozata sem volt, amit számítógépen kellett megírnia, a Youtube-bal való ismerkedés rögös útjáról nem is beszélve?!?!

Ami működik, az a telekinetikus erő ábrázolása. Látszik, hogy minőségi munka egytől egyig, Carrie gyilkolásait pedig kifejezetten élvezet végignézni, ahogy bosszút áll a vele szemétkedőkön és az őt kinevetőkön egyaránt. Mondjuk, ha látta valaki a Végső állomás-filmeket, sok újdonsággal nem szembesül, mert az ötletesség nem szárnyalja túl az ottaniakat, de jelen film teljesítményét nézve ez a szegmens elismerendő. És ez nem kis szó, még akkor sem, ha valaki úgy ült be a filmre, hogy ezt most szeretni fogja, mert szimpatikusak a motivációk. Általában az elnyomottal tudunk azonosulni, a bennünk élő kishitű emberhez az áll közelebb. Nem lehet mindenki Barney Stinson, hogy a nagy és erős genyának szurkoljon A karate kölyökből. Mégis, nem megy a rokonszenvezés az elesettel, mert már nem 1976-ot írunk, ahol még el tudták zárni a szülők a gyermek lelkét és szellemét a világ elől. 2013-ban minimum egy okostelefon jut egy átlagos középiskolásra, az internettel napi kapcsolatban állnak (és gyakran iskolai feladat révén is), egy tornatermi öltözőben pedig nem tudom elhinni, hogy nem szembesülne legalább egy havibajos kamaszlánnyal!

Kimberly Peirce meg sem tudja közelíteni azt a drámaiságot, amivel A fiúk nem sírnak világhírűvé tette. A kirekesztett karakter itt még csak nyomokban sem emlékeztet egy valós, szenvedő egyénre, szimplán csak szánakozunk felette. Ahelyett, hogy szurkolni tudnánk, hogy szorítani érte, inkább várjuk a disznóvért, az anyai szigort, a megalázást. Márpedig így esélytelen is, hogy szimpatizálni tudjunk az elesettel – arra pedig nem is emlékszem, mikor tudtam ennyire közönyös maradni bármelyik címszereplő, elnyomott karakter iránt. Rosszindalattal, hosszas mérlegelés után 3/10, de csak a néhol működő látvány miatt.