Prolihisztor

Ma 3 dimenziós filmet készíteni lassan az elavárás kategóriájába esik, főleg, ha valaki kiemelkedő bevételekben reménykedik. Elég csak megemlíteni az általunk is górcső alá vett filmek listáját (A titánok harca; Alice Csodaországban; Avatar; Toy Story 3; Sammy nagy kalandja - A titkos átjáró, A kaptár-Túlvilág). Ezen filmek egytől egyig már a technológia fejlődés eredményeképp láthatóak a mozikban, a kitágult érzékeinkre ugyan nem új módszerrel, de annak eddigi leghatásosabb módján csapnak le. Emellett pedig komoly anyagi pluszt jelent, hogy a normál jegyárnál másfélszer-kétszer több kérhető el ezekért a vetítésekért.

Attól ugyan még messze vagyunk, hogy a magyar filmszakma is elkezdje ontani magából a 3D-filmeket, de egy önjáró vállalkozónak köszönhetően már megízlelhetjük a magyar műhelyek munkáját. Gráner József 3D-fotósból küzdötte fel magát a filmes világba, saját produkciójával pedig új mérföldkőhöz juttatta mind a magyar filmművészetet, mind a dokumentumfilmes szekciót. Olyan egyedülálló próbálkozásról van szó, mely bebizonyítja, százmilliók nélkül is lehet igényes magyar alkotást letenni az asztalra, arról nem beszélve, hogy a tudományos igényű alkotások a plakát szerint ígért módon minden korosztály számára tartogat érdekességeket.

Ha már egyszer híresek vagyunk, elismertek, nagyon nehéz újra az ismeretlen szakmabeli szerepéből a csúcsra törni. Erre nagyon jó filmes példa Mathieu Amalric első nagyjátékfilmje, a Turné, melyben a jó öreg kontinensünk elhagyása sem maradhat ki, arról nem is beszélve, hogy milyen hátteret és történetet kapunk. Arról nem beszélve, ki az, aki nem szeretné végigutazni Franciaországot, fél napokat kapva a városnézésre, pihenésre, szórakozásra, este pedig sztriptízzel kevert burleszk előadásokkal szórakoztatva a nagyérdeműt.

Akár önéletrajzi ihletésű alkotásról is beszélhetnénk, hiszen a forgatókönyvíró-főszereplő-rendező Amalric saját életében is megtapasztalta már, milyen Európának hátat fordítani, kipróbálni az amerikai álmot, elismertség és nagyság hajszolása egy másik kontinensen.

A női egyenjogúság nagyon nem újkeletű a filmművészetben, sőt, az azt lemaradva követő társadalmi felfogásokban sem. Vannak azonban olyan országok, régiók, sőt, kontinensek, ahol a témában még bőven van mit fejlődni. A sivatag virága című film nem is oly rég az afrikai kontinensen tapasztalható kegyetlen bánásmódra volt hivatott felhívni a figyelmet, míg a Nők férfiak nélkül az arab világ, azon belül is az Iránban megtalálható női szerepek felsorolásával ad teljes képet a kevésbé jártas nyugati szemeknek.

Shahrnoush Parsipour írónő hazájában betiltott regénye remek táptalajul szolgál egy, a történelem vérzivataraiban fejlődés terén sok esetben lemaradást mutató ország társadalmi berendezkedésének ábrázolására. A "mutass egy példát, jellemezted az összeset"-elv alapján építkező történetben az iráni történelem díszletként szolgál, sokkal nagyobb teret kap a négy női főszereplő életének alakulása, a vágyott szabadság más és más útját választva járjuk be ezen sorsutakat, melyek elérő eredményei egy irányba mutatnak... de erről később.

A XXI. századi filmművészet alkotásai egyre jobban reflektálnak a kapcsolatok működésképtelenségére, mely a modern kor egyik legfájóbb eredménye. Nem tételmondatok jönnek a rohan világ, a közösségben élő, mégis elszigetelt és magányos emberekről, de egy mondat erejéig idézzük meg Ákos Tudom hogy merre jársz című dalának kezdősorát:

"Sok ember közt vagy a leginkább egyedül" (teljes zene itt)

Az pedig, hogy a zene után a film az a társművészet, mely a leggyorsabban, legérzékletesebben és a legtöbb emberhez juttatja el üzenetét, nem újkeletű dolog. A Hajszával kapcsolatban pedig elmondható, a talán legjobb francia filmes gárda dolgozott az egymástól elidegenedett emberek és párok ábrázolásán, igaz, párkapcsolati ábrázolásban ennyire a nézőket elidegenítő szándékot sem nagyon láttam. Patrice Chéreau rendező a legjobb szerzői filmes szándékok mentén viszi végig a nézőt a tökéletesen romokban lévő emberek saját romjaikon működtetni szándékozott kapcsolatain keresztül, legyen az baráti vagy szeretői viszony.

Életrajzi filmet készíteni az egyik legnehezebb a filmes szakmában, még ha sok esetben a leghálásabb is, főleg, ha a filmre vinni szándékozott személyek segíteni is tudnak az alkotói folyamatban. Jelen esetben pedig a női szabadság-mozgalmak egyik ikonikus alakja, Waris Dirie szolgáltatja a történeti alapot, személyes élettörténete a felemelkedés és a szabadságvágy példamutató keveréke.

A kecskepásztorból lett szupermodell életútja azonban nem csupán a kitörés lehetőségét és sikerességét mutatja be, annál sajnálatosan sokkal kegyetlenebb apropója van az ő szerepvállalásának, melyet az ENSZ különleges nagyköveteként is folytat. A női körülmetélés, mely nem csak vallási, hanem tradicionális alapon is zajlik az afrikai, ázsiai, s most már a bevándorlásnak köszönhetően európai és amerikai régiókban, talán az egyik legbrutálisabb emberi beavatkozás a szexuális szabadság korlátozásában. Dirie azonos című önéletrajzi könyve alapján készült alkotást nem csak a moziba látogatóknak lenne érdemes megtekinte, társadalomismereti órákon is alkalmazható lenne, mint oktatási segédanyag.

Önismétléssel kezdem mostani írásomat, ugyanis számtalanszor szóba hoztam, sosem tesz jót se mozifilmnek, se mozilátogatónak, ha éveket kell egymásra várniuk. Egyrészt az internetes letöltések virágkorában percek alatt a saját számítógépen nézhetjük meg az egyes alkotásokat (ráadásul ingyen), másrészt pedig a rengeteg hírforrásból értesülhetünk az alkotás minőségéről, tetszési indexéről. Most, amikor a tömegpszichózis is erősen ízlésbefolyásoló tényező, pláne rossz a többéves csordaszellemre hallgatni, ha moziműsorok felől érdeklődünk.

A gyűlölet és A bíbor folyók rendezője, Mathieu Kassovitz már rég áttette székhelyét az álmok amerikai világába, a Gothika után pedig egy újabb érdekesnek mondható alkotással állt elő... még 2008-ban. Már a forgalmazási időszakban terjengtek a hírek, stúdiói elégedetlenség, alkotói nézeteltérések, vágott verziók körül. Sajnos a stúdió és a producerek diadalmaskodtak, a moziforgalmazásba már a 90 perces verzió került, amely az eredetileg két és félórás film esetében komoly történeti hiányosságokat feltételez. Arról nem is beszélve, hogy a vágóasztalon kivéreztetett alkotás mondanivaló nélkül csak egy üres, 1-2 ponton szájbarágós utópia-mozivá silányult, bizonyítva, a kevesebb több elve nem minden esetben üdvözítő.

Napjaink egyik legsikeresebb magyar rendezője Mundruczó Kornél. A Delta című filmjével 2008-ban már sikereket ért el Cannes-ban (FIPRESCI-díj), míg témaadó alkotása a versenyprogramban is helyet kapott. Amint az ebből következik, nemzetközi szinten jegyzett rendezőről van szó, aki bátran játszhat műfajokkal, nemhogy éles határvonalakat nem kell tartania, új, általa felfedezett tartományokba pozícionálhatja műveit.

Ebből sajnos úgy látszik, csupa hibás következtetést vont le. Hogy mik ezek, azokat szép sorban ki is fejtem, a probléma az, s ezt előljáróban le is szögezném, nem támadni akarom a rendezőt, még ha a negatívumok megemlítése és listázása hazánk művészetében támadásként is értelmezhető. A negatív kritika nem egyenlő a támadással. Nem vagyok filmes, nem is tervezek hasonlót alkotni, ez a negativitás inkább figyelmeztető jellegű, mert egy sikeresen, határozott módon megkezdett életpálya (reméljük) egyszeri kisiklását láthatjuk, mely a szerzői film személyessége ellenére is elidegeníti a nézőt, az átlagos mozilátogatók számára sok esetben emészthetetlen, nehézkes és didaktikus filmet eredményezve.

Fokozd a látványt, fokozd a tempót! Lám, ennyi egy folytatásos film titka. Ha már a kiindulópontként tekintett alkotás is halmozza a vizuális élvezeteket, az alkotóknak egyre nagyobb gondot jelent mondanivaló és színvonal terén felülmúlni önmagukat. Erre mi sem jobb bizonyíték A kaptár-kvadrológia. Elérkeztünk egy újabb mérföldkőhöz, ugyanis Alice rémföldi kalandjai folytatódnak, még nihilistább és lepusztultabb világban, mint eddig.

Az első film még a laborban játszódott, a bezártság és a korlátozott mozgástér erősen behatárolta a lehetőségeket, mégis egy máig érvényes és ötletes filmet rakott össze Paul W. S. Anderson rendező-forgatókönyvíró. A közvetlen folytatásnak szánt második rész már a labor közelében található város, Racoon City utcáira engedte a T-vírust, Anderson csak a rendezőséget nem vállalta. A harmadik, trilógiává "nemesítő" részben hasonlóképp háttéralkotói kreditet szánt magának, azon filmben már a Mad Max-élményt is beemelték a történetbe, ami egy jó kis sivatagi zombikalandra sikeredett.

Elérkeztünk a legújabb részhez, melyre már Anderson újra a direktori székben található, a történet pedig a világban tomboló víruspusztítás utáni maroknyi túlélő utáni keresést mutatja be, a James Cameronnak köszönhetően megreformált 3D-képvilágban. Emellett megint egy film, amit a világpremierrel egy időben láthatunk, nem telnek el hetek, netán hónapok, teret engedbe a netes letöltéseknek, hogy elszipkázzák a kíváncsiskodókat.

Sokat szokás szapulni a honi filmforgalmazást, főleg olyan esetekben, mikor a kint/tengerentúlon sikerrel szereplő alkotás csak hetekkel, hónapokkal, legrosszabb esetben évekkel később kerül a magyar mozikba. Ezek azok a szituációk, amelyek a tipikus káeurópai illegális filmletöltéseket kvázi jogilag tiszta eszközöknek tekintik. Vannak azonban üdítő kivételek, melyek elkerülik a letöltők figyelmét, felirat sem készül hozzá, így az újdonság és frissesség igazi erejével képes megérkezni a vászonra, hogy a mozi eredeti elképzelései, annak rendje és módja szerint elvarázsolják a nézőt, még ha majdnem egy egész évet kellett is rá várni.

Giuseppe Tornatore az a rendező, aki az olasz film jelenkorát képviseli, ha nem is egyedül, de a nagy mainstream világban egyedüliként. A Cinema Paradisóval Oscar-díjas rendezővé váló alkotó azóta is varázslatos művészfilmek sorát tette le az asztalra, most pedig egy epikus történetet tartogatott a kíváncsi nézőknek, mely mind család-, mind város-, mind országtörténetnek egyaránt megállja a helyét, még ha sokakban az olasz mentalitás révén elutasításra is tesz szert a film.

A hírtelevíziók és a híradók képeiből kissé egyoldalú bemutatását láthatjuk a közel-keleti helyzetnek, ez hívta életre az al-Dzsazíra arab hírcsatornát is. Amellett, hogy egy új szemszögből való megközelítést nyújt, kiváló terepe annak, hogy az arab világot a nyugati fordítás és értelmézés nélkül, mintegy befogadóként ismerjük meg.

Ugyanez a törekvés a filmvilában is megfigyelhető, 2005-ben a Mennyország most című palesztin alkotás már foglalkozott az öngyilkos merénylők motivációjával, kiválasztási elveikkel és utolsó óráikkal egyaránt. Amellett, hogy üdítően eredeti felállás volt a film alapvetése, a másik oldal megismerése, emberi bemutatása minimum elgondolkodtatóan hatott, mit is gondolunk mi az arab világról és annak gyermekeiről.

A Hét perc... kvázi ott folytatódik, ahol a Mennyország most abbamaradt, a támadás utántól követhetjük figyelemmel, mi történt, ezúttal a másik oldalon, az áldozatokkal.