El kell ismerni, ma valahogy kikoptak a családi filmek a mozikból. Egyszerűen nincs lehetősége a szolidan romantikus szálakkal átszőtt, gyermekek számára is megnézhető, tanulságokkal teli, mégis szórakoztató és szeretnivaló filmeknek. Utoljára Csupó Gábor Híd Terabithia földjére című alkotása volt sikeres a műfajban, legalábbis nekem azóta nem rémlik ilyen jellegű film: lehet, hogy készült hasonló, csak vagy elkerülte a figyelmemet, vagy nyilván nem volt annyira emlékezetes számomra. Az előzetes láttán kicsit tartottam is attól, hogy jön Jason Bourne és keményen megmutatja, mi a család manapság. Ehelyett kapunk egy életigenlő, bájos és szeretnivaló filmet, tele meghitt momentumokkal és bizony a férfiak számára is szívszorító jelenetekkel. A Fehér pokol kapcsán többen is beszéltek az igazi férfiak problémáiról, helytállásáról, egyazon héten mutatják be nálunk Az igazi kalandot is, ebben pedig egy gyászoló családapa új életének kezdeteit követhetjük figyelemmel.

Az igaz történeten alapuló sztori Benjamin Mee egykori újságíró azóta már elhíresült kalandjait meséli el. Na nem a Guardian újságírójaként ábrázolják számunkra a kalandvágyó publicistát, a gyásztól megtört, családját minden akadály és nehézség ellenére összetartani igyekvő férfiember kiútkeresésének lehetünk szemtanúi, ezúttal a szélesvásznon: eddig BBC-sorozatban és a Nat Geo műsorán is megcsodálhattuk Mee kitartását, emberségét és erejét, most pedig az óceán túloldalára is átültették a kalandot, hogy nagyobb ismertségre tegyen szert a történet. Eszerint az özvegy férfi már nem képes a városban összetartani megmaradt családját, emiatt kiköltöznek egy bezárt állatkerten található házba, teljesen új élet reményében. A kamasz fiával és kislányával magára maradt férfi állandó harcot vív a világgal, hogy bebizonyíthassa, nem csak magát tudja talpra állítani, de a régen virágzó állatkertet is. A megcsappant létszámú csapattal energiát nem kímélve újítják fel az állatkertet, hogy a nyári szezonra, július 7-ére kinyithassák a kapukat. Az engedélyekért és a megértésért küzdő férfi azonban ismét farkasszemet néz az élet kegyetlen körforgásával, a haldokló bengáli tigris életéért folytatott harc feltépi azokat a sebeket, melyeknek már bízott a behegesedésében. Ehhez még hozzájárul a fiával folytatott állóháború, ahol a két generáció eltérő módon, de párhuzamosan küzd a gyásszal, az érzelmi nyitással és a mindennapokkal.

Tényleg az az ember benyomása, hogy egy Hallmark-filmet néz, de ezzel alapvetően nincs is baj. A fentebb említett Csupó-filmben is az volt a zseniális, hogy érthetően és emberien ábrázolt érzelmekkel ruházták fel a karaktereket, ahogy itt is. Hatásvadásznak is nevezhető mindkét film, azonban meg kell jegyezni, a nosztalgikus jelenetek (a fotók nézegetése közben megelevenedő családi piknik, valamint a szülők megismerkedésének elmesélése közben a gyermekek szeme előtt is megjelenő édesanya és szavai) egyszerűen zseniálisak, és olyan mélyet ütnek az érzelmeink zsákjába, hogy garantált a meghatódás, amire a saját fájdalmas élettapasztalataink csak ráerősítenek. Bizony fojtogat az emlékezés, kínoznak a fájó pillanatok, ahogy felébrednek bennünk is a hasonló érzelmek. Kicsit hasonló az érzés, mint a Komfortos mennyország esetében, annyi különbséggel, hogy Az igazi kaland képes elhitetni a nézővel, van tovább, van hova menni és van kiért folytatni nemcsak mindennapjaink harcát, de hátralévő életünknek is értelmet tud adni.

Matt Damon igazi apaként jelenik meg a vásznon, érezni rajta, hogy szívből játszotta el Mee szerepét. A gyászoló apa karaktere nagy hasonlóságot mutat hozzá, kicsit olyan, mintha Will Hunting feje lágya benőtt volna, az egykori zseni lázadó és útkereső jelleme tér vissza a vászonra, két évtizeddel és gyerekkel később, hogy bár nem lángelmeként, hanem tisztességes apaként biztosítson mindent gyermekeinek és magának a további boldoguláshoz. Meg kell hagyni, a gyerekszereplőkre sem lehet panasz, a kis Rosie-t alakító Maggie Elizabeth Jones annyira édes kislány, egy kis tündér a vásznon, nincs rá jobb szó. Vele ellentétes oldalon található a Dylant játszó Colin Ford, aki kamaszos lázadásával és magába fordulásával nem kis fejtörésre ad okot az így is túl sok probléma megoldását felvállaló apjának. Kapunk azért egy visszafogott Scarlett Johanssont is, aki kisugárzásával még az állatkerti főgondozó munkaruhájában is képes megdobogtatni a fásult és volt feleségéről álmodozó férfiember szívét is. Ami kicsit fájdalom, hogy Elle Fanning figurája kicsit butácskára lett véve, annyira csak a szerelmes kamaszlányt erőltették, hogy a karakter olykor a hétéves Rosie értelmi szintjén tanyázik, erőltetett manírokra késztetve megformálóját. Ennyi hiba azonban belefér egy erős atmoszférájú és érzelmes családi filmbe, ami azért a humort is igyekszik becsempészni a gyász utáni időszakba.

Nem kis feladatra vállalkozott anno Mee, de a film sem, de tény, mindkettő megállja a helyét, olyannyira, hogy még férfiszemmel sem giccses vagy erőltetett az érzelmek ábrázolása, és ne tagadjuk le, könnyek szöknek az ember szemébe, amikor ez a kedves és bájos alkotás betalál valamelyik érzelmi jobbegyenesével!