Prolihisztor

Úgy néz ki, Ethan Hawke ügyeletes low-budget filmes arc lett - bár a poszter alapján inkább egy kamaszodó cyber-Magnum. Piedesztálra a Before-trilógia emelte, mellé befért vámpíros (Daybreakers), társadalomkritikus (The Purge), horroros (Sinister) és érzelmes (Boyhood) is, úgyhogy ideje volt egy időutazósnak is. A történet szerint az időutazó ügynök utolsó küldetésén párhuzamosan el kell kapnia az eddigi legnehezebb ellenfelét, valamint saját fiatalkori önmagát is be kell szerveznie. A rendezést a Daybreakers direktorai, a Spierig-tesók vállalták, Hawke mellett még Sarah Snook (Jessabelle) és Noah Taylor ismertebb arc (Lawless). Előzetes alapján Spierigék legjobb filmje lesz, noha még csak 3. nagyjátékfilmes alkotásuk az Undead és a Daybreakers után. Nálunk november 26-ától elérhető Blu-Ray-en és DVD-n.

A Hobbit-trilógia is a végéhez ér bő egy hónap múlva, így eszembe ötlött, vajh mi is lett a jó Frodóval. Elijah Wood ugyan még epizodistaként fel-feltűnik mind a három részben, de ezt leszámítva szépen átnyergelt a kisebb költségvetésű filmek világába. Az emlékezetes Sin City-beli mellékszerepe (ő a kannibál Kevin - az egyik legjobb karakter) óta azonban a hazai nézők szeme elől szinte teljesen eltűnt, hiszen nagyobb animációs filmek esetében csak a szinkronszínészek listáját erősíti. A mostanra zömében a thriller és horror műfajával érezhet alkotói közösséget, a 2012-es remek horrorremake, a Maniac után ez a filmje 2013-ban készült el, és elődjéhez képest nagy csoda, hogy legalább DVD-n bemutatásra kerül nálunk. Mire ezt megnézhetjük, Amerikában már a soron következő Open Windows című thriller csábítja a nézőket az ex-pornós Sasha Grey oldalán. 

Jelen alkotásban Wood Tom Selznick néven egy valaha jobbra érdemes zongorista-fenomént alakít, aki a nagy visszatérésre készül felesége támogatásával. A fellépésen elhunyt mentorának ritkaságszámba menő zongoráján kell játszania, de hogy még jobban növeljék a lámpalázát, a zeneszerző egykori mentor legnehezebb darabját is el kellene játszania. De hogy ne legyen a több száz néző okozta stressz is elegendő, egy mesterlövész-puska távcsövén keresztül figyeli őt egy megszállott rajongó, aki a tökéletes előadásra akarja sarkallni. Persze megtudjuk, anyagi motiváció is van a háttérben, de az egész estés előadás alatt kialakuló élet-halál harc kiszámítható végkimenetele csak közepes feszültséget generált már 2013-ban is.

Az előzetes alapján kicsit nagyobb feszültségre számítottam, a végén felsorolt vélemények alapján pedig úgy éreztem, sokan csak nyugtázták, hogy a Maniac után Wood megint európai koprodukciós filmben szerepel. A megtekintés után határozottan azt érzem, valamit félreértettek az emberek, ez a film nem jó, sőt! Egyenesen idegesítő Tom karaktere, az idegeskedő és hitehagyott kisemberből kézremegés nélküli profi válik, csak mert megfenyegetik a felesége megölésével. Az, hogy egy távcsöves puskán nem látni, hogy sms-ezni próbál, hogy bedugja a kotta alá a világító telefont, kissé felszínes problémakezelésnek tűnik. Ugyan a Fülke sem vált klasszikussá, de zsáneren belül messze jobban kezelte a logikai bakikat, a látható ténykedés kontrollálását.

Ezek után a színészi játék is felületes, Wood nem tudta eléggé beleélni magát a rettegő, de egyre tudatosabbá váló karaktere bőrébe. A vonzó és tehetséges feleség szerepében Kerry Bishé ugyan cuki és szemet gyönyörködtető jelenség, de ennél nem több, nem érezni, miért is kellene megmenteni - a nyilvánvaló biológiai szükségszerűségek mellett. A puska túlvégén sokáig csak hang, majd pár percig az "üldözési jelenetben" fizikálisan is jelen lévő John Cusack érdekes választás volt, de cseppet sem emlékezetes. Sebaj, ezt is beírhatja az önéletrajzába, ha már a Hot Tub Time Machine (Vissza a jelenbe) váratlan sikere kevésnek bizonyulna számára. Akinél örültem a viszontlátásnak, az Alex Winter, aki Bill volt a Bill és Ted-filmpárosból. Ugyan ő sem volt olyan egetverően meggyőző végrehajtó, de személy szerint nagyjából azóta nem is láttam vásznon, még ha ez a vászon csak a négy fal közötti.

AKik azonban nem kerülhetik el a kritikai felelősségre vonást, az a rendező Eugenio Mira és a forgatókönyv írója, Damien Chazelle. Kettejük munkássága az, ami egyszerre akarná egyik kezével erővel megtölteni, majd a másikkal ki is herélni minden egyes szituációt. Mira egyáltalán nem képes kilépni a középszerű megoldásokból, sok gyors vágással igyekszik elfedni a logikátlan és unalomig ismert kliséket. Az ő pályafutása nem is ígér mást, de Chazelle már más tészta. Arról beszélünk, aki ugyanebben az évben a Whiplasht vitte vászonra a saját korábbi kisfilmje alapján. Az eddigi visszhangok alapján az egyik legjobb zenés témájú dráma lett zseniális sztorival, hangulattal és színészi alakításokkal. Ehhez képest itt is megvolt a lehetőség, de csak egy üresnek ható, kötelező kör jellegű szkriptet rakott össze, ami csak egy strigulává válik a nézői megtekintés után.

Egy sokkal többre hivatott alkotógárda (mínusz a rendező) átlagos szintet csak alulról közelítő munkája tényleg csak egyszeri megtekintést érdemel. Rögtön késztetést érezne az ember, hogy megnézze a Maniac-et, de azt ugye hivatalosan nem érhetik el a magyar rajongók, míg az Open Windows-ra ki tudja, mennyit kell még várnunk, szintén a hivatalos elérhetőséget nézve. Értékelés: 4/10

Hollywood nagy átlagban ötletválságtól szenved, amit a technikai fejlődés révén elérhető legújabb műfajjal igyekeznek kiküszöbölni. Ez a nemrégiben újra felfedezett, de most már megfelelő technikai háttérrel megerősíthető műfaj a képregény-feldolgozás. Ami a mostanság divatos könyvadaptációk mellett eme stílusirány mellett szól, az a sokmilliós rajongótábor, mely a könyvek-füzetek megszállottjává vált. A modern effektek korában pedig már arra sincs szükség, hogy tetőtől talpig beöltöztessék és kimaszkírozzák a színészeket, elég a motion capture, vagyis teleaggatni a színészt minden jóval, majd utólag szorgos számítógépek és tehetséges használóik a kívánt mértékben alakítják a színész külsejét.

Jelen esetben olyan nagymértékű változtatásra nem kell gondolni, mint a Hulk-filmek esetében, Jonah Hex figurájának egyetlen kis módosításra volt szüksége, arcának sérülését minél hitelesebben kellett bemutatni. Ez a fajta maszkírozás pedig A sötét lovag Kétarc-figurája óta nem jelent különösebb akadályt. Az már nagyobb probléma, hogy a jogokat birtokló DC-kiadó jobbára csak a Batman-franchise-zal tud sikereket elérni, egyéb figurái rendre buknak a kasszáknál, a Superman visszatér hatalmas költségvetése ellenére csak dvd-n termelt profitot, a Vesztesek bosszúja anyagi bukás, annak ellenére, hogy kis költségvetése ellenére is stílusos alkotás vált belőle. Ilyen előjelek után kapta meg Jonah Hex figurája az egész estés filmváltozat lehetőségét, mely több helyütt is megosztja a nézőket.

Zenés életrajzi filmet könnyű is csinálni, meg nem is. Abból a szempontból nincs nehéz dolguk az alkotóknak, egy bejáratott, ismert névre építenek, biztos rajongótábort tudhatnak majd magukénak. Másrészt viszont a történelmi és személyhez fűződő hűséges ábrázolás esetében már instabil terepre érnek a filmesek, mert ahány rokon, barát, korhű dokumentum, majdhogynem annyi értelmezése egy-egy figurának.

A film elbeszélésmódja, pártatlansága a szereplő, valamint a megidézett személyiségek és zene megjelenése között mind-mind domináns jelleggel bír egy ilyen filmnél. Arról nem is beszélve, mind a történelemben, mind a zenében csak ismétlések fedezhetőek fel, maximum a zenei háttér és énekstílus változik vizsgált témakörünkben, az érzelmek, a mögöttes mozgató erő és a szövegek is időtállóbbak, mint a pillanatnyi zenei ízlés. Amellett a társadalmi háttér sem elhanyagolható, ahonnan egy-egy művész érkezett, sok esetben megmutatva a kívülállónak, mekkora a különbség a szavak és a tettek között, itt éppen a lehetőségek hazájának tartott Amerika eszményi képe és mocskos mindennapjai közt.

A B-horrorok is tömegével kerülnek legyártásra, nem a lemezmennyiséget értem ezalatt, hanem a szinte csak lemezre készülő horrorokat. Annyira esélytelen a mozis tarolás, hogy nagyrészüket nem is erőltetik mozikban. Ezek felsorolásával nem fárasztanék senkit, úgyis tudna mindenki idézni párat, amik így jártak, sőt, nagy valószínűséggel olyat is, aminek erre a sorsra kellett volna kerülnie a nagyvásznas bemutatás helyett.

Az idei évben már volt szerencsém Christian Alpart-rendezéshez, a kevéssé kedvelt Pandorum című film esetében. Amint akkor fogalmaztam ("valami gonosz és ártalmas dolog létezésében való vakhit lesz úrrá az áldozatokon"), az most is megállja a helyét, igaz, itt az űr végtelenje helyett egy átlagos amerikai városkában zajlik a cselekmény.