Prolihisztor

Majdnem napra pontosan négy éve ragyogott fel a Marvel filmstúdió csillaga, mikor bemutatták saját berkeikben készült első élőszereplős filmjüket, a Vasembert. Ezzel nem csak Robert Downey Jr.-t repítették vissza a világ élvonalába, de saját maguknak is új pályát szabtak, egy csapásra branddé válva. Az eltelt négy év alatt berámoltak még másik négy filmet a zsákba, hogy mindezt megkoronázhassák egy csúcsra járatott csapatfilmmel!

A mitológiára érdemes egy kis bekezdésnyit áldozni: 59 éve látott napvilágot a csodacsapat, Stan Lee és Jack Kirby közös munkája a képregény-történelem egyik legerősebb, legtöbb változáson átesett alakulata. Ez a szűk négy emberöltő nem csak arra volt elegendő, hogy a filmesek is szomjúhozzanak a szélesvásznú megvalósításra, de a technikai fejlődés is elért arra a fokra, hogy ne csak olcsó makettek és számítógépes trükkök szembágyasztó áradatát kapjuk.

Pár percig biztos emésztettem a plakáton található szöveg képzavarát, miszerint "Felszabadul az Alvilág!". Elképzeltem, milyen kemény kreatív meeting lehetett, ahol a történet ismerete nélkül ekkora baromságot fröccsöntenek a képre, mert az ütős szöveg lesz, csábítja befelé a nézőt. Aki ha becsábult, fogja a fejét Árész állandó "Öcsém"-ezése közepette, annyira suttyó módon hangzik ez egy hadisten szájából (azért az élmény lett volna, ha VV Cristofel megkapja ezeket az egymondatosokat)! A szinkron ebbéli hibája felett a második felröhögés után tovább is léptünk, a kisiklás után ismét kényelembe helyezve magunkat igyekeztünk befogadni azt a brutális mennyiségű ingert, ami a vászon felől éri a látóideget.

Lehet szapulni a filmet, lehet számon kérni a történelmi hitelességet, ami egy amerikai film esetében, ahol a nyitóképen az amerikai temetkezési szokások szerinti süllyesztett emlékkő (nem tudok rá jobbat mondani) angolul tolja az arcunkba az előző rész főbögyösének halálát, visszarántva a folyton magában viaskodó Perszeuszt (Sam Worthington) a kikötők és a halászat egyhangú világába, egyedülálló apaként szembenézve a való élettel. Bevillan aztán a büszke nagypapa, Zeusz (Liam Neeson), hogy megint figyelmeztesse szívének oly kedves zabigyerekét, megint elbaszcsiztak valamit az istenek, de most nem Kráken jön, lófaszt, egyből az istenek apja, Kronosz készül kiszabadulni Tartarosz mélyéről, hogy felégesse az egész világot. Persze a jó halász fia nevelését tartja elsőrendűnek, bongyor fürtjei közé nem furakszik be a görög logika, miszerint ha nincs világ, nincs hol nevelni a porontyot, ő maradna inkább pecázgatni. Szerencsénkre azonban Árész (Edgar Ramirez) és Hádész (Ralph Fiennes) együttes erővel megtámadja Zeuszt és Poszeidont (Danny Huston), előbbi az életereje miatt fontos Kronosz kiszabadításában, míg utóbbi halála csak előnyére válik a rebellis isteneknek. Az első hullámban érkező kimérát nem kis falurendezési művelettel karöltve teríti le félistenünk, hogy utána a helyi tanerő őrizetére bízva magvának gyümölcsét, nekilóduljon a nagyvilágnak, találkozzon Andromédával (Rosamund Pike), a harcos királynővel, együttes erővel szállva szembe az alattomos Olümposziakkal. Utazásuk során segéderőt a Perszeuszhoz hasonló istenfatty, Poszeidon fia, Agenor (Toby Kebbell) biztosít, hogy Héphaisztosz (Bill Nighy) térképének segítségével alászálljanak az alvilág labirintusába, megtalálva Zeuszt valamint az épp kiszabaduló Kronoszt. Istenek és titán apjuk ütközete lesz ez, némi félisteni szigony-dárda-villámegyesítő harcieszköz-bemutatóval, aminek a végén Perszeusz új anyukát szerez kisfiának.

Jól látni, nem a sztori fog a székbe szegezni minket, arra ott a látvány, ami az első résszel ellentétben bizony b@szott jó lett. Érezni, most nem spúroskodtak a konvertálással, helyből 3D-be vették az eseményeket, kétszeresen izzasztva meg az animátorok tökeit a légkondícionált tervezőstúdiókban. Akinek hasonló csalódás lesz a látvány, mint az első rész kabuki színházat idéző 2.5D-je esetén, az menjen szemészhez, mert a növekvő hályog csak rontani fog a helyzeten a későbbiekben. A gyártósor kamera mögötti részének komplett lecserélése (pl. Louis Leterrier helyett Jonathan Liebesman rendező) ugyan nem emeli isteni magasságokba a színvonalat, annyira mégis elég, hogy ne kerülgessen az agybaj a képkockák halmaza láttán. Kapjuk az ocsmány szörnyeket a képünkbe, a kétfejű kiméra után a küklopszok szinte valós jelenléte és fatelepítési szokásainak ábrázolása után, de még Kronosz terraformáló igyekezetének felbuzgása előtt, megkapjuk a legszebben animált mitológiai mocskokat is, a kéttörzsű, négykarú szörnyeket, a Makhai-okat! Komolyan, aki nem akarna így tömegoszlatni, ahogy ezek az alvilágban sínylődő kegyetlen gyilkos lények teszik, az ne is nézzen akciófilmet, mert nem neki való. Ott és akkor embertelen indulatok támadnak a nézőben, kapná is fel a két kardot, az egy pajzsot és egy dárdát, hogy lendületből bontsa a görög védővonalat!

A színészgárda illeszkedik a felületes sztori izomszagú átiratába, Neeson és Fiennes HP-idéző fegyvertelen tevékenysége annyira eszköztelen, hogy már zseniális, Worthington apai ösztönei annyira hihetőek, mint amennyire az előző rész barna Andromédájának kiszőkítése (Alexa Davalos helyett Rosamund Pike). Ezzel azonban nincs baj, nem a hitelesség, a teljes kép összeállása vagy a magas mondanivaló miatt nézünk meg egy ilyen filmet, mert azt Tarsem Singh Halhatatlanokjától vártuk (volna). Itt és most agy lekapcsol, kukorica és kóla bekészít, szemüveg felnyom az arcba és bő másfél óra pörgés végén búcsút mondunk pár istennek meg Perszeusz özvegységének. 

Folyt. köv.? Majd 500 millió után megmondjuk.

Nehéz szívvel kezdem meg soraimat, ugyanis nem tudok maradéktalanul hozsannázni Tarsem Singh legújabb filmje esetében. A mozgóképes festészet (esetében talán ez a legpontosabb megnevezés) talán legkiemelkedőbb alakja most eddigi filmjeihez képets hatalmas, 75 millió dolláros költségvetéssel indulhatott harcba a rajongók kegyeiért, melyhez egyből a 3D-t is társította, hogy vizuálisan új mélységeket nyithasson meg alkotásában. Az előzeteseket látva mindenki Zack Snyder 300-ához hasonlítgatta a filmet,ami több okból is helytelen húzás: a két filmes összművészeti értékei közt Singh javára hatalmas a különbség, filmjeiket tekintve nem különben. Annyi azonban tény, itt is lassítva láthatjuk hullani az ellent, igaz, a film történetéhez alakított görög mitológia jelen esetben működőképesnek bizonyult, szemben a tavalyi verzióval (A titánok harca 3D).

Az istenek épp a semmittevésben dagonyáznak, Zeusz (Luke Evans) vezetésével Svájcot játszanak a hellének és a heraklioniak közti háborút nézve. A heraklioni király, Hüperion (Mickey Rourke) épp a görög istenek trónjának megdöntésén buzgálkodik, márpedig Mr Adler, a south parki technika-tanár óta tudjuk, a buzgálkodás cska bajjal jár, elvégre megsérül valaki. Itt is szép számmal sérülnek meg a serény buzgálkodók, a film első felében szinte csak a hellének hullanak a porba, a végére azonban már heraklioniak is számolhatnak "némi" emberveszteséggel. Míg az istenek kezdetektől fogva bíznak Thézeuszban (Henry Cavill), addig az emberek a jóféle társadalmi előítéletekben dagonyázva csak később állnak az ijfú fattyú oldalára, hogy mentsék a hellén vért. Az Olümposzon csücsülő istenek struccpolitikáját a bohó és fiatal gyermekistenek (Poszeidon, Athéné, Árész) vetnek véget, mely az isteni élet kiontása mellett végre becsatornázza a felhők felettieket is a történetbe. A végső csata epikus méreteket öltenek, míg az emberek egy szűk márványfolyosón ontják ki egymás életét, addig istenek és titánok a Tartarosz-hegy gyomrában vívják élet-halál harcukat. A harc kimenetele kiszámítható, ámbár látványos és fordulatos, mint egy jó Rocky-film - miket beszélek, minden Rocky-film jó film.

A színészválasztással komoly probléma nem volt, talán Rourke urat lehetett volna némileg kegyetlenebb és gőgösebb köntösbe bújtatni, Cavill viszont már most köpönyeget lobogtat a szélben, kosztüm terén készülve a Superman-szerepre. Itt is ez volt a szerepkör, elvégre a legszuperebb embert alakítva kellett megvédeni népét a rá törő gonosztól, legyen annak bármilyen is az alakja. A görög mitológia alkalmi kifacsarása miatt sem lehet hiányérzet, már a tárgykör megszállottjait leszámítva. Nincsenek benne logikai bakik, messzemenően bugyuta elképzelések, elvégre nem a mainstream hollywoodi agymosáson nevelkedett szerzőpáros, Charly és Vlas Parlapanides kanyarította a szkriptet, ami ennélfogva élvezetes, realista és emberfeletti is. Ami miatt hiányérzete lehet az embernek, az Singh munkája terén keresendő. A vizualitás magával ragad, már ha képesek vagyunk szemüvegben is érzékelni a valós kétdimenziós síkokat, mert ezt a filmet több okból is felesleges volt harmadik diemnzióval megdobni. Első körben megjegyzem, nem láttam olyan jelenetet, ahol az egymás mögött elhelyezkedő jelenetsávok mérvadó és szükségszerű térérzetet kellett hogy keltsenek bennem, mint nézőben. Másrészt az erre fordított költségeket visszaterelve a büdzsébe egy kicsivel hosszabb, de annál méltóságteljesebb körítést adva a legújabb vizuális orgiának. Mert valljuk be, ez most orgia a szemnek, de rendesen! A film előtt kiszivárgott jelenet, melyben az istenek és a titánok küzdelmét követhetjük végig, még Snyder részéről is elismerést követel: a teljes valójában mutatott kaszabolás és öldöklés szinte már a középkorban felejtett brutalitás ízét és szagát idézi meg, egyedül a trendi túlpörgetett vágáson kellett volna visszább venni. A 3D-hez csatolnék vissza: több helyütt is vakított a nappali fény, melyben felvették a jeleneteket, a fehér szín annyira erőteljes jelenlétet adott, mely kettőnél több dimenzióban az elvárt eredmény (tág pupillával meredni a vászonra) helyett a hunyorgást hozta el osztályrészül.

Ha nem lenne a 300, akkor ez lenne a legjobb görög mitologikus film! - olvastam valahol. Helytelen összevetés. Ahogy a legújabb ZTE Skate telefont sem érdemes egy HTC Desire-rel összevetni. Míg a korábbi kiadás egy helyből csúcsra juttatott termék, melyet hihetetlen hype-pal tettek még vonzóbbá, addig a másik egy eddig popkulturális szinten háttérben mozgó alkotó első világszintű nagy dobása, mely megtalálja az örökké keserű szájízzel mozgók kritika-mirigyét, de a kompromiszumkész többség szemében értékes és elfogadható alkotásként marad fent. Ahogy az ókori görög drámaírókat is csak elvakult állapotban, irodalomórán lehet csak hasonlítgatni, úgy itt is csak azok hasonlítgassák, akik nem látnak 3 gondolatnyit előre egy film esetében.

Ami tény, Singh elmaradt a hozzá mért várakozásoktól, de a filmet végignézve el kell mondani, köröket vert Snyderra, ami a legutóbbi alkotásaik összevetését illeti. Most már csak az a kérdés, mit fog kezdeni Snyder Cavillel karöltve Superman kissé kisiklott nimbuszának felívelésével...

8/10

Most már hivatalosan is vége a nyárnak, a blockbuster-szezon bezárta kapuit. Most kisebb átvezető időszak következik a pozicionálásra érdemtelennek tartott filmek sorával, hogy ősz végére már vastagon dübörögjön a fesztivál-szezon, annak érdemes tagjaival. Idán sajnos kevés kiemelkedően maradandó emlékkel gazdagodtunk a légkondícionált termekben ücsörögve, azokat sem feltétlenül a franchise-filmek hozták. A mostani írás alanyául szolgáló alkotással is az a helyzet, mint jó néhány fajsúlyosnak szánt idei darabbal: nagy volt az akarás, de csak pár dallamosabb nyögés lett az eredménye, semmint jutalomjáték, arról nem beszélve, hogy guilty pleasure terén is hadilábon álltunk.

A történet dióhéjban: Conan (Jason Momoa) harcban született - értsd szó szerint -, apját (Ron Perlman) és egész törzsét még kiskamaszként elveszíti, hogy felnőve egy bátor tolvajbanda vezetőjeként kutasson a titokzatos mészárosok után. Bosszúhadjárata egyszemélyessé válva már királyi és mágikus hatalmakkal szemben is harcba kényszeríti, hogy az életben maradottak közül mindenki menjen, amerre lát. 

Ez a kis rezümé nagyjából a filmre (forgatókönyv és képi anyag) is igaz, feldolgozható mértékű akciójeleneteket köt össze a gyenge szövegkönyv és a sztori ementáli-jellege. Ami azonban ennél is fájóbb, hogy Stallone igazi izzadtság-szagú izomfilmje (The Expendables) kivételével ez a zsáner pillanatnyilag nem funkcionál. Ha valaki tökös és pergő akciófilmet akar, az kapcsoljon csak a film+-ra, elkapván Az utolsó cserkészt. Feleennyi izommal is kemény férfikarakterek mindkét oldalon, izgalom, pörgés, bunyók és lövöldözés felváltva. Az a gond, hogy csak a ruhadivat hozta vissza a retrót, a filmezés messze túlszaladt. A mai lányok bálványainak egy Jason Momoa maximum a másodpercekre felvillanó csupasz seggével érdekes karakter: "a lányok másra vágynak" - énekli Varga Zsuzsa is. Hogy mire? Edward Cullen-féle megértő vérszívókra, depressziós unalmukban csak a divatpubik tömegét látják. Különböző fikaoldalak hemzsegnek az "alfahímek" fotóitól, míg az ún. férfiak (ti. szőrös, izmos, netán határozott jellem) a civilizáció ezen fokán hibáztatják sorsukat, hogy rossz korba születtek.

Felháborító, hogy bizonyos herélt zsánerek (ld. vámpírfilmek) eljutottak oda, hogy más, jól működő zsánereket is képes kasztrálni - mert valahol ez a helyzet a Conannal is (de még a Perzsia hercege dilemmáit is ide lehet visszavezetni). Illetve ellehetetleníti az ötvözetet magát: az intelligens izomember, nem pálya, Conan agyműködést produkálva rossz Conan, hiába aprítja az ellent bő szorgalommal. Rossz időben, rosz helyen valósították meg a reboot-ot, újabb évtizedre visszavetve a figura előrébb lépését.

5/10  

Dübörög a Marvel-gépezet, mostanra már (filmes szinten) futószalagon érkeznek a képregény-hősök a vászonra. Ezt alátámasztandó, harmadik sikeres debütálóként bemutatták az első bosszúálló eredettörténetét is: Amerika Kapitány mint papíralapú nemzeti szimbólum, korszakos hősként egy társadalmi ideál megtestesítője. A gyenge mégis kitartó férfiból gyúrt szuperkatona lesz az egyetlen hatásos fegyvere Amerikának a II. világháborúban, hogy legyőzzék a világuralomra törő náci Németországot és annak csatlósait. Ahogy azonban egy több mint 70 éve aktív képregény-figura esetében, az évtizedek során harcolt ő a kommunizmus követői ellen is, volt saját belső értékválságából fakadóan Nomád is (kiábrándult az Egyesült Államok által képviselt értékekből, pontosabban azok képviselőiből), a 2000-es évekre pedig már a terrorizmus elleni harc egyik éllovasa (ahogy ezt láthattuk már Vasember esetében is, már ami a 2008-as filmváltozatot illeti).

Az alaptörténet rémesen egyszerű (mint majdnem mindegyik képregény esetében): a gyenge és vézna Steve Rogers (Chris Evans) sokadik próbálkozásra sem jut be a hadseregbe, mikor egy Németoszágból disszidált orvos, dr Erskine (Stanley Tucci) a kutatásaihoz keresett alanyokból hiányzó (nem Transformers, emberi) szikrát pont ebben a törékeny férfiben látja meg. A kiképzés során ugyan fizikai képességek terén messze elmarad katonatársaitól, azonban leleményessége és szíve terén messze lekörözi az összes jelöltet. Elérkezik a nap, mikor dr Erskine és Howard Stark (Dominic Cooper) közös kísérlete során beadják Rogersnek a szuperkatona-szérumot, melytől, hogy is fogalmazzak, megizmosodik, nem is gyengén... A doktor azonban nem sokáig örülhet sikereinek, egy Hidra-ügynök még ott helyben megöli. Ekkora már fény derült Erskine hazai kísérleteire, ahol még a szérum instabilitása miatt egyik kollégája, Johann Schmidt (Hugo Weaving) a Rogers-éhez hasonló eredmények mellett kisebb mellékhatástól is szenved: ő lesz gúnynevén a Vörös Koponya, utalva ezzel ábrázatának eltorzulására.

Innentől kezdve nem is a náci Németország lesz a fő ellenség, hanem az afölötti uralmat belülről villámgyorsan átvevő Hidra legyőzése lesz az elsődleges célkitűzés. Rogers azonban egy darabig parkolópályára kerül, az amerikai hadsereg pénzgyűjtő kampányának emblematikus alakjaként nemcsak hazáját, hanem a fronton szolgáló katonák táborait is körbelátogatja. A passzivitásra kárhoztatott Kapitány Bucky barátjának (Sebastian Stan) megmentése érdekében "állományba helyezi" magát, egymaga kiemenkít 400 hadifoglyot a Hidra-táborból, onnantól pedig kezdetét veszi a felszámoló hadművelet, melynek során hajtóvadászatot indítanak Vörös Koponya után.

A végső ütközet (SPOILER) a már ismert módon ér véget, Vörös Koponyát beszippantja az erő, amit irányítani próbálna, míg Kapitány a töltetekkel megrakott repülőt az Északi-tengerbe temeti el, saját magával egyetemben. Kapitány pedig magához tér egy szobában, New Yorkban, ahonnan kitörve szembesül a ténnyel, közel 70 évet aludt végig a jégbe fagyva, hogy most egy szuperhős-szervezet élére állítsák, védendő az egész Földet.

Ahogy látható, a történetet nem sikerült se megreformálni (Vasember), se a hozzá illő mítosszal epikusan ábrázolni (Thor). Helyette kaptunk egy hűségesen lineáris történetvezetést, sok helyen borzasztóan retrósítani szándékozott akciószekvenciákkal (ezek kb. mintha a Sky Kapitány és a holnap világából csöppentek volna át), valamint egy csokor ígéretet (napjaink jelenetei - a vége főcím után az Avengers teaser miatt maradni tessék), hogy a többi már sínen van. Váltottam pár szót egy fordító-feliratozó-képregényeket magyarító ismerősömmel is (Gyilokpeti), aki próbált abba az irányba vinni, hogy csak a II. világháborús retró megoldások miatt lenne hiányérzetem a filmet illetően, de nem. A Sky Kapitány esetében tetszett ez a megoldás, mert ott a történet szerves részét képezte az a látványvilág, míg itt inkább egy kötelezően beillesztett technikai elemet használtak. Emellett arról is szót kell ejteni, hogy a Marvel-filmek terén az egységes 140-150 milliós költségvetések felhasználása után itt lett a leggyengébb a film képi minősége is. Annyi benne a CGI, a mesterséges környezet, hogy egész egyszerűen ellehetetleníti az egyik legéletszerűbb, legemberibb Marvel-figurát.

Mielőtt valaki úgy érezné, hogy erősen húzom le a filmet a lejtőn, akkor annak ide be is szúrnék pár dícsérő sort. A színészek zseniálisak, Evans a Fáklya után egyszerűen és eszköztelenül, mégis tökéletes Kapitányt kelt életre, mellette mindenki más szinte epizodista (már csak a játékidő alapján is). Weaving Vörös Koponyaként harsány, ellenszenves, akaratos és kegyelmet nem ismerő karakter, ahogy azt megszoktuk már a náci tisztek filmes megjelenései alapján, bár tény, a Becstelen brigantyk Hans Landáját megformáló Christoph Waltz példaértékű játékát még neki sem sikerült megközelíteni. Az idősebb Stark szerepében Cooper tökéletesen megelőlegezi a Downey Jr. féle Tony Stark karakterét, míg Tommy Lee Jones Phillips ezredesként az egyik legjobb katonafigura, bár igaz, ehhez nagyon erőlködnie sem kell, 1-2 gesztussal tökéletesen hozza a karaktert. Peggy Carter szerepében Hayley Atwell képviselné a szerelmi szálat a történetben, mely mindössze a korabeli vágyódás eszméjében és az egyetlen elcsattanó csókban manifesztálódik, egyébként az emancipált nő előfutáraként értelmezhető.

A trükkökre nem ártott volna még 10-20 millió dollárt áldozni, egy ilyen emblematikus hős esetében meg pláne. Első körben Evans digitális összetöppesztése a zavaró, sok helyen mintha eltűnne az álla, nem állandó kinézetről beszélünk, sok helyen mintha a gizda Rogers teste önálló életre kelne, testrészei, porcikái találnának maguknak új pozíciót. Ha látta valaki a Benjamin Buttont, hogy ott Fincherék mit hoztak ki a koravén Brad Pittből, itt konkrétan csalódhatnak a megvalósításban. Másrészt azok, akiknek a Ryan közlegény megmentése az etalon "World War II Movie", azok csak kompromisszumosan fogják kibírni a csatajeleneteket, mert szinte mindenhol érezni a stúdió falainak jótékony erejét: szinte semmi realista nincs ezekben a jelenetekben, nincs ereje a képeknek, a környezetnek...

A Farkasember hercehurcája és eredménye láttán biztos, hogy nem Joe Johnstonnak kellett volna rendezni a filmet, mert még mindig nem tud megbírkózni a látványeffektekkel. Míg a szövegkönyv erős, humoros és ülnek is a poénok, addig a látvány terén érződik valamifél e direktori gyengekezűség, mintha a speciális effektesek szabad kezet kaptak volna, mint a magyar útépítésnél: "van pénz rá, de ha olcsóbban megoldod, a föle a tiéd!" - alapon lettek elsunnyogva a milliók a számítógépes és díszletes munkások kezei között. A 3D pedig ismét csak pénzmaximalizáló megoldás, sőt, a képminőség gyengébb is, mint a hagyományos moziváltozat esetében.

Arról nem beszélve, ezt az epikus ideológiát az Egyesült Államokon kívül nem nagyon fogyasztják jóízűen az emberek. Az európai régióban ezek az események túl fájdalmas emlékeket ébresztenek, arról nem beszélve, hogy az identitásukat évtizedekre elveszítő országok szemében egyenesen sértő is lehet az amerikai lobogó harsány csapkodása. Márpedig itt kéremszépen rogyásig lengetik azt a zászlórudat, hogy mindenkibe beivódhasson a piros-fehér sávos, kék kockával díszített, csillagos lobogó.

Fáj, hogy ennyi negatívumot össze tudtam szedni a filmmel kapcsolatban, mert Amerika Kapitány tényleg az egyik legnemesebb, legtisztább és leghitelesebb képregény-karakter, ennél azért jóval összeszedettebb és profibb kivitelezést érdemelt volna.

6/10 (de csak a humora és a színészek miatt)

Gyermekkorom egyik nagy kedvence volt Maci Laci, aki a Yellowstone Nemzeti Park "büszkeségeként" éli életét, kis társával, Bubuval egyetemben másból sem áll életük, mintsem a parkba látogató családok piknikkosarait lovasítják meg (medveként ez ugyan képzavar, de most ezen lépjünk túl). Smint vadőr az egyetlen, aki fellép(ne) ellenük, hogy a park látogatóinak nyugalmát biztosítsa. Az idén 50 éves karakterek már régóta nincsenek adásban (itthon sem), mostanra érezték úgy a filmesek, hogy megérett az idő egy élőszereplős filmre, ahol animált mackók rohangálnak a hús-vér színészek között. Ez a filmtípus nem szokott túl sikeres lenni (ahogy most sem lett az), az opcionális 3D-verzió sem ad semmiféle pluszt, mégis azt mondom, egyszer érdemes megnézni: már csak azért is, hogy kedvet kapjanak a legkisebbek egy igazi klasszikus mesesorozathoz, mi felnőttek pedig nosztalgiázhassunk kedvenc karaktereink új, ráncfelvarrott verzióinak köszönhetően.

Mostani történetünkben a Jellystone parkban járunk, ahol megismerhetjük a medvék leghaspókabbikját és hűséges kis társát: Maci Lacit és Bubut. Kettejük intelligenciája ugyan egy átlagos kamaszgyermek szintjén áll, medvékhez képest azonban túlságosan sok eszüknek köszönhetően ráébredtek, nem buli az erdőben gyűjtögetni és vadászni, négykézláb járni meg pláne. Felegyenesedve és eszüket használva piknikkosarak lopásával csillapítják Maci állandó éhségét, míg a park vezető vadőre, Smith vadőr (Tom Cavanagh) igyekszik védeni a látogatók kosarait, miközben Macinak is bőséges (jó értelemben vett) életteret biztosít. A pénzéhes és korrupt Brown polgármester (Andrew Daly) a költségvetési hiányt a park bezárásával és a területre kiadott fakitermelési engedéllyel szeretné megnyerni magáénak a szenátori széket is. Mackóink és Smith vadőr egy természetfilmes hölgy, Rachel (Anna Faris) segítségével szeretnék megmenteni a parkot és természetes élőközösségét.

Arra előre készüljön fel minden felnőtt, mind a történet, mind a megvalósítás inkább a kisebb korosztályt célozták meg az alkotók, ami a mostani mesefilmes felhozatalban a hátsóbb sorokba ülteti be a filmet. Ugyan hozzák azokat a fordulatokat és jellemzőket, amiért öt évtizede a rajongók kedvence a medvék és a vadőr állandó harca a piknikes kosarakért, azonban valahogy mégis olyan érzése van az embernek, alaposan kilúgozták a figurákat. Mind a színészek, mind az animált karakterek kissé erőtlenek lettek a szélesvászonra adaptáláskor, bár lehet, hogy az általános hígulás áll csak a háttérben: ugye mindenki tudja, hogy a régi jó dolgokhoz képest a mai tömegtermelés eredményei mennyivel gyengébbek. Na, ez tökéletesen igaz erre a filmre is, annyi a különbség, hogy az új fazon szabásakor olykor-olykor rápillantottak a régi mintára is. Csak emiatt pont azt érzi az ember fia/lánya, hogy akkor már erőteljesebben lehetett volna meríteni a hőskor prominensének stílusából.

A korábbi vizuális effektes rendező, Eric Brevig (Men in Black, Pearl Harbor - Égi háború, A sziget) az Utazás a Föld középpontja felé után ismét 3D-re adta a fejét, most azonban teljesen feleslegesen - már művészi értelemben. Míg a jegybevételek terén indokolható a lépés, addig a látvány tekintetében ismételten beigazolódott a tény, a kicsiknek IS pozícionált alkotások esetében teljesen felesleges a plusz dimenzió vászonra nyaggatása. Ugyan anyagilag sikeres a film (ahogy az Utazás.. is volt), azonban marad a hiányérzet, főleg azokban, akik emlékeznek a kétdimenziós rajzolt figurákra. Az emlékezetre nem lehet évtizedekig emlékezni, kellenek a ráncfelvarrások, hogy újabb és újabb generációkkal ismertessék meg a figurákat, de el tudnánk képzelni ötletesebb és minőségibb változatokat. Talán a 2. rész!

5/10

Alig több, mint egy héttel a japánokat sújtó földrengés és cunami után került a hazai mozikba a Sanctum című film, mely a világleghatalmasabb barlangjának felderítésére induló expedíció tragédiáját mutatja be (fikciós történet). Amellett, hogy Clint Eastwood Azután című filmjét a forgalmazó Wanrer Bros. és a rendező közös döntése alapján kivonták a japán piacról, a mostani állás szerint valószínűsítem, hogy az áprilisi bemutató is csúsztatva lesz, vigyázva a célközönség érzékenységére. A filmet pedig nagyvonalúan James Cameron új alkotásaként reklámozzák, egyes kritikák pedig ehhez mérten elégedetlenkednek, a két alkotás közt tátongó hatalmas szakadék miatt. Ezért kell nemcsak előre tájékozódni, de némileg járatosnak is lenni a filmek terén, mert attól, hogy valaki a pénzcsapot megnyitó producer, még nem lesz az ő filmje - még akkor sem, ha a 3D-technológiát is hozzácsapja a segítségnyújtásban. Ennyi hasznos előítélettel felvértezve cikket írtak a jóemberek, melyek során még azt is felhánytorgatták, hogy megközelítőleg sem lesz olyan bevétele, mint a rekordtartó Avatarnak... Itt viszont már a röhögés kerülgetett, mert egy 30 milliós filmnél van olyan, aki egyetlen név elolvasása után olyan tévhitekbe ringatja magát, hogy felveheti a versenyt egy 250-500 milliós (forrásonként eltérő) költségvetésű alkotással... Az ilyen prekoncepciók napvilágra kerülése pedig eleve elrettenti az embereket ettől a filmtől, holott a maga nemében nem csak egyedülálló, hanem még izgalmas és szórakoztató is.

A még feltérképezetlen barlang feltárására indult expedícióhoz társul a pénzadó főnök (Ioan Gruffudd) és barátnője, hogy a tapasztalt búvár (Richard Roxburgh) és csapata társaságában elmerüljenek ezen természeti csoda titkainak sokaságában. Az egyre közeledő vihar azonban erőteljesen felülírja a terveket, a szimpla merülésből a menekülési útvonalat kereső élet-halál harc lesz. A társaság egyre fogyatkozik, miközben a vízszint egyre emelkedik, eközben pedig a belső ellentétek mind jobban kiéleződnek. A túlélésért folytatott harcban nem is a sérültek vízbe fojtása a legnagyobb kegyetlenség, hanem a puszta emberi önzésből elkövetett gyilkosság, mely megmutatja, bármilyen civilizált is az ember, a kényszerhelyzetekben még mindig az állati ösztönök kerülnek előtérbe.

A film látványvilágán nagymértékben érződik, hogy a költségvetést a 3D-s kamerarendszer vitte el, a szinte végig a barlangban játszódó történet szinte alig követelte meg a CGI használatát. A filmet nézve nagyjából végig az volt az érzésem, hogy egy ráncfelvarrott '90-es évekbeli akciófilmet látok, mind a párbeszédek, mind a konfrontációk terén, és ez jelen esetben jóleső felismerés volt. Nem volt benne túlpörgetett akció és élvezhetetlün gyorsra hangolt vágás, amit kellett és érdemes volt, bizony nagytotálban meg is mutattak a nézőnek. A vízalatti jelenetek korszakos jelentősége messze elmarad A mélység titka című film hatásától, de jó látni, hogy ilyen kis költségvetésből is sikerül egy feszes, a film harmadától (a vihar hatásai miatt menekülő csapat kálváriájától) pedig már felnő az alkotás a hasonszőrűek mezőnyébe. Tanítani is igyekeztek a filmmel, ne akarjon minden átlagmarha rögtön barlangi búvárnak menni, nem csak az életveszély bemutatásával, de az állandó figyelem, a testet fenyegető kihűlés és a keszon-betegség veszélyeivel számoló profik is folyamatosan az életüket kockáztatják.

A szereplőgárda egységes és közepes, a (pro vagy konktra) jellemfejlődés is átlagosra sikeredett, de tökéletesen illeszkedik a film egyenetlen stílusába. Az olcsó színészeknek most nem híg, de nem is sűrű a leve, de pont eleget áztak a vízben ahhoz, hogy élvezetes másfél órát nyújtsanak mindenki számára.

6/10

Nicolas Cage parókában keménykedi végig a filmet. Hopsz, hogy ez már megtörtént egy párszor és elég vegyes fogadtatással? Megnyugtathatok mindenkit, most jól jött ki belőle Mr Cage. Olyannyira, hogy itt végre megmutatta, milyennek kellett volna lennie A szellemlovas című képregényadaptációnak, amit még A sötét lovag előtti stúdiófelfogás vágott haza. A nagysikerű Batman-film előtt (Puzsér Róbertnek akkor is online fityisz) inkább az akciófilmek irányába igyekeztek terelni a füzethősök kalandjait, ezáltal maximalizálva a célközönséget. Sajnos sok ilyen kísérlet okozott fájó csalódást a nem csak hardcore képregényfanok körében: Daredevil, Elektra, Pókember s a sor még folytatható. Igaz, az újhullámhoz kellett némi Marvel Studios-háttér, hogy az egyik legnagyobb kiadó berkein belül építsék fel az újkor szuperhőseinek izgalmas, sikeres és mindenekelőtt élvezhető és elfogadható kalandjait.

A pokolból tér vissza Milton (Nicolas Cage), hogy a sátánista szekta karmai közül megmenekítse unokáját. Emellett még lánya haláláért is bosszút kell állnia a szekta vezetőjén, Jonah Kingen (Billy Burke) - még ha lánya élete utolsó cselekedeteként erőteljesen csorbította annak férfiasságát. Egy akaratos és önálló pincérnő, Piper (Amber Heard) szegődik társául, hogy megannyi megaláztatás és valós pofon után most már nála legyen a gyeplő, tehessen is valami hasznosat az életében. Miltont azonban sürgeti az idő, mert nyomában a Könyvelő (William Fichtner), aki vissza akarja juttatni hősünket a Pokolba, ahonnan megszökött.

Ez a kétlépcsős hajtóvadászat az, ami mozgatja a filmet, miközben megannyi tökös egysoros repked a magyar szinkronban is. Cage már lassan kezd visszatérni régi önmagához, azonban nem felejti el, milyen mélyről is igyekszik felemelkedni: Milton karaktere ezért is passzol rá, ha szimbolikusan a saját karrierjének mélypontját szeretnénk a pokollal párhuzamba állítani. Időről időre elvállal olyan filmeket, melyek minimum megkérdőjelezik a józan eszét, azonban főleg az utóbbi két évben még nem okozott csalódást: a Képlet kellően volt darkos és misztikus a világvégéhez közeledve; a Mocskos zsaru egyértelműen a legjobb alakításai közé tartozik; a Ha/ver talán a legjobb képregényadaptáció, Batman-fricskája pedig a fanok szívéhez szólt; A varázslótanoncot annyira temette a kritika, pedig ennél többet érdemelt volna; a Boszorkányvadászat visszahozott valamit a '90-es évek fantasy-hangulatából. Ezek után pedig csak tökösen és realistán merjenek nyúlni A szellemlovashoz, mert egy hasonló második rész csúnyán temetné a pokol motorásnak karakterét.

Női főszerep terén Amber Heard nem csak domborít, de férfiakat tör össze, olykor szó szerint is. Harcos amazonsága és nőisége ellenére keményöklű jelleme szinte már a Faster, Pussycat! Kill! Kill! női hőseinek gyökeréig nyúl vissza. A kisasszonyra pedig érdemes odafigyelni, mind komolyabb forgatókönyvek jutnak el asztaláig, következőleg pedig Hunter S. Thompson Rumnapló című könyvének filmváltozatában lesz Johnny Depp partnere. Epizódszerepekben Billy Burke, William Fichtner és David Morse érdemel említést, míg utóbbi tényleg csak azt, addig az előző kettő pár mondatot is. Burke lényegében csak az Alkonyat-filmek sheriffjeként ismert a szélesebb közönség előtt, most azonban a vér-és sátánimádó szektavezér szerepében megmutatta, mennyivel többre képes az ottani bárgyú alakításnál. Fichtner pedig nem csinált mást, mint fityiszt mutatott A szökésnek, mely világszerte ismertté tette a drogfüggő és ingatag FBI-ügynök szerepében. Öltönyben, jelvénnyel a kezében száguld Milton (Scofield) után, hogy annak indokait és a háttérbeli eseményeket megismerve már közös oldalon harcoljanak.

A Pokolból jött Terminátor-karakter az egyik legjobb újkori B-film-szereppel örvendezteti meg a nézőket. Attól tartok azonban, ahogy a Piranha 3D sem ért el kiemelkedő sikereket itthon, úgy ennél a filmnél sem elhet majd kiemelkedő magyar eredményt rögzíteni, egész egyszerűen azért, mert nálunk a B-film kultúrája inkább a televíziós kínálatra maradt, míg a moziba már a színvonalas alkotásokat várja a hazai közönség.

7/10

Ó, Gnómeó, miért vagy te Rómeó-klón? Miért hagytad, hogy Shakespeare nyomán animált kerti törpék ellenségeskedésévé silányítsák a legismertebb szerelmi történetet? Értem én, hogy van az a pénz, amiért lefekszik a kreatív elme a producereknél. Azt is értem, hogy ebben a formában még nem mesélték el a szembenálló családok, Capuleték és Montaguék ősi viszályát. Már csak azt nem értem, hogy miért kell minden egyes animációs filmet 3D-ben elkészíteni, mert jelen esetben cseppnyi, de szó szerint cseppnyi pozitívumot nem adott, sőt! Észrevehetnék a tisztelt gyártók, hogy a 3D-vel az animáció nagyon sokat veszít a részleteiből, a felbontásból, a képi világából.

Egymás melletti két kertben élnek a kékek és a pirosak. Ősi ellenségek, már senki sem emlékszik, miért robbant ki a viszály a két fél között. Egy éjjel azonban a kék herceg, Gnómeó és a piros hercegnő, Júlia összetalálkoznak és egymásba szeretnek, mielőtt megtudnák, melyikük kihez tartozik. A szerelmesek nem csak egymás ellenállásával, hanem a többi törpe közt dúló ellenségeskedéssel meg kell vívniuk.

A klasszikus shakespeare-i történet teljes egészében visszaköszön, ami kis mértékben jelent csak pozitívumot. Ahogy rögtön a színpadi bevezetőben elhangzik, az alkotók is tisztában vannak a spanyol viasz hiányával, a sokadik adaptáció tényével, azonban bíznak az újfajta megközelítés sikerében. Kár volt. Nagyjából az az ember érzése, mint az Alfa és Omega című animációs alkotásnál. Jobb lett volna érlelni még az alkotást. Van egy kisebbfajta hátrányuk a Disney-vel és még nagyobb a Pixarral szemben, az animációs téren eddig háttérbe húzódó stúdiók mind életet lehellnének saját alvállalataikba.

Nem akarom sokat szapulni a filmet, az egyéni ízlés dolga, hogy bejön-e egy alkotás vagy sem. Szakmai szempontokat figyelembe véve pedig nem csak az újdonság varázsa hiányzik, hanem a dramaturgiai érzék, emellett a kissé gyengére sikerült zenei oldal is komoly negatívuma a filmnek. Nem tagadom, bennem is él a gyermek, akinek jólesik animációkat nézni, de ezalatt elálmosodtam, sőt, egy ponton be is aludtam, de a következő hangrobaj fel is ébresztett. A moziban egy ikerlányos anyuka is volt a gyermekeivel, de szinte csak az anyukát hallottam nevetni, a gyerekek inkább az előzetesek során, a Rio és a Rango alatt többet kacagtak. Ez azért komoly értékmérő, ha a célközönség tagjai nem értik, ami elhangzik. Szóviccek, helyzetek terén nem szűkölködik az alkotás, a készítők öszvér-szándékai azonban alulmaradtak a nagy igyekezetben.

5/10

Manapság már nem csak az emblematikus és nagy rajongótáborra építő, mainstream képregények jogosultak a nagyjátékfilmes megvalósításra, a kisebb, de stílusosabb karakterek is meghódítják a vásznat. A Batman-, Pókember- és Superman-kalandok után egyre több kultikus figura vagy történet landol a vásznon, elég csak megemlíteni a Sin Cityt, a Vasember-filmeket. A technikai fejlődés mellé az is kellett, hogy a Marvel-kiadó önálló studiót alapítson, így házon belül keltheti életre hőseinek filmverzióit (idén Thor és Amerika Kapitány). Ez hatalmas lökés a műfajnak: ami az animációs filmek terén a Pixar versenyelőnyét jelenti, az most a Marvel piaci előnyében ismerhető fel. Most már a DC is rohamléptekben kelti életre szereplőit (Zöld Lámpás), de a kisebb kiadók is joggal házalhatnak termékeik adaptálásáért.

A kezdetben rádiójátékként funkcionáló, az 1940-es évektől kezdve képregény formában is kapható (1989-től újra forgalmazzák), majd ugyanekkor filmsorozatként is megjelenő páros egyre nagyobb rajongótáborra tett szert. 1966-67 televíziós idényében pedig egy 26 részes sorozat formájában jutott el a nézőkhöz. Ilyen előtörténettel nem csoda, hogy a 3D-hullám tagjaként eljutott a mai mozinézőkhöz, igaz, ez még konvertált változata a 3D-nek, mégis a szebbik - szemben A titánok harca című film japán kabuki-színházat idéző látványával. A rendezést a művészfilmes körökben sztárolt rendezőre, a francia Michel Gondryra bízták, a forgatókönyvet Hollywood testes párosa, Seth Rogen és Evan Goldberg írta, előbbi még a főszerepre is bejelentkezett.